magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Ta­tár Er­zsé­bet: A ri­kol­to­zás tár­sa­dal­mi funk­ci­ói két mezőségi fa­lu­ban 1. rész


Je­len írás ke­re­té­ben két, egy­más­sal szom­szé­dos mezőségi, Beszterce-Naszód me­gyei fa­lu­ban, Mező­ve­resegyházán és Szentmátéban ké­szí­tett in­ter­júk alap­ján sze­ret­ném meg­vi­lá­gí­ta­ni a ri­kol­tás (kur­jan­tás, csujogatás) mint szö­veg­tí­pus – az utób­bi 60 év so­rán – le­zaj­lott hasz­ná­la­ti ér­té­ké­nek vál­to­zá­sát. Azt, hogy az adott kö­zös­sé­gek­ben mi­lyen tár­sa­dal­mi ke­re­tek kö­zött, és mi­lyen funk­ci­ó­val bírt a ri­kol­to­zás szo­ká­sa; ho­gyan vi­szo­nyul­tak/vi­szo­nyul­nak a kö­zös­ség tag­jai a ri­kol­tás-re­per­to­ár­hoz, an­nak mely ele­me­it hasz­nál­ták/hasz­nál­ják a különböző be­széd­hely­ze­tek­ben, és mi volt a sze­lek­tá­lás el­ve, mo­ti­vá­ló­ja?

A ka­lá­ka, mint be­széd­hely­zet

A mezőgazdasági gé­pek el­ter­je­dé­se, a mun­ka­vég­zés tár­sa­dal­mi szer­ke­ze­té­nek meg­vál­to­zá­sa előtt a ri­kol­tás hasz­ná­la­tát biz­to­sí­tó be­széd­hely­ze­tek egyi­ke a ka­lá­ka volt. Lehetőséget nyúj­tott mind a kö­zös mun­ka, mind a kö­zös szó­ra­ko­zás meg­szer­ve­zé­sé­re. A ka­lá­ka (pl. ara­tás) kon­ven­ci­o­ná­lis mun­ka­er­köl­csi sza­bá­lyok men­tén zaj­lott: a kö­zös mun­ka­vég­zés vál­la­lá­sa meg­kö­ve­tel­te a dol­go­zók egy­for­ma mun­ka­bí­rá­sát, az egy­for­ma mun­ka­tem­pó be­tar­tá­sát. E be­széd­for­ma, előadásának jel­leg­ze­tes­sé­ge (han­gos, di­na­mi­kus) ré­vén a tér­ben egy­más­tól tá­vol elhelyezkedő ta­gok kö­zött is biz­to­sí­tot­ta a kom­mu­ni­ká­ció ér­vé­nye­sü­lé­sét. Így fel­hív­hat­ta a tel­jes cso­port fi­gyel­mét a mun­ka­rend meg­bom­lá­sá­ra, an­nak oko­zó­já­ra, egy adott sze­mély­re, ez­zel együtt, pe­dig meg­kö­ve­tel­te a sza­bá­lyok­hoz va­ló iga­zo­dást, a cso­port­ba va­ló vissza­in­teg­rá­ló­dást.

Az al­kal­mi­lag szerveződött cso­port sza­bá­lya­i­nak meg­sér­té­se ma­ga után von­ta a cso­port nar­ra­tív íté­le­tét: a szim­bo­li­kus nyel­vi meg­szé­gye­ní­tést. Az ítél­ke­zés kö­tött for­má­jú szö­veg­ben hang­zott el, min­den­ki ál­tal is­mert ri­kol­tás­ként.

Rikotattunk amiko rigebben csi­nál­tak ka­lá­ká­kat, úgy mond­ták. A lányak s a leginyek men­tek arat­ni, és akka fi­zet­tek mu­zsi­kást a fi­a­tal­ság­nak, aki­nek arat­tunk, az fi­ze­tett mu­zsi­kást, hogy men­tünk a tánc­ra. Na, s az­tán att is rikotattunk. Az­tán rikotatták a lyányak égyik a má­sik­nak, hogy:

Tér­dig érő tar­ló­ba,

Büsz­ke lányak fa­rok­ba.

A far­kat mond­ták, hogy má ü hát­rébb vót mind a má­sik, aztat mond­ták faraknak. Me ahogy arat­tál, az­tán amely­ék aratatt se­be­seb­ben, az má arább vót. Az má erébb vót, az­tán an­nak rikotatták, hogy:

Tér­dig érő tar­ló­ba,

Büsz­ke lányak fa­rok­ba. (Mv. / ş. Má­ria / 1920)

Az ara­tó­sor­ból hát­ra­ma­ra­dó sze­mély nem­csak a mun­ka egy­szer­re va­ló be­fe­je­zé­sét gá­tol­ta, de csor­bí­tot­ta a tár­sa­ság kom­mu­ni­ká­ci­ós lehetőségét is. A hát­ra­ma­ra­dó­nak a tár­sa­ság­ba va­ló in­teg­rá­ci­ó­ját szim­bo­li­kus megszégyenítő gesz­tus­sal mo­ti­vál­ták: csú­fon­dá­ro­san ri­kol­tot­tak ne­ki, a fel­fo­ga­dott ze­nész, mu­zsi­kás pe­dig mel­let­te he­ge­dőlt.

E ri­tu­á­lis be­széd­for­ma a kol­lek­tív ítél­ke­zés egy já­té­kos, szó­ra­koz­ta­tó for­má­ja volt. Egy­faj­ta ver­sen­gé­si szel­le­met is ge­ne­rált a cso­port tag­jai kö­zött: az ara­tás­sal va­ló gyor­sabb ha­la­dás jo­got adott a hát­ra­ma­ra­dó tár­sak sér­te­ge­té­sé­re, pro­vo­ká­lá­sá­ra. A pro­vo­ká­lás né­ha vá­lasz­ra ta­lált. A vissza­vá­gás tar­tal­má­val meg­for­dít­hat­ta a sze­re­pe­ket: a megszégyenítő sze­mély lett a nyel­vi­leg meg­szé­gye­ní­tett. E sze­rep­cse­re ész­le­lé­se fo­koz­ta a kö­zös­ség han­gu­la­tát – az üze­net­vál­tás hall­ga­tó­ja­ként, ta­nú­ja­ként hol az egyik, hol a má­sik kom­mu­ni­ká­ci­ós fél győzelmét ün­ne­pel­te.

Tér­dig érő tar­ló­ba,

Büsz­ke lány a fa­rok­ba.

Akko mond­ta a má­sik vissza nekije, aki rikotatt, hogy:

Te­het­néd, hogy hall­gas­sál,

Ne csak min­dig ugas­sál,

Mind a szar a bur­ján közt,/

Mind a tök a má­lé közt. (Mv. / G. Ilo­na / 1927)

Szentmátéban nem­csak ri­kolt­va, ha­nem recitatív for­má­ban is csú­fol­ták le­ma­ra­dó tár­su­kat. Bár mind a mun­ka­al­kal­mak, mind a szó­ra­ko­zá­si al­kal­mak et­ni­ka­i­lag el­kü­lö­nül­tek, a ma­gya­rok még­is ro­má­nul csú­fol­ták a las­sab­ban dol­go­zó tár­su­kat.

Ami­ka arat­tak, az­tán az egyik viccbül mond­ta, ame­lyik úgy hát­ra vót az ara­tás­sal, a le­ány:

Bâc Tudore, bâc Tudore,

Ieşi din coadă tu putoare.

Szó­val, hogy gye­re ki a sa­rok­ból, te lus­ta. Me úgy égy ki­csit el­ma­ra­dott, nem vót égy sor­ba a má­si­kak­kal. S az­tán an­nak mingyá ment a mu­zsi­kás is, s izéltik, hogy:

Bâc Tudore, bâc Tudore,

Ieşi din coadă tu putoare. (Szm./Sz. B. Rebeka/ 1924)

A szim­bo­li­kus meg­szé­gye­ní­tés egyes ese­tek­ben ve­szí­tett ár­tat­lan já­té­kos­sá­gá­ból. A hát­ra­ma­ra­dás oka le­he­tett az ara­tás­ban va­ló já­rat­lan­ság is. A mó­do­sabb csa­lád­ból va­ló­kat, akik csak ka­lá­ka ke­re­té­ben arat­tak, szim­bo­li­ku­san ki­kö­zö­sí­tet­ték. Egy gaz­dag lány szim­bo­li­kus marginalizálásának hely­ze­tét ír­ja le a következő ri­kol­tás és szö­veg­kör­nye­ze­te:

Ígynini, miko men­tünk, men­tünk a, izél­ni, rigebben ka­lá­ka vót. Men­tünk arat­ni, és úgy izél­tek. Arat­tak, s úgy mu­zsi­kál­tak ne­künk. Szó­val mük men­tünk arat­ni va­la­ki­nek, mind Kikesre is, men­tünk Kikesre, arat­tunk Prodánnak, s az­tán meg­fi­zet­te nem tudam hány fiú, léány után, fiú, léány után hány vasárnapat jütt a mu­zsi­kás, s mu­zsi­kált. Mük vótunk arat­ni, az­tán sak, ojajajaj, so­kat rikotattak, so­kat izél­tek a lányak égyik a má­sik­nak, ojajaj, csú­nyá­kat is, min­den­fé­le­kip­pen. Me annyi­fé­lé­ket mond­tak, olyanakat mond­tak att, na att még izél­tek, meg na. Vótak, ugyi, akik­nek vót szeretőjek, mind vót Lé­ti né­néd­nek. Az­tán ü gaz­dag vót, az­tán ü nem tudatt na­gyon arat­ni, me tán ütet nem vittik. Egyes egye­dü­li lány vót, 14 hek­tár fődje vót az ap­já­nak, há ki, az ment arat­ni, mind mük? Mük kel­lett, hogy men­jünk, me mük kel­lett, hogy dógazzunk. Nem tudatt arat­ni, az­tán kerítettik bé, csi­nál­tak templomat nekie. Pél­dá­ul így aratatt. Ke­re­ken men­tek, bézárták ada, att hagy­ták ke­re­ken, bézárták. Men­tek így ni ke­re­ken, s el­hagy­ták, s ütet itt hagy­ták a sar­ló­val. Be­arat­ták ke­re­ken mel­let­te, s ütet úgy hagy­ták – azt mond­ták, hogy temp­lom­ba van. Égen, ajajaj. Vaj, aztat rikotatták nekie, hogy:

Há­rom de­ka kö­mény­mag,

Jaj, de büsz­ke le­ány vagy.

Mit ér a nagy büsz­ke­sé­ged,

Nin­csen egy csepp ügyes­sé­ged. (Mv. / K. O. Ber­ta / 1927)

Az ilyen jel­le­gő pro­vo­ká­ció nem­csak a kö­zös mun­ka­vég­zés rend­jét megsértő egyé­nek­re irá­nyult, ha­nem a tár­sa­dal­mi ho­va­tar­to­zás okoz­ta fe­szült­ség le­ve­ze­té­sé­nek esz­kö­zét is kép­vi­sel­te.

Az ara­tás­sal kap­cso­la­tos ri­kol­tá­sok mel­lett a ka­lá­ká­ban más, nem konk­rét al­kal­mak­hoz kap­cso­ló­dó ri­kol­tá­sok is el­hang­zot­tak. Előadásukat min­dig a leg­ak­tu­á­li­sabb be­széd­té­má­hoz iga­zí­tot­ták, me­ta­fo­ri­kus, több­fé­le­kép­pen értelmezhető tar­tal­muk több szö­veg­kör­nye­zet­ben va­ló sze­rep­lé­sü­ket is re­le­váns­sá te­het­te.

A tánc­mu­lat­ság, mint be­széd­hely­zet

A nyá­ri mun­ka­vég­zé­sek­hez kö­tött mu­lat­sá­gok, az ün­ne­pek ide­jén meg­tar­tott bá­lok, a há­zas-bá­lok, la­ko­dal­mak lehetőséget te­rem­tet­tek a vi­szo­nyok nyil­vá­nos tér­ben va­ló meg­szö­ve­ge­zé­sé­re. A ri­kol­tá­sok több­nyi­re a ze­né­hez al­kal­maz­kod­va han­goz­tak el, té­má­ban vi­szont vál­to­za­to­sak vol­tak, nem­csak a tánc­ra ref­lek­tál­tak. A ri­kol­tás in­ten­ci­ó­já­tól függően az in­for­má­ci­ók for­gal­ma­zá­sát, az ér­zel­mek ki­fe­je­zé­sét tet­ték lehetővé. A nyil­vá­nos tér­ben ér­té­kel­het­ték az egyes kap­cso­la­tok ki­me­ne­tel­ét, a meg­ne­ve­zet­tek vi­sel­ke­dé­sét, hely­ze­tét. Gya­ko­ri volt az ud­var­lás­ra va­ló ref­lek­tá­lás, az ud­var­lás ki­me­ne­tel­ének meg­jós­lá­sa vagy an­nak utó­la­gos ér­té­ke­lé­se.

Az ud­var­lás­nak egy­faj­ta ki­me­ne­tel­ét örö­kí­ti meg a következő ri­kol­tás:

Bor­sos Ma­ri járt utá­na,

Még­is Má­nyi lett a pár­ja. (Mv. / O. Ró­za / 1933)

A le­gény­nek ud­var­ló le­ány hop­pon ma­ra­dá­sát örö­kí­tet­te meg ez a ri­kol­tás rész­let, rá­vi­lá­gít­va az ud­var­lá­si nor­má­kat be nem tar­tó sze­mé­lyek le­het­sé­ges sor­sá­ra.

A ri­kol­tá­sok for­má­já­ban for­gal­ma­zott hí­rek az eset­té ava­tás egyik nar­ra­tív esz­kö­ze volt. Adott sze­mé­lyek vi­sel­ke­dé­sé­nek, vi­szo­nyá­nak be­széd­té­má­vá eme­lé­se az illető sze­mé­lye­ket ide­ig­le­ne­sen eset­té avat­ta: a hí­rek nyil­vá­nos­ság te­ré­be ke­rü­lé­se az adott sze­mé­lye­ket a névtelenségből ki­emel­te, és az em­lé­ke­zet­be beemel­te (Ciorant idé­zi Ke­szeg Vil­mos: Ho­mo narrans. Em­be­rek, tör­té­ne­tek és kon­tex­tu­sok. Ko­lozs­vár, 2002. 76). Egy­faj­ta kon­ven­ci­o­ná­li­san nyil­vá­nos plety­ká­lás­nak is fel­fog­ha­tó a ri­kol­tás: a „za­var­gás” ál­la­po­tá­ban mő­köd­te­tett, a ké­tes ki­me­ne­te­lő hely­ze­tek szereplőinek stá­tu­szát mér­le­ge­lik ál­ta­la, szá­mon tart­va a mér­leg végső bil­le­né­sét, amely a kö­zös­ség ál­ta­li vég­le­ges el­íté­lést vagy fel­men­tést idé­zi elő. Ilyen, a vi­szo­nyok még lap­pan­gó időszakának szá­mí­tott az ud­var­lás időszaka, a há­zas­ság­kö­tés ál­ta­li legitimizálás pe­dig a be­ál­ló rend bi­zo­nyí­té­ka. E fo­lya­mat tu­da­tos meg­fo­gal­ma­zá­sa a következő ri­kol­tás és an­nak ér­tel­me­zé­se:

El­vit­te Sálami né­ni­det Jó­zsi bá­csid. Az­tán rikotattak:

Fe­hér fuszujkavirág

Ha­za­jöt­tél gyöngy­vi­rág

A gyöngy­vi­rág kinyílatt,

A ha­zug­ság el­ma­radt,

Jó­zsi megházasadatt.

Há úgy van, hogy ad­dig plety­kál­nak, s má el­ma­radt a ha­zug­ság, má több plety­ká­lás nin­csen. Má vige van a pletykának… Biri má­mid rikotatta. Ezt ak­kor eszel­te ki. (Szm. / Sz. B. Re­be­ka / 1924)

A vissza­em­lé­ke­zés tük­rö­zi, hogy a spon­tá­nul, szte­re­o­tip for­mu­lák­ból meg­al­ko­tott ri­kol­tá­sok nem­csak a fa­lu szá­já­ra ke­rült sze­mé­lyek­re va­ló em­lé­ke­zést te­szik lehetővé, ha­nem a ri­kol­tás szerzőjének a ne­vét is meg­örö­kí­tik. A köz­is­mert szte­re­o­tí­pi­ák­ra épülő ri­kol­tás­nak az adott hely­zet­hez va­ló adap­tá­lá­sa egy sze­mély ér­de­me.

A köz­vé­le­mény ál­tal el­ítélt, de­vi­áns­nak szá­mí­tó sze­rel­mi vi­szonyt rögzítő rig­mu­sok­ban tükröződhet a köz­vé­le­mény vál­to­zá­sa is: egy sze­mély he­lyes út­ra té­rí­té­sét a kö­zös­ség egy idő után el­ve­szett hi­va­tás­nak érez­he­ti. A fi­út biz­tat­ják a lány ke­rü­lé­sé­re, az­tán beletörődnek ket­te­jük kap­cso­la­tá­ba (Hu­szár a lány csa­lád­ne­ve).

Gye­re Já­nos a ken­der­be,

Lás­suk mi van a pen­dely­be,

Palavessző a ga­tyá­ba,

Te­gyük a szőrtarisznyába.

Me­hetsz Já­nos le is, fel is,

Csak Li­la fe­lé ne nizz.

Sze­ress Já­nos akár­kit,

Csak Li­lá­nak hagyj bikit.

Me­hetsz, Já­nos le is, fel is,

A Hu­szár csőr­je fe­lé is. Ijujuj. (Mv. / O. Ró­za / 1933)

A har­ma­dik sze­mély sor­sá­ra va­ló ref­lek­tá­lás mel­lett a ri­kol­tá­sok a ri­kol­to­zók sze­mé­lyes hely­ze­té­nek kifejeződései is le­het­nek. A kö­zös­sé­gi re­per­to­ár egyik al­ko­tá­sa ál­tal az illető jel­zi sa­ját hely­ze­té­hez va­ló vi­szo­nyu­lá­sát: el­fo­gad­ja vagy vál­toz­tat­ni akar raj­ta, szenvedő vagy küzdő fél­ként lép szín­re. A ri­kol­tás mint nyel­vi esz­köz a fél­té­keny­ség mi­at­ti fe­szült­ség pil­la­nat­nyi eny­hí­té­sét biz­to­sí­tot­ta:

Na, az­tán rikotattam én a bál­ba! Bál­ba rikotattam. Az én uram sze­re­tett vóna égy asszanyt, s akko rikotattam an­nak az asszany urá­nak, hogy sze­res­sen az is en­ge­met, mér csak az enyém az ü felesigit? Az­tán rikotattam én ne­ki, hogy:

Pi­ros arc s a fe­ke­te szem,

Az en­gem a föld­be teszen.

Sze­ress Jan­csi en­ge­met,

Eszem a két sze­me­det.

Adj egy csó­kot or­cám­ra,

Hallszodjik menny­or­szág­ba. [ne­vet]

[Ezt meg­mond­ta! S az az asszony nem fe­lelt visz­sza ma­gá­nak?]

– Nem. nem tud­ta, hogy én mi­be járak. [ne­vet] Nem tud­ta. De én filtettem attul az asszonytul, az­tán gondaltam na, ha te sze­re­ted azt az asszonyt, én sze­re­tem a te fér­je­det, úgy ahogy tudam, rikotva és tán­col­va [ne­vet].

[S ak­kor in­kább azért ri­kol­tot­ta, hogy a ma­ga fér­je hall­ja]

– Mi? Hal­lot­ta ott min­den­ki, az egész tánc, hogy én mit rikotak! Igen.

[S ak­kor ezt ma­ga ta­lál­ta ki?]

– Hát valakitül ta­nul­tam, per­sze, ta­nul­tam valakitül. Az­tán, rikotani la­ko­da­lom­ban is rikotattak, hogy haragudt égy léány a má­sik­ra, hogy:

Szá­raz csihány a kert mel­lett,

Más ül az én ró­zsám mel­lett.

Más öle­li ked­ve­sem,

Én né­zem ke­ser­ve­sen.

Ne nézz réám hor­ga­san,

Szá­radj el a fo­ga­san. (Mv. / G. Ilo­na / 1929)

A ri­kol­tá­sok fel­ele­ve­ní­té­se a ha­son­ló hely­ze­tek­re va­ló em­lé­ke­zést is ser­ken­ti: az egy­más­sal ro­ko­ní­tott ri­kol­tá­sok ha­son­ló kontextuális ele­me­ket, vagy leg­alább­is azok­ra va­ló uta­lást tar­tal­maz­nak: egy, a pár­kap­cso­lat bensőségességét fenyegető har­ma­dik sze­mély szín­re lé­pé­sét.

A szom­széd fal­vak tánc­al­kal­mai lehetőséget te­rem­tet­tek a kilépő egyé­nek szá­má­ra a sa­ját fa­lu­juk­ban nem is­mert ri­kol­tá­sok el­ta­nu­lá­sá­ra. Ezek hasz­ná­la­ta sa­ját kö­zös­sé­gük­ben ku­ri­ó­zum­ként ha­tott, és je­lez­te előadójuk fi­zi­kai mo­bi­li­tá­sát. Így pél­dá­ul Me­ző­veresegy­há­záról, a szin­te tel­je­sen ma­gyar fa­lu­ból a szom­szé­dos, zö­mé­ben ro­mán la­kos­sá­gú fal­vak­ra, Má­nyik­ra és Cen­té­be jár­tak tánc­mu­lat­ság­ok­ba. Az ott ta­nult ri­kol­tá­so­kat ele­ve­ní­tet­ték fel az oda­já­ró sze­mé­lyek hoz­zá­tar­to­zói:

I: Ce hasnă de două boi,

Dacă la gură-i gurgoi

Ce hasnă de pana ta

Dacă eşti un tanana.

Troapă, troapă, ce-oi mânca,

Mămăligă, brîn cu la. [ne­vet] Tán­col­jon, tán­col­jon. Mit eszik, pu­lisz­kát tével s tú­ró­val.

Mai bine două jiţele,

şi cu buze subţirele.

I:– Égen, égen:

Ce hasnă de pana ta,

Dacă eşti un tanana.

P: Ce hasnă de şase boi,

Dacă la gură-i gurgoi

Mai bine două jiţele,

şi cu buze subţirele.

I: Tatuka ment, tatuka ment Má­nyik­ra a tánc­ra.

P: S Cen­té­be.

Égen, égen, azt mond­ta, hogy ment a tánc­ra Má­nyik­ra, s az­tán ott, az­tán büsz­kél­ke­dett, hogy mit tud ü, le­het. Tud rikotani [ne­vet]. (Mv. / G. Ilo­na és G. Pé­ter / 1927, 1929)

A tánc­al­kal­mak ke­re­té­ben szerveződő mu­la­tó kö­zös­ség tag­jai nem­csak a vi­sel­ke­dés­re, a vi­szo­nyok­ra, de a tár­sa­dal­mi kü­lönb­sé­gek­re is ref­lek­tál­tak. A mó­do­sabb csa­lád­ba tar­to­zó me­nyecs­kék né­ha vo­na­kod­tak at­tól, hogy sze­gé­nyebb me­nyecs­kék mel­lett fog­lal­ja­nak he­lyet. A fi­zi­kai tá­vol­ság­tar­tás mel­lett ri­kol­tás for­má­já­ban is ki­fe­jez­ték vi­szo­nyu­lá­su­kat, ér­té­ke­lé­sü­ket, pél­dá­ul ki­gú­nyol­ták azok öl­tö­ze­tét.

Csepőfonalbul ké­szí­tet­tek szőttest, mi­vel­hogy nem volt úgy vá­szon, meg szö­vet ak­kor ru­ha­ké­szí­tés­re, ak­kor aztat megszőtték, meg­fes­tet­ték, s ab­ból ké­szí­tet­tek ruhát… Ren­de­sen ru­hát ké­szí­tet­tek belőle, al­só­szok­nyát, felsőszoknyát meg­fest­ve, le szok­ták rak­ni, s ak­kor úgy hasz­nál­ták. Még volt egy olyan mon­da is, hogy:

Csepőköntes meg­fest­ve és le­rak­va,

Gye­re ba­bám, men­jünk el a vá­sár­ba.

Vagy még szeb­ben is mond­ták, hogy:

Csepőköntes meg­fest­ve és le­rak­va,

Gye­re seg­gem, men­jünk el a vá­sár­ba.”

A gaz­da­gak csúfalták a szeginyeket. Per­sze, most má nekiek nin­csen szö­vet, csak cse­pő van, s av­val is men­nek a vá­sár­ba. (Mv. / T. Er­zsé­bet / 1958)

A fen­ti pél­dák tük­rö­zik, hogy a ri­kol­tá­sok re­per­to­ár­ja egy olyan szim­bo­li­kus be­széd­kész­le­tet je­len­tet­tek a kö­zös­ség szá­má­ra, amely elemeiből az egyé­nek a sa­ját friss él­mé­nye­ik­re, vagy má­sok hely­ze­te­i­re utal­hat­tak. E szim­bo­li­kus be­széd­for­ma al­kal­ma­zá­sa min­dig kö­zös­sé­gi ke­re­tek­ben tör­tént, kö­zös mun­ka­al­kal­mak vagy tánc­al­kal­mak ke­re­té­ben, te­hát a ri­kol­tá­sok a kom­mu­ni­ká­ció nyil­vá­nos mód­ját tet­ték lehetővé. Gyak­ran sze­mé­lyes konf­lik­tu­sok meg­ol­dá­sa cél­já­ból han­goz­tak el, szim­bo­li­kus nyel­ve­ze­tük pe­dig épp a konf­lik­tus el­mé­lyü­lé­sét gá­tol­ta meg.

A tánc­al­kal­ma­kon, bá­lok­ban va­ló ri­kol­tás a szá­zad má­so­dik fe­lé­ben fo­ko­za­to­san vissza­szo­rult, mint sze­mé­lyes él­mény az idős em­be­rek em­lé­ke­ze­té­ben él to­vább. A he­lyi tár­sa­da­lom mo­bi­li­tá­sá­nak nö­ve­ke­dé­se egy­ben a cso­port ko­hé­zi­ó­ját, a kö­zös szó­ra­ko­zá­si al­kal­ma­kon megerősödő cso­port­ba tar­to­zás ér­zé­sét is gyen­gí­tet­te. A kö­zös­ség tag­jai kö­zöt­ti vi­szo­nyok ér­té­ke­lé­se már nem a nyil­vá­nos tér­ben, nem kö­tött szö­veg­for­má­val, és nem is azo­nos funk­ci­ó­val tör­tént. A ri­kol­tás mint be­széd­for­ma ki­szo­rult a kö­zös­ség kom­mu­ni­ká­ci­ós for­mái kö­zül, il­let­ve a la­ko­da­lom ke­re­té­be hú­zó­dott vissza, a la­ko­dal­mi ese­mény egyes moz­za­na­ta­i­nak tar­to­zé­ka­ként.



vissza a kiadáshoz
minden cikke
AZ ERDÉLYI MEZŐSÉG rovat összes cikke

© Művelődés 2008