|
|||||||||
Tatár Erzsébet:
A rikoltozás társadalmi funkciói két mezőségi faluban 2. rész
A lakodalom, mint beszédhelyzet
A rikoltozásnak a lakodalom, mint
rituális esemény is keretet adott, napjainkban pedig – a színpadi
fellépésektől eltekintve – az egyetlen esemény, amely keretében előfordul.
A rikoltások, a vőfélyversekhez hasonlóan, a lakodalmi esemény
mozzanataira, az esemény szereplőire, színtereire reflektálnak.
Mezőveresegyházán és Szentmátéban a helyi értékek változása révén a
lakodalom fokozatosan lerövidült. A szertartás egyes elemeinek
kimaradása feleslegessé tette az adott mozzanathoz kötődő
rituális szövegeket. A lakodalom előtti vasárnap lezajló
vendégmeghívás módosult: ma csak a vendéghívó szöveg hangzik el, az
1950-es évek előtt a kis vőfély ajándékgyőjtő verset mondott. A lakodalom
előtt egy nappal megrendezett sirató szintén kimaradt. A szekeres kelengyevivés is
kimaradt a forgatókönyvből. A 1960-as években a szomszéd faluból a férje
házához szekéren érkező menyasszonyt és a kelengye átadását még a
következő rikoltással fogadták: Ide nézzen mindenki, Hogy mit hoztunk ide mi. Nem hoztunk mi csodákat, Csak nagyon szép párnákat. Párnákat, lepedőket, Számoljátok meg őket. Nem aztán ha hazamentek, Hazamentek, összevesztek, Égyik mondja: ennyi vót, A másik: csak ennyi vót. De akinek nem elég, Menjen haza, s hozzan még. Ijuju. (Mv.
/ O. Róza / 1933) E rikoltás szerepe a viselkedés
szabályozása. Ismertet egy normatív viselkedési szabályt,
amelynek betartása hozzásegít a lehetséges utólagos konfliktusok
elmaradásához. Jelzi, hogy az utólag kifejtett elégedetlenséget a
közvélemény is elítéli. A 1970-es évek alatt kimaradt a
menyasszonykontyolás is. Az addig közösségi norma által
szabályozott hajviselet megváltozott. Azelőtt éjfélkor
felkontyolták a menyasszonyt. A kontyolóruhában visszatérő újmenyecskét
letakart arccal adták át párjának. A vőfély verset mondott ilyenkor, a
kontyoló násznagyasszony pedig rikoltás kíséretében hozta vissza a
menyasszonyt a vendégseregbe. A rikoltás az új helyzet normáit
ismertette: Három kupa kendermag, Anyósadnak szót fogadj. Násznagyasszony kontyolta, s amikor
hozta vissza [akkor rikoltotta]. (Szm/Cz. Ilus/1941) A menyasszony-búcsúztatás a vőfélyversek
elmondása révén valósul meg: a vőfély a menyaszszony nevében szól
édesanyjához, családtagjaihoz, szomszédaihoz, barátaihoz. Az
asszonyok rikoltása hasonló funkcióval bír, a hozzátartozók közül
viszont csak az anyától való búcsúra reflektál: Kapufélfám ne mozdulj Kedves anyám ne búsulj. Nem megyek el örökre, Visszajövök még ide. Visszajövök még ide, Kendnek segítségire. Ijuju. (Szm. /
Cz. Ilus / 1941) Fehér galamb szállt a házra, Édesanyám Isten áldja. Isten áldja, jó anyám, Többet nincs itt a hazám. Csak egyszer egy esztendőbe Nézhetsz anyám a szemembe. (Mv. / K.
O. Berta / 1927) A templom felé vonuló násznép
hídon való áthaladását a következő rikoltás kísérte: Álljatok meg a híd vigin, Hogy pisiljen a vőleginy. Álljatok meg a hídan, Pisiljen a menyasszany. (Mv. / G.
Ilona / 1929) A templom előtti rikoltás így
hangzott: Szentmátéi (Veresházi) templom előtt Három ágú diófa nőtt. Három ágnak hat levele Szép a menyasszonynak neve. Szép a neve, szép a híre, Szép a magaviselete. Ijuju. (Szm. /
Cz. Ilus / 1941) A templomi esketés után a
kultúrotthonhoz érve az anyós tésztával és pálinkával fogadta
menyét, az asszonyok pedig rikoltoztak: Örömanya jöjjön ki, Itt a menye, vigye bé. Főzzen neki fuszujkát, Növesztje fel a hasát. (Mv. / G. Ilona
/ 1929) Örömanya, jöjjön ki, Szép menyasszonyt hozunk mi. Fehérbe van öltözve, kényesen van
nevelve. Se nem kapál, se nem arat, Városan tölti a nyarat. Ijuju. (Mv. /
O. Margit) Az örömanya nevében is
elhangzottak szereprealizáló rikoltások: Engem Rózsika megkért szépen, Hogy a menyét fogadjam be. Befogadom örömmel, És sok-sok szeretettel. Mindenki a tavaszt várta, Hogy a kék ibolyát lássa. Kék ibolya kinyílott, Menyasszony, Isten hozott. Mindenkinek kedvére, Vőlegényünk örömére. Az asszonyok rikoltással biztatták
a cigányzenészt: Húzzad cigány, hegedős, A te kezed nem ezüst. Se nem ezüst, se nem réz, Csak égy darab cigánykéz. (Mv. / G.
Ilona / 1929) Az esküvő után hazatérő férfiakat a
következő rikoltással illették: A mátéi leginyek Bocskort kötnek szegények, Még aztat is úgy kötik, Hogy az utat seperik. (Szm. / Sz. B.
Rebeka / 1924) Az egymásnak visszarikoltozó
szereplők rigmusait egyéni teljesítményként tartják számon a
közösségben. Firjhez ment itt égy Stéfán, tám
Itánynak a testvire, aztán a mámija, Alinak a mámija vót a
násznagyasszany, aztán kiátotta a másik, hagy: Násznagyasszony pendelye, Süvinyre van terítve, Násznagyurunk őrizze, Hogy a szél el ne vigye.” De násznagyasszony visszakiátotta,
hogy: Ahány szeg van a csizmámba, Annyi f.. járt a p..ámba, ijuju. Kerüld meg a szalmás házat, B…a meg apád a szádat, ijuju.” Nem hatták magakat égyik a másiknak,
tudod, visszavágtak, na. (Szm. / Cz. Ilus / 1941) Az exogám házasságok kötése maga
után vonta a különböző települések lakóinak találkozását, és
ezúttal, a falucsúfoló jellegő rikoltások hangoztatását: Elmentünk ősbe, s aztán Etus
nénéddel att is, aztán akko rikotattak miko mentek a menyasszany után, nem
mind most. Aztán att rikotattuk: Az újősi hegyeken, Nem terem meg a kender, Mind lerágták a kecskék, Mind kurvák a menyecskék.” Úgy haragudtak az ősiek, nem törődtünk,
rikotattunk, hogy menyen. [nevet] (Szm. / Cz. Ilus / 1941) A lakodalmi rigmusok fontos
tartozékai voltak a szertartásnak: rávilágítottak az egyes
mozzanatokra, a menyasszony nevében vigasztaló szót üzentek az
anyának, az örömanya nevében fogadták a menyasszonyt, az úton
biztosították a jó hangulatot, megrajzolták az egyes szereplők
között fennálló kapcsolatot, és tréfásan kigúnyolták a deviáns
viselkedést. Metaforikus nyelvezetük lehetővé tette a haragot nem
gerjesztő véleménynyilvánítást. A rikoltások fokozatosan egy
egzotikus világot reprezentáló narratív repertórium elemeivé
váltak. Ezt tükrözi az is, hogy az adott rigmusokhoz
magyarázószöveget főznek. Így például: Násznagyasszony pendelye Tövisre van terítve. Násznagyuram ügyelje, Hogy a szél el ne vigye. Pendelyt viseltek, loknisan volt
kiszabva. Aztán a régi öregasszonyok, azok a, hogy is fejezzem ki? Kik
akartak tetszeni. Aztán azok aggasztották be a ruhájukba kétfelől.
Hogy látszadjik a pendely széle. Me volt egy pendely alul, és egy fejül, az
egy szép pendely volt. Még én is értem eztet. Hagy itt fel volt, itt elöl a
ruhája, aztán ide kétfelől fel volt aggatva, hogy látszodjik kétfelől a
pendelye. Igen, az volt a viselet. (Szm. / Sz. B. Rebeka / 1924) Az információk cseréjéhez,
továbbadásához szükségesek a közös beszélgetési alkalmak. A
közös munkaalkalmak vagy szórakozási alkalmak felszámolása maga
után vonja a kommunikáció megszőntét, vagy legalábbis
redukálódását. A visszaemlékezésekben a televízió-nézést, mint
magányos, vagy legalábbis szőkebb körő szórakozási mód gyakorlását
nevezik meg a kommunikációs helyzetek felszámolását előidéző
tényezőként. A televízió-nézés átvette a közösségi alkalmak
kommunikációjának egyik szerepét: egyfajta szellemi kielégülést
nyújt. A szociális kapcsolatok ápolását viszont gátolja, és a hiány
tudatosulásának pillanatában a személyek a múltat a jelen
ellenében többre értékelik. S mentünk aratni, s akko olyanko
rikotattak egyik lánynak, a másiknak, ha valamit tudtak rula, olyanko
rikotattak, de nem így, hogy írták meg, hanem olyanko aztán mika valamit
tudtak, jutatt eszibe, akko ott még rikotattak égyik leginy a másiknak, vagy
a lány, égyik lány a másiknak rikotattak, miko rikotattak, de így, hogy csak
megírták nem írták meg. Rikotattak égyik léány a másiknak. Például volt,
hogy szeret, lehet szereted te a szeretőjit, elhagyta a szeretőjit, s az
nem szerette a másikat, a másik léányt, s akko úgy feltőnt nekiek, s
rikotattak. […] Régebben nem volt mivel foglalkozzanak. Nem vót
televízió, nem vót rádió, rigebben ilyesmikkel foglalkoztak, vaj
mentek a fonóba. Aztán olyasmikkel foglalkoztak. Nem mind most,
béülünk a televizor elé, nizzük a televizort. Vagy béülünk a rádió elé, nizzük
a rádiót. Ennyi az egész, Isten megáldja. Egyéb nincs. (Mv. / K. O. Berta
/ 1932) Most má nincs semmi, me ez a
televízió elrontotta az egész jó régi életet. (Mv. / O. Margit) A visszaemlékezések alapján
körvonalazódik, hogy e szövegtípus a szóbeli kommunikáció
érzelemkifejező és ismeretközlő szerepét sajátította ki. Az egyéni
tulajdonságok, magatartások, a közösség tagjai közötti
kapcsolatok jellegének kollektív megítélése a közös
munkaalkalmak (kaláka, fonó) és táncalkalmak keretében sok
esetben kötött szövegformában került nyilvánosság elé. A
rikoltásokat egyfelől narratív kontrollként mőködtették. A
nyilvános térben való elhangzásuk az információk forgalmazását
tette lehetővé, az erkölcsi értékek, magatartási módok
közvetítését, és ezzel együtt a közösségi viszonyok
szabályozását. Másfelől a szórakozást, jó hangulatot
biztosították, a közös élményre reflektáltak általuk. A kalákához főződő, illetve a
konkrét alkalmakhoz, személyekhez nem főződő rikoltások csupán a
hajdani használójuk emlékezetében élnek tovább. Mára a
lakodalom keretében, a szertartás lerövidült forgatókönyve egyes
mozzanataiban találkozunk a rikoltozás szokásával. Míg a
kelengye átadására, a menyasszony kontyolására reflektáló
szövegnek indokolt a szertartás narratív repertoárjából való
kimaradása, a többi rikoltás elmaradását nem a forgatókönyv
lerövidülése magyarázza. A 1970-es évek fiataljai már nem érezték
magukénak a lakodalmi rigmusok használatát, számukra nem
jelentett egy rituális megnyilatkozási módot. Bár ismerték a
rikoltásokat, a hozzájuk való viszonyulásuk eltért az előbbi
generációk viszonyulásától: a tánc közbeni rikoltozást
többnyire csak a színpadi jelenetek táncos részeiben gyakorolták.
Ma, az emlékezési beszédhelyzetekben már hasonló viszonyulást
tanúsítanak e rigmusok iránt, mint az őket használók: egy szebb,
színesebb, látványosabb ünneplési mód tartozékának vallják
azokat, illetve a társadalmi kapcsolatok nagyobb mértékő ápolását
tükröző szövegeknek. A közösség egyes tagjainak lehetőségük
van az egyre nagyobb érdeklődésre számot tartó adatközlői népdal- és
néptánc fesztiválok meghívottjaiként reprezentálni tudásukat.
Egyesek füzetbe írják rikoltás-készletüket. Rögzítésük nemcsak a
felejtéstől óvja meg e rigmusokat, de lehetőséget teremt azok
forgalmazására is az érdeklődők körében. A szövegek tudatos megőrzésének
gesztusa (rájuk való emlékezés, írásban való rögzítésük) jelzi azt
is, hogy „manapság nemcsak a tudós néprajzkutató, hanem a nép
egyszerő fia is a hagyományra részben tudatosan, mint hagyományra
tekint” (Bausinger, Hermann: Népi kultúra a technika korszakában. Bp.
1995.104). vissza a kiadáshoz minden cikke AZ ERDÉLYI MEZŐSÉG rovat összes cikke |
|||||||||
|