|
|||||||||
Tatár Erzsébet:
A rikoltozás társadalmi funkciói két mezőségi faluban 1. rész
Jelen írás keretében két,
egymással szomszédos mezőségi, Beszterce-Naszód megyei faluban, Mezőveresegyházán
és Szentmátéban készített interjúk alapján szeretném megvilágítani
a rikoltás (kurjantás, csujogatás) mint szövegtípus – az utóbbi 60 év
során – lezajlott használati értékének változását. Azt, hogy az
adott közösségekben milyen társadalmi keretek között, és milyen
funkcióval bírt a rikoltozás szokása; hogyan
viszonyultak/viszonyulnak a közösség tagjai a
rikoltás-repertoárhoz, annak mely elemeit használták/használják a
különböző beszédhelyzetekben, és mi volt a szelektálás elve,
motiválója?
A kaláka, mint beszédhelyzet A mezőgazdasági gépek elterjedése,
a munkavégzés társadalmi szerkezetének megváltozása előtt a
rikoltás használatát biztosító beszédhelyzetek egyike a kaláka
volt. Lehetőséget nyújtott mind a közös munka, mind a közös szórakozás
megszervezésére. A kaláka (pl. aratás) konvencionális
munkaerkölcsi szabályok mentén zajlott: a közös munkavégzés
vállalása megkövetelte a dolgozók egyforma munkabírását, az
egyforma munkatempó betartását. E beszédforma, előadásának jellegzetessége
(hangos, dinamikus) révén a térben egymástól távol elhelyezkedő tagok
között is biztosította a kommunikáció érvényesülését. Így
felhívhatta a teljes csoport figyelmét a munkarend megbomlására,
annak okozójára, egy adott személyre, ezzel együtt, pedig
megkövetelte a szabályokhoz való igazodást, a csoportba való
visszaintegrálódást. Az alkalmilag szerveződött csoport
szabályainak megsértése maga után vonta a csoport narratív
ítéletét: a szimbolikus nyelvi megszégyenítést. Az ítélkezés
kötött formájú szövegben hangzott el, mindenki által ismert
rikoltásként. Rikotattunk amiko rigebben csináltak
kalákákat, úgy mondták. A lányak s a leginyek mentek aratni, és akka
fizettek muzsikást a fiatalságnak, akinek arattunk, az fizetett
muzsikást, hogy mentünk a táncra. Na, s aztán att is rikotattunk. Aztán
rikotatták a lyányak égyik a másiknak, hogy: Térdig érő tarlóba, Büszke lányak farokba. A farkat mondták, hogy má ü hátrébb
vót mind a másik, aztat mondták faraknak. Me ahogy arattál, aztán amelyék
aratatt sebesebben, az má arább vót. Az má erébb vót, aztán annak
rikotatták, hogy: Térdig érő tarlóba, Büszke lányak farokba. (Mv. / ş.
Mária / 1920) Az aratósorból hátramaradó
személy nemcsak a munka egyszerre való befejezését gátolta, de
csorbította a társaság kommunikációs lehetőségét is. A
hátramaradónak a társaságba való integrációját szimbolikus
megszégyenítő gesztussal motiválták: csúfondárosan rikoltottak
neki, a felfogadott zenész, muzsikás pedig mellette hegedőlt. E rituális beszédforma a
kollektív ítélkezés egy játékos, szórakoztató formája volt.
Egyfajta versengési szellemet is generált a csoport tagjai között:
az aratással való gyorsabb haladás jogot adott a hátramaradó társak
sértegetésére, provokálására. A provokálás néha válaszra
talált. A visszavágás tartalmával megfordíthatta a szerepeket: a
megszégyenítő személy lett a nyelvileg megszégyenített. E szerepcsere
észlelése fokozta a közösség hangulatát – az üzenetváltás
hallgatójaként, tanújaként hol az egyik, hol a másik kommunikációs
fél győzelmét ünnepelte. Térdig érő tarlóba, Büszke lány a farokba. Akko mondta a másik vissza nekije, aki
rikotatt, hogy: Tehetnéd, hogy hallgassál, Ne csak mindig ugassál, Mind a szar a burján közt,/ Mind a tök a málé közt. (Mv. / G.
Ilona / 1927) Szentmátéban nemcsak rikoltva, hanem
recitatív formában is csúfolták lemaradó társukat. Bár mind a
munkaalkalmak, mind a szórakozási alkalmak etnikailag
elkülönültek, a magyarok mégis románul csúfolták a lassabban
dolgozó társukat. Amika arattak, aztán az egyik viccbül
mondta, amelyik úgy hátra vót az aratással, a leány: Bâc Tudore, bâc Tudore, Ieşi din coadă tu putoare. Szóval, hogy gyere ki a sarokból, te
lusta. Me úgy égy kicsit elmaradott, nem vót égy sorba a másikakkal. S
aztán annak mingyá ment a muzsikás is, s izéltik, hogy: Bâc Tudore, bâc Tudore, Ieşi din coadă tu putoare. (Szm./Sz. B.
Rebeka/ 1924) A szimbolikus megszégyenítés
egyes esetekben veszített ártatlan játékosságából. A
hátramaradás oka lehetett az aratásban való járatlanság is. A
módosabb családból valókat, akik csak kaláka keretében arattak,
szimbolikusan kiközösítették. Egy gazdag lány szimbolikus
marginalizálásának helyzetét írja le a következő rikoltás és
szövegkörnyezete: Ígynini, miko mentünk, mentünk a,
izélni, rigebben kaláka vót. Mentünk aratni, és úgy izéltek. Arattak, s
úgy muzsikáltak nekünk. Szóval mük mentünk aratni valakinek, mind
Kikesre is, mentünk Kikesre, arattunk Prodánnak, s aztán megfizette nem
tudam hány fiú, léány után, fiú, léány után hány vasárnapat jütt a muzsikás,
s muzsikált. Mük vótunk aratni, aztán sak, ojajajaj, sokat rikotattak,
sokat izéltek a lányak égyik a másiknak, ojajaj, csúnyákat is,
mindenfélekippen. Me annyiféléket mondtak, olyanakat mondtak att, na
att még izéltek, meg na. Vótak, ugyi, akiknek vót szeretőjek, mind vót Léti
nénédnek. Aztán ü gazdag vót, aztán ü nem tudatt nagyon aratni, me tán
ütet nem vittik. Egyes egyedüli lány vót, 14 hektár fődje vót az apjának,
há ki, az ment aratni, mind mük? Mük kellett, hogy menjünk, me mük kellett,
hogy dógazzunk. Nem tudatt aratni, aztán kerítettik bé, csináltak templomat
nekie. Például így aratatt. Kereken mentek, bézárták ada, att hagyták
kereken, bézárták. Mentek így ni kereken, s elhagyták, s ütet itt
hagyták a sarlóval. Bearatták kereken mellette, s ütet úgy hagyták –
azt mondták, hogy templomba van. Égen, ajajaj. Vaj, aztat rikotatták nekie,
hogy: Három deka köménymag, Jaj, de büszke leány vagy. Mit ér a nagy büszkeséged, Nincsen egy csepp ügyességed. (Mv. /
K. O. Berta / 1927) Az ilyen jellegő provokáció
nemcsak a közös munkavégzés rendjét megsértő egyénekre irányult,
hanem a társadalmi hovatartozás okozta feszültség levezetésének
eszközét is képviselte. Az aratással kapcsolatos
rikoltások mellett a kalákában más, nem konkrét alkalmakhoz
kapcsolódó rikoltások is elhangzottak. Előadásukat mindig a
legaktuálisabb beszédtémához igazították, metaforikus,
többféleképpen értelmezhető tartalmuk több szövegkörnyezetben való
szereplésüket is relevánssá tehette. A táncmulatság, mint beszédhelyzet A nyári munkavégzésekhez kötött
mulatságok, az ünnepek idején megtartott bálok, a házas-bálok,
lakodalmak lehetőséget teremtettek a viszonyok nyilvános térben
való megszövegezésére. A rikoltások többnyire a zenéhez
alkalmazkodva hangoztak el, témában viszont változatosak voltak,
nemcsak a táncra reflektáltak. A rikoltás intenciójától függően az
információk forgalmazását, az érzelmek kifejezését tették lehetővé.
A nyilvános térben értékelhették az egyes kapcsolatok
kimenetelét, a megnevezettek viselkedését, helyzetét. Gyakori
volt az udvarlásra való reflektálás, az udvarlás kimenetelének
megjóslása vagy annak utólagos értékelése. Az udvarlásnak egyfajta
kimenetelét örökíti meg a következő rikoltás: Borsos Mari járt utána, Mégis Mányi lett a párja. (Mv. / O.
Róza / 1933) A legénynek udvarló leány hoppon
maradását örökítette meg ez a rikoltás részlet, rávilágítva az
udvarlási normákat be nem tartó személyek lehetséges sorsára. A rikoltások formájában
forgalmazott hírek az esetté avatás egyik narratív eszköze volt.
Adott személyek viselkedésének, viszonyának beszédtémává
emelése az illető személyeket ideiglenesen esetté avatta: a hírek nyilvánosság
terébe kerülése az adott személyeket a névtelenségből kiemelte, és az
emlékezetbe beemelte (Ciorant idézi Keszeg Vilmos: Homo narrans.
Emberek, történetek és kontextusok. Kolozsvár, 2002. 76). Egyfajta
konvencionálisan nyilvános pletykálásnak is felfogható a
rikoltás: a „zavargás” állapotában mőködtetett, a kétes
kimenetelő helyzetek szereplőinek státuszát mérlegelik általa,
számon tartva a mérleg végső billenését, amely a közösség általi
végleges elítélést vagy felmentést idézi elő. Ilyen, a viszonyok még
lappangó időszakának számított az udvarlás időszaka, a házasságkötés
általi legitimizálás pedig a beálló rend bizonyítéka. E folyamat
tudatos megfogalmazása a következő rikoltás és annak értelmezése: Elvitte Sálami nénidet Józsi
bácsid. Aztán rikotattak: Fehér fuszujkavirág Hazajöttél gyöngyvirág A gyöngyvirág kinyílatt, A hazugság elmaradt, Józsi megházasadatt. Há úgy van, hogy addig pletykálnak, s
má elmaradt a hazugság, má több pletykálás nincsen. Má vige van a
pletykának… Biri mámid rikotatta. Ezt akkor eszelte ki. (Szm. / Sz. B.
Rebeka / 1924) A visszaemlékezés tükrözi, hogy a
spontánul, sztereotip formulákból megalkotott rikoltások nemcsak
a falu szájára került személyekre való emlékezést teszik lehetővé,
hanem a rikoltás szerzőjének a nevét is megörökítik. A közismert
sztereotípiákra épülő rikoltásnak az adott helyzethez való
adaptálása egy személy érdeme. A közvélemény által elítélt,
deviánsnak számító szerelmi viszonyt rögzítő rigmusokban tükröződhet
a közvélemény változása is: egy személy helyes útra térítését a
közösség egy idő után elveszett hivatásnak érezheti. A fiút
biztatják a lány kerülésére, aztán beletörődnek kettejük
kapcsolatába (Huszár a lány családneve). Gyere János a kenderbe, Lássuk mi van a pendelybe, Palavessző a gatyába, Tegyük a szőrtarisznyába. Mehetsz János le is, fel is, Csak Lila felé ne nizz. Szeress János akárkit, Csak Lilának hagyj bikit. Mehetsz, János le is, fel is, A Huszár csőrje felé is. Ijujuj. (Mv.
/ O. Róza / 1933) A harmadik személy sorsára való
reflektálás mellett a rikoltások a rikoltozók személyes
helyzetének kifejeződései is lehetnek. A közösségi repertoár egyik
alkotása által az illető jelzi saját helyzetéhez való viszonyulását:
elfogadja vagy változtatni akar rajta, szenvedő vagy küzdő félként lép
színre. A rikoltás mint nyelvi eszköz a féltékenység miatti
feszültség pillanatnyi enyhítését biztosította: Na, aztán rikotattam én a bálba!
Bálba rikotattam. Az én uram szeretett vóna égy asszanyt, s akko rikotattam
annak az asszany urának, hogy szeressen az is engemet, mér csak az enyém
az ü felesigit? Aztán rikotattam én neki, hogy: Piros arc s a fekete szem, Az engem a földbe teszen. Szeress Jancsi engemet, Eszem a két szemedet. Adj egy csókot orcámra, Hallszodjik mennyországba. [nevet] [Ezt megmondta! S az az asszony nem
felelt viszsza magának?] – Nem. nem tudta, hogy én mibe járak.
[nevet] Nem tudta. De én filtettem attul az asszonytul, aztán gondaltam na,
ha te szereted azt az asszonyt, én szeretem a te férjedet, úgy ahogy
tudam, rikotva és táncolva [nevet]. [S akkor inkább azért rikoltotta,
hogy a maga férje hallja] – Mi? Hallotta ott mindenki, az
egész tánc, hogy én mit rikotak! Igen. [S akkor ezt maga találta ki?] – Hát valakitül tanultam, persze,
tanultam valakitül. Aztán, rikotani lakodalomban is rikotattak, hogy
haragudt égy léány a másikra, hogy: Száraz csihány a kert mellett, Más ül az én rózsám mellett. Más öleli kedvesem, Én nézem keservesen. Ne nézz réám horgasan, Száradj el a fogasan. (Mv. / G.
Ilona / 1929) A rikoltások felelevenítése a
hasonló helyzetekre való emlékezést is serkenti: az egymással
rokonított rikoltások hasonló kontextuális elemeket, vagy
legalábbis azokra való utalást tartalmaznak: egy, a párkapcsolat
bensőségességét fenyegető harmadik személy színre lépését. A szomszéd falvak táncalkalmai
lehetőséget teremtettek a kilépő egyének számára a saját falujukban
nem ismert rikoltások eltanulására. Ezek használata saját
közösségükben kuriózumként hatott, és jelezte előadójuk fizikai mobilitását.
Így például Mezőveresegyházáról, a szinte teljesen magyar faluból a
szomszédos, zömében román lakosságú falvakra, Mányikra és Centébe
jártak táncmulatságokba. Az ott tanult rikoltásokat
elevenítették fel az odajáró személyek hozzátartozói: I: Ce hasnă de două boi, Dacă la gură-i gurgoi Ce hasnă de pana ta Dacă eşti un tanana. Troapă, troapă, ce-oi mânca, Mămăligă, brîn cu la. [nevet]
Táncoljon, táncoljon. Mit eszik, puliszkát tével s túróval. Mai bine două jiţele, şi cu buze subţirele. I:– Égen, égen: Ce hasnă de pana ta, Dacă eşti un tanana. P: Ce hasnă de şase boi, Dacă la gură-i gurgoi Mai bine două jiţele, şi cu buze subţirele. I: Tatuka ment, tatuka ment Mányikra a
táncra. P: S Centébe. Égen, égen, azt mondta, hogy ment a
táncra Mányikra, s aztán ott, aztán büszkélkedett, hogy mit tud ü,
lehet. Tud rikotani [nevet]. (Mv. / G. Ilona és G. Péter / 1927, 1929) A táncalkalmak keretében szerveződő
mulató közösség tagjai nemcsak a viselkedésre, a viszonyokra, de a
társadalmi különbségekre is reflektáltak. A módosabb családba
tartozó menyecskék néha vonakodtak attól, hogy szegényebb
menyecskék mellett foglaljanak helyet. A fizikai távolságtartás
mellett rikoltás formájában is kifejezték viszonyulásukat,
értékelésüket, például kigúnyolták azok öltözetét. Csepőfonalbul készítettek szőttest,
mivelhogy nem volt úgy vászon, meg szövet akkor ruhakészítésre,
akkor aztat megszőtték, megfestették, s abból készítettek ruhát…
Rendesen ruhát készítettek belőle, alsószoknyát, felsőszoknyát
megfestve, le szokták rakni, s akkor úgy használták. Még volt egy olyan
monda is, hogy: Csepőköntes megfestve és lerakva, Gyere babám, menjünk el a vásárba. Vagy még szebben is mondták, hogy: Csepőköntes megfestve és lerakva, Gyere seggem, menjünk el a
vásárba.” A gazdagak csúfalták a szeginyeket.
Persze, most má nekiek nincsen szövet, csak csepő van, s avval is mennek
a vásárba. (Mv. / T. Erzsébet / 1958) A fenti példák tükrözik, hogy a
rikoltások repertoárja egy olyan szimbolikus beszédkészletet
jelentettek a közösség számára, amely elemeiből az egyének a saját
friss élményeikre, vagy mások helyzeteire utalhattak. E
szimbolikus beszédforma alkalmazása mindig közösségi
keretekben történt, közös munkaalkalmak vagy táncalkalmak
keretében, tehát a rikoltások a kommunikáció nyilvános módját
tették lehetővé. Gyakran személyes konfliktusok megoldása céljából
hangoztak el, szimbolikus nyelvezetük pedig épp a konfliktus
elmélyülését gátolta meg. A táncalkalmakon, bálokban való
rikoltás a század második felében fokozatosan visszaszorult, mint
személyes élmény az idős emberek emlékezetében él tovább. A helyi
társadalom mobilitásának növekedése egyben a csoport kohézióját,
a közös szórakozási alkalmakon megerősödő csoportba tartozás
érzését is gyengítette. A közösség tagjai közötti viszonyok
értékelése már nem a nyilvános térben, nem kötött szövegformával,
és nem is azonos funkcióval történt. A rikoltás mint beszédforma
kiszorult a közösség kommunikációs formái közül, illetve a
lakodalom keretébe húzódott vissza, a lakodalmi esemény egyes
mozzanatainak tartozékaként. vissza a kiadáshoz minden cikke AZ ERDÉLYI MEZŐSÉG rovat összes cikke |
|||||||||
|