Művelődés

Noha több mint másfél év múlva lesz Borsos Miklósnak a születési centenáriuma, január 27-én – halálának napra pontosan 15-ik évfordulóján –, csütörtökön délután zsúfolásig megtelt teremben nyitották meg a rendkívül sokoldalú, színes egyéniségű szobrászművész gazdag munkásságának egy szeletét bemutató kiállítást a Római Katolikus Nőszövetség Szent Gábor Fóruma Szentegyház utcai dísztermében.

A Nagyszebenben 1906. augusztus 13-án született Kossuth- és Munkácsy-díjas (1957, 1954) érdemes (1967) és kiváló művésznek (1972), huszonegy gondolatgazdag, művészi mondandót sugalló grafikai alkotását vonultatták fel az érzékelhetően nagyon felcsigázott érdeklődésű közönség elé. Az a Kratochwill Mimi nevű, magas szakképesítésű művészettörténész tartotta a megnyitó beszédet, aki 1994-ben a művész özvegyével, Kéry Ilonával négykezesként írta meg Borsos Miklós üzenete 77 képben címmel a szívből, lélekből fakadt Borsos Miklós-i életmű kvintesszenciáját.

A művész szülővárosában mindössze tizenhat éves koráig élt, 1922-től szüleivel Győrbe költöztek, ahol a bencés gimnáziumban érettségizett. Művészeti tanulmányait is itt kezdte el, főleg önképzéssel. Varázslatosan szívhez szóló memoárkötetének, a Visszanéztem félutamból című, 1989-es kiadásához írt fülszövegét fakszimile kézírásban illesztette a Széchenyi Kiadó a csodaszép könyvhöz. Hadd idézzünk itt kommentár nélkül ebből néhány mondatot: „Időközben Somogyi József rektorsága alatt kineveztek a Képzőművészeti főiskola tanárának. Az Epreskert megváltozott az én szememben, hiányzott a rajongás és bolondozás, ami oly kedves híres-hírhedtté tette régen csodált nagy mesterek mellett. Tanítani kellett volna, de az évek teltével már tudtam, hogy művészetet tanítani nem lehet, de nem is kell, születni kell rá – tehetség kell hozzá. (...) Öt évet töltöttem el, utána lemondtam tanárságomról. Ez évek alatt többet dolgoztam, mint előtte. Portrékat, érmeket, síremlékeket, míg végül eljutottam Bartók síremlékéig, ami egész munkásságom koronája, formában és fekete gránit anyagában. Időközben a Várba költöztünk a bástyára néző házak egyikébe, ami azért is kedves nekem, mert azonos a nagyszebeni bástyával. Műtermem nincs – szobrot nem vállalok, de szabad az út a rajz, érem és rézkarc felé, ami a legrégebbi műfaj, amivel foglalkozom. Elég egy életre visszanézni ennyi.”

A kolozsvári Borsos Miklós-rajzokat bemutató rendezvény után két nappal Gyergyócsomafalva volt a megemlékezés színhelye. Mert a Borsos család gyökerei ide nyúlnak vissza. A kiállításmegnyitó előtt szentmise áldozattal tisztelegtek a 15 éve elhunyt művész és özvegye előtt. Csomafalván csakúgy mint Kolozsváron szerepet kapott Kozma Imre atya is, a Magyarországi Máltai Szeretetszolgálat vezetője. Szerényen, látványos gesztusok mellőzésével elmondott szavai érzékelhetően megtalálták az utat a jelenlevők lelkéhez, ugyanakkor igazán méltóak voltak Borsos Miklós egész tevékenységének a kidomborítására is.

A pulpituson elhelyezett három rajzkompozíció – Zápor, Vitorla és a Színpad I. is találó válogatási koncepciónak bizonyult, mert a szemben ülő közönség lelkét jól előkészítette a két hosszanti fal mentén utólag megszemlélendő képek mondandóinak befogadására.

Bárcsak minden képzőművészeti tárlat ilyen konklúziókat sugallana.

Hisszük – és kívánjuk –, hogy ez (legyen) a jövő útja!