magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Vajda András: „Ak­kor is ma­gyar ci­gány va­gyok!”


Kí­sér­let egy ro­ma iden­ti­tá­sért fo­lyó har­cá­nak elem­zé­sé­re

1. Az aláb­bi­ak­ban egy egyén (et­ni­kai) iden­ti­tá­sá­nak iga­zo­lá­sa ér­de­ké­ben foly­ta­tott év­ti­ze­des har­cá­nak be­mu­ta­tá­sá­ra te­szek kí­sér­le­tet. (Az et­ni­kai iden­ti­tás meg­ha­tá­ro­zá­sát itt né­mi­leg meg­ke­rül­ve in­kább a Ken­de Pé­ter ál­tal tett meg­ál­la­pí­tás­ra tá­masz­ko­dunk, mely sze­rint min­den de­fi­ní­ció hasz­ta­lan pró­bál­ko­zás, amíg van egy olyan in­tu­i­tív tu­dá­sunk erről az össze­tar­to­zá­si tu­dat­ról, amely – épp­úgy mint bi­zo­nyos sze­mé­lyes kö­te­lé­kek – ki­tart té­ren és időn át. Ken­de 1994.98. Az etnicitás elem­zé­sé­nek prob­lé­má­já­hoz lásd még Barth 1996.3–26).

Az elem­zés az et­ni­kai iden­ti­tás, a sze­mé­lyes in­teg­ri­tás meg­csor­bu­lá­sa, a ki­sebb­sé­gi sors nar­ra­tív meg­je­le­ní­té­sé­nek né­hány pro­duk­tu­mán (Puczi Bé­la élet­tör­té­net­ének törzs­szö­ve­gét a ma­gyar­or­szá­gi Ro­ma Saj­tó­köz­pont ál­tal ké­szí­tett mint­egy tíz órá­nyi in­ter­jú ké­pe­zi, me­lyet még to­váb­bi al­kal­mak­kor ké­szí­tett tíz órá­nyi in­ter­jú­szö­veg egé­szít ki) és azok me­cha­niz­mu­sá­nak vizs­gá­la­tán ke­resz­tül pró­bál­ja meg­ra­gad­ni Puczi Bé­la sors­tra­gé­di­á­ját. (A sors­tra­gé­dia a fe­no­me­no­ló­gi­á­ban hasz­nált fo­ga­lom. Olyan sors­csa­pás, amely nem­csak utol­éri az egyént, ha­nem vélt ön­azo­nos­sá­gá­ban sújt­ja. Lásd Ten­ge­lyi 1998.199). Az elem­zés hát­te­ré­ben olyan ál­ta­lá­nos és konk­rét kér­dé­sek hú­zód­nak meg, mint: me­lyek az etnikus/csoport ho­va­tar­to­zás alap­je­gyei? Il­let­ve: mitől lesz va­la­ki ma­gyar? Il­let­ve: med­dig le­het ma­gyar egy ro­ma?

Dol­go­za­tom­ban nem kí­vá­nok rész­le­te­sen ki­tér­ni a nar­ra­tív vi­sel­ke­dés és az ebből nyert ada­tok ér­tel­me­zé­sé­nek el­mé­le­ti kér­dé­se­i­re (l. Bí­ró 1994.55–72.), az egyén ál­tal meg­fo­gal­ma­zot­tak hi­te­les­sé­gé­nek prob­le­ma­ti­ká­já­ra (Bloch 2004.54–59., Gyáni 2000), szá­mom­ra ugyan­is nem az a fon­tos hogy mi van, ha­nem sok­kal in­kább, hogy az egyén erről mit gon­dol (vö. Ken­de 1994: 176). Ke­szeg Vil­mos meg­ha­tá­ro­zá­sa sze­rint „egy kor tör­té­ne­tei, narratívumai ha­son­ló te­ma­ti­kai és struk­tu­rá­lis-mor­fo­ló­gi­ai pa­ra­mé­te­rek kö­zé il­lesz­ked­nek be, és fel­hasz­ná­lá­suk, meg­íté­lé­sük is, mint identitásszervező el­já­rás ha­son­ló. Ez egy alap­ve­tő em­be­ri vi­sel­ke­dé­si stra­té­gi­á­val, a nar­ra­tív vi­sel­ke­dés­sel ma­gya­ráz­ha­tó” (Ke­szeg 2002.257).

Az elem­zés szá­má­ra ki­vá­lasz­tott elsődleges te­re­pet – a nép­raj­zi elem­zé­sek­ben né­mi­leg szo­kat­lan mó­don – egy könyv ké­pe­zi: Puczi Bé­la: Ma­ros­vá­sár­hely, 1990: há­rom na­pig ma­gyar, egy ro­ma a ba­ri­kád ma­gyar ol­da­lán (Ro­ma Saj­tó­köz­pont. Bp. 2000). A te­rep, va­la­mint a terepről al­ko­tott tu­dás, te­hát az ol­va­sás ak­tu­sán ke­resz­tül objektiválódik, és mint ilyen ma­ga az ér­tel­me­zés is in­kább a szö­veg (egy le­het­sé­ges) ol­va­sa­ta­ként fog­ha­tó fel, szá­mol­va az ol­va­sás­sal já­ró in­terp­re­tá­ci­ós ma­ga­tar­tás min­den hátrányával-elő­nyével.

2. Puczi Bé­la 1948-ban szü­le­tett Sáromberkén, gróf Te­le­ki Sá­mu­el ura­dal­mán, a csa­lád első gyer­me­ke­ként. Nagy­ap­ja a grófnő ko­csi­sa volt, a csa­lád töb­bi tag­ja pe­dig az ura­da­lom föld­je­in dol­go­zott. Any­ja pa­raszt­asszony volt: „on­nan­tól kezd­ve, hogy meg tud­ta fog­ni a ka­pa­nye­let, mezőmunkásként dol­go­zott az ura­da­lom­ban”. A gró­fi bír­tok ál­la­mo­sí­tá­sa után pe­dig Ma­ros­vá­sár­hely­re járt be dol­goz­ni. Ap­ját alig is­mer­te: „kőműves volt, min­dig a mun­ká­val fog­lal­ko­zott. Mi­re ki­csit felnőttem meg­halt. Ket­ten vol­tunk test­vé­rek, mi­u­tán a szü­le­im el­vál­tak, apám Szászrégenbe köl­tö­zött, s szü­le­tett még hét gyer­me­ke.”

Puczi Bé­lát any­ja egye­dül ne­vel­te fel: „Ne­he­zen, ke­ser­ve­sen ne­velt: reg­gel öt­kor kelt, es­te ha­za­jött, főzött, mo­sott, ta­ka­rí­tott, en­gem ta­ní­tott. De na­gyon bol­dog volt, a ta­nu­lá­som ad­ta ne­ki a leg­na­gyobb örö­met”.

Ál­ta­lá­nos is­ko­lá­ba Sáromberkén járt, ahol a töb­bi ci­gány gyer­mek­kel együtt ma­gyar nyel­ven ta­nult. Az ele­mi is­ko­la el­vég­zé­se után az egy­ko­ri Te­le­ki kas­tély­ban lé­te­sült gaz­da­sá­gi szak­kö­zép­is­ko­lá­ban foly­tat­ta ta­nul­má­nya­it. Ta­nu­lá­sát any­ja mel­lett nagy­ap­ja fel­ügyel­te, irá­nyí­tot­ta: „el­men­tem ját­sza­ni egy órát, kettőt, az­tán ér­tem kül­dött, men­jek ta­nul­ni [...] Az egész csa­lá­dom büsz­ke volt, hogy ta­nu­lok. Én, meg egy má­sik gye­rek let­tünk az első ci­gány szak­mun­kás­ok a fa­lu­ban.”

Ta­nul­má­nyai be­fe­jez­té­vel Sáromberkén dol­go­zott a he­lyi mezőgazdasági gép­park al­kal­ma­zott­ja­ként, de az ala­csony bé­re­zés mi­att a kö­ze­li Maros­szent­györgy­re köl­tö­zött, ahol sofőrként különböző üze­mek­ben dol­go­zott. Itt is­mer­ke­dett meg fe­le­sé­gé­vel, Ba­ra­bás Má­­ri­á­val, „egy sze­gény ci­gány­lánnyal”. Csa­lá­dot ala­pí­tott, gyer­me­ke­ket ne­velt. Há­zas­sá­gá­ból négy gye­re­ke szü­le­tett: Kar­csi, Le­ven­te, Mó­ni­ka és Bé­la. A gye­rek­ál­dás mel­lett más sze­ren­cse is ér­te ek­kor a csa­lá­dot: a vál­la­lat, ahol Puczi Bé­la dol­go­zott, a né­pes csa­lád szá­má­ra egy há­rom szo­bás pa­nel­la­kást utalt ki. Árát lí­bi­ai ven­dég­mun­kás­ként ke­res­te ki. Erről így vall: „Lí­bi­á­ban ke­res­tem meg az árát. Egy­szer jött egy olaj­sejk az in­té­zet­be, fel kell tár­ni egy olajmezőt, kell ne­ki a vál­la­lat­tól ennyi és ennyi em­ber gé­pes­tül. Öt évet dol­goz­tam kint nyolc­vankettőtől, hat hó­na­pot kint vol­tunk, hat hó­na­pot oda­ha­za. Ko­csin men­tünk ki egész Lí­bi­á­ig, vagy há­rom­száz au­tó. Mi­re ki­ér­tünk tel­je­sen tönk­re­men­tek.

Még bort is csi­nál­tunk ma­gunk­nak: ki­csa­var­tuk a szőlőt a ke­zünk­kel, be egy hat­van­li­te­res hor­dó­ba, be­ás­tuk a ho­mok­ba, há­rom nap múl­va már it­tuk is. Olyan szőlőt nem lát­tam se­hol, öt ki­lós volt egy fürt. És ott a ho­mok­ban ter­mett meg, az oá­zis­ban. Az em­ber mi­kor meg­lá­tott egy oá­zist, az olyan volt, hogy van egy nagy fü­zet, s ütsz be­le egy pon­tot egy ce­ru­za he­gyé­vel. Annyi volt az egész.

Akik vol­tunk ott kint, mind be­te­gek va­gyunk.” 

A nyu­ga­lom és a bé­ke évei vol­tak ezek Puczi Bé­la szá­má­ra. A na­pi mun­ka mel­lett ott­hon bar­ká­csolt an­ten­ná­val néz­te (kol­le­gá­i­val együtt) a ma­gyar té­vé­csa­tor­nák ál­tal su­gár­zott mű­so­ro­kat, elsősorban lab­da­rú­gást, de „mi­kor a ma­gyar té­vé­ben kez­dett több szó len­ni Erdélyről,” ak­kor már a po­li­ti­kai mű­so­ro­kat is. A ma­ros­vá­sár­he­lyi rá­dió ma­gyar nyel­vű adá­sa­i­nak be­szün­te­té­se után pe­dig a Sza­bad Eu­ró­pát hall­gat­ták.

1989 de­cem­be­ré­ben csa­lád­já­val Bu­ka­rest­ben tar­tóz­ko­dott. ő is kint volt az ut­cán, a tö­meg­gel együtt tün­te­tett, örült a vál­to­zá­sok­nak: „Nyolc­van­ki­lenc de­cem­be­ré­ben Bu­ka­rest­ben ért min­ket a for­ra­da­lom. A for­ra­da­lom oka sze­rin­tem az ir­tó nagy sze­gény­ség volt, és csak azért nem tört ki ha­ma­rabb, mert min­den­ki félt: Jött a Tőkés-ügy, min­den­ki mel­lé­állt, már a párt­tit­kár­ok, a szeku, meg a rendőrség ki­vé­te­lé­vel. Ma­gyar, ro­mán, ci­gány, min­den­ki. És er­re akar­ta Ceaušescu ma­gá­hoz von­ni a né­pet. Úgy ren­del­ke­zett, hogy min­den nő, aki két gye­rek­nél töb­bet szül, kap­jon két­ezer lejt a gye­re­kek után. Bu­ka­rest­ben ezért tört ki az egész bal­hé. Össze­gyűl­tek a par­la­ment elé a nők, a fér­fi­ak és ki­a­bál­ták: ezt a pénzt add oda anyád­nak. Annyi­ra hitt sa­ját ma­gá­ban, hogy azt hit­te ez a kis nép meg­elég­szik az­zal, ha kap a gye­rek után két­ezer lejt.

Hu­szon­ket­te­di­kén es­te ke­rül­tünk az ut­cá­ra, hal­lot­tuk a pus­ka­ro­po­gást, az em­be­rek jaj­ga­tá­sát, és sok he­lyen az öröm­ki­ál­tá­so­kat. [...] Ott se­géd­kez­tem éj­jel egy au­tón: egy ka­mi­on ka­rá­csony­fát hoz­tak Bras­só­ból a nincs­te­len em­be­rek­nek, se­gí­tet­tem szét­osz­ta­ni a fát.” Min­den­ki jobb sor­sot várt! Ám Puczi Bé­la szám­ár az 1989-es ese­mé­nyek nem a jobb éle­tet hoz­ták ma­guk­kal. A 1990-es ma­ros­vá­sár­he­lyi már­ci­u­si ese­mé­nyek ál­do­za­to­kat kö­ve­tel­tek. Egyik kö­zü­lük Puczi Bé­la volt.

A csa­lád 1990 már­ci­us ele­jén köl­tö­zött ha­za Ma­ros­szentgyörgyre, 15-én Puczi Bé­la is ott volt a szé­kely vér­ta­nuk szob­rá­nál szer­ve­zett meg­em­lé­ke­zé­sen, va­la­mint az ezt követő ut­cai meg­moz­du­lá­so­kon. Ele­in­te csak mint kí­vül­ál­ló szem­lél­te az ese­mé­nye­ket, de már­ci­us 19. éj­sza­ka, ami­kor az ese­mé­nyek vég­képp el­sza­ba­dul­tak, ő is ki­ment az ut­cá­ra: „ak­kor éj­jel már sen­ki sem aludt. őrségben volt ci­gány és ma­gyar.”

Az ese­mé­nyek he­vé­ben nem le­he­tett a jó­zan ész­re tá­masz­kod­ni, a tet­te­i­nek kö­vet­kez­mé­nye­i­vel sen­ki nem szá­molt. Puczi Bé­la is csak 1990. már­ci­us 28-án döb­bent er­re rá, mi­kor haj­nal­ban a rendőrség csen­ge­tett la­ká­sa aj­ta­ján. Szök­ni pró­bált, de az ab­lak­nál is rendőr állt: „tíz perc múl­va már az au­tó­ban ül­tem [...] Be­vit­tek a rendőrségre, ha­tunk kö­zül en­gem utol­já­ra.”

A ru­tin­ki­hall­ga­tás – ami­vel fe­le­sé­gét a rendőrség meg­nyug­tat­ta – hét na­pig tar­tott: „Min­dent be­ve­tet­tek. Volt olyan éj­sza­ka, hogy nem en­ged­tek alud­ni, egész éj­jel or­dí­toz­tak ne­künk, hogy gyil­ko­sok. Hét na­pig nem volt más csak ve­rés meg val­la­tás.” A he­te­dik na­pon Puczi Bé­lát és tár­sa­it át­he­lyez­ték a ma­ros­vá­sár­he­lyi bör­tön­be, ahol nyolc hó­na­pot töl­tött. A bör­tön­ben em­ber­sé­ge­sebb kö­rül­mé­nyek fo­gad­ták: he­ten­te ír­ha­tott le­ve­let, szom­ba­ton­ként cso­ma­got ka­pott, és fe­le­sé­gé­vel is be­szél­he­tett. A rendőrök sem ver­ték töb­bet, bár a ki­hall­ga­tá­sok­ra to­vább­ra is na­pi rend­sze­res­ség­gel sor ke­rült.

A tár­gya­lás­ra Nagy­bá­nyán ke­rült sor. Puczi Bé­la és tár­sai szá­má­ra az RMDSZ biz­to­sí­tott ügy­vé­de­ket, de a költ­sé­ge­ket a csa­lád­nak kel­lett áll­nia. Fe­le­sé­ge el­ad­ta a té­vét, ebből fi­zet­te a per­költ­sé­get.

Az első tár­gya­lást követően sza­bad­lá­bon vé­de­kez­he­tett. A sza­ba­du­lás örö­me azon­ban nem tar­tott so­ká­ig: a kö­zel egy éves sza­bad­ság­vesz­tés után nem ta­lál­ta he­lyét a tár­sa­da­lom­ban: „Meg­pró­bál­tam a ré­gi kol­le­gák­kal né­ha-né­ha egy sört meg­in­ni, ahogy volt azelőtt is. De nem sok idő után fel­ad­tam. Az ut­cán utá­nam ki­a­bál­tak a he­lyi ro­má­nok, hogy gyil­kos, és én már nem bír­tam, in­kább be­zár­kóz­tam. Le vol­tunk sze­gé­nyed­ve: míg a bör­tön­ben vol­tam, a fe­le­sé­gem el­adott té­vét, mag­nót, min­dent, hogy ki tud­ja fi­zet­ni az ügy­vé­det, meg a szom­ba­ti cso­ma­go­kat. Az RMDSZ-ben kap­tunk fe­jen­ként 3000 lejt. Mun­kát nem ta­lál­tunk: akár­ho­vá men­tünk, az üzem­igaz­ga­tók mind le vol­tak cse­rél­ve [...] csak ránk néz­tek, meg­néz­ték a mun­ka­köny­vün­ket, és már­is nem volt hely. Vé­gül el­men­tem nap­szám­ba egy sír­kö­ves­hez.

1991. január–május kö­zött ha­von­ta ke­rült sor tár­gya­lás­ra. Az utol­són, má­jus 28-án ki­mond­ták az íté­le­tet: egy év hat hó­nap letöltendő bün­te­tést és 600000 lej bír­sá­got rót­tak ki rá a ro­mán ál­lam va­gyo­ná­nak meg­ron­gá­lá­sá­ért. Ek­kor ha­tá­roz­ta el, hogy Ma­­gya­ror­szá­gon kér po­li­ti­kai me­ne­dék­jo­got. Egy tás­ká­val, egy új­ság­cik­kel, és a marosszentgyörgyi re­for­má­tus lel­kész ál­lam­tit­kár­hoz cím­zett aján­ló le­ve­lé­vel a ke­zé­ben ült fel az első Ma­gya­ror­szág­ra in­du­ló au­tó­busz­ra. Csu­pán annyit tu­dott, hogy az er­dé­lyi­ek­kel a Moszk­va té­ren, vagy a Nyu­ga­ti pá­lya­ud­va­ron ta­lál­koz­hat leg­könnyeb­ben.

Ma­gya­ror­szág­ra ér­ve rendőrök iga­zol­tat­ták, ők kí­sér­ték be a me­ne­kült­ügyi hi­va­tal­ba. Mi­u­tán jegy­ző­könyvbe vet­ték val­lo­má­sát, iga­zol­ványt ál­lí­tot­tak ki szá­má­ra és ka­pott egy vo­nat­je­gyet Bics­ké­re, a me­ne­kült­tá­bor­ba: „A tá­bor­ban kap­tam egy szaty­rot, ben­ne sajt, pás­té­tom, ke­nyér. Pa­nel­ba­rakk, a fo­lyo­són zu­hany­zó­val, vé­cé­vel”. Bics­kén és Csapliban al­kal­mi mun­kát vál­lalt, ezt követően a ke­len­föl­di vas­út­ál­lo­má­son dol­go­zott. 1992. ja­nu­ár ele­jén is­mét be­hív­ták a me­ne­kült­ügyi hi­va­tal­ba és kö­zöl­ték ve­le, hogy mi­vel nem tud­ja ké­rel­mét kellőképpen in­do­kol­ni, el­uta­sí­tot­ták, 15 na­pon be­lül el kell hagy­nia Ma­gya­ror­szá­got. Ha­za­tért Ro­má­ni­á­ba, össze­gyűj­tött min­den ira­tot, új­ság­cik­ket, az RMDSZ-től ka­pott egy újabb iga­zo­lást, és is­mét vissza­tért Ma­gya­ror­szág­ra. Az el­já­rás újra­kez­dődött: vissza­he­lyez­ték a bics­kei tá­bor­ba, és vissza­vet­ték a vas­út­hoz is dol­goz­ni. Má­jus ele­jén meg­kap­ta a me­ne­kült­stá­tuszt, de mi­vel több al­ka­lom­mal is össze­kü­lön­bö­zött a tá­bor né­hány al­kal­ma­zott­já­val, el kel­lett hagy­nia a me­ne­kült­tá­bort. Pest­re uta­zott, ott vál­tott al­bér­le­tet: „Min­den reg­gel a Moszk­va té­ren vol­tam. Mi­kor ta­lál­tam mun­kát, mi­kor nem.”

El­ke­se­re­dett­sé­gé­ben 1993. ja­nu­ár vé­gén út­le­ve­let vál­tott és Fran­ci­a­or­szág­ba emig­rált, ott pró­bált me­ne­kült­stá­tust sze­rez­ni, de ki­uta­sí­tot­ták. En­nek el­le­né­re Pá­rizs­ban ma­radt. A met­ró­ban és az ál­lo­má­so­kon aludt, nap­pal „saliont” tolt, új­sá­got áru­sí­tott. Nyo­mor­gott. Az il­le­ga­li­tás ha­tá­rát sú­ro­ló éle­tet élt. Egy ide­ig a pá­ri­zsi ma­gyar re­for­má­tus gyü­le­ke­zet­nél húz­ta meg ma­gát, majd is­mét az ut­cá­ra ke­rült. Pá­rizs­ban ut­cai lá­zon­gá­sok­ra ke­rült sor, az ut­cák meg­tel­tek rendőrökkel. Egy ellenőrzés al­kal­má­val le­tar­tóz­tat­ták, és ki­uta­sí­tot­ták az or­szág­ból. Vissza­tért Ma­gya­ror­szág­ra, ahol már a rep­té­ren vár­ta a rend­őrség. Kö­zöl­ték ve­le, hogy 30 na­pon be­lül el kell hagy­nia or­szá­got.

Mi­vel hely­ze­te nem tisz­tá­zó­dott, Puczi Bé­la to­vább­ra is buj­kál­ni kény­sze­rült a hi­va­ta­los szer­vek elől. A sok­éves há­nyad­ta­tás so­rán a rejtőzködést oly­annyi­ra tö­kély­re vit­te, hogy egy vá­rat­lan rendőrségi iga­zol­ta­tás al­kal­má­val le kel­lett buk­nia ah­hoz, hogy meg­tud­ja: már egy éve meg­kap­ta a me­ne­dék­jo­got. Ezt követően, az 1990-es évek vé­gén ké­szí­tet­te el a Ro­ma Saj­tó­köz­pont azt az in­ter­jú­so­ro­za­tot, mely­re elem­zé­sünk épül. (Az in­ter­jú­kat Moh­ácsi Vik­tó­ria és Sztojka Ka­ta­lin köz­re­mű­kö­dé­sé­vel Bernáth Gá­bor ké­szí­tet­te.) Azon­ban sem ez, sem hely­ze­té­nek tisz­tá­zó­dá­sa nem hoz vi­gaszt szá­má­ra, az el­sza­lasz­tott ti­zen­öt évet sen­ki nem tud­ja vissza­fi­zet­ni: „Öt tár­sam­ból kettő ha­lott. Ezt a tíz évet nem tud­ja ne­kem ki­fi­zet­ni sen­ki. Vagy a csa­lá­do­mat el­fe­lej­tet­ni. Azért be­szé­lek ró­luk ke­ve­set, mert sza­va­kat nem ta­lá­lok rá. Nin­csen olyan szép szó, ami en­gem meg tud­na nyug­tat­ni, hogy ezt a tíz évet el­vesz­tet­tem. [...] Nem tu­dok csi­nál­ni sem­mit. Annyi­ra le­ala­cso­nyod­tam, hogy nem me­rem azt mon­da­ni, hogy élek.”

Hi­á­ba me­sél­te fá­sult­sá­gig tör­té­ne­tét, nem ta­lált meg­hall­ga­tás­ra, nem bír­ta az anya­or­szá­gi ma­gyar­sá­got szo­li­da­ri­tás­ra – leg­alább­is azo­kat a hi­va­tal­no­ko­kat, mun­ka­adó­kat, köz­em­be­re­ket, akik­kel kap­cso­lat­ba ke­rült. „Más­fél év­ti­ze­des küz­de­lem­mel és ma­gánnyal, egy Ma­gya­ror­szág­gal és sa­ját ma­gyar­sá­gá­val kap­cso­lat­ban szőtt mí­tosszal a há­ta mö­gött ma Bu­da­pes­ten él, mun­ka, haj­lék és pénz nél­kül” – ír­ja az élet­tör­té­net előszavában a kö­tet szerkesztője (Bernáth 2000.9).

3. Puczi Bé­la sors­tra­gé­di­á­já­nak oka­it a követ­ke­zőkben lát­juk: akár­csak szá­mos er­dé­lyi sors­tár­sa ci­gány, ma­gyar ci­gány és ro­mán egy­szer­re. Bár ő ma­gát in­kább ma­gyar­nak sze­ret­né lát­ni. Élet­tör­té­ne­te, élet­tör­té­net­ének el­mon­dá­sa mö­gött ki­ta­pint­ha­tó – rész­ben irá­nyí­tott, rész­ben ösz­tö­nös – in­ten­ci­ók csak eb­ben a kon­tex­tus­ban értelmezhetőek. Az élet­tör­té­net-ku­ta­tás­ban töb­ben is hang­sú­lyoz­zák, hogy az élet­tör­té­net-mon­dás­nak tét­je van, az egyén jól meg­ha­tá­ro­zott cél­lal mond­ja el éle­tét (vö. Ke­szeg 2002. 105–124). Ugyan­ak­kor az is nyil­ván­va­ló, hogy a bio­grá­fi­át szám­ta­lan­szor át­itat­ja a po­li­ti­kum (pl. Hoppál–Küllős–Krupa 1974). Puczi Bé­la élet­tör­té­ne­te szin­tén nem men­tes a po­li­ti­kum­tól. Élet­tör­té­ne­te egy olyan ke­ret­ben tör­té­nik előadásra (az 1990. már­ci­u­si ese­mé­nyek) mely a ro­má­ni­ai ki­sebb­ség­po­li­ti­ka ku­dar­cá­ról ta­nús­ko­dik. Az élet­tör­té­net ma­ga pe­dig a ma­gyar­or­szá­gi ro­mák in­teg­rá­lá­sá­nak ku­dar­cá­ról, a ro­mák jo­ga­i­nak fo­lya­ma­tos megsértéséről szá­mol be. Ugyan­ak­kor azt is meg kell je­gyez­ni, hogy ez rész­ben az interjúkészítő mun­ká­já­nak ered­mé­nye­ként fog­ha­tó fel. Hi­szen mind a rend­szer­el­mé­let, mind a narratológiai ku­ta­tás egyet­ért ab­ban, hogy az in­ter­jú ese­té­ben a gyűjtő má­so­dik szerzőként fog­ha­tó fel (vö. Réthey Prikkel 1991), s ez az irá­nyí­tott in­ter­jú ese­té­ben még hang­sú­lyo­sab­ban igaz.

Puczi Bé­la ma­gyar­ság­ké­pét a ma­gyar anya­nyelv, va­la­mint a ma­gyar kör­nye­zet mel­lett leg­in­kább nagy­ap­ja tör­té­ne­tei ala­kí­tot­ták. ő ül­tet­te el ben­ne a ma­gyar­ság­tu­dat első csí­rá­it: „Nagy­apám Te­le­ki Sá­mu­el­né nagy­sá­gos asszony­nak volt a kísérőlovasa, töb­bet tu­dott a ma­gyar­ság­ról, mint akár­me­lyik ma­gyar. Köz­te és a ma­gya­rok kö­zött so­ha nem volt kü­lönb­ség. Úgy lett dísz­lo­vas, hogy nem volt ci­gány tí­pu­sú em­ber, va­la­me­lyest ki­vált a töb­bi ci­gány kö­zül. Vol­tak ci­gá­nyok akik még nem akar­tak be­il­lesz­ked­ni a ci­vi­li­zált élet­be, de nagy­apá­mat na­gyon sze­ret­ték a ma­gya­rok. Fe­hér­kés volt, nem volt fe­ke­te egy­ál­ta­lán, és a gró­fok tud­ták, hogy ki­ben van egy kis ci­vi­li­zált ér­zék. Na­gyon vitéziesen tu­dott vi­sel­ked­ni a nagy­apám, ma­gyar stí­lus­ban, fe­jet föl, mel­let ki­húz­ni. Nagy, ki­pö­dört bajussza volt. Meg­van­nak a ké­pek ott­hon, min­dig mu­tat­ta: nézd meg fi­am, mi­lyen vol­tam én, vi­téz­kö­té­ses ru­ha, be­kecs meg ma­gas sap­ka, mint a ma­gyar hu­szá­rok­nak. Kí­sér­te a grófnőt, mi­kor az más fa­lu­ba ment lá­to­ga­tó­ba, vagy ha Pest­re jött, itt ült ve­le egy hó­na­pot, kettőt. So­kat me­sélt az Andrássy út­ról, meg a ci­ta­del­lá­ról. Mi­kor me­sélt, az olyan volt, mint­ha én is ott let­tem vol­na.

Nagy­apám­tól ta­nul­tam a leg­töb­bet, a ma­gyar ne­mes­sé­get, tőle hal­lot­tam először az igaz ma­gyar em­be­rek ne­vét.”

Ezt csak erősítette az a tény, hogy a környező fal­vak­ban (Erdőszentgyel, Sár­pa­tak, Gernyeszeg) la­kó roma nyel­vet beszélő, de ro­má­nul is tu­dó ci­gá­nyok is ma­gyar­nak tar­tot­ták a sáromberki ci­gány­sá­got, ugyan­úgy bozgorozták, mint a ma­gya­ro­kat: „a fa­lu­ban min­den ci­gány ma­gya­rul be­szélt, a ro­má­nok, meg a ro­mán ci­gá­nyok is ma­gyar ci­gány­nak hív­tak min­ket, meg úgy, hogy ha­zát­lan: bozgor. Hi­á­ba vol­tam én ci­gány, ne­kem is azt mond­ták: bozgor”. Ezek­ben a hely­ze­tek­ben leg­fel­jebb az vi­gasz­tal­hat­ta, hogy a ma­gya­rok egy ré­sze be­fo­gad­ta, ma­gyar­ként, sors­társ­ként tar­tot­ta szá­mon: [vol­tak ma­gya­rok] akik azt mond­ták: ti ma­gya­rok vagy­tok, itt min­den­ki ma­gyar”. Il­let­ve más he­lyen: „Ná­lunk ma­gyar és ci­gány kö­zött nem volt vá­lasz­fal. Több ci­gány esküvőjén ma­gyar volt a ta­nú, olyan is volt, hogy ci­gány gyer­me­ket ma­gyar ke­resz­telt, ha ar­ra nem is volt pél­da, hogy ci­gány ke­resz­telt vol­na ma­gyar­nak.” Azon­ban olya­nok is akad­tak, akik meg­ta­gad­ták tőle ezt a kö­zös­ség­vál­la­lást, „akik ci­gá­nyoz­tak [...], a ma­gyar­nál ez volt az első ijeszt­ge­tés a gyer­me­kek­nek, jön a ci­gány, zsák­ba rak s el­visz”.

1990-ben be­kö­vet­ke­zett az a sors­for­du­ló Puczi Bé­la éle­té­ben, mely­re min­dig is vá­gyott. A sok évi fruszt­rált­ság után vég­re al­kal­ma volt ma­gyar­sá­gá­nak nyil­vá­nos fel­vál­la­lá­sá­ra, le­gi­ti­má­lá­sá­ra: már­ci­us 16–19. kö­zött, há­rom na­pig ma­gyar le­he­tett. Ün­ne­pelt hős, a vá­sár­he­lyi ma­gya­rok egyik hőse. A ma­gyar–cigány kö­ze­le­dés­nek ak­kor iro­dal­mi pél­dái is előfordultak. Ek­kor szü­le­tett az ak­kor szál­ló­igé­vé vált kur­jan­tás: „ne fél­je­tek ma­gya­rok, itt van­nak a ci­gá­nyok” (Lá­tó 1990.12. sz.)

De ez az ál­la­pot nem tar­tott so­ká­ig, és vég­képp nem volt sérelmektől men­tes. A ro­mán ál­lam bűn­ba­ko­kat ke­re­sett, s mi­köz­ben a ma­gyar iden­ti­tás nyil­vá­nos fel­vál­la­lá­sa kö­vet­kez­té­ben el­kö­ve­tett tet­tei mi­att vá­dol­ták, val­la­tói foly­to­no­san ar­ra kényszerítették, mond­ja már meg ci­gány­nak, vagy ma­gyar­nak ér­zi ma­gát. Végző el­ke­se­re­dé­sé­ben hagy­ták el a cím­ben szereplő sza­vak a szá­ját: ha meg­ba­szod a kur­va anyá­dat, ak­kor is ma­gyar ci­gány va­gyok.

A tár­gya­lá­sok alatt szin­tén ma­gyar­nak érez­het­te ma­gát. A bör­tön és a tör­vény­szék előtt össze­gyűlt em­be­rek a ma­ros­vá­sár­he­lyi ma­gya­ro­kat él­je­nez­ték: „Azon vet­tük ész­re ma­gun­kat, hogy va­la­kik ki­a­bál­nak: él­je­nek a ma­ros­vá­sár­he­lyi ma­gya­rok. [...] Az épü­le­tet kör­be­vet­te a vá­ros ma­gyar­sá­ga, meg a ma­ros­vá­sár­he­lyi­ek, akik hat busszal ér­kez­tek a tár­gya­lás­ra. Él­je­nez­tek min­ket, él­je­nek a ma­ros­vá­sár­he­lyi ma­gya­rok, sza­bad­sá­got a ma­gya­rok­nak.” Sza­ba­du­lá­sát követően Marosszentgyörgyön hősként ün­ne­pel­te a ma­gyar kö­zös­ség. Bár a kö­zöm­bös­ség je­lei már ek­kor mu­tat­koz­tak, ugyan­is Nagy­bá­nyá­ról ha­za­tér­ve a vo­nat­nál sen­ki nem várt rá: „haj­nal­ban ér­tünk Ma­ros­vá­sár­hely­re. Sen­ki nem várt, hogy ha­za­vi­gyen, pe­dig jö­het­tek vol­na a ro­má­nok, és agyon­ver­het­tek vol­na az ut­cán. [...] Gyö­tört a sí­rás”.

Puczi Bé­la, mi­vel itt­hon nem re­mél­he­tett me­ne­kü­lést (az utol­só tár­gya­lá­son egy év hat hó­nap letöltendő bün­te­tést és 600000 lej bír­sá­got rót­tak ki rá, amit kép­te­len lett vol­na ki­fi­zet­ni), azok­hoz for­dult, akik­kel kö­zös­sé­get vál­lalt. Ma­gya­ror­szág­ra ment me­ne­dé­ket kér­ni. Aján­ló le­ve­le el­le­né­re sem fo­gad­ták tárt ka­rok­kal. A ma­gyar­or­szá­gi me­ne­kült­ügyi iro­da al­kal­ma­zott­ja sze­mé­ben nem­csak hogy hősnek, de ma­gyar­nak sem szá­mí­tott: „És ak­kor kér­di: ma­gyar va­gyok, vagy más nem­ze­ti­sé­gű. Mond­tam, per­sze, hogy ma­gyar va­gyok, megmu­tat­tam a sze­mé­lyi iga­zol­vá­nyo­mat, be­le volt ír­va: ma­gyar. Lát­ja asszo­nyom, ma­gya­rul ír­tam min­dent, ma­gya­rul be­szé­lek, per­sze, hogy ma­gyar va­gyok. Er­re ő: úgy tud­ja, hogy más nem­ze­ti­sé­gű va­gyok. Ki­pa­ran­csolt az iro­dá­ból, vár­jak kint, és még utá­nam szólt: ma­ga mi­ért jött ide, ma­gá­ból van itt is elég. Ez na­gyon szí­ven szúrt. Hogy én mint ci­gány mit ke­re­sek itt. [...] Én itt győződtem meg ró­la, Ma­gya­ror­szá­gon. Ami­kor azt mond­ták, ma­ga mi­nek jött ide, ma­ga ci­gány, ma­gá­ból van itt elég. De azért azt, ami ott­hon tör­tént, nem bán­tam meg.”

A meg­aláz­ta­tá­sok elől Pá­rizs­ba me­ne­kült, ahol ro­mán ci­gá­nyok vet­ték párt­fo­gás­ba. Pá­rizs­ban nem­csak a ha­tó­sá­gok sze­mé­ben volt ro­mán/ci­gány, ő ma­ga is ilyen­ként be­szél ma­gá­ról. Az el­kö­ve­tett tör­vény­te­len­sé­ge­ket pa­lás­tol­ja, a ci­gá­nyok össze­tar­tá­sát, szor­gal­mát hang­sú­lyoz­za.

Puczi Bé­la éle­té­nek e né­hány sors­for­du­ló­ja is jól pél­dáz­za, hogy az iden­ti­tás, az et­ni­kai iden­ti­tás sem ren­del­ke­zik szi­lárd és ál­lan­dó tar­ta­lom­mal. Sok­kal in­kább szituációfüggő. Min­dig at­tól függ, hogy kik­kel együtt, és főleg kik el­le­né­ben kell meg­ha­tá­roz­ni. „A nem­zet – ír­ja Komoróczi – szo­ci­o­ló­gi­ai ér­te­lem­ben, mak­ro-szo­ci­á­lis cso­port. Ön­meg­ha­tá­ro­zá­sa és eh­hez kötődő ön­tu­da­ta alap­já­ban vé­ve szituatív [...] a konk­rét meg­fo­gal­ma­zás min­dig vá­lasz kívülről föl­tett kér­dés­re (Komoróczi 1995.292).

Ez­zel a meg­ál­la­pí­tás­sal las­san az elem­zés ha­tá­ra­i­hoz ér­tünk. Mi­ként a szerző tör­té­ne­te, az ér­tel­me­zés is ko­mor han­gu­lat­ban zá­rul. Puczi Bé­la ugyan­is nem ér­te el cél­ját. A kri­ti­kus pil­la­nat­ban fel­vál­lalt ma­gyar iden­ti­tás nem nyert iga­zo­lást, az­az csak igen rö­vid időre en­ged­te meg a ma­gya­rok­kal va­ló sors­kö­zös­ség és egy­ség­tu­dat ki­nyil­vá­ní­tá­sát. A ma­gyar kö­zös­ség az ese­mé­nyek meg­fa­ku­lá­sá­val vissza­uta­sí­tot­ta a kö­zös­ség­vál­la­lást, a ro­mán ha­tal­mi szer­vek sze­mé­ben pe­dig in­kább mint stig­ma je­lent­ke­zett a fel­vál­lalt ma­gyar iden­ti­tás, mely egé­szen Fran­ci­a­or­szá­gig el­kí­sér­te.

A több­éves harc meddő erőfeszítés ma­radt: 1997 ka­rá­cso­nyán – a tör­té­net vé­gén –, a sze­re­tet ün­ne­pén Puczi Bé­lát nem­hogy a „sze­re­tett” er­dé­lyi ma­gya­rok, de csa­lád­ja sem ül­te kö­rül az ün­ne­pi asz­tal­nál. Egye­dül­lét­ében mond­ja ki a vég­kö­vet­kez­te­tést: ezt a tíz évet sen­ki nem tud­ja meg­fi­zet­ni, ezt a tíz évet sem­mi nem tud­ja fe­led­tet­ni. Még a meg­nyi­lat­ko­zás sem hoz eny­hü­lést szá­má­ra. Hi­szen már rég sen­kit sem ér­de­kel. Az élet­tör­té­net el­mon­dá­sa és ki­adá­sa, me­lyet egy­faj­ta má­gi­kus el­já­rás­ként fog­ha­tunk fel, és ami ar­ra irá­nyul, hogy vál­lalt ma­gyar iden­ti­tá­sa a ma­gyar et­ni­kum részéről vissza­iga­zo­lást nyer­jen, ép­pen a várt vissza­iga­zo­lás kés­le­ke­dé­se mi­att ér­tel­met­len.

A si­ker­te­len be­ol­va­dás és az ez­zel szo­ros kap­cso­lat­ban ál­ló ki­kö­zö­sí­tés el­mé­le­ti szin­ten a ki­re­kesz­tés re­to­ri­ká­já­val van össze­füg­gés­ben. „Az egyén iden­ti­tá­sa – ír­ja Komoróczi – több és több­fé­le tényezőhöz kötődik. Ezek egy ré­sze, eldől már szü­le­tés­kor, ilyen pél­dá­ul, a bőrszín és más ge­ne­ti­kus adott­sá­gok, vagy tes­ti je­gyek, a nem. Má­so­kat a szo­ci­a­li­zá­ció so­rán sa­já­tít el (nyelv, ha­gyo­má­nyok stb.). Megint má­so­kat ma­ga vá­laszt” (Komoróczi 1995.292). E té­nye­zők há­ló­já­ból Puczi Bé­la es­té­ben a ve­le szü­le­tett sa­já­tos­sá­gok (bőrszín) bír­nak do­mi­náns erővel: ma­gyar anya­nyel­ve el­le­né­re sem le­het ma­gyar, mert a ma­gyar nem­zet (sáromberki, marosszentgyörgyi, er­dé­lyi, ma­gyar­or­szá­gi ma­gya­rok) tes­ti adott­sá­gai kü­lön­bözőségét kirekesztő sa­já­tos­ság­ként ke­ze­li. Ma­gya­ror­szá­gon eh­hez még az ide­gen­nel, a be­ván­dor­ló­val szem­ben táp­lált el­len­ér­zé­sek is tár­sul­nak. A mig­rá­ci­ó­val együtt já­ró ide­gen ven­dég­mun­kás ugyan­is szá­mos el­len­ér­zést szül a be­ván­dor­lók­kal szem­ben. A belépő ide­gen szörny, mert nem kí­vá­na­tos sze­mély, osz­tá­lyoz­ha­tat­lan. Olyan kor­ban ér­ke­zett, ami­kor (a nem­zet­té vá­lás szem­pont­já­ból) már min­den ké­szen volt (Bodó 2001.277). Emel­lett ri­vá­lis tényező a munkaerőpiacon. Egy­szó­val a sok­fé­le­ség re­to­ri­ká­ja csak ad­dig mű­kö­dik, amíg az ide­gen nem ke­rül be a sa­ját élet­vi­lág­ba, amíg ér­de­kei nem üt­köz­nek a be­fo­ga­dó cso­port ér­de­ke­i­vel (Bodó 2001.280).

4. Tör­té­ne­te el­mon­dá­sá­val Puczi Bé­lát el­so­dor­ta az élet sze­münk elől. Mi­u­tán az in­ter­júk (és a kö­tet) el­ké­szül­tek, egy rö­vid ri­por­tot le­szá­mít­va, me­lyet az MTV 2001-ben ké­szí­tett, a nyil­vá­nos­ság­ban töb­bé nem ta­lál­ko­zunk Puczi Bé­lá­val. Még­is, ha va­la­ki a Nyu­ga­ti pá­lya­ud­var kör­nyé­kén egy öre­ges, meg­rok­kant, kék strand­pa­pucs­ban kéregető em­ber­rel ta­lál­ko­zik, le­het, hogy egy­ko­ri hősünkkel hoz­ta össze a sors. De ez már egy má­sik tör­té­net kez­de­te. Az ő tör­té­ne­te így egy­szer­re be­fe­je­zett és be­fe­jez­he­tet­len. Be­fe­je­zett, mert min­den to­váb­bi kí­sér­let ér­tel­met­len, Puczi Bé­la so­ha nem lesz ma­gyar, és be­fe­jez­he­tet­len, mert eb­be so­ha nem tud be­le­nyu­god­ni. En­nek oka nem a sze­mé­lyi kom­pe­ten­cia hi­á­nyos­sá­ga­i­ban keresendő, nem is az aktuál nem­zet­po­li­ti­ká­ban, ha­nem a min­den po­li­ti­kum­tól men­tes etnoarchizmusban, amely már nem akar to­váb­bi te­rü­le­te­ket meg­hó­dí­ta­ni, de nem akar más et­ni­ku­mok­kal együtt él­ni sem. Ez a faj­ta ma­ga­tar­tás nem kí­ván töb­bé po­li­ti­zál­ni, sze­rin­te min­den baj oko­zó­ja a má­sik, ha az meg­sem­mi­sül, ak­kor töb­bé nincs szük­ség a po­li­ti­ká­ra. Cél­ja ezért nem ezek asszi­mi­lá­lá­sa, ha­nem el­tá­vo­lí­tá­sa. Az ide­gen­nek eb­ben a hely­zet­ben két vá­lasz­tá­sa van: vagy el­megy, vagy meg­sem­mi­sül (vö. Ta­más 1998. 83–112).

Az értelmező az ol­va­sás be­fe­je­zé­sé­vel vissza­he­lye­zi a köny­vet oda, aho­va min­dig is tar­to­zott, a fik­ció vi­lá­gá­ba, ahol is­mert vagy is­me­ret­len em­be­rek tör­té­ne­tek­ben hoz­nak lét­re egy ér­tel­me­zett va­ló­sá­got az ér­tel­met­len he­lyett, számolva/nem szá­mol­va az­zal, hogy az írás­ba ön­tött tör­té­net min­dig ol­va­sás­ra, ér­tel­me­zés­re és ál­lás­fog­la­lás­ra kény­sze­rít.

Vaj­da And­rás

Iro­da­lom

Barth, Fredrik

1996 Ré­gi és új prob­lé­mák az etnicitás elem­zé­sé­ben. Ré­gió. 7. évf. 1. sz. 3–26.

Bí­ró Zol­tán:

1994 A tör­té­net­mon­dás mint az ant­ro­po­ló­gi­ai ku­ta­tás tár­gya. Ant­ro­po­ló­gi­ai Mű­hely 2. 55–72.

Bloch, Marc

2004 A tör­té­nész mes­ter­sé­ge. Osiris Ki­adó, Bp.

Bodó Bar­na

2001 Modernitás, iden­ti­tás, asszi­mi­lá­ció. In Andó György–Eperjessy Ernő–Grin Igor–Krupa And­rás (szerk.) A nem­ze­ti­sé­gi kul­tú­rák az ez­red­for­du­lón. Esé­lyek, lehetőségek, ki­hí­vá­sok. Ma­gyar Nép­raj­zi Tár­sa­ság, Békéscsaba–Bp. 277–284.

Gyáni Gá­bor

2000 Em­lé­ke­zés, em­lé­ke­zet és a tör­té­ne­lem el­be­szé­lé­se. Nap­vi­lág Ki­adó, Bu­da­pest.

Hoppál Mihály–Küllős Imola–Manga Já­nos (szerk.)

1974 „Em­lé­kül ha­gyom az uno­kák­nak, déd­uno­kák­nak, lás­sák, ho­gyan éltünk…” Gon­do­lat Ki­adó, Bp.

Ken­de Pé­ter

1999 Az et­ni­kai tényező mint szo­ci­o­ló­gi­ai prob­lé­ma. In U.ő. Mi­ért nincs rend Kelet-Közép Eu­ró­pá­ban? Osiris–Századvég, Bp.

Ke­szeg Vil­mos

2002 A konf­lik­tus­el­há­rí­tó narratívája. A félre­ve­ze­tő narratívum. In Uő. Ho­mo narrans. Komp-Press, Ko­runk Ba­rá­ti Tár­sa­ság, Ko­lozs­vár, 105–124.

Komoróczy Gé­za

1995 Med­dig él egy nem­zet? In Uő: Be­zár­kó­zás a nem­ze­ti ha­gyo­mány­ba. Osiris Ki­adó. Bp. 279–312.

Réthey Prikkel Mik­lós:

1991 Az igaz­tör­té­net. Szö­veg, mű­faj mód­szer és va­­ló­ság ge­ne­ra­tív kap­cso­la­ta az élő el­be­szé­lés­ben. On­to­ló­gi­ai meg­kö­ze­lí­tés. Folk­lór és et­nog­rá­fia 58. KLTE, Deb­re­cen.

Ta­más Gás­pár Mik­lós

1998 Etnarchia és etnoanarchizmus, Vi­lá­gos­ság XXXIX 8-9. 83–112.

Ten­ge­lyi Lász­ló

1998. Élet­tör­té­net és sors­ese­mény. At­lan­tisz Könyv­ki­adó, Bp.



vissza a kiadáshoz
minden cikke
AZ ERDÉLYI MEZŐSÉG rovat összes cikke

© Művelődés 2008