Művelődés

ré­gen szösz- vagy cse­pű­vá­szon­ból szab­ták. S még az első vi­lág­há­bo­rú előtt is ab­ban dol­goz­tak, arat­tak. Elöl-hátul egy szél s a két ol­da­lán egy szél aszalasan el­vág­va. Sok­szor még a de­re­kán pár­kányt se haj­tot­tak, csak be­szeg­ték, s „or­só­heggyel ki­lyug­gat­ták, s kenderkötőt húz­tak be­lé”. Ké­sőbb pár­kányt haj­tot­tak s ab­ba húz­ták a lapis ma­dza­got s az­zal kö­töt­ték a de­re­kuk­ra.

Még az első vi­lág­há­bo­rú előtt is dol­goz­ni szösz­pen­delyt vet­tek a le­á­nyok. „Ez­zel leányoskodtam, s hogy fo­rog­tam, hogy men­tem – ér­zé­ke­nye­dett el a le­ány­ko­ri pen­de­lye lát­tán Lász­ló Kiriska né­ni. De az asszo­nyok is mi­kor nagy me­leg volt, mun­ká­ba, arat­ni vi­sel­te­sebb fersinget vet­tek, s ott a föld szé­lén le is ve­tet­ték s pen­dely­be arat­tak, de azt le is ri­kol­tot­ták:

A fel­sze­gi asszanyak

Pen­dely nél­kül ka­pál­nak,

Pen­de­lye­ket le­ve­tik s

Bal­há­ju­kat úgy ölik.

Ün­ne­pel­ni már há­zi gyócs in­nep­lő pen­delyt vet­tek (7. rajz). „Mennyit si­rül­tem ben­ne (33. kép). A sztrimbás pen­de­lye­met le­vet­ték – ör­ven­de­zett Kiriska né­ni. – Ezen van az első csip­kém, os­ko­lás vol­tam. Ad­dig so­ha­sem ta­ní­tot­ták a gyer­me­ke­ket köt­ni. Sztrimbával kö­töt­te az édes össze. Ak­kor a sza­po­rát jár­ták. A si­rü­lőst, nem a csa­csa­csát. Egész a ha­su­kig lát­szott, nem hord­tak bu­gyi­gót”. Sza­bá­sá­ban azért ez sem kü­lön­bö­zött. En­nek is ele­je, há­ta egy-egy szél, ol­dalt az aszaj. Hossza 78 cm, derékbőség 51 cm. De pár­ká­nya en­nek az inneplő pen­dely­nek sin­csen, csak or­só­heggyel ki­lyug­gat­va, s be­lé a ken­der­kötő. Az al­ja lyu­kas sze­gés­sel szeg­ve, s lenn a tér­dig sztimba kö­tés.

Nyolc­var­rá­sos pen­delyt ké­szí­tet­tek még a 30-as évek­ben is. Lo­vász Miklósné Vaj­da Má­ria még 4,5 sin­get sza­bott be­le. 44,5 cm szé­les há­zi gyócsvászonból. En­nek is ele­je, há­ta egy-egy szél, 84 cm hosszú, s a har­ma­dik szél két ol­da­lán asza­ló­san be­told­va. De en­nek 8 kö­tés, 20 cm ma­gas­sá­gú. Lóherleveles, s a pen­dely al­ján asz­tal­lá­bas, cakkenes csip­ke. A 8 var­rá­sos pen­delyt meg­ta­lál­juk a Ma­ros s a Kis-Küküllő men­tén épp­úgy, mint Szé­ken vagy a Ko­lozs­vár mel­let­ti Györgyfalván, s min­de­nütt, ahol va­la­ha is felaggalóztak, fel­ag­ga­tott fersingben jár­tak, mert az a fér­fi­sze­met job­ban oda­ba­bo­náz­ta.

Al­só­szok­nyát

a szé­kely szőttes vagy a se­ges­vá­ri szőttes lájbis fersinghez kezd­tek ven­ni Ma­gyar­ón. Ré­gen kék par­két volt, piras damisszal dí­szít­ve, mert az na­gyon jól mu­ta­tott mi­kor a le­á­nyok tán­col­tak. 3 mé­tert vet­tek egy al­só­szok­nyá­hoz, mert az le­ért a bo­ká­ig.

Há­zi, majd bóti gyolcs al­só­szok­nyát (34. kép) vet­tek a pen­dely­re, más­kor a tánc­ba kettőt, az al­só hosszabb volt, a felső rö­vi­debb.

De­rék­ba 32-34, 68 cen­ti­re ösz­sze­­rán­col­va s be­gal­lé­roz­va. A­hogy az­tán rö­vi­dült a szok­nya, mind több haj­tást tet­tek rá. Mert a lájbisfersingről mi­u­tán le­bon­tot­ták a lájbit s huszárlájbit vet­tek, a szok­nya is fo­ko­za­to­san meg­rö­vi­dült láb­szár­kö­zé­pig, majd alig ért térd alá.

Bol­ti gyolcs­ból két szélt, a 80 cm-t szá­mí­tot­tak, s az al­já­ra 187 cm bő gárnyért, fod­rot varr­tak. Raj­ta pi­ros-kék ma­jo­rán­nás sinorvarrással. Míg a pen­dely­nek ma­gá­ból haj­tot­tak pár­kányt, az al­só­szok­nyát előre be­rán­col­ták s de­rék­ba sza­bott ol­dalt gom­bo­ló­dó pánt­ba gal­lé­roz­ták

A bugyigót (35. ­kép) a le­á­nyok a 30-as évek de­re­ká­tól a rö­vid szok­nyá­val kezd­ték vi­sel­ni, mert a tánc­ba a rö­vid szok­nya igen re­pült. Há­zi gyolcs vá­szon­ból asza­ló­san szab­ták, s de­rék­ban ép­pen olyan pár­ká­nya volt, mint a pen­dely­nek, csak ol­dalt gom­bo­ló­dott. De alol-felül perklit húz­tak, s az al­já­ra sinorvarrással ró­zsás ki­csi bok­ré­tát varr­tak.

Lájbisfersing

Ma­gyar­ón az ing­re és a pen­dely­re fersinget, még­hoz­zá lájbisfersinget vet­tek. A legidősebb adatközlők is úgy em­lé­kez­nek, hogy „bótakból vet­ték, s vótak sát­rak, s on­nan”. Volt szé­kely szőttes, se­ges­vá­ri szőttes és ap­ró ve­res „mi­kor le­ány vol­tam, mind olyat hord­tam” em­lé­ke­zett a 84 esztendős Vaj­da Gáspárné, ak­kor nem vót külen lájbi, mint most. Az első há­bo­rú utá­nig mind av­val jár­tunk”. Az egy­ko­ri csa­lá­di ké­pek ta­nú­sá­ga sze­rint „aval jár­tak”, gyer­me­kek, le­á­nyok, asszo­nyok a szá­zad ele­ji ma­gya­rok, ro­má­nok egy­aránt (1-3. fény­kép), de az egy­ko­ri le­vél­tá­ri ada­tok, ta­nú­val­lo­más­ok azt mu­tat­ják, hogy a 19. szá­zad ele­jén ezt a fer­singet még fe­hér vá­szon­ból ké­szí­tet­ték, akár csak a hétfalusi csán­gók há­mos ro­ko­lyá­it (36a-b ­kép). Mert Tol­di Klá­ra egy­ko­ri cse­léd­je töb­bek kö­zött azt val­lot­ta, hogy „az el­lo­pott  vé­kony vá­szon lepedőből in­get csi­nál­tam ma­gam­nak, a gyolcs­lepedőből hasonlólag fer­s­inget” – val­lot­ta 1826-ban. De a most 80 év fe­let­ti idős asszo­nyok is úgy em­lé­kez­nek, hogy a szá­zad ele­jén a ko­por­só­ba még lát­tak fe­hér fer­sin­get. „Az én nagy­anyá­mat tisz­ta fe­hér­ben te­met­ték – em­lék­szik Sza­bó Krisz­ti­na, aki ak­kor már 20 éves le­­he­tett – ab­ban, ami­ben meg­es­kü­dött 1909-ben. Aki meg­tar­tot­ta, fe­hér há­zi szőtt vót a fersing, ilyen, mint a pen­dely. Fe­hér vót a fer­sing, lájbistól. Azt még min­den­ki meg­varr­ta ma­gá­nak.”

Hét­fa­lu­ban sem is­mer­ték a há­mos ro­ko­lyát az 50-60 éve­sek, csak a 70-en fe­lü­li­ek em­lé­kez­tek rá, s egyet­len egy da­rab ke­rült elő, a töb­bi­vel mind el­te­met­ték az asszo­nyo­kat. Mert ott is a meny­asszo­nyi ru­hát tar­tot­ták hal­ni. S azt tar­tot­ták, aki azt el­te­szi, hosz­szú éle­tű lesz. A csernátfalusi pap­né em­lé­ke­zett, hogy még az 50-es évek de­re­kán is te­me­tett 80-90 éves asszo­nyo­kat fe­hér, ap­rón le­ra­kott há­mos ro­ko­lyá­ban.

„A pi­ros és sö­tét lájbisfer­sin­geket már vótak varrónék, gép­pel azok csi­nál­ták. Ezek­nek már sza­bott lájbija vót ugyan­ab­ból az anyag­ból. Meg vótak rak­va a lájbik cánklival, ki­csi si­nór ezüstfarma, s a bár­so­nya ki vót dí­szít­ve, s a fersing al­já­ra ke­fe­zsi­nórt tet­tek. Ab­ban az üdő­ben Mukáné Ki­kó Kris­tóf Pen­dzsi s Jó­di Ani­kó, ők vó­tak az első varrónék. Amíg nem vót gépjek, kéz­zel csi­nál­ták. De mind ilyen varrónék varr­ták”.

A szé­kely szőttes lájbisfersing (37. a-b ­kép) ün­ne­pi ru­ha­da­rab volt a lá­nyok és fi­a­tal­asszony­ok vi­se­le­té­ben. A lá­nyok­nál már az első vi­lág­há­bo­rú után kez­dett ki­ma­ra­doz­ni. De az asszo­nyok még a 30-as évek vé­gé­ig is vi­sel­ték. Az öreg­asszony­ok fe­ke­te szőttes, majd vá­sá­rolt anya­gok­ból ké­szí­tet­tek lájbisfersinget. A most élő öreg­asszony­ok még min­dig vi­se­lik (38. a-b kép). Épp­úgy, mint a mezőségi ma­gya­rok és a ro­má­nok­nál a Ko­lozs­vár kör­nyé­ki Ma­gyarlónáig. Az idősebb ro­mán asszo­nyok az 1970-es évek­ben is lájbisszoknyában jár­tak. A lájbis­szoknya a szé­ki­ek­nél a gyer­mek­vi­se­let­ben ma­radt fenn leg­to­vább.

A magyarói lájbisfersing fi­a­ta­lok­nál láb­szár­kö­zé­pig, időseknél majd­nem bo­ká­ig érő sű­rűn rán­colt szok­nya­rész volt a rö­vid test­hez ál­ló lájbihoz varr­va. A szok­nya­részt 2 cm-es ra­ká­sok­ba szed­ték, s az al­ján kör­be kö­rül­be­lül hü­vely­kes te­nyér szé­les fe­ke­te­bár­sony suj­tás dí­szí­tet­te. Fö­löt­te kb. 2 ujj­nyi­ra 2-3 gárnyérszerű fel­haj­tás, s az al­ját a ko­pás­tól sö­tét­kék ke­fe­zsi­nór véd­te.

A lájbi és a fersing össze­var­rá­sán te­nyér­nyi szé­les fe­ke­te bár­sony suj­tás volt, de suj­tás dí­szí­tet­te a cakkenes nyak és mell­ré­sze­ket épp­úgy, mint a kar­ő­tőt. Úgy­szin­tén az elő és hát vo­na­la­it tet­szés sze­rint fe­hér­rel hang­sú­lyo­zott fe­ke­te bár­sony­suj­tás­sal cif­ráz­ták. A há­tán nyí­ló tu­li­pán­hoz ha­son­ló 4-6 szét­nyí­ló suj­tás, vagy a szé­les bár­sony­csí­kok mel­lett egy ujj­nyi 1-3 kar­csú­sí­tó vo­nal tet­te a lájbit dí­sze­seb­bé. Elöl sű­rű kék-pi­ros kis por­ce­lán­gom­bok a le­ány- és me­nyecs­ke­in­gek pi­ros-kék hím­zé­sé­vel kap­csol­ta össze az amúgy is har­mo­ni­kus, ele­gáns ru­ha­da­ra­bot.

A fi­a­tal lá­nyok és me­nyecs­kék a se­ges­vá­ri vagy szé­kely szőttes lájbis fersinghez (39a) ap­ró pirosrózsás bár­sony vagy szőrruhát (39b) és pi­ros-kék hím­zé­sű tászlis in­get vet­tek. A rö­vid­de­re­kú vál­lat vagy lájbit később le­bon­tot­ták s a fer­sin­get, il­let­ve ak­kor már a szok­nyát be­gal­lé­roz­va, hu­szár­lájbival egye­sek még ma is vi­se­lik.

Két­fé­le szé­kely szőttest vá­sá­rol­tak a magyaróiak. A sö­tét és kék fel­hú­zó­val és pi­ros­sal le­ver­tet in­kább az idősebb asszo­nyok vi­sel­ték. A sö­tét és pirosat pi­ros­sal le­ver­ve a fi­a­tal­asszony­ok, le­á­nyok vet­ték. Itt­hon is pró­bál­tak szőni, de kes­keny volt s nem jött ki olyan szé­pen. 1890 tá­ján „mi­kor vót az ide­je” min­de­nütt le­he­tett kap­ni. „A bótakbó vet­tük Szászrégenbe a piacan vótak sát­rak, s  abbó vet­tük. Csak a pénz vót szűk”. A 40-es évek ele­jén Se­ges­vá­ron a ma­gya­róiaknak és a disznajóiaknak is­mét szőtték ren­de­lés­re. A holtmarosiak már nem hasz­nál­ták.

„Ré­gen a le­á­nyok­nak a staférungban volt pánt­li­ka­csí­kú szőttes egy csík kék, egy pi­ros, mint a hü­velyk­uj­jam”. A se­ges­vá­ri tisz­ta pi­ros­sal volt fel­vet­ve és kék­kel és pi­ros­sal volt sujtázva. Az ap­ró ve­res egy­for­ma volt „akár fel, akár le”. Ezek a szőttesek mind 80-85 cm-esek vol­tak. A fersingnek tel­jes hosszat vet­tek. Nem volt meg­told­va, mind a szé­ke­lyek­nek a far­ba tol­dott. Ezért a vo­na­la egé­szen más, mint a szé­kely házi­szőt­tes ro­ko­lyá­nak. „Ezelőtt la­ko­da­lom­ba is mind ilyen­nel men­tek”.

A 100-150 éves empiros női öl­tö­zet, mely Er­dély-szer­te az ura­dal­mak kör­nyé­kén ment át a nép­vi­se­let­be, Ma­gyar­ón na­gyon szép vo­na­lú előnyös ru­ha­da­rab volt fi­a­tal­nak, idősnek egy­aránt (37a-b). Az első vi­lág­há­bo­rú után nem le­he­tett kap­ni sem szö­ve­tet sem szőttest. Ak­kor in­kább szőttek. „Így csí­koz­tuk, mint a szé­ke­lyek, csí­koz­tuk kék pa­mut­tal s pi­ros­sal. Ab­ból külen lájbit csi­nál­tunk s szok­nyát. Mind el­vi­sel­tem ab­ba az üdőbe – mond­ta az öreg Vaj­da Gás­pár­né –, most nem lájbizom”.

Ma­gyar­ón is jár­tak háziszőt­tesben. Az asszo­nyok­nak szőttek pipitát, 6 szál fe­hér és 6 szál fe­ke­te, s úgy is ver­ve. Ebből már blúzt és szok­nyát csi­nál­tak a 20-as évek után az idősebbeknek. A me­nyecs­kék­nek fe­hé­ret ve­tet­tek és csí­ko­san 4 szál pi­ros és 4 szál fe­hér­rel ver­ték. „A le­á­nyok­nak vót fe­hér, két ujj fe­hér el­sza­kaszt­va két szál pirassal. Jól néjzett ki, s pirassal dí­szí­tet­ték fadrosan. 5 sing vót a szok­nya, s az al­só darabat ket­té vág­ták s az fadrazták. Nagyan sok­nak vót itt a fa­lu­ba – Szász Miklósné Minya sze­rint. – A szaknyát meg­varr­ták, de a blúzt vit­ték varrónékho.”

Így a lájbisfersinget fel­vál­tot­ta a lájbi nél­kü­li, amit az öre­gek ma is fersingnek, a fi­a­ta­lok szok­nyá­nak ne­vez­nek. A szok­nyá­kat mun­ka­ru­há­nak házi­szőt­tes gyap­jú­ból vagy fes­tett ken­der­fo­nal­ból is szőtték. Az ün­ne­pi szok­nyá­kat a mó­do­sab­bak kü­lön­böző szí­nű és min­tá­jú anya­gok­ból rán­co­san be­gal­lé­roz­va ké­szí­tet­ték.

1921-ben „még mik is men­tünk dél­után a temp­lom­ba me­zít­láb s láj­bisfersingbe. Ne­künk mind lájbis vót. A má­so­dik há­bo­rú után is az ilyen öre­gek­nek” – em­lé­ke­zett Szász Jó­zsef­né (sz. 1904). A 30-as évek­ben a lájbis fersingről is le­bont­ják a lájbit, azelőtt lájbisfersing­nek vagy csak fersingnek ne­vez­ték. S mi­helyt a láj­biról el­bon­tot­ták s kü­lön be­gal­lé­roz­ták, szok­nya lett belőle. Ezt már huszárlájbival vagy lékrivel vi­sel­ték.

A huszárlájbit (40. ­kép) a 20-as évek közepétől kezd­ték ké­szí­te­ni. Pi­ros vagy zöld bársonylájbi fe­hér gyönggyel ki­varr­va. A há­ta jó­val szé­le­sebb, a de­re­ka hosz­szabb, s a ki­vá­gá­sa kör ala­kú s vi­lá­gí­tó fe­hér gyönggyel van ki­varr­va. A ré­gi lájbi az empiros vo­nal­nak meg­fe­le­lően kes­keny há­tú és rö­vid de­re­kú volt. A ro­má­nok egé­szen a mell alatt kö­töt­ték meg. ők huszárlájbit so­ha nem vi­sel­tek, a ma­­gya­rok is csak a fi­a­ta­lok. Az öre­gek nem vet­tek ilyes­mit ma­guk­ra.

Fe­hér ki­var­rott szok­nyát is ké­szí­tet­tek a vi­téz­kö­té­sek huszárlájbihoz (41. ­kép). Szász Miklósné Mi­nya sze­rint „mi­kor vótak kon­fe­ren­ci­ák, ott ta­ná­csol­ták, hogy mi­lyen szép a magyarói var­rot­tas, s mi­lyen szép vol­na a ru­hán is. Ak­kor varr­ták a fe­hér szok­nyát s ah­hoz a gyön­gyös lájbit. Ez volt a leg­utol­só lájbi, az­óta nem csi­nál­nak lájbit. Ezt csak a fi­a­ta­lok vi­sel­ték. Ez sű­rűn van akár­me­lyik ház­nál, ahol fi­a­tal van (42. kép).

Az idősök még ma is ra­gasz­kod­nak fi­a­tal­ko­ri ru­ha­da­rab­ja­ik­hoz, s ha nem egyéb, a ra­va­ta­lon még ma­guk­ra kí­ván­ják ven­ni. Az 1920–30-as évek­ben gaz­da­gon hím­zett ha­lot­tas in­get és pen­delyt. De kí­vá­na­tos vol­na, hogy az egy­ko­ri sa­já­tos magyarói öl­tö­ze­tet nem csak hal­ni, de ün­ne­pel­ni is meg­tar­ta­nák.

Min­dig előttem van a finn­or­szá­gi népfőiskolások zá­ró­ün­ne­pé­lye, ahol a pol­gá­ro­sult fa­lu­si la­kos­ság egy­ko­ri sa­já­tos nép­vi­se­let­ében ün­ne­pelt. És egy­más mel­let lát­hat­tuk az egyes tar­to­má­nyok és vi­dé­kek szín­pom­pás vi­se­le­tét. Mely sze­rin­tük tel­je­sen össz­hang­ban volt a há­zi könyv­tár­ral, rá­di­ó­val, vil­lany­vi­lá­gí­tá­sos és víz­ve­ze­té­kes la­ká­sok­kal, is­tál­lók­kal és tyúkászatokkal.

Én nem­csak a fel­hí­gult, külsőségekben ta­lán tetszetősebb hu­szár­lájbis, pár­na­hím­zé­ses kö­tényt és szok­nyát sze­ret­ném ün­ne­pi vi­se­let­ként vi­szont lát­ni (42a), ha­nem a ma­ga ne­mé­ben hal­lat­la­nul ele­gáns, első vi­lág­há­bo­rú előtti se­ges­vá­ri vagy szé­kely szőttes lájbisfersinget kásmir ru­há­val és gárnyéros vagy tászlis ing­gel (30, 31. ­kép), me­lyet Mol­nár Ist­ván bá­csi fe­hér öl­tö­ze­te vagy fi­a­i­nak két lájbis ünneplője igen szép szín­nel gaz­da­gí­ta­ná a két ha­za pa­let­tá­ján a ma­gyar táj­egy­sé­gek nép­vi­se­let­ének szín­ská­lá­ját.

(1980)