Művelődés

A ri­kol­to­zás­nak a la­ko­da­lom, mint ri­tu­á­lis ese­mény is ke­re­tet adott, nap­ja­ink­ban pe­dig – a szín­pa­di fellépésektől el­te­kint­ve – az egyet­len ese­mény, amely ke­re­té­ben előfordul. A ri­kol­tá­sok, a vőfélyversekhez ha­son­ló­an, a la­ko­dal­mi ese­mény moz­za­na­ta­i­ra, az ese­mény szereplőire, szín­te­re­i­re ref­lek­tál­nak. Mezőveresegyházán és Szentmátéban a he­lyi ér­té­kek vál­to­zá­sa ré­vén a la­ko­da­lom fo­ko­za­to­san le­rö­vi­dült. A szer­tar­tás egyes ele­me­i­nek ki­ma­ra­dá­sa fe­les­le­ges­sé tet­te az adott moz­za­nat­hoz kötődő ri­tu­á­lis szö­ve­ge­ket. A la­ko­da­lom előtti va­sár­nap le­zaj­ló ven­dég­meg­hí­vás mó­do­sult: ma csak a ven­dég­hí­vó szö­veg hang­zik el, az 1950-es évek előtt a kis vőfély ajándékgyőjtő ver­set mon­dott. A la­ko­da­lom előtt egy nap­pal meg­ren­de­zett si­ra­tó szin­tén ki­ma­radt.

A sze­ke­res ke­len­gye­vi­vés is ki­ma­radt a forgatókönyvből. A 1960-as évek­ben a szom­széd fa­lu­ból a fér­je há­zá­hoz sze­ké­ren érkező meny­asszonyt és a ke­len­gye át­adá­sát még a következő ri­kol­tás­sal fo­gad­ták:

Ide néz­zen min­den­ki,

Hogy mit hoz­tunk ide mi.

Nem hoz­tunk mi cso­dá­kat,

Csak na­gyon szép pár­ná­kat.

Pár­ná­kat, lepedőket,

Szá­mol­já­tok meg őket.

Nem az­tán ha ha­za­men­tek,

Ha­za­men­tek, össze­vesz­tek,

Égyik mond­ja: ennyi vót,

A má­sik: csak ennyi vót.

De aki­nek nem elég,

Men­jen ha­za, s hozzan még. Ijuju. (Mv. / O. Ró­za / 1933)

E ri­kol­tás sze­re­pe a vi­sel­ke­dés sza­bá­lyo­zá­sa. Is­mer­tet egy nor­ma­tív vi­sel­ke­dé­si sza­bályt, amely­nek be­tar­tá­sa hoz­zá­se­gít a le­het­sé­ges utó­la­gos konf­lik­tu­sok el­ma­ra­dá­sá­hoz. Jel­zi, hogy az utó­lag ki­fej­tett elé­ge­det­len­sé­get a köz­vé­le­mény is el­íté­li.

A 1970-es évek alatt ki­ma­radt a meny­asszony­kon­tyo­lás is. Az ad­dig kö­zös­sé­gi nor­ma ál­tal sza­bá­lyo­zott haj­vi­se­let meg­vál­to­zott. Azelőtt éj­fél­kor fel­kon­tyol­ták a meny­asszonyt. A kontyolóruhában visszatérő új­me­nyecs­két le­ta­kart arc­cal ad­ták át pár­já­nak. A vőfély ver­set mon­dott ilyen­kor, a kon­tyo­ló nász­nagy­asszony pe­dig ri­kol­tás kí­sé­re­té­ben hoz­ta vissza a meny­asszonyt a ven­dég­se­reg­be. A ri­kol­tás az új hely­zet nor­má­it is­mer­tet­te:

Há­rom ku­pa ken­der­mag,

Anyó­sad­nak szót fo­gadj.

Nász­nagy­asszony kon­tyol­ta, s ami­kor hoz­ta vissza [ak­kor ri­kol­tot­ta]. (Szm/Cz. Ilus/1941)

A meny­asszony-bú­csúz­ta­tás a vőfélyversek el­mon­dá­sa ré­vén va­ló­sul meg: a vőfély a meny­asz­szony ne­vé­ben szól édes­any­já­hoz, csa­lád­tag­ja­i­hoz, szom­szé­da­i­hoz, ba­rá­ta­i­hoz. Az asszo­nyok ri­kol­tá­sa ha­son­ló funk­ci­ó­val bír, a hoz­zá­tar­to­zók kö­zül vi­szont csak az anyá­tól va­ló bú­csú­ra ref­lek­tál:

Ka­pu­fél­fám ne moz­dulj

Ked­ves anyám ne bú­sulj.

Nem me­gyek el örök­re,

Vissza­jö­vök még ide.

Vissza­jö­vök még ide,

Kend­nek se­gít­sé­gi­re. Ijuju. (Szm. / Cz. Ilus / 1941)

Fe­hér ga­lamb szállt a ház­ra,

Édes­anyám Is­ten áld­ja.

Is­ten áld­ja, jó anyám,

Töb­bet nincs itt a ha­zám.

Csak egy­szer egy esztendőbe

Néz­hetsz anyám a sze­mem­be. (Mv. / K. O. Ber­ta / 1927)

A temp­lom fe­lé vo­nu­ló nász­nép hí­don va­ló át­ha­la­dá­sát a következő ri­kol­tás kí­sér­te:

Áll­ja­tok meg a híd vigin,

Hogy pi­sil­jen a vőleginy.

Áll­ja­tok meg a hídan,

Pi­sil­jen a menyasszany. (Mv. / G. Ilo­na / 1929)

A temp­lom előtti ri­kol­tás így hang­zott:

Szentmátéi (Veresházi) temp­lom előtt

Há­rom ágú dió­fa nőtt.

Há­rom ág­nak hat le­ve­le

Szép a meny­asszony­nak ne­ve.

Szép a ne­ve, szép a hí­re,

Szép a ma­ga­vi­se­le­te. Ijuju. (Szm. / Cz. Ilus / 1941)

A temp­lo­mi es­ke­tés után a kul­tú­rott­hon­hoz ér­ve az anyós tész­tá­val és pá­lin­ká­val fo­gad­ta me­nyét, az asszo­nyok pe­dig ri­kol­toz­tak:

Öröm­anya jöj­jön ki,

Itt a me­nye, vi­gye bé.

Főzzen ne­ki fuszujkát,

Növesztje fel a ha­sát. (Mv. / G. Ilo­na / 1929)

Öröm­anya, jöj­jön ki,

Szép meny­asszonyt ho­zunk mi.

Fe­hér­be van öl­töz­ve, ké­nye­sen van ne­vel­ve.

Se nem ka­pál, se nem arat,

Városan töl­ti a nya­rat. Ijuju. (Mv. / O. Mar­git)

Az öröm­anya ne­vé­ben is el­hang­zot­tak sze­rep­re­a­li­zá­ló ri­kol­tá­sok:

En­gem Ró­zsi­ka meg­kért szé­pen,

Hogy a me­nyét fo­gad­jam be.

Be­fo­ga­dom öröm­mel,

És sok-sok sze­re­tet­tel.

Min­den­ki a ta­vaszt vár­ta,

Hogy a kék ibo­lyát lás­sa.

Kék ibo­lya ki­nyí­lott,

Meny­asszony, Is­ten ho­zott.

Min­den­ki­nek ked­vé­re,

Vőlegényünk örö­mé­re.

Az asszo­nyok ri­kol­tás­sal biz­tat­ták a ci­gány­ze­nészt:

Húz­zad ci­gány, he­ge­dős,

A te ke­zed nem ezüst.

Se nem ezüst, se nem réz,

Csak égy da­rab ci­gány­kéz. (Mv. / G. Ilo­na / 1929)

Az esküvő után hazatérő fér­fi­a­kat a következő ri­kol­tás­sal il­let­ték:

A mátéi leginyek

Bocs­kort köt­nek sze­gé­nyek,

Még aztat is úgy kö­tik,

Hogy az utat se­pe­rik. (Szm. / Sz. B. Re­be­ka / 1924)

Az egy­más­nak vissza­ri­kol­to­zó szereplők rig­mu­sa­it egyé­ni tel­je­sít­mény­ként tart­ják szá­mon a kö­zös­ség­ben.

Firjhez ment itt égy Stéfán, tám Itánynak a testvire, az­tán a má­mi­ja, Ali­nak a má­mi­ja vót a násznagyasszany, az­tán kiátotta a má­sik, hagy:

Nász­nagy­asszony pen­de­lye,

Süvinyre van te­rít­ve,

Nász­nagy­urunk őrizze,

Hogy a szél el ne vi­gye.”

De nász­nagy­asszony visszakiátotta, hogy:

Ahány szeg van a csiz­mám­ba,

Annyi f.. járt a p..ámba, ijuju.

Ke­rüld meg a szal­más há­zat,

B…a meg apád a szá­dat, ijuju.”

Nem hatták magakat égyik a má­sik­nak, tu­dod, vissza­vág­tak, na. (Szm. / Cz. Ilus / 1941)

Az exogám há­zas­sá­gok kö­té­se ma­ga után von­ta a különböző te­le­pü­lé­sek la­kó­i­nak ta­lál­ko­zá­sát, és ez­út­tal, a fa­lu­csú­fo­ló jel­le­gő ri­kol­tá­sok han­goz­ta­tá­sát:

El­men­tünk ősbe, s az­tán Etus né­néd­del att is, az­tán akko rikotattak miko men­tek a menyasszany után, nem mind most. Az­tán att rikotattuk:

Az újősi he­gye­ken,

Nem te­rem meg a ken­der,

Mind le­rág­ták a kecs­kék,

Mind kur­vák a me­nyecs­kék.”

Úgy ha­ra­gud­tak az ősiek, nem törődtünk, rikotattunk, hogy me­nyen. [ne­vet] (Szm. / Cz. Ilus / 1941)

A la­ko­dal­mi rig­mu­sok fon­tos tar­to­zé­kai vol­tak a szer­tar­tás­nak: rá­vi­lá­gí­tot­tak az egyes moz­za­na­tok­ra, a meny­asszony ne­vé­ben vi­gasz­ta­ló szót üzen­tek az anyá­nak, az öröm­anya ne­vé­ben fo­gad­ták a meny­asszonyt, az úton biz­to­sí­tot­ták a jó han­gu­la­tot, meg­raj­zol­ták az egyes szereplők kö­zött fenn­ál­ló kap­cso­la­tot, és tré­fá­san ki­gú­nyol­ták a de­vi­áns viselke­dést. Me­ta­fo­ri­kus nyel­ve­ze­tük lehetővé tet­te a ha­ra­got nem gerjesztő vé­le­mény­nyil­vá­ní­tást.

A ri­kol­tá­sok fo­ko­za­to­san egy eg­zo­ti­kus vi­lá­got rep­re­zen­tá­ló nar­ra­tív re­per­tó­ri­um ele­me­i­vé vál­tak. Ezt tük­rö­zi az is, hogy az adott rig­mu­sok­hoz ma­gya­rá­zó­szö­ve­get főz­nek. Így pél­dá­ul:

Nász­nagy­asszony pen­de­lye

Tö­vis­re van te­rít­ve.

Nász­nagy­uram ügyel­je,

Hogy a szél el ne vi­gye.

Pen­delyt vi­sel­tek, lok­ni­san volt ki­szab­va. Az­tán a ré­gi öreg­asszony­ok, azok a, hogy is fe­jez­zem ki? Kik akar­tak tet­sze­ni. Az­tán azok ag­gasz­tot­ták be a ru­há­juk­ba kétfelől. Hogy látszadjik a pen­dely szé­le. Me volt egy pen­dely alul, és egy fe­jül, az egy szép pen­dely volt. Még én is ér­tem eztet. Hagy itt fel volt, itt elöl a ru­há­ja, az­tán ide kétfelől fel volt aggat­va, hogy látszodjik kétfelől a pen­de­lye. Igen, az volt a vi­se­let. (Szm. / Sz. B. Re­be­ka / 1924)

Az in­for­má­ci­ók cse­ré­jé­hez, to­vább­adá­sá­hoz szük­sé­ge­sek a kö­zös be­szél­ge­té­si al­kal­mak. A kö­zös mun­ka­al­kal­mak vagy szó­ra­ko­zá­si al­kal­mak fel­szá­mo­lá­sa ma­ga után von­ja a kom­mu­ni­ká­ció meg­szőn­tét, vagy leg­alább­is re­du­ká­ló­dá­sát. A vissza­em­lé­ke­zé­sek­ben a te­le­ví­zió-né­zést, mint ma­gá­nyos, vagy leg­alább­is sző­kebb kö­rő szó­ra­ko­zá­si mód gya­kor­lá­sát ne­ve­zik meg a kom­mu­ni­ká­ci­ós hely­ze­tek fel­szá­mo­lá­sát előidéző tényezőként. A te­le­ví­zió-né­zés át­vet­te a kö­zös­sé­gi al­kal­mak kom­mu­ni­ká­ci­ó­já­nak egyik sze­re­pét: egy­faj­ta szel­le­mi ki­elé­gü­lést nyújt. A szo­ci­á­lis kap­cso­la­tok ápo­lá­sát vi­szont gá­tol­ja, és a hi­ány tu­da­to­su­lá­sá­nak pil­la­na­tá­ban a sze­mé­lyek a múl­tat a je­len el­le­né­ben több­re ér­té­ke­lik.

S men­tünk arat­ni, s akko olyanko rikotattak egyik lány­nak, a má­sik­nak, ha va­la­mit tud­tak rula, olyanko rikotattak, de nem így, hogy ír­ták meg, ha­nem olyanko az­tán mika va­la­mit tud­tak, jutatt eszibe, akko ott még rikotattak égyik leginy a má­sik­nak, vagy a lány, égyik lány a má­sik­nak rikotattak, miko rikotattak, de így, hogy csak meg­ír­ták nem ír­ták meg. Rikotattak égyik léány a má­sik­nak. Pél­dá­ul volt, hogy sze­ret, le­het sze­re­ted te a szeretőjit, el­hagy­ta a szeretőjit, s az nem sze­ret­te a má­si­kat, a má­sik léányt, s akko úgy fel­tőnt nekiek, s rikotattak. […] Ré­geb­ben nem volt mi­vel fog­lal­koz­za­nak. Nem vót te­le­ví­zió, nem vót rá­dió, rigebben ilyes­mik­kel fog­lal­koz­tak, vaj men­tek a fo­nó­ba. Az­tán olyas­mik­kel fog­lal­koz­tak. Nem mind most, béülünk a televizor elé, nizzük a televizort. Vagy béülünk a rá­dió elé, nizzük a rá­di­ót. Ennyi az egész, Is­ten meg­áld­ja. Egyéb nincs. (Mv. / K. O. Ber­ta / 1932)

Most má nincs sem­mi, me ez a te­le­ví­zió el­ron­tot­ta az egész jó ré­gi éle­tet. (Mv. / O. Mar­git)

A vissza­em­lé­ke­zé­sek alap­ján kör­vo­na­la­zó­dik, hogy e szö­veg­tí­pus a szó­be­li kom­mu­ni­ká­ció ér­ze­lem­kifejező és ismeretközlő sze­re­pét sa­já­tí­tot­ta ki. Az egyé­ni tu­laj­don­sá­gok, ma­ga­tar­tá­sok, a kö­zös­ség tag­jai kö­zöt­ti kap­cso­la­tok jel­le­gé­nek kol­lek­tív meg­íté­lé­se a kö­zös mun­ka­al­kal­mak (ka­lá­ka, fo­nó) és tánc­al­kal­mak ke­re­té­ben sok eset­ben kö­tött szö­veg­for­má­ban ke­rült nyil­vá­nos­ság elé. A ri­kol­tá­so­kat egyfelől nar­ra­tív kont­roll­ként mő­köd­tet­ték. A nyil­vá­nos tér­ben va­ló el­hang­zá­suk az in­for­má­ci­ók for­gal­ma­zá­sát tet­te lehetővé, az er­köl­csi ér­té­kek, ma­ga­tar­tá­si mó­dok köz­ve­tí­té­sét, és ez­zel együtt a kö­zös­sé­gi vi­szo­nyok sza­bá­lyo­zá­sát. Másfelől a szó­ra­ko­zást, jó han­gu­la­tot biz­to­sí­tot­ták, a kö­zös él­mény­re ref­lek­tál­tak ál­ta­luk.

A ka­lá­ká­hoz főződő, il­let­ve a konk­rét al­kal­mak­hoz, sze­mé­lyek­hez nem főződő ri­kol­tá­sok csu­pán a haj­da­ni hasz­ná­ló­juk em­lé­ke­ze­té­ben él­nek to­vább. Má­ra a la­ko­da­lom ke­re­té­ben, a szer­tar­tás le­rö­vi­dült for­ga­tó­köny­ve egyes moz­za­na­ta­i­ban ta­lál­ko­zunk a ri­kol­to­zás szo­ká­sá­val. Míg a ke­len­gye át­adá­sá­ra, a meny­asszony kon­tyo­lá­sá­ra ref­lek­tá­ló szö­veg­nek in­do­kolt a szer­tar­tás nar­ra­tív re­per­to­ár­já­ból va­ló ki­ma­ra­dá­sa, a töb­bi ri­kol­tás el­ma­ra­dá­sát nem a for­ga­tó­könyv le­rö­vi­dü­lé­se ma­gya­ráz­za. A 1970-es évek fi­a­tal­jai már nem érez­ték ma­gu­ké­nak a la­ko­dal­mi rig­mu­sok hasz­ná­la­tát, szá­muk­ra nem je­len­tett egy ri­tu­á­lis meg­nyi­lat­ko­zá­si mó­dot. Bár is­mer­ték a ri­kol­tá­so­kat, a hoz­zá­juk va­ló vi­szo­nyu­lá­suk el­tért az előbbi ge­ne­rá­ci­ók vi­szo­nyu­lá­sá­tól: a tánc köz­be­ni ri­kol­to­zást több­nyi­re csak a szín­pa­di je­le­ne­tek tán­cos ré­sze­i­ben gya­ko­rol­ták. Ma, az em­lé­ke­zé­si be­széd­hely­ze­tek­ben már ha­son­ló vi­szo­nyu­lást ta­nú­sí­ta­nak e rig­mu­sok iránt, mint az őket hasz­ná­lók: egy szebb, szí­ne­sebb, lát­vá­nyo­sabb ün­nep­lé­si mód tar­to­zé­ká­nak vall­ják azo­kat, il­let­ve a tár­sa­dal­mi kap­cso­la­tok na­gyobb mér­té­kő ápo­lá­sát tükröző szö­ve­gek­nek.

A kö­zös­ség egyes tag­ja­i­nak lehetőségük van az egy­re na­gyobb érdeklődésre szá­mot tar­tó adatközlői nép­dal- és nép­tánc fesz­ti­vá­lok meg­hí­vott­ja­i­ként rep­re­zen­tál­ni tu­dá­su­kat. Egye­sek fü­zet­be ír­ják ri­kol­tás-kész­le­tü­ket. Rög­zí­té­sük nem­csak a felejtéstől óv­ja meg e rig­mu­so­kat, de lehetőséget te­remt azok for­gal­ma­zá­sá­ra is az érdeklődők kö­ré­ben. A szö­ve­gek tu­da­tos megőrzésének gesz­tu­sa (rá­juk va­ló em­lé­ke­zés, írás­ban va­ló rög­zí­té­sük) jel­zi azt is, hogy „ma­nap­ság nem­csak a tu­dós nép­rajz­ku­ta­tó, ha­nem a nép egy­sze­rő fia is a ha­gyo­mány­ra rész­ben tu­da­to­san, mint ha­gyo­mány­ra te­kint” (Bausinger, Hermann: Né­pi kul­tú­ra a tech­ni­ka kor­sza­ká­ban. Bp. 1995.104).