magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Hoffmann Siglinda: Vaj­da­ka­ma­rás köz­ség mo­nog­rá­fi­á­ja


A mo­no­grá­fia meg­írá­sá­nál köz­re­mű­köd­tek: a RNK Aka­dé­mi­á­já­nak Ko­lozs­vá­ri fi­ók­ja, az Egye­te­mi Könyv­tár, az Ál­la­mi Le­vél­tár, a köz­sé­gi Nép­ta­nács, a he­lyi be­teg­gon­do­zó, az is­ko­la tan­sze­mély­ze­te, köz­ség­be­li idősebb föld­mű­ve­sek.

A Ko­lozs­vár ra­jon- és tar­to­mány­be­li Vaj­da­ka­ma­rás köz­ség a ra­jon­köz­pont­tól nyu­ga­ti irány­ban 35 km-re fek­szik. Erdőtlen mezőség, me­lyet egy kis pa­tak szel át – a he­lyi­ek, mint egyet­len pa­ta­kot, Nagy-pa­­tak­nak ne­vez­nek. Vaj­da­ka­ma­rás­tól, mind­össze két km-nyi­re van a főútvonal, ame­lyen a mezőgazdasági áruk el­szál­lít­ha­tók és a tá­vo­lab­bi pi­a­co­kon is értékesíthetők. Amed­dig ez a mű­út nem ké­szült el, a fa­lu föl­mű­ves dol­go­zói a Mezőséget jellemző sár mi­att – kü­lö­nös­kép­pen ősszel és ta­vasszal – még a szom­szé­dos köz­sé­ge­kig sem jut­hat­tak el.

Ez a hely­zet bi­zo­nyos szem­pont­ból előidézte a köz­ség el­ma­ra­dá­sát, de meg­mu­tat­ko­zott az előnye is, ami­kor le­he­tet­len­né vált az el­len­sé­ges csa­pa­tok kártevő át­vo­nu­lá­sa, és a nyo­muk­ban fellépő jár­vá­nyok be­ha­to­lá­sa.

Ma a köz­ség ki­ter­je­dé­se 22 hek­tár. A la­kos­ság szá­ma 1618. A nép­szám­lá­lás­kor szám­ba vett 1618 főnyi la­kos­ság­ból ro­mán 285, ma­gyar 1250, ci­gány 83, egyéb nem­ze­ti­ség nincs. Fér­fi 830, nő 788, össze­sen 1618. A há­zak szá­ma: 402.

Amíg köz­sé­günk a mai szint­re ke­rült, hosszú tör­té­ne­ti utat kel­lett meg­ten­nie. Nagy vo­na­lak­ban be­mu­tat­juk a meg­tett utat.

Az em­be­ri tör­té­net előtti kor­szak­ból Vaj­da­ka­ma­rás hely­ze­tét nem is­mer­jük. A környező köz­sé­gek nem egyikéből a középső kőkorszakra uta­ló kőesz­közök, csont­tö­re­dé­kek és ál­la­ti csont­ma­rad­vá­nyok ke­rül­tek elő. Köz­sé­günk te­rü­le­tén ha­son­ló őstör­téneti anyag még nem vált a ta­nul­má­nyo­zás tár­gyá­vá.

A köz­ség és kör­nyé­ké­nek leg­ré­gibb mű­em­lé­ke a re­for­má­tus temp­lom. Vaj­da­ka­ma­rás ala­pí­tá­sa ez­red­évet meg­ha­la­dó tör­té­ne­ti ala­po­kon tör­tént. Is­me­re­tes, hogy Er­dély­nek a ma­gya­rok ál­ta­li el­fog­la­lá­sa két kör­zet­ben tör­tént: a meszesi domb­vi­dé­ken, a Ma­ros völ­gyé­ben fel Enyed vi­dé­ké­ig. En­nek a két te­rü­let­nek az el­fog­la­lá­sa az­zal a cél­lal tör­tént, hogy le­he­tő­vé vál­jék Er­dély gaz­dag ás­vány­kin­cse­i­nek ki­ak­ná­zása.

Er­dély el­fog­la­lá­sa észak­nyu­gat­ról Tö­hö­töm ve­ze­té­se alatt ment vég­be. Köz­vet­le­nül Tö­hö­töm fog­lal­ta el Al­mást, a Ka­pus völ­gyét és a Kis-Sza­mos ré­sze­it. A fenn­ma­radt for­rá­sok­ból meg­ál­la­pít­ha­tó, hogy eze­ket a ré­sze­ket az Agmándok fog­lal­ták el. Ar­ra is kö­vet­kez­tet­he­tünk, hogy ők ala­pít­ják Szent Ist­ván ide­jé­ben Ko­lozs­vár vá­ro­sát és Kolozs vár­me­gyét. Eb­ben az idő­ben a vá­ros Miklus ne­vet kap­ta, ame­lyet később Klus név­re rö­vi­dí­tet­tek, amelyből a ma­gyar nyelvfej­lő­dés sze­rint ala­kult ki a Kolozs meg­ne­ve­zés.

Miklus ve­zér ne­ve után kap­ta Kolozs vár­me­gye ne­vét.

Ajton és Bozs ha­tá­rá­ban fe­küdt Nagy- és Kis-őr­hegy(?). A he­gyek kö­zött, Kolozs szom­széd­sá­gá­ban, Vaj­da­kam­rás­tól né­hány ki­lo­mé­ter­re ta­lál­ha­tó Ma­rok­há­za, amely­nek 1330-ban őrhalom a ne­ve.

Bonchida kö­ze­lé­ben, a Ka­pus völgy kör­nyé­kén ala­kul­tak ki az első ma­gyar te­le­pü­lé­sek a 11. szá­zad vé­gén és a 12. szá­zad ele­jén. Er­re az időszakra tehetők Vaj­da­ka­ma­rás köz­ség te­le­pü­lé­sé­nek kez­de­tei is.

Napoca vá­ro­sá­nak a dá­kok idejéből fenn­ma­radt rom­ja­it anyag­ként fel­hasz­nál­va, a 13. szá­zad­ban fel­épí­tik a ré­gi vá­ros­ból azt a vá­rost, ame­lyet Ko­lozs­vár­nak ne­vez­nek. A vár­tól ke­let­re, a Kis-Sza­mos völ­gyé­ben vol­tak Miklus ura­dal­mai. Ugyan­csak ne­ve után kap­ta ne­vét a sóvidék, így Kosokna. Eze­ket, a hely­ne­ve­ket később a ro­má­nok Cluj és Cojocna for­má­ban ve­szik át.

A só­ak­nák min­den jö­ve­del­me, az első ma­gyar ki­rá­lyok idejétől kezd­ve, a ki­rá­lyi kincs­tár­ba folyt be. A sólelőhelyek gond­vi­se­lé­sé­re te­le­pü­lé­sek ke­let­kez­tek, me­lyek a 15. szá­zad­ban előjogokat kap­tak. Le­het, hogy a só­bá­nyák egyes vaj­dái (felelősei) a tár­ná­tól messzebb fekvő ré­sze­ken olyan te­le­pe­ket lé­te­sí­tet­tek, ame­lyek­nek né­pe mezőgazdasággal fog­lal­ko­zott. Így lé­te­sült és fejlődött Vaj­da­ka­ma­rás köz­ség. Az első évek­ben csak pász­to­rok él­nek itt, akik Kolozshoz tar­toz­nak. Fa­temp­lo­muk volt és ró­mai ka­to­li­ku­sok. Ak­kor épült a re­for­má­tus egy­ház gon­do­zá­sá­ban lévő mai temp­lom. A temp­lom leg­ré­gibb ré­sze a fél­kö­rű szen­tély. A 18. szá­za­di ja­ví­tá­sok után egyes új ré­sze­ket tol­dot­tak hoz­zá, ek­kor épült a to­rony és a temp­lom mai ám­bi­tu­sa. A temp­lom leg­ré­gibb ré­szét 1241–42 kö­rül épí­tet­ték, a ta­tár­dú­lás ide­jén.

Vaj­da­ka­ma­rás­ról a leg­ré­gibb ada­tok 1312 kö­rü­li időkből va­lók. Ak­kor Terra Ka­ma­rás, va­gyis Ka­ma­rás-föld (bir­tok) a ne­ve. Ebből ar­ra le­het kö­vet­kez­tet­ni, hogy az 1241–42 évi ta­tár­dú­lás okoz­ta ká­ro­kat nem egy­könnyen tud­ta ki­he­ver­ni. Va­ló­szí­nű­leg a köz­ség meg­úju­lá­sa Kár­oly Ró­bert ural­ma alatt 1308–42 kö­zött, az or­szág ál­ta­lá­nos hely­re­ál­lí­tá­sa rend­jén tör­tént.

Újabb adat más­fél szá­za­don át, 1467-ig nem for­dul elő, ami­kor is tévedésből Doboka vár­me­gyé­hez tar­to­zó­nak tün­te­tik fel. Eb­ben az időben Má­tyás ki­rály Vaj­da­ka­ma­rást a csicsói vár­ura­da­lom­hoz so­rol­tat­ja és ştefan cel Mare er­dé­lyi bir­to­kai kö­zé tar­tó­zik. Ez a tör­té­ne­ti for­du­lat sem­mi nyo­mot sem ha­gyott a köz­ség éle­té­ben. Ugyan­csak Má­tyás ural­ma alatt Vaj­­da­ka­ma­rás a kolozsi ura­da­lom­hoz ke­rült. A köz­ség életéről és sor­sá­ról azon­ban sem­mit sem tu­dunk, ak­kor sem, ami­kor a sótárnák Ko­lozs­vár gon­do­zá­sa alá ke­rül­nek a 16. szá­zad ele­jén. (Ami­kor is Ma­gyar­or­szág há­bo­rú­ban állt.)

Ak­kor­ra, ami­kor Vaj­da­ka­ma­rás ne­vé­vel új­ból ta­lál­ko­zunk, Er­dély te­rü­le­tén épp­úgy, mint egész Eu­ró­pá­ban nagy vál­tó­zá­sok men­tek vég­be. Eu­ró­pa dél­ke­le­ti ré­szén fel­tű­nik és négy év­ti­zed (1356–96) alatt nagy­ha­ta­lom­má lesz a tö­rök, a bal­ká­ni né­pek­kel foly­ta­tott har­cok után.

1339-ben el­esik Szer­bia, és 1396-ban Nikápolynál ve­re­sé­get szen­ved­nek a törököktől a bal­ká­ni né­pek vé­del­mé­re szö­vet­ke­zett nyu­gat-eu­ró­pai ha­dak. Ez a ve­re­ség sorsdöntő a bal­ká­ni kis­ál­la­mok­ra, mert ezek ön­ma­guk­ban vé­de­kez­ni kép­te­le­nek és tö­rök va­zal­lu­sok let­tek. Így tör­tént ez Munténiában is, amely Mircea cel Bătrân ural­má­nak vé­gén lett tö­rök va­zal­lus.

Mircea cel Bătrân ha­lá­la után azon­ban a har­cok fel­újul­tak és a la­kos­ság egy ré­sze Er­dély­be kény­te­len át­köl­töz­ni, mert itt meg­nyug­ta­tóbb a hely­zet. Ezek­nek a me­ne­kül­tek­nek a le­te­le­pü­lé­se két mó­don ment vég­be. Több­nyi­re ott, ahol a föl­det kap­ták, a már meg­levő köz­ség­hez kap­cso­ló­dó te­le­pe­ket hoz­tak lét­re. Így ke­let­kez­tek a két (ro­mán és ma­gyar) ne­vű köz­sé­gek: Ma­gyar- és Oláh-Fráta (1413), Ma­gyar és Oláh-Dezmér (1446), Ma­gyar- és Oláh Kályán (1468), Ma­gyar-és Oláh-Bozs (1499).

Vaj­da­ka­ma­rás­ról nem em­lí­tik, hogy a 15. szá­zad­ban ilyen hoz­zá­te­le­pü­lés tör­tént vol­na. A 16. szá­zad­ból, mi­kor jár­vány pusz­tít­ja el a né­pes­ség több­sé­gét, nin­cse­nek ada­ta­ink. E jár­vány után azon­ban a mun­ka­erő na­gyon meg­drá­gult, és bár­mi­lyen nem­ze­ti­sé­gű em­ber ka­pott mun­kát, így ro­má­nok és ru­té­nek is.

Vaj­da­ka­ma­rás a 16. szá­zad kö­ze­pé­ig Kolozshoz tar­tó­zott és sem­mi ada­tunk sincs a fa­lu életéről és nép­moz­gal­má­ról. A kör­nyék­re jellemző és ál­ta­lá­nos ér­vé­nyű is­me­re­tek alap­ján mond­hat­juk, hogy Vaj­da­ka­ma­rá­son is vál­to­zá­sok áll­tak be a né­pe­se­dés­ben és a ro­mán­ság fon­tos he­lyet fog­lal el. A 17. szá­za­di első ada­tok­ból meg­tud­juk, hogy Vaj­da­ka­ma­rás Szenyei Sán­dor bir­to­ka, azon­ban a föl­des­úr nem la­kott a köz­ség­ben. Ha­lá­la után fe­le­sé­ge el­cse­ré­li a bir­to­kot Bo­csai Sán­dor­ral. Ez 1644-ben, mi­kor is Ma­gyar­or­szág há­bo­rú­ban áll, a fe­je­de­lem tud­ta nél­kül Er­dély­be me­ne­kül, és ezért bí­ró­ság elé ál­lít­ják, ami fő- és bir­tok­vesz­tés ve­szé­lyé­vel jár. Bo­csai fél­vén a bí­rói íté­let következményeitől, vaj­da­ka­ma­rái bir­to­kát aján­dék­kép­pen a fe­je­de­lem­nek fel­ajánl­ja. A fe­je­de­lem ezt új­ból Kolozshoz csa­tol­ja.

1659-ben a fe­je­de­lem Vaj­da­ka­ma­rást Beth­len Já­nos gróf­nak aján­dé­koz­za, a gróf azon­ban nem la­kott a köz­ség­ben, más bir­to­ka­in tar­tóz­ko­dott, elsősorban Ke­cse­den. Le­szár­ma­zot­tai egy ide­ig Vaj­da­ka­ma­rá­son lak­tak, és ez­zel függ össze a temp­lom meg­szer­zé­se a re­for­má­tus pa­ró­kia ré­szé­re a kis szá­mú uni­tá­ri­u­sok­tól. A 19. szá­zad­ban ezen a bir­to­kán la­kott a ne­ve­ze­tes dip­lo­ma­ta és po­li­ti­kus Beth­len Já­nos, aki in­ten­zív po­li­ti­kai te­vé­keny­sé­get vitt az er­dé­lyi ak­ko­ri köz­élet­ben. Uno­ká­ja Beth­len Ist­ván, 1920-tól Ma­gyar­or­szág mi­nisz­ter­el­nö­ke két év­ti­ze­den át. Az ő ke­zén van majd­nem az egész ősi bir­tok, 1400 hold. Az 1922. évi föld­re­form­mal a bir­to­kot ki­oszt­ják a la­kos­ság kö­zött. Ilyen­for­mán az ura­da­lom meg­szűnt.

Ke­vés adat van a la­kos­ság művelődési életéről is. A kö­zép­kor­ban a művelődés köz­pon­ti, irá­nyí­tó és terjesztő in­téz­mé­nye a ró­mai ka­to­li­kus egy­ház. A re­for­má­ció fel­tű­né­sé­ig az egész művelődési éle­tet a kolozsi ró­mai ka­to­li­kus egy­ház pap­sá­ga irá­nyít­ja. De mi­vel a két köz­ség kö­zött a tá­vol­ság nagy (10 km-t is meg­ha­lad­ja), ma­gá­tól értetődik, hogy a vajdakama­rá­si művelődés gyen­ge lá­ba­kon állt.

1566 kö­rül Vaj­da­ka­ma­rás az uni­tá­ri­us val­lás­hoz szegődik, el­hagy­ja a ró­mai ka­to­li­kus hi­tet, és önál­ló egy­ház­köz­ség­gé szerveződik.

A 16. és 17. szá­zad­ból az egy­ház­köz­ség egy pap­ját sem is­mer­jük. Beth­len gróf első le­szár­ma­zot­tai ezen a val­lá­son van­nak ke­resz­tel­ve, azon­ban ő ma­ga nem ro­kon­szen­ve­zett az uni­tá­ri­u­sok­kal és át is tért re­for­má­tus­nak, akár­csak az egész fa­lu, ma­guk­kal vivén a temp­lo­mot is. Később jó­szá­got is ad és há­zat épít­tet a pa­ró­ki­á­nak.

A köz­ség la­kos­sá­ga

Vaj­da­ka­ma­rás köz­ség la­kos­sá­gá­nak több­sé­ge ma­gyar, ki­sebb szám­ban van­nak ro­má­nok és ci­gá­nyok. Össze­sen 402 ház van; ezek kö­zül 310 ma­gyar csa­lád, 77-ben ro­mán csa­lád, és 15-ben ci­gány csa­lád la­kik.

Mind a múlt­ban, mind a je­len­ben a la­kos­ság alap­fog­lal­ko­zá­sa a föld­mű­ve­lés. Így a gaz­da­ság kö­zül 28 gaz­da­ság 23,90 hek­tár ki­ter­je­dés­sel az 1956. má­jus hó 1-én ala­pí­tott és a szo­li­da­ri­tás nap­já­ról Má­jus 1-nek ne­ve­zett tár­su­lás­ban tö­mö­rült.

A köz­ség la­kos­sá­gá­nak szá­ma 1618. Ebből fér­fi 830 és nő 788.

Nép­mű­vé­szet

Ez a ter­je­del­mes fe­je­zet sok al­cím alatt rész­le­tez­hető. Kezd­het­nénk a fi­a­tal lá­nyok­kal, akik ko­ra if­jú­sá­guk­tól fog­va meg­ta­nul­ják, hogy ke­zük alól va­ló­sá­gos re­mek­mű­vek ke­rül­je­nek ki, és vé­gez­het­nénk a leg­öre­gebb asszo­nyok­kal, akik­nek té­li es­té­ken át szor­gal­mas ke­zük meg nem áll, fon­ják a fi­nom ken­der- és gyap­jú­fo­na­lat a kü­lön­fé­le ta­ka­rók, asztalte­rí­tők, lepedőnek és ágy­ne­mű­nek va­ló vász­nak szö­vé­sé­hez.

„Most van az ide­je a szö­vés­nek, mert ha el­te­lik a hús­vét, kezdődik a mun­ka a ha­tár­ban s ak­kor már nincs rá­va­ló idő” – ezt fe­le­li bár­me­lyik asszony, ha meg­kér­de­zik. És va­ló­ban. Mi­helyt a na­pok ki­me­le­ged­nek s meg­nyúl­nak, egyik se lát­ha­tó ott­hon. A me­zei mun­ka egész nap­ju­kat igény­be ve­szi.

Ek­kor azon­ban lát­hat­juk a té­len át folyt mun­ka ered­mé­nyét. Az erősen bő, köz­vet­le­nül a mell alatt össze­hú­zott szok­nyá­ba és csiz­má­ba öl­tö­zött, il­let­ve nyá­ron me­zít­lá­bas asszo­nyok – mi­vel­hogy nin­cse­nek ott­hon és így nem mocs­ko­lód­nak össze – ki­dí­szí­tik há­zu­kat szőttesekkel és a sok­fé­le cso­dás ké­zi­mun­ká­val. Kü­lö­nös­képp ott lát­hatsz rit­ka szép dol­go­kat, ahol a ház­ban nagy­lány­ok is van­nak, lá­nyok, akik hát­ra­fé­sült ha­ju­kat hosszú fo­nat­ban sza­lag­gal hord­ják, hogy meg­kü­lön­böz­ze­nek a há­zas asszo­nyok­tól, akik­nek be­font ha­ja konty­ba van köt­ve.

Ha be­lépsz a ház­ba, a szem­be lévő fal mel­lett ta­lá­lod a szo­kat­la­nul ma­gas ágyat. A mi­nél szé­le­seb­ben ott­hon ké­szült csip­ké­vel sze­gé­lye­zett lepedők ré­te­ge­sen vál­ta­koz­nak a szí­ne­sen roj­to­zott terítőkkel: raj­tuk há­rom sor­ban ki­lenc, az ágy szé­les­sé­gé­nek megfelelő nagy­sá­gú pár­na, a legkülönbözőbb min­ták sze­rint hím­zett és ki­varrt bü­tü­vel. A ke­reszt­öl­té­ses és töl­tött hím­zé­sű min­ták mind szá­lán var­rot­tak.

Az asz­talt vál­ta­koz­va csip­kés vagy szőttes terítő dí­szí­ti s ez, akár­csak az ágyterítő, vö­rös és zöld fo­nál­ból ké­szült. Az asz­tal kö­ze­pén leg­több­ször még van egy kis csip­ke vagy négy sar­ká­ban hím­zett terítő s ezen vi­zes kan­csó vagy vi­rág­vá­za.

Egy ilyen szo­bá­ban nincs csak két szék az ágy előtt. El­len­ben ott van a fa­ka­na­pé az asz­tal mö­gött. Ez nincs le­ta­kar­va sem­mi­vel, ugyan­is – a fér­fi­ak mű­ve­ként – vál­to­za­tos gyö­nyö­rű min­ták sze­rint fes­tett és fa­ra­gott. Va­ló­sá­gos vi­rá­gos mező dísz­lik raj­tuk a legkülönbözőbb ke­re­te­zés­sel, csi­gás vagy kacs­ka­rin­gós vo­na­lak al­kal­ma­zá­sá­val. Ha­son­ló meg­mun­ká­lá­sú az ággyal szem­be­ni fal­nál, a ka­na­pé mel­lett el­he­lye­zett lá­da. Ez a ne­ve­ze­tes lá­da nem hi­á­nyoz­hat egy ház­ból sem, mi­vel eb­ben van­nak, sok gond­dal össze­fog­va, a mi­nél több nyüst­tel fel­ve­tett gyap­jú és gya­pot szőttesek és a már em­lí­tett var­rot­ta­sok. Nem egy ezek kö­zül csak nagy későre lát nap­vi­lá­got. Az el­adó­sor­ba kerülő lá­nyok­nak őrzik azo­kat. Nem cso­dál­hat­ni, ha azt hall­ja az em­ber, hogy „ez a terítő még nagy­anyám­tól va­ló”. Ami a ház hom­lok­za­tát il­le­ti, rit­kán dí­szí­tett. Leg­több helyt agyag­gal ta­pasz­tott föl­des pad­ló van, ami sok mun­kát ad az asszo­nyok­nak, mi­vel ar­ra tö­rek­sze­nek, hogy a ta­pasz­tás­kor hasz­nált agyag po­ra a lehető leg­fi­no­mabb le­gyen. Egész vé­kony vesszőseprűvel se­per­nek, ami csak a sze­me­tet gyűj­ti össze. A mennye­ze­tet nem me­sze­lik be. A gon­do­san tisz­to­ga­tott, kel­le­me­sen sár­gás szí­nű ge­ren­dák és desz­ka­pad­lás mint­ha még job­ban ki­töl­te­nék a szo­bát.

A szé­pen ki­fes­tett tá­nyé­rok kör­ben a fa­lak­ra van­nak akaszt­va, a szent­kép­nél (szent­ké­pek csak a ro­mán csa­lá­dok­nál vol­tak a fal­ra akaszt­va!) pe­dig min­dig van egy szép csip­kés-var­rot­tas vagy szőttes kendő.

Az ab­la­kok sem ma­rad­nak dísz­te­le­nül. Dra­pé­ri­ák és fe­hér, rend­sze­rint csip­kés kis­füg­gö­nyök éke­sí­tik.

Ezek a la­ká­sok, ame­lyek hű­sen és ba­zsa­li­kom il­la­tuk­kal mint­egy bíz­tat­nak, hogy lépd át kü­szö­bü­ket.

A fér­fi­ak há­zi­mun­ká­juk so­rán, kü­lö­nös­képp té­len, ta­lál­nak időt ar­ra, hogy egy-egy re­mek­mű­vet al­kos­sa­nak. A ka­na­pék és a lá­dák szé­pí­té­se mel­lett el­ké­szül az asszony­nak szó­ló aján­dék, a sok gond­dal meg­mun­kált szövőszék (a he­lyi­ek isztovátának ne­ve­zik), ame­lyet ugyan­csak nem res­tell­nek met­szett vo­na­lak­kal és vi­rág­mo­tí­vu­mok­kal dí­szí­te­ni. Az erdőből ho­zott fá­ból ma­guk váj­ják ki a desz­kát, hogy fel­épít­sék szép ka­pu­i­kat, csi­ga­vo­na­las, le­ve­les, vi­rá­gos dí­szí­tést vés­ve azok osz­lo­pa­i­ba. ők fon­ják meg nagy hoz­zá­ér­tés­sel a ker­te­ket és ud­va­ro­kat övező vesszőke­rí­té­se­ket. A pász­tor­ko­dó kis­gyer­me­kek a ju­hok­kal van­nak nap­hosszat, fu­ru­lya­szó mel­lett, ze­ne­szer­szá­mu­kat nagy kéz­ügyes­ség­gel ma­guk fa­rag­va.

Az egy­mást követő mun­ka­nap­ok kö­zött jön­nek az ün­nep­nap­ok. A le­gé­nyek, le­á­nyok, fér­fi­ak és asszo­nyok mind „rend­be sze­dik ma­gu­kat”, hogy me­hes­se­nek a tánc­ba. Há­rom rend csip­kés szok­nya­alj, ar­ra a bő és fod­ros szok­nya, va­la­mint a hím­zett vagy fod­ros blúz – így a lá­nyok és asszo­nyok me­het­nek a tánc­hely­re, hol a ci­gány he­ge­dű­je vi­dít­ja az egy­be­gyűl­te­ket. A fér­fi­ak fe­hér ing­ben, na­pon fénylő csiz­má­ban – ami az­na­pi mun­ká­juk mű­ve – ugyan­oda igye­kez­nek.

Kezdődik a tánc. A fel­hang­zó hosszú dal­lam időt ad, hogy min­den­ki meg­ta­lál­ja a pár­ját. Az­tán egy­szer­re nem lát­hat­ni csak repülő szok­nyá­kat, mi­vel a tán­cu­kat jellemző sok kör­be­for­gás és kéz­be­for­ga­tás mi­att egy idő után már azt hi­szed, hogy nincs már hely egy tű­nek sem a sok szok­nya kö­zött. Az­tán szü­net kö­vet­ke­zik. A lá­nyok el­vál­nak tán­co­sa­ik­tól, és egy he­lyen gyü­le­kez­nek. A fi­úk ha­son­ló­képp. A ze­né­szek, akik ed­dig sem áll­tak le, egy­szer­re han­got vál­toz­tat­nak.

De mi tör­tént? Ez al­ka­lom­mal csak a le­gé­nyek áll­nak fel. Mit akar­nak? Meg­ha­ra­gud­tak a lá­nyok­ra? De­hogy. Most ma­guk­ban tán­col­nak. Üte­mes le­gény­tánc für­ge lé­pé­sek­kel, a láb­szár és a csiz­ma csap­ko­dá­sá­val. Mennyi lel­ke­se­dés ül ki az ar­cuk­ra. Mind­egyik azon van, hogy ma­gá­ra hív­ja a fi­gyel­met. Ez a ver­bun­kos le­gény­tánc. Úgy egy ne­gyed­óra múl­va áll­nak le. Cso­dá­la­tos volt. A le­á­nyok is büsz­kék tán­co­sa­ik­ra. Most hosszabb szü­net kö­vet­ke­zik, de nem azért, mint­ha a le­gé­nyek el­is­mer­nék, hogy ki­fá­rad­tak. A ze­né­szek ful­lad­tak ki. Min­den­eset­re ők en­ge­dé­ke­nyen meg­vár­ják, míg ama­zok ki­fúj­ják ma­gu­kat, hogy az­tán új­ra kezd­jék a tán­cot, most már a lá­nyok­kal, vi­dá­man kur­jon­gat­va.

A kur­jon­ga­tá­sok azok, ame­lyek rend­sze­rint min­den te­vé­keny­sé­gük­ben előfordulnak, han­gu­la­tos­sá té­ve azo­kat; min­den lé­pés­re fel­hang­za­nak, a me­zei mun­ka rend­jén ép úgy, mint a ka­lá­ká­ban, a keresz­telő és la­ko­dal­mas mu­lat­sá­gon, vagy egyéb ün­ne­pi meg­nyil­vá­nu­lá­so­kon.

A mezőgazdaság

Lát­tuk Vaj­da­ka­ma­rás történetéből, hogy a köz­ség ha­tá­rá­nak na­gyobb ré­sze a Beth­len Ist­ván tu­laj­do­nát képező, volt gró­fi bir­tok­hoz tar­to­zott. Az 1945-évi föld­re­form azon­ban lehetővé tet­te a te­rü­let ki­sa­já­tí­tá­sát és a köz­ség­be­li­ek kö­zött va­ló ki­osz­tá­sát, úgy hogy min­den­ki ka­pott szük­ség sze­rint szán­tót, ker­tet, ka­szá­lót, erdőt, legelőt vagy szőlőt.

Mű­ve­lé­si ágak sze­rint:

1. szán­tó 1516 ha

2. ka­szá­ló 170 ha

3. legelő 300 ha

4. szőlő 8 ha

5. gyümölcsős 18 ha

6. erdő 344 ha

7. ter­mé­ket­len 50 ha

Ma­gán­szek­tor­ban van 1491 hek­tár szán­tó­te­rü­let.

Ter­me­lé­si ágak sze­rint: őszi bú­za 1005 ha, ta­va­szi bú­za 15 ha, rozs 5 ha, ár­pa 10 ha, ku­ko­ri­ca 400 ha, zab 1 ha, nap­ra­for­gó 7 ha, cu­kor­ré­pa 35 ha. Eze­ken kí­vül van még do­hány 10 ha, ken­der 10 ha, ló­he­re 30 ha, bük­köny 7 ha, zöld­ség­fé­lék 10 ha. Ezen kí­vül van még do­hány 10 ha, ken­der 10 ha, ló­he­re 30 ha, bük­köny 7 ha, zöld­ség­fé­lék 10 ha.

Az állattenyésztő alap­nak van 9,12 hek­tár­ja, ame­lyen az apa­ál­lat-te­nyész­tés cél­ja­i­ra ló­he­rét, ár­pát, za­bot, sze­mes ku­ko­ri­cát, csa­la­má­dét stb. ter­mel­nek. Hek­tá­ron­kén­ti ter­més­át­lag: bú­za 2000 kg, ár­pa 1400 kg, zab 700 kg, ku­ko­ri­ca 1000 kg.

Is­ko­lai hely­zet­kép

Meg­van­nak az 1908–9. évi ré­gi nyil­ván­tar­tás­ok, ami­kor a tan­sze­mély­zet tag­jai: Sárdi Ol­ga tanítónő és Gál Ödön igaz­ga­tó-ta­ní­tó.

Az 1944. au­gusz­tus 23. utá­ni is­ko­lai ada­tok a következők:

1944–45. tanévtől kezd­ve az 1951–52 tan­évig a ta­nu­lók szá­ma 1010.

1952–53 tan­év­ben be­in­dult a II. cik­lus. Az I. cik­lus­ra be­irat­ko­zott ta­nu­lók szá­ma 120. A II cik­lus­ra be­írt ta­nu­lók szá­ma 41, de csak 34 lá­to­gat­ta az is­ko­lát.

Az 1953–55. tan­év­ben a be­írt ta­nu­lók szá­ma az I. cik­lu­son 215, a II cik­lu­son 101.

Az 1955–57 tan­év­ben a be­írt ta­nu­lók szá­ma az I. cik­lu­son 203, a má­so­dik cik­lu­son 74.

Az 1944 utá­ni tan­sze­mély­zet né­hány tag­ja: Ben­cze Ste­fá­nia, Ko­vács Kár­oly, Csergő Bálintné, Ko­vács Károlyné, Ker­tész Lász­ló, Mi­hály Ilo­na, Szé­kely György

Az 1956–57. tan­év­ben Vaj­da­ka­ma­rá­son a tan­sze­mély­zet szá­ma 10; Dé­nes Edit, Bali Ju­li­an­na, Kabán Ibo­lya, Marchiş Már­ta, Mesaroş El­vi­ra, a ro­mán szek­ci­ón Ko­csis Ró­bert, Kabán Jó­zsef, Czondi Jo­lán, Ung­vá­ri Sán­dor és Hoffmann Siglinda iskola-igazgatónő.

Az ipar

Vaj­da­ka­ma­rás ipa­rá­nak a múlt­ban sin­cse­nek mé­lyebb gyö­ke­rei. Ma sincs a fa­lu­ban fej­let­tebb ipar. Még­is hang­sú­lyoz­nunk kell, hogy a leg­ré­gibb időkből fog­va vol­tak em­be­rek, akik a mezőgazdaság mel­lett pl. az asz­ta­los vagy csiz­ma­dia mes­ter­sé­get is űz­ték. Nem be­szél­he­tünk olyan ipa­ro­sok­ról, akik csak mű­hely­mun­ká­juk­kal biz­to­sí­tot­ták lét­fenn­tar­tá­su­kat. Az idősebb emberektől szer­zett ada­tok sze­rint az 1900–25. évek kö­zött volt egy asz­ta­los­mű­hely, a Per­gő Kál­mán tu­laj­do­na, amely­nek hí­re volt a szom­szé­dos köz­sé­gek­ben is.

1914 kö­rül a mai be­teg­gon­do­zó he­lyén volt egy két­kö­ves fa­lu­si ma­lom, amely Beth­len gróf tu­laj­do­na­ként 1920-ig mű­kö­dött, ami­kor is el­ro­mol­ván le­bon­tot­ták.

1947-ig nem volt ma­lom Vaj­da­ka­ma­rá­son. Eb­ben az év­ben Vermeşan Vasile tu­laj­do­na­ként fel­épült egy egy­kö­ves fa­lu­si ma­lom. A ma­lom ma is mű­kö­dik. A ma­lom na­pi mun­ka­tel­je­sít­mé­nye 40 má­zsa. 24 ló­erős.

1930-ban Szentgyörgyi Fe­renc tu­laj­do­na­ként a köz­ség te­rü­le­tén fes­tö­de nyí­lik meg.

Tény­le­ge­sen olyan ipa­ro­sok, akik csak ipa­ruk­kal fog­lal­koz­tak vol­na, 1941–42 előtt nin­cse­nek a fa­lu­ban. Ak­kor lé­te­sül­nek csiz­ma­dia- és asz­ta­los­mű­he­lyek. Mű­kö­dé­si en­ge­déllyel csiz­ma­dia­mű­helyt nyit Far­kas György (Mikó) és Sza­kács Já­nos. Asztalosműhelyt nyit­nak a Ki­rály-test­vé­rek, Ist­ván és Lász­ló. Dezső Ist­ván és Nagy Ist­ván, majd fia, Mik­lós ko­vács­mű­helyt lé­te­sít.

1950-ben meg­in­dul az első gép­la­ka­tos ja­ví­tó­mű­hely Szentgyörgyi Jó­zsef tu­laj­do­na­ként, de ugyan­ak­kor foly­tat­ja az édes­ap­já­tól ta­nult kel­me­fes­tést is.

He­lyi fejlesztő anyag­for­rás a köz­ség szé­lén fekvő kőbánya (ten­ge­ri tu­fa!), ame­lyet Vaj­da­ka­ma­rás dol­go­zói a leg­ré­gibb idők óta hasz­nál­nak. A kö­vet hely­ben és a szom­szé­dos köz­sé­gek­ben épít­ke­zé­sek­nél hasz­nál­ják fel.

Vaj­da­ka­ma­rás nem vil­la­mo­sí­tott és nincs is ki­lá­tá­sa a vil­la­mo­sí­tás­ra, te­kin­tet­be vé­ve, hogy tá­vol fek­szik a vá­ros­tól, he­lyi erőforrásai pe­dig nin­cse­nek. Több sza­bó-, asz­ta­los-, csiz­ma­dia-, ko­vács- és egy ál­ta­lá­nos ja­ví­tó­mű­hely az em­lí­tett Szentgyörgyi Jó­zsef tu­laj­do­ná­ban, aki a fi­á­val dol­go­zik.

Zöld­ség és gyü­mölcs­ter­me­lés, mé­hé­szet, tu­do­má­nyos ala­pon foly­ta­tott há­zi­ál­lat te­nyész­tés, ba­rom­fi­te­nyész­tés és szőlészet.

A múlt­ban Vaj­da­ka­ma­rás dol­go­zó pa­raszt­sá­ga nem so­kat törődött a fen­ti te­re­lé­si ágak­kal. A köz­ség­ben ter­mel­nek: ká­posz­tát 1,5 hek­tá­ron, bur­go­nyát 4,0 hek­tá­ron, mur­kot 0,5 hek­tá­ron, pa­ra­di­cso­mot 1,0 hek­tá­ron.

A zöld­ség­fé­lé­ken kí­vül még ter­me­lik a ház­tar­tá­sok igé­nyel­te egyéb zöld­ség­fé­lé­ket is.

Vaj­da­ka­ma­rás köz­ség te­rü­le­tén kb. 3900 gyü­mölcs­fa van, ame­lyek kö­zül 1100 szil­va, 800 al­ma, 650 kör­te, 100 ba­rack, 320 cse­resz­nye, 930 dió és egyéb.

A gyü­mölcs­fák több­sé­ge nem ne­me­sí­tett; az ég­haj­lat nem al­kal­mas min­den­fé­le gyü­mölcs­faj­ta ter­me­lé­sé­re.

A vajdakamarási föld­mű­ves dol­go­zók a leg­ré­gibb idők óta fog­lal­koz­nak mé­hé­szet­tel, min­den­eset­re sok­kal el­ma­ra­dot­tabb fel­té­te­lek kö­zött, mint ma. A méz ki­sze­dé­se ide­jén a mé­he­ket el­pusz­tí­tot­ták, ami számottevő kárt je­len­tett eb­ben a ter­me­lé­si ág­ban. A köz­ség­ben 44 föld­mű­ves dol­go­zó fog­lal­ko­zik in­ten­zív mó­don mé­hé­szet­tel.

A fa­lu­ban a következő szár­nya­so­kat ne­ve­lik: tyú­kok, ru­cák, li­bák, puly­kák stb. – össze­sen 15000 da­rab.

A szőlészetet a múlt­ban na­gyon el­ha­nya­gol­ták. Je­len­leg a dol­go­zó föld­mű­ve­sek in­ten­zí­ven fog­lal­koz­nak a szőlőtermeléssel, azon­ban a minőség (no­ha szőlő!) sok kí­ván­ni­va­lót hagy ma­ga után. Össze­sen 8 hek­tár szőlő van.

A há­zi­ál­lat­ok szá­ma a következő: ökör 84, te­hén 381, bi­valy 100, ló 56, disz­nó 370, juh 1760.

Szö­vet­ke­zés

Vaj­da­ka­ma­rá­son van egy fo­gyasz­tá­si szö­vet­ke­ze­ti egy­ség, italmérő osz­tállyal. A múlt­ban a Han­gya szö­vet­ke­zet mel­lett még volt két bolt (Gantz Mó­zes és Por­tik Ist­ván) és két korcs­ma különböző ma­gán­sze­mé­lyek tu­laj­do­ná­ban, a dol­go­zó pa­raszt­ság ki­zsák­má­nyo­lá­sá­ra épít­ve.

Az utób­bi évek­ben a szö­vet­ke­zet ki­elé­gí­tet­te a la­kos­ság igé­nye­it, az 1956-ban ki­áru­sí­tott áru­kész­let ér­té­ke 950000 lej, vi­szont a fel­vá­sá­rolt ter­mé­nyek ér­té­ke 300000 lej. A dol­go­zó föld­mű­ve­sek különböző ter­mel­vé­nye­ket ér­té­ke­sí­te­nek a szö­vet­ke­ze­ti fel­vá­sár­lás út­ján: így to­jást, ku­ko­ri­cát, bú­zát, ken­der­ma­got, ba­bot, szár­nya­so­kat stb. Az utób­bi időben nagy len­dü­let­tel meg­in­dult a ter­mel­vé­nyek szö­vet­ke­ze­ti ér­té­ke­sí­té­se.

Az áruk szö­vet­ke­ze­ti ér­té­ke­sí­té­se mel­lett a pa­rasz­tok a mocsi és a ko­lozs­vá­ri pi­a­con is ér­té­ke­sí­tik mezőgazdasági ter­mel­vé­nye­i­ket.

Egy má­sik egy­ség, amely Vaj­da­ka­ma­rá­son mű­kö­dik, a tej­csar­nok, ahol a dol­go­zó föld­mű­ve­sek nagy mennyi­ség­ben el­ad­ják tej­ter­mé­ke­i­ket.

Az 1967. évi ön­kén­tes hoz­zá­já­ru­lás­ból volt elői­rányozva a köz­sé­gi út meg­épí­té­se, a Művelődési Ott­hon és az összes in­téz­mé­nyek ki­ja­ví­tá­sa.

Az utób­bi évek­ben 31 ma­gán­ház épült.

Köz­egész­ség­ügy

A meg­be­te­ge­dés a múlt­ban 16,5%, je­len­leg 13,9%, a ha­lá­lo­zás a múlt­ban 6,3, je­len­leg 4,1%. Az or­vo­si szol­gá­la­tot egy ke­rü­le­ti or­vos lát­ja el, a be­teg­gon­do­zó szülőotthonnal és bá­bá­val mű­kö­dik.

Kü­lön ke­ze­lést igénylő be­teg­sé­gek Vaj­da­ka­ma­rá­son: 4 vér­ba­jos és 9 tbc-s eset. Gyógyfürdőhely a köz­ség­ben nincs.

1944. au­gusz­tus 23. előtt a ha­lá­lo­zá­sok és a meg­be­te­ge­dé­sek szá­ma na­gyobb, je­len­leg a ha­lá­lo­zás arány­szá­ma érezhetően csök­kent, mert a kor­mány és a párt ön­tu­da­tos or­vo­so­kat ál­lí­tott szol­gá­lat­ba és szülőotthonokat épít­te­tett.

A je­len­le­gi szü­le­té­si arány­szám: 11,3%.

Köz­le­ke­dé­si utak

A 12. szá­zad­ban köz­sé­günk né­hány te­le­pü­lé­si egységből állt. A fa­lu­nak egyet­len ut­cá­ja volt, azon­ban a fa­lu fejlődése kö­vet­kez­té­ben meg­in­dult a fa­lu szét­ága­zá­sa fő- és mel­lék­ut­cák sze­rint.

Beth­len gróf ide­jén a köz­le­ke­dé­si utak sok kí­ván­ni va­lót hagy­tak ma­guk után, így esős időszakokban nem le­he­tett csak 2-3 pár ökör­rel hú­za­tott sze­kér­rel köz­le­ked­ni. Ez ok­ból fe­dez­ték fel az ún. gó­lya­lá­ba­kat, gya­lo­go­sok szá­má­ra ké­szült fa­lá­ba­kat, amely szo­kás ma is meg­van köz­sé­günk­ben.

Más köz­sé­gek­kel és vá­ro­sok­kal va­ló köz­le­ke­dés csak szép időben volt le­het­sé­ges. A köz­sé­gi utat 1944-ben épí­tet­ték meg 3,5 km hosszú­ság­ban, be­köt­vén a Ko­lozs­vár-Ma­ros­vá­sár­hely tar­to­má­nyi út­vo­nal­ba, a vá­ros és a fa­lu kö­zöt­ti köz­le­ke­dés meg­könnyí­té­se vé­gett.

A mű­út mai ál­la­po­ta nem ép­pen kielégítő. Vaj­da­ka­ma­rás­nak köz­le­ke­dé­si út­jai van­nak a szom­szé­dos köz­sé­gek: Palatka (Magyarpalatka), Pe­te (Ma­gyar­pe­te), Keszű (Mezőkeszű), Mezőgyéres (Oláh­gyé­res), Ma­rok­há­za, Mezőszava, Kályán stb. fe­lé. Leg­kö­ze­leb­bi vas­út­ál­lo­más Apahida (Kolozskara), 18 km tá­vol­ság­ra.

Ko­lozs­vár fe­lé a köz­le­ke­dés esz­kö­zei: sze­ke­rek, sze­mély- és te­her­au­tók, a RATA-járat és nyá­ron a ke­rék­pár­ok is.

He­lyi szál­lí­tá­si esz­kö­zök az ökör- és ló­von­ta­tá­sú sze­ke­rek.

Leg­kö­ze­leb­bi pos­ta­hi­va­tal a mocsi, Vaj­da­ka­ma­rás­tól 12 km tá­vol­ság­ra. Pos­ta­hi­va­tal­lal a hely­be­li­ek kö­zül vá­lasz­tott és a mocsi pos­ta­hi­va­tal­tól el­fo­ga­dott kézbesítők tart­ják fenn a kap­cso­la­tot.

1941–1944 kö­zött Vaj­da­kam­rá­son is volt pos­ta­hi­va­tal (te­le­fon is), ezt azon­ban le­épí­tet­ték, a köz­sé­get Mocshoz kap­csol­ván (csak pos­ta szem­pont­já­ból), aho­va ma is tar­to­zik.

Te­le­fon­össze­köt­te­tés a mocsi köz­pon­ton ke­resz­tül le­het­sé­ges. Vaj­da­ka­ma­rá­son két te­le­fon­ké­szü­lék van: a nép­ta­nács­nál és a mi­lí­ci­án.

Az élet­szín­vo­nal

A né­pes­ség múlt­be­li élet­szín­vo­na­lát a történe­lemből is­mer­jük. A fe­u­dá­lis rend­szer­ben a job­bá­gyok Beth­len gróf föld­je­in és bir­to­ka­in dol­goz­tak és a leg­ke­gyet­le­nebb ki­zsák­má­nyo­lás volt az osz­tály­rész­ük.

A job­bágy­ság meg­szün­te­té­sét követelő első moz­gal­mak 1848 kö­rül bon­ta­koz­tak ki, de si­ker nél­kül, mert Beth­len gróf el­tün­tet­te a pa­rasz­tok fel­sza­ba­dí­tá­sát, elrendelő ira­to­kat. A dol­go­zó pa­rasz­tok fel­sza­ba­dí­tá­sa 1944-ben ment vég­be az­zal, hogy sa­ját­juk­nak mond­hat­ták a föl­det, me­lyet meg­mun­kál­tak.

A köz­ség dol­go­zó pa­raszt­sá­gá­nak élet­szín­vo­na­la meg­ja­vult és ál­lan­dó­an ja­vul ma is.

Kü­lö­nös­kép­pen a tár­su­lás­ba lé­pett pa­rasz­tok éle­te ele­ven, kö­ve­tés­re mél­tó pél­da az egyé­ni gaz­dál­ko­dást to­vább­foly­ta­tó föld­mű­ve­sek fe­lé.

Vaj­da­ka­ma­rás Nép­ta­ná­csá­nak Vég­re­haj­tó Bi­zott­sá­ga a köz­ség vezető szer­ve a következőkből áll: Bungărdean Gheorghe, a Nép­ta­nács el­nö­ke, Cso­mós Im­re, a Nép­ta­nács tit­ká­ra, Nagy Má­ria, al­el­nö­ke, előadók: Costin Ioan, Marchiş Cornel, Marchiş Justinian, Miron Liviu, Petean Ieremie, Crişan Iacob és más tisztviselők.

A Vég­re­haj­tó Bi­zott­ság tag­jai a következő kép­vi­se­lők: Bungărdean Gheorghe, Cso­mós Im­re, Nagy Má­ria, Hoffmann Siglinda, Dezső Já­nos, Or­bán Zsu­zsan­na, Mândrusca Ioan, Petean Ioan és Câmpean Ioan.

Crişan Samuilă elv­társ Vaj­da­ka­ma­rás köz­ség ra­jo­ni képviselője.

A köz­ség je­len­le­gi művelődési és tár­sa­dal­mi éle­te bi­zo­nyít­ja, hogy kor­má­nyunk és pár­tunk gond­dal ve­zet a szo­ci­a­liz­mus út­ján, mely a bol­do­gabb és bő­sé­gesebb éle­tet ígérő egyet­len út a vá­ro­si és fa­lu­si mun­kás­osz­tály és a dol­go­zó pa­raszt­ság szá­má­ra.

A je­len mo­no­grá­fia bi­zo­nyí­tó anya­gát a RNK Aka­dé­mi­á­ja, az Egye­te­mi Könyv­tár, az Ál­la­mi Le­vél­tár, a Köz­sé­gi Nép­ta­nács, a he­lyi Be­teg­gon­do­zó, a köz­ség folk­lór­kin­cse és Vaj­da­ka­ma­rás hét­osz­tá­lyos ma­gyar tan­nyel­vű is­ko­lá­já­nak tan­sze­mély­ze­te szol­gál­tat­ta.

Köz­pon­ti igaz­ga­tó

Hoffmann Siglinda

(1958?)

*

Dezső Ist­ván se­bész főorvos, Vaj­da­ka­ma­rás szü­lött­je jut­tat­ta el hoz­zánk a min­den va­ló­szí­nű­ség sze­rint 1958-ból va­ló faluismertetőjét az ak­ko­ri igazgatónőnek, Hoffmann Siglindának. Ak­ko­ri­ban min­den te­le­pü­lé­sen kötelező volt el­ké­szí­te­ni a fa­lu­mo­nog­rá­fi­á­nak ne­ve­zett tá­jé­koz­ta­tót, s mint­hogy több meg­bíz­ha­tó­nak lát­szó ada­tot és vi­szony­lag ke­vés pár­tos lel­ken­de­zést tar­tal­maz, ér­de­mes­nek lát­tuk be­il­lesz­te­ni a mezőségi össze­ál­lí­tá­sunk­ba. (A szerk.) 



vissza a kiadáshoz
minden cikke
AZ ERDÉLYI MEZŐSÉG rovat összes cikke

© Művelődés 2008