magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Szabóné Ta­tár Er­zsé­bet: Egy nő, ki­nek a bol­dog­ság csak ven­dég­ként je­lent meg


(Rész­let)

„Nap­ról nap­ra hervadoz a pi­ros ró­zsa le­ve­le,

Nap­ról nap­ra ne­he­zebb az éle­tem­nek ke­reszt­je.

Ez az élet ke­se­rű­ség, bú­bá­nat és fáj­da­lom,

Húzd rá ci­gány, úgy is csak a bol­dog­sá­gom sír­atom.”

1932. már­ci­us 25-ikét ír­tak ami­kor én szü­let­tem itt Szentmátéba. Ne­ve­ze­tes nap, mert ka­to­li­kus ün­nep. Ezen a na­pon je­lent meg az an­gyal Szűz Má­ri­á­nak, hogy tu­das­sa ve­le Jé­zus szü­le­té­sét. Gyü­mölcs­ol­tó­nak is ne­ve­zik. Én mint nem kel­lett gyer­mek szü­let­tem mert szü­le­im kö­zép­ko­rú­ak vol­tak. Édes­apám 47 éves, és édes­anyám 45 éves volt. Édes­apám szentmátéi szü­le­té­sű. 1885-ben szü­le­tett ka­to­li­kus val­lá­sú fér­fi volt. Édes­anyám 1887-ben szü­le­tett Almásmá­lom­ban, re­for­má­tus csa­lád­ban. Édes­apá­mék 5-ön vol­tak test­vé­rek, Édes­anyá­mék meg 9-en vol­tak test­vé­rek. Édes­anyám volt a leg­ki­sebb, 7 éves ko­rá­ban ár­ván ma­radt az édes­anyá­tól. Tőle ta­nul­tam meg, hogy kell egy ár­vá­nak tűr­ni. 1908-ban kö­töt­tek há­zas­sá­got, már­mint ve­gyes há­zas­sá­got. 6-on vol­tunk test­vé­rek, négy fiú és két le­ány. A na­gyob­bik fiú­test­vé­rem meg­halt há­rom és fél­éves ko­rá­ban, to­rok­gyík be­teg­ség­ben, így az­tán ma­rad­tunk 5-ön test­vé­rek. Én tíz év­re szü­let­tem a ki­seb­bik bá­tyám után, anyám szé­gye­né­re, mert na­gyon szé­gyell­te, hogy kell le­gyen idős kor­ban gyer­me­ke. Nem akar­ta, hogy le­gyek, de sok­szor Is­ten be­le szól a sors dön­té­sé­be. Nem kel­let­tem, mert nagy be­teg volt édes­anyám, ví­zi kór­ság­ban szen­ve­dett, az ak­ko­ri időben nem igen volt gyógy­szer, és az or­vo­si vizs­gá­lat na­gyon sok­ban ke­rült, és nem is akart a sze­gény em­be­rek­hez men­ni, úgy hogy en­gem Is­ten mint gyógy­írt adott édes­anyám­nak, mert ha meg­szü­let­tem az­tán, ki­ho­zat­ta a szom­szé­dunk, a jegyző az or­vost, mert ba­rá­tok vol­tak, mi­vel­hogy mind a ket­ten zsi­dók vol­tak.

El­jött és meg­vizs­gál­ta édes­anyá­mat, és azt mond­ta édes­apám­nak: na Ta­tár bá­csi, így hív­ták édes­apá­mat, Ta­tár Ist­ván, édes­anyá­mat Er­zsi, mint en­ge­met. Na, ha mind a két te­he­nét el­ad­ta vol­na, az sem lett vol­na elég, hogy a fe­le­sé­ge meg­gyógy­ul­jon, de most van re­mény­ség, mert a ki­csi or­vos­ság­ként jött. Úgy is volt. Mert édes­anyám az­tán időre fel­gyógy­ult, de en­gem na­gyon so­kat át­ko­zott, mert gyen­ge volt és nem tu­dott szop­tat­ni, egy hé­tig míg a bá­ba jött, nem volt baj, de az­tán egy­szer azt mond­ta édes­apám, csi­náld ki a pó­lyá­ból és add ide, hogy vé­gez­zek ve­le. És édes­anyám oda adott, hogy csa­var­ja ki a nya­ka­mat. És ak­kor én nem tud­tam, mi­lyen jól meg­pi­hen­tem vol­na. Je­len volt a nővérem és ki­ka­pott apám­nak a ke­zéből, ma­gá­hoz szo­rí­tott és sírt, szid­ta mint a két szülőmet: vén bo­lon­dok, nem fél­nek az Istentől hogy meg­öl­je­nek, nem gon­dol­ják, hogy le­het én le­gyek öreg­sé­gük­ben gon­do­zó­juk.

Az­tán múl­tak az évek, én mint na­gyobb let­tem, míg vég­re nagy­ko­rú let­tem. Na­gyon so­kat szen­ved­tem az élettől. Úgy ne­ve­ked­tem, mint egy me­zei nyúl, mindegyiktől fél­tem, a szüleimtől is és a test­vé­re­imtől is. Ne­kem sem­mi sem volt meg­en­ged­ve, még a be­széd sem. Em­lék­szem egy­szer egy va­sár­nap reg­gel elkül­dött édes­apám, hogy ve­gyek a bolt­ból egy pak do­hányt, mert ak­kor do­hány volt, nem ci­ga­ret­ta. Mi­kor jöt­tem ha­za volt a bí­ró­nak egy nagy sár­ga ku­tyá­ja, az ut­cán volt és rám ug­rott, volt egy szép pi­ros szok­nyám, le­ha­sí­tot­ta ró­lam, na­gyon meg­ijed­tem, és fél­tem na­gyon, hogy meg­ver édes­anyám. Ak­kor ki­vá­tott édes­apám, nem en­ged­te, más­kor úgy vert el, mint a két­fe­ne­kű do­bot. Min­dig raj­tam töl­töt­te a bosszú­ját min­de­nik, apám ki­vé­te­lé­vel, őkeme nem bán­tott so­ha sze­gény.

Egy­szer meg bú­zát te­rí­tett le édes­anyám, ar­ra kel­lett hogy vi­gyáz­zak, hogy ne egyék meg a tyú­kok, vagy a ma­da­rak ne hord­ják széj­jel. A temp­lom ud­va­rán volt, mer édes­apám ha­ran­go­zó meg egy­ház­fi is volt. A szom­szé­dom­ban volt egy na­gyobb leánka, ná­lam­nál idősebb. Vol­tak szép ba­bái meg sok ba­ba­ron­gya, oda jött ját­sza­ni. Hát én úgy be­le­ve­gyül­tem a já­ték­ba, mint egy gyer­mek, ne­kem csak egy rossz rongy­ba­bát csi­nál­tak, de ezek csont­ba­bák vol­tak, én ad­dig so­se lát­tam olyant. Nem mint most. Hát egy­szer csak ér­zem, hogy há­tul­ról meg­fog­ja va­la­ki a ha­ja­mat, és fel­emel, visz ma­gá­val. Hát édes­anyám egy jó egész­sé­ges virgánccsal úgy el­vert, mert a tyú­kok ettík a bú­zát. So­sem tu­dom el­fe­led­ni eze­ket a nagy ve­ré­se­ket. Egy­szer egy kút­ba akar­tam be­le­öl­ni ma­gam, de ak­kor már na­gyobb vol­tam, is­ko­lá­ba jár­tam, ak­kor is na­gyon ki­kap­tam két­szer egy­más után, gon­dol­tam, hogy mi­nek mind ver­je­nek, mert en­gem úgy sem sze­ret­nek.

Az­tán egy öreg bá­csi ész­re­vett, és el­ker­ge­tett a kút­tól. El­men­tem a nővéremhez, né­ném­hez, mert így szó­lí­tot­tam: né­ném. El­jött édes­anyám, ke­re­sett ná­la, de nem adott ki. Édes­apám a ma­lom­ba volt, már későre járt, vagy éj­fél le­he­tett ami­kor el­jött ér­tem né­ném­hez, hogy ha­za­men­tem, de úgy fél­tem, egész éj­jel nem tud­tam alud­ni. A na­gyob­bik bá­tyám tud­ta, hogy ott va­gyok, ő küld­te apá­mat ér­tem.

Az­tán meg­szűnt a sok bün­te­tés, mert ki­tört a há­bo­rú. Két ki­seb­bik bá­tyám ka­to­na volt. Én már ötö­dik osz­tá­lyos vol­tam. Az is­ko­lá­ba első ta­nu­ló vol­tam, ezt nem di­csek­vés­képp mon­dom, to­vább­ta­nu­ló akar­tam len­ni, Du­nán­túl­ra akart vin­ni a tanítónőm Fej­ér me­gyé­be, mert ő oda­va­ló­si volt, Kisari Er­zsé­bet­nek hív­ták. De ez a há­bo­rú vissza­ma­rasz­talt, füst­be ment a ter­vem.

El­ár­vul­tam. 1943. dec. 26-án, ka­rá­csony má­sod­nap­ján meg­halt édes­apám. Az ő te­me­té­sé­vel el­te­met­ték az én bol­dog­sá­gom is. Ma is meg­te­lik a sze­mem könnyel mi­kor eszem­be jut, hogy ka­rá­csony után első nap, mi­kor el­men­tem az is­ko­lá­ba, reg­gel ha egy­szer imád­koz­tunk, mert ak­kor kel­lett az is­ko­lá­ba imád­koz­ni. Azt mond­ta a ta­ní­tó né­ni: ked­ves gye­re­kek, Er­zsi ár­va lett, sze­res­sé­tek mint egy test­vé­re­te­ket, mert sze­gény­nek nin­csen édes­ap­ja. Olyan jóleső ér­zés töl­töt­te be a szí­ve­met. Min­den­ki sírt. Ak­kor még nem tud­tam, mit je­lent az ár­va­ság. De ha­ma­ro­san meg­tud­tam. A na­gyob­bik bá­tyám ré­sze­ges volt, Ist­ván­nak hív­ták. 39 őszén vit­ték ro­mán ka­to­ná­nak, ak­kor há­rom évet vol­tak ka­to­nák. 40-ben be­jöt­tek a ma­gya­rok Er­dély­be, hogy vissza­csa­tol­tak Ma­gya­ror­szág­hoz. őtet is ha­za­küld­ték; ga­tyá­ba és me­zít­láb jött Olténiából. Az­tán el­ment ma­gyar csendőrnek, de ha mind ré­sze­ges­ke­dett, ki­tet­ték és ha­za­jött. Mi­kor apánk meg­halt, már itt­hon volt. Em­lék­szem, hogy volt egy barátnője a di­a­ko­nissza egy­let­nél, mert ná­lunk az is volt a ma­gyar im­pé­ri­um alatt. Tu­dom, ott volt ve­le Im­re bá­tyám el­jegy­zé­sén új­év­ben. Édes­apám ha­lá­la után egy hét­re volt a középső bá­tyám jegy­vál­tá­sa Moriczi Etel­ká­val. Én is ott vol­tam édes­anyám­mal, és éj­fél­kor ha­za­men­tem édes­anyám­mal, mi­lyen hát­bor­zon­gó ese­ményt él­tünk át édes­sel. Egyik bá­tyám sem jött, hogy ha­za­kí­sér­jen. Ré­gen a ha­lott­nak ha­za­járt a lel­ke hat hé­tig, így mond­ták. Hát ahogy a templomtúl el­ha­la­dunk, mi a temp­lom mel­lett la­kunk, hall­juk édes­anyám­mal, hogy va­la­ki úgy meg­ráz­ta a pit­var­aj­tót, hogy le­hullt a re­tesz. Meg­áll­tunk és hall­ga­tóz­tunk egy ide­ig. Úgy meg vol­tunk ijed­ve mind a ket­ten, fáz­tunk is, és nem volt mit csi­nál­junk, to­vább­men­tünk. Hát ami­kor hogy a ka­pu­hoz kö­ze­led­jünk lát­juk, hogy édes­apám megy be a csűr­aj­tón a csűr­be. Hold­vi­lág volt, tisz­tán lát­tuk fe­hér ha­ris­nyá­ba, szür­ke uj­jas­sal. Mi­ná­lunk így ne­vez­ték a vi­se­le­tet, és egy fe­ke­te báránybőr sap­ká­val, mint ami­kor még élt.

Ked­ves ol­va­sóm el­kép­zel­he­ti, mit él­tünk át, imád­koz­tunk to­vább és be­men­tünk, mert na­gyon fáz­tunk, de a lám­pát nem ol­tot­tuk le reg­ge­lig. Nem is tud­tunk alud­ni. Az­tán az eljegyzésből nem lett sem­mi, mert azt mond­ják, hol két pap van, ott nin­csen sze­ren­cse. Így is lett, mert ki­tört a nagy há­bo­rú, bá­tyám zu­pás őrmester lett, és oda­lett a bol­dog­sá­ga, mert a meny­asszo­nyát más­hoz ad­ták férj­hez. Az­tán las­san el­telt a tél. Ta­vasz is el­jött. A na­gyob­bik bá­tyám ho­zott asz­szonyt a ház­hoz, egy meg­esett lányt, ki­nek volt egy há­rom éves kis­lá­nya. Azért nem volt baj, mert a baj ott kezdődött, hogy bá­tyám amit csak el­lop­ha­tott, el­hord­ta ita­lért. A ga­bo­nát, min­dent, még a ré­pa­ma­got is. Mi­kor kel­lett ta­vasszal vet­ni, nem volt. Édes­anyám­tól nem félt. Ami­kor egy­szer édes­anyám meg­kér­dez­te, ho­vá vit­te, úgy a föld­höz vág­ta édes­anyá­mat, hogy mind össze­csi­nál­ta ma­gát. Az­tán kü­lön tet­te, édes­anyám elosz­tott min­dent, ga­bo­nát, disz­nó áza­lé­kot, min­dent. Igaz, mind egy szo­bá­ba lak­tunk, mert ré­gebb nem vol­tak olyan nagy há­zak, annyi szo­ba. Na meg az­tán már me­leg volt ta­vasszal, min­den bo­kor szál­lást ád.

Bá­tyám nagy el­len­sé­gün­ké vált, mert édes­anyám re­for­má­tus volt, ők meg ka­to­li­ku­sok vol­tak. El­vet­te a ha­ran­go­zást is tőlünk, és ki akart té­tet­ni a ház­ból is, ami nem si­ke­rült. Mert kül­dött a püs­pök­ség­hez je­len­tést, és on­nan vissza­jött a vá­lasz, hogy nem baj, hogy re­for­má­tus, mert ka­to­li­kus­nak az öz­ve­gye, és mi­vel­hogy öreg szol­ga, ár­vák­kal van el­ma­rad­va, sen­ki ki nem te­he­ti. Na­gyon össze­ve­szett édes­anyám­mal is és a pap­pal is. A fe­le­sé­gét el­vit­te a nővére a fe­le­sé­gé­nek mér­gé­be, hogy nem te­het­nek ki a ház­ból. Mind bé­kí­tet­te a plé­bá­nos úr, hogy Ist­ván béküljen ki az édes­any­já­val, de nem akar­ta hal­la­ni. Ha el­ment a pap, mert hoz­zánk szo­kott száll­ni, a ha­ran­go­zó­hoz.

Meg akar­ta öl­ni édes­anyá­mat. Anyám el­ment a csendőrségre és je­len­tet­te. Fel­hív­ták az őrsre mind a ket­te­jü­ket a fe­le­sé­gé­vel, és az­tán vissza­jött es­té­re a fe­le­sé­ge.

Ked­ves ol­va­só, nincs kéz a vi­lá­gon, ki le­ír­hat­ná, mi­lyen félcséget él­tem át anyám­mal együtt. Nem mer­tünk be­men­ni a ház­ba még en­ni sem. Le­fe­küd­tünk az is­tál­ló­ba a szal­má­ra éj­jel; egy hé­tig ott vol­tunk az ál­la­tok­kal, mert azt az aj­tót be tud­tuk belülről zár­ni. So­ha éle­té­be nem tu­dott megbocsátni ne­ki anyám.

El­jött az ara­tás ide­je is ne­he­zen. Édes­anyám nagy be­teg lett a sok bá­nat­tól, ha­lá­los be­teg volt, de nem volt ki or­vost hív­jon, sen­ki nem törődött ve­le, én meg te­he­tet­len vol­tam ér­te. Ti­zen­két éves vol­tam már, imád­koz­tam ér­te, hogy gyó­gyít­sa meg az Is­ten. El­vitt bá­tyám arat­ni. Anyám hat hé­tig fe­küdt be­te­gen. Én is gyen­ge vol­tam, mert nem tud­tam főzni, en­ni, án­gyom­nak nem volt sza­bad hogy főzzön ne­künk is. El­men­tünk arat­ni. Be­ál­lí­tott bá­tyám a szé­lé­re a pász­má­nak, mert úgy mond­ták, hogy egy nagy pász­mát ve­szünk. Hát ami­kor ki­vit­tük a pász­mát, bá­tyám kezd­te ké­vé­be köt­ni a mar­ko­kat. Hát lá­tom, hogy az én mar­ka­im mind kü­lön kö­ti ké­vé­be, s azt mongya, hogy ha nem lesz 7 ké­vém min­den pász­má­ba, nem ka­pok en­ni dél­re. Nem volt csak hat ké­vém, nem kap­tam ebé­det uzson­ná­ig. Már olyan éhes vol­tam és szom­jas is, és nem mer­tem sem­mit szól­ni, mert fél­tem. Alig vár­tam hogy le­gyen es­te, fájt min­de­nem, még a lel­kem is. El­telt egy nap, jött a má­so­dik, gon­dol­tam, más­nap job­ban lesz, de mind úgy volt, mint előző nap. Mi­kor oda ér­kez­tünk, ki is je­len­tet­te bá­tyám, ha nem lesz 7 ké­vém min­den pász­má­ba, nem ka­pok en­ni. Ipar­kod­tam, a má­so­dik pász­má­ba si­ke­rült learat­ni a ki­je­lölt mennyi­sé­get. Ak­kor kap­tam ebé­det, egy kis ke­nye­ret és egy kis sza­lon­nát, de nem bír­tam en­ni, úgy szo­rí­tot­ta va­la­mi a tor­ko­mat, és olyan ke­se­rű­nek érez­tem még a vi­zet is.

Es­te mi­kor ha­za­men­tünk mond­tam édes­anyám­nak. Édes­anyám, én csak úgy ka­pok en­ni, ha leara­tok min­den pász­má­ba hét ké­vét. Meg­bú­sult anyám na­gyon, mond­ja más reg­gel ángyómnak: te Ilo­na, mi­lyen lel­ke­tek van nek­tek, hogy az­zal a sze­ren­csét­len ár­vá­val úgy bán­ja­tok. Na, nem mond án­gyom sem­mit. Nem fél­tek az Istentől, nem jut esze­tek­be, hogy nek­tek is lesz és jut­hat ár­va sors­ra. Na el­me­gyünk arat­ni, ara­tunk bá­tyám új­ra kez­di köt­ni kü­lön az én mar­ka­im. Hát úgy dél fe­lé kér­di án­gyom bá­tyám­tól, hogy Ist­ván, mit csi­nálsz. Meg­szá­mo­lom, hány ké­vé­je van a kis­asszony­nak, mond­ja, hogy lás­suk meg­ér­dem­li az ételt. Ak­kor az­tán össze­vesz­tek ket­ten csú­nyán. Jön án­gyom, meg­fog­ja a ke­ze­met, le­dob­ja a sar­lót, s azt mond­ja: gye­re, me­gyünk ha­za, én nem aka­rom, hogy ka­cag­jon a vi­lág, hadd hogy aras­son egye­dül.

El­men­tünk ha­za, édes­anyám már na­gyon rosszul volt, úgy­hogy nem hagy­hat­tuk egye­dül, és így el­ha­lad­tam az aratástúl, de so­ha el nem tu­dom fe­led­ni, mi­kor eszem­be jut min­dig könnyes lesz a sze­mem. Bá­tyá­mat az­tán be­hív­ták ka­to­ná­nak au­gusz­tus­ba, nem ér­te el a csép­lést, úgy el­vit­ték sze­gényt, hogy még hírt sem hal­lot­tunk ró­la. Ki tud­ja, hol halt meg sze­gény. Án­gyom ná­lunk ma­radt ál­dott ál­la­pot­ba volt, no­vem­ber­ben meg is szül­te a kis An­nus­kát. Anyám las­san fel­gyógy­ult tes­ti­leg úgy ahogy, csak a lel­ke mé­lyén ma­radt be­teg­nek ha­lá­lá­ig. Mert há­rom fia volt a há­bo­rú­ba.

Az­tán én let­tem a rudasló is meg a há­tas­ló is, mert án­gyom­nak volt a ki­csi­je, anyám már nem tu­dott úgy meg­gyógy­ul­ni, hogy mun­ka­bí­ró le­gyen. Él­tünk ne­he­zen, ahogy le­he­tett. Be­jöt­tek az oro­szok, a középső bá­tyám ja­nu­ár­ba ha­za­jött. Ho­zott az­tán egy kis tüzifát, hi­deg tél volt. Ha­za­jött volt, ne­ki itt­hon ma­rad­va egy pár cipője. Mi­kor be­jöt­tek az oro­szok, anyám mind dug­dos­ta, hogy el ne vi­gyék az oro­szok, mert azok úgy sze­ret­ték még a női cipőt is. Azt mond­ja egy­szer anyám: te Er­zsi, húzd fel a bá­tyád cipőit, hogy ne fáz­zon a lá­bad. Csi­ná­lok reá posz­tó­ból vé­dő­ket, hogy ne kop­ja­nak. Jól van, én fel is húz­tam, ha­za­jött bá­tyám, és nem még jár­tam ve­lük. Hát egy nap eszé­be ju­tott bá­tyám­nak, hogy ne­ki volt itt­hon cipője. Én na­gyon be­teg vol­tam, va­la­mi jár­vány volt, min­de­nem fájt, édes­anyám a szom­széd­ba volt a gu­zsallyal. Aszongya bá­tyám, hogy hol van­nak a cipői? Mon­dom ne­ki, hol van­nak. Előveszi, kér­di: ki járt vé­lek. Mon­dom én. Mi­ért? Hogy ne vi­gyék el az oro­szok! El­ve­szi és kez­di a fe­jem­hez ver­ni, hogy hogy mer­tem én ve­lük jár­ni? Mon­dom, édes­anyám mond­ta. Me­nyen án­gyom, hív­ja édes­anyá­mat ha­za. Hát már én jól el vol­tam ver­ve. Fel kel­lett kel­jek be­te­gen, ki kel­lett pu­col­jam tü­kör tisz­tá­ra. Ha­za­jött édes­anyám, lát­ja, hogy mi van. El kez­dett ő is sír­ni, mert nem va­gyok ka­to­na, hogy en­gem csúfságoljan.

Ilye­nek vol­tak az én test­vé­re­im. Egy csepp víz­be foj­tot­tak vol­na. Na, de az­tán egy­szer csak rám fog­nak szo­rul­ni. Jól fog a kö­röm seg­get va­kar­ni! Bá­tyá­mat az­tán kezd­ték nyo­moz­ni a mánisták, mi­vel ő ro­mán határátkelő he­lyen ka­to­nás­ko­dott mint ha­tár­va­dász. Meg­tud­ta, hogy el akar­ják fog­ni, és ő el­buj­do­sott. De nem tu­dott úgy el­buj­dos­ni, hogy ne kap­ják meg, mert volt a fa­lunk­ba egy be­sú­gó zsi­dó, ki­nek ha­rag­ja volt édes­apám­ra, va­la­mi csiz­má­ért vesz­tek össze, mert susz­ter volt a zsi­dó an­nak előtte, és ez el­árul­ta. Pünködt má­sod­nap­ján tar­tóz­tat­ták le a temp­lom­ba Désen, mert ott tar­tóz­ko­dott egy uno­ka­bá­tyánk­nál. Le­tar­tóz­tat­ták, mint há­bo­rús bű­nöst 15 évi fegy­ház­ra ítél­ték. Hi­á­ba volt hu­szon­egy ta­nú­ja, mert a zsi­dó­nak na­gyobb ha­tal­ma volt, na­gyobb sza­va. Hi­á­ba kér­vé­nyez­tünk, üdvégyet fo­gad­tunk, nem ment­het­tük ki.

El­vit­ték Fogarasra 52 na­pi éh­ha­lál­ra. Alul rács volt, mert folyt a víz, fentről meg ál­lan­dó­an cse­pe­gett a víz. Egy nap ka­pott egy kis sós kor­pát, más­nap meg egy kis vi­zet. És ki­bír­ta, de mind­ezt az édes­anyám imá­já­nak kö­szön­het­te vol­na, ha meg­sza­ba­dult, de nem tet­te, hogy meg­kö­szön­je. On­nan azu­tán el­hoz­ták Enyedre, ott egy idő után job­ban volt, mert be­járt dol­goz­ni a ke­re­kes gyár­ba meg a bú­tor­gyár­ba, ad­dig ott is ver­ték min­den nap. 10 évet és 5 hó­na­pot töl­tött a bör­tön­be. Sze­gény vol­tam, a bör­tön ke­reszt­jét is kel­lett hord­jam, mert min­den év­ben két­szer kel­lett ru­ha­ne­műt, cso­ma­got kül­de­ni. Azt, ahogy a le­ve­let meg­kap­tuk, há­rom nap alatt elő kel­lett ál­lí­ta­ni. Plá­ne mi­kor té­li ru­hát kel­lett kül­de­ni, gyap­jú zok­ni, gyap­jú szfeter, kesz­tyű, az éj­jelt is nap­pal­nak csi­nál­tam, míg el­vé­gez­het­tem. Báránybőr sap­kát, mit nem cse­kély áron kel­lett hogy meg­ve­gyek. Ennyi elég ebből. Mert nem tud­ta meg­kö­szön­ni, mit ér­te ál­doz­tam, so­ha nem áll­ha­tott.

Ne­kem nem volt sza­bad, ha már nagy­lány vol­tam, vi­gad­ni, mint má­sok­nak, én min­dig mint­ha gyá­szol­tam vol­na, úgy kel­lett vi­sel­ked­jek. Án­gyom az­tán férj­hez ment, el­ment tőlünk, édes­anyám mun­ka­kép­te­len lett. Egye­dül kel­lett hogy gaz­dál­kod­jam. Rossz idők vol­tak: a ga­bo­nát be kel­lett szol­gál­tat­ni, az adó nagy volt, hús­kot­ta, föl­dünk 2 hekt 75 ár volt. Sze­gény vi­lág volt ré­gen, fa­tal­pú cipőt vi­sel­tünk, mert nem le­he­tett jó láb­be­lit ta­lál­ni, min­den mű­ros­tos volt.

Sze­gény édes­apám­nak még a szem­fe­de­le is pa­pí­ros mű­rost volt, ilyen volt min­den. Mi­kor kon­fir­mál­tam két­szer men­tem el Besz­ter­cé­re míg ve­het­tem egy szok­nyá­nak va­ló anya­got, vag­da­lá­sos in­get kon­fir­má­lás­ra az édes­apám gyolcs­ga­tyá­já­ból csi­nált édes­anyám. Csak a szok­nya meg az ing volt az enyém, a cipő, a kö­tény meg a mel­lény (vagy a lájbi) az án­gyo­mé volt. Volt, aki­nek volt az any­ja fé­le ru­há­ja, ne­kem nem volt, én köl­csön kel­lett kér­jek. Azért nem néz­tük le egy­mást, min­den­ki úgy öl­tö­zött, ahogy le­he­tett, vá­szon szok­nya meg mejes kö­tény szé­pen ki­varr­va, meg gyap­jú le­ra­kott szok­nya.

Men­tek a le­á­nyok a tánc­ra me­zít­láb tán­col­tak, a fi­úk is me­zít­láb, nem fájt, ha le­ta­pos­ta va­la­me­lyik a lá­bát. Min­den­ki ka­kukk cipőt vi­selt nyár­ba. Olyan vas­tag volt a talpunkan a bőr, mint a bocs­kor. És még­is egész­sé­ge­seb­bek vol­tak az em­be­rek, mint most. Nem hal­lot­tunk annyi­fé­le betegségről. A mai em­be­rek na­gyon ké­nye­sek, mind­járt meg­be­teg­sze­nek.

Mi­kor kon­fir­má­lás­ra jár­tam ta­nul­ni, ta­vasz volt. En­gem kü­lön kellett hogy ki­kér­dez­zen a pap a lec­két es­te, mert reg­gel ko­rán fel kel­lett kel­jek, kel­lett hogy men­jek az eké­hez idegeny fér­fi­ak­kal, mert ne­künk volt két te­he­nünk, ekénk, sze­ke­rünk, bo­ro­nák, és olyan cim­bo­rá­so­kat kap­tunk, kik­nek csak egy-egy te­he­nük volt. Össze kel­lett hogy fog­junk ve­lük, mert csak négy mar­há­val le­he­tett szán­ta­ni. Míg nem vé­gez­tük mind a há­rom gaz­dá­ét, én nem vol­tam sza­bad, kel­lett men­jek, hogy hajt­sam a te­he­ne­ket. Sok­szor még egy-egy gallyat is dob­tak a há­tam­ba, ha ki­bújt va­la­me­lyik te­hén a barazdábúl. Na­gyon ne­héz volt ne­kem. A lec­ké­met es­te ta­nul­tam meg, ad­dig nem fe­küd­tem le, míg meg nem ta­nul­tam a kér­dé­se­ket. Ha va­la­ki ál­mom­ból fel­éb­resz­tett vol­na, ak­kor is el tud­tam vol­na mon­da­ni min­dent. Mind cso­dál­ko­zott a pap, hogy mi­kor ta­nul­tam, hogy min­dig tud­tam, nem mint a töb­bi konfirmándus, ott­hon volt és még­sem ta­nult. Könnyű fel­fo­gá­som volt. Na­gyon sze­ret­tem ta­nul­ni. A könyv volt a leg­jobb ba­rá­tom, most is sze­re­tek ol­vas­ni; csak már öreg va­gyok, nem lá­tok. Ab­ban az időben félt a fi­a­tal­ság a pap­tól, nem mint most. Nem fél­nek még az Istentől sem. Nem­hogy a szülőktől fél­je­nek. Én már nagy­lány vol­tam, de ha va­sár­nap es­te nyár­ba mi­kor­ra jött a csor­da ha­za a legelőről, ha el­kés­tem, úgy szi­dott édes­anyám, és én úgy szé­gyell­tem ma­gam, és ab­ba esekedtem, hogy töb­bet ne kés­sek el ha­za­men­ni. Ha tánc volt, csak az anyám en­ge­del­mé­vel me­het­tem, még ha férj­hez is men­tem. Ha anyám nem en­ge­dett, gátá, nem men­tem es­te a tánc­ra. Én tud­tam, hogy anyám saj­nált sok­szor, és azért nem en­ged, hogy pi­hen­jek, mert reg­gel újult erővel kel­lett hogy fel­ve­gyem a har­cot a mun­ká­ból. A sok ne­héz mun­ka úgy meg­edzett, hogy ti­zen­hét éves ko­rom­ba fér­fi erővel ál­dott meg az Úr. Kel­lett is, mert az­tán önál­ló let­tem, ma­gam ren­del­kez­tem egye­dül min­den­nel. Szán­tást, ve­tést egye­dül vé­gez­tem. Meg­ta­nul­tam a fér­fi mun­kát is úgy, mint a női mun­kát. Egye­dül men­tem a ma­lom­ba. A ki­lenc­ven­két ki­lós te­li zsá­ko­kat egye­dül rak­tam a sze­kér­be, egye­dül vet­tem le. Egy­szer ki­jött édes­anyám, le akar­ta húz­ni a zsák lisz­tet a há­tam­ról, mon­dom áll­jon fél­re, mert ha nem, ma­gát is a há­tam­ra ka­pom. Ha el­jött a tél, kel­lett men­ni az erdőre. Én nem fél­tem, hogy nem vesz­nek be a cso­port­ba az em­be­rek fát vág­ni vagy ra­kást csi­nál­ni tüzifának. Még bi­rok­ra is kel­tem sok­szor az erdőn a fér­fi­ak­kal. Úgy vág­tam a föld­höz űket, hogy nyek­ken­tek. A töb­bi­ek ka­cag­ták, hogy egy fi­a­tal lány a föld­höz mos­ta.

Nem fél­tem sem­mi­fé­le mun­ká­tól, sem fa­vá­gás­tól, sem ga­né hor­dás­tól, sem sem­mi­fé­le me­zei vagy más mun­ká­tól. Tud­tam én fon­ni is, szőni is. Tud­tam én még az adószedőt is meg­ver­ni, pe­dig nem volt gyá­va, va­la­mi 90 kg-ja volt. El­mon­dom én, hogy volt. Ta­vasz volt, szövőszékünk volt a ház­ba, szű­köl­köd­tünk, mert ki­csi volt a ház. Hát égyszer csak jön­nek az adószedők. Akit oda­vág­tam ép­pen a ra­jon­tól volt Bethlenből, mert oda tar­toz­tunk. Mond­tam édes­anyám­nak, hogy jaj, jön­nek az adószedők. Ott volt a bí­ró, a strá­zsa, aki a nép­ta­nács­nál volt, egy es­küdt és a két adószedő. Pén­zünk nem volt, tud­tuk, hogy zá­lo­galni fog­nak va­la­mit, na nem baj. Ne­kem volt egy szép ra­kott szok­nyám gyap­jú­ból szőve, még édes­anyám szőtte. Az­zal men­tem a fa­lu­ba, mert hát nem me­het­tem az­zal a ru­há­val, mit ott­hon hord­tam. Volt egy var­ró­gé­pünk, és ke­resz­tül volt té­ve a fe­de­lé­re, hogy ne ra­kod­jon ki. Ké­ri a pénzt, mond­juk, hogy nincs míg ki nem megy a mun­ka, hogy me­hes­sek nap­szám­ba. De ő nem, mert ak­kor zá­lo­gol. Hát tes­sék. Gon­dol­tam, hogy va­la­mi ér­té­ke­sebb dol­got visz el. El­ve­szi a szok­nyá­mat, és uzsgyé, megy ve­le. Mon­dom, ne vi­gye, mert az enyém, és ne­kem nincs, nem adom. Én az esztavátába vol­tam, nem tud­tam ki­szök­ni utá­na. Mon­dom, men­jen édes­anyám, kér­je vissza, mert kell hogy men­jek es­te a da­lár­dá­ba, és nincs mit fel­ve­gyek. Megy is édes­anyám, ké­ri szé­pen, nem ad­ja. Na hagy­ja, mert me­gyek én. Me­gyek mér­ge­sen, ké­rem, hogy ad­ja ide. Meg­fo­gom én, hú­zom a strá­zsá­tól, el­ve­szi ő, én hú­zom egy­fe­lé, ő más­fe­lé ki a szom­széd há­zá­ból. Mi­kor a tor­nác­aj­tó­ba va­gyunk, egyik ke­zem­mel úgy meg­ló­dí­tot­tam, hogy mind­járt a te­lek kö­ze­pén volt a há­tán. Az­tán volt ne­ki dol­ga, mert a töb­bi­ek ka­cag­ták. Töb­bet nem is jött hoz­zánk, akár­hány­szor jött a fa­lu­ba. Ka­cag­tak en­gem is, mert nem igen tud­tam ro­má­nul, s ahogy szid­tam ro­má­nul, ki tud­ja mi­ket mond­tam.

Na de nem tud­tam szőni, mind sza­kí­tot­tam össze a szá­la­kat. De ő sem fe­lej­tett el so­ha, mert később csak rá­szo­rul­tam egy sze­gény bi­zo­nyít­vá­nyért, mert vá­ló­per­ben vol­tam az első fér­jem­mel, ő is­mert meg, ak­kor meg én szé­gyell­tem ma­gam mi­kor mond­ta a mun­ka­tár­sa­i­nak, hogy járt pó­rul ve­lem. Es­te az­tán csak vissza­kap­tam a szok­nyám a mátéi adószedőtől, mert a szom­széd­ba volt kiriába, ott la­kott.

A ki­seb­bik bá­tyám négy évig volt orosz fog­ság­ba. Mi­kor ha­za­jött be­teg volt; olyan nagy ha­sa volt! Mi azt hit­tük, hogy kövér, de víz­zel volt te­le. Úgy ör­vend­tem mi­kor ha­za­jött, gon­dol­tam, hogy most meg­jött a meg­vál­tóm. De té­ved­tem, mert még több dol­gom lett. Va­la­mennyi ide­ig itt­hon volt, és az­tán be­hív­ták új­ra ro­mán ka­to­ná­nak mint tény­le­gest, nem szá­mí­tott a fog­ság ne­kik. Hát ősszel vit­ték el őtet, s még egy kor­be­li­ét, Ve­res Györgyet, mind egy hely­re vit­ték őket, Hunyadra. Nem volt baj, mert én már meg tud­tam len­ni ná­la nél­kül is. Tud­tam, hogy kell a ház­tar­tást kor­má­nyoz­ni. De el­jött a ka­rá­csony es­te. Egy­szer csak ko­pog­tat va­la­ki az aj­tón, hát ki volt, a bá­­tyám meg­szö­kött a ka­to­ná­ék­tól a ba­rát­já­val, Györggyel, hogy men­je­nek kán­tál­ni, mert négy évig nem volt itt­hon. Alig va­cso­rá­zott már a csendőrök le is tar­tóz­tat­ták, nem en­ged­ték, hogy men­je­nek kán­tál­ni, mert ak­kor még a mánista csendőrek vol­tak. Az őrsön alud­tak, ha alud­tak, és reg­gel vissza­kí­sér­ték őket az ala­ku­lat­hoz. Még egy ke­reszt­nek a sú­lya ne­he­ze­dett rám, mert őket be­bör­tö­nöz­ték, mint szö­ke­vé­nye­ket.

Gon­dol­hat­ja a ked­ves ol­va­só, mi­lyen ka­rá­cso­nyunk volt! Édes­anyám egy­be mind sírt, mert már két fia volt a bör­tön­be, a har­ma­dik­ról sem­mi hír a fog­ság­ból. Hi­á­ba volt ka­rá­csony­ba tánc, mert én ki­sírt szem­mel men­tem el még a temp­lom­ba is. Nem vi­gad­hat­tam, mint a barátnéim. Én min­dig szo­mo­rú kel­lett hogy le­gyek a bá­tyá­i­mért. Na az­tán meg­tud­tuk, hogy hány hó­nap­ra ítél­ték el őket, és hol van­nak, de nem me­het­tünk hoz­zá­juk, mert nem volt ki. Ott vol­tak egész té­len a bör­tön­be. A ba­rát­já­nak volt egy test­vér­báty­ja, aki az­tán el­ment hozzájak, az is egy ré­sze­ges volt, vitt ha­zul­ról ételt, italt, ott ka­pott ma­gá­nak ba­rá­to­kat, mert az evés­hez, ital­hoz ke­rül ba­rát is, nem en­ged­ték, hogy ad­jon a fi­ú­ink­nak sem­mit.

Az­tán min­den má­so­dik hé­ten ment, hogy van ne­ki egy jó ba­rát­ja, aki ki­vált­ja őket a börtönből; vitt bort, vitt sza­lon­nát, ad­dig mind ment, míg mind el­hord­ta a bo­run­kat és a sza­lon­nán­kat, de kel­lett hogy kí­sér­jem is az ál­lo­más­hoz, mert ne­héz volt hogy egye­dül annyit vi­gyen. Ta­vasz fe­lé rosszak vol­tak az utak, láb­be­li nem igen volt, mert pa­pír­tal­pú cipő volt, ha megvizült még há­rom nap sem tar­tott. Egy­szer 10 li­ter bort, sza­lon­nát, ke­nye­ret még lisz­tet is kel­lett vi­gyek ve­le az ál­lo­más­hoz Lekencére. Nem volt mit a lá­bam­ra húz­zak, fel­húz­tam az édes­anyám bőrcsiz­má­ját, az­zal men­tem 8 ki­lo­mé­tert nagy sár­ba. Úgy fel­tör­te a lá­bam, hogy há­rom hé­tig nem tud­tam sem­mit húz­ni a lá­bam­ra. Vit­tem Lekencéig. Ott volt egy fél sze­mű ba­rát­ja az em­ber­nek, ad­dig nem jött ha­za, míg el nem mu­lat­ták ket­ten. Egész té­len ha­zu­dott, míg min­dent ki­csalt, és még egy­szer sem ment el a bör­tön­höz az öccsé­hez.

Mi­kor le­telt a bün­te­tés az­tán ki­sza­ba­dul­tak. Nem fe­lejt­he­tem, mi­lyen ne­he­zek vol­tak azok a cso­ma­gok. Még most is ér­zem a fá­jást a vál­la­im­ba, mi­kor eszem­be jut­nak. Mi­kor a na­gyob­bik bá­tyám le­tar­tóz­tat­ták, Besz­ter­cé­re hoz­ták egy da­ra­big. Ti­zen­há­rom éves vol­tam, el­kül­dött édes­anyám, hogy vi­gyek cso­ma­got bá­tyám­nak. Csi­nált egy nagy há­ti­zsá­kot, azt meg­töl­töt­te éle­lem­mel. ősz volt, még gyü­möl­csöt is tett, egy nagy há­zi­ke­nye­ret stb. Besz­ter­cé­ig gya­log men­tem még két asszonnyal. Mond­ták, hogy ők majd fog­nak se­gí­te­ni, de nem se­gí­tet­tek, azt hit­tem be­le­ha­lok, olyan ne­héz volt, hogy há­rom hé­tig vol­tak meg­da­gad­va a vál­la­im. 32 ki­lo­mé­ter mi­lyen hosszú út gya­log oly fi­a­tal kis­lány­nak.

Így tel­tek az éve­im nyo­mo­rú­ság­ban és bá­nat­ban. Nem tud­ta meg­kö­szön­ni a fá­rad­sá­gom, mit ér­tek ál­doz­tam, egyik bá­tyám sem so­ha. Ha­mar tel­tek az évek, el­jött az idő a férj­hez me­ne­tel­nek is. Vol­tak ba­rá­ta­im, aki­ket sze­ret­tem, de egyé sem le­het­tem, mert né­ném anyám­mal vol­tak a sorsdöntőim. Volt egy tacsi fiú, Fazakas Mi­hály, két évig leveleződtem ve­le amíg ka­to­na volt, tőle ta­nul­tam azt az em­lék­ver­set is hogy: A vi­rág­nak meg­til­ta­ni nem lehet… most már ének­lik is. Míg ka­to­na volt, férj­hez adott né­ném egy agg­le­gény­hez. 19 év­vel volt öre­gebb ná­lam­nál, és sán­ta is volt, vak is volt, és én még va­kabb vol­tam, hogy hoz­zá men­tem, de ne­kem szót kel­lett hogy fo­gad­jak anyám­nak. Né­ném meg­vert, mert nem vol­tam haj­lan­dó egy olyan­hoz férj­hez men­ni, mi­kor volt ne­kem a fa­lum­ban egy olyan ked­ve­sem, akit úgy sze­ret­tem, hogy azt mond­tam, hogy ha mást fog fe­le­sé­gül ven­ni, mi­kor ne­ki lesz az esküvője, ne­kem ak­kor lesz a te­me­té­sem. Még­is más­képp lett, mert én két­szer is férj­hez men­tem, és ő azu­tán nősült meg, még­pe­dig az egyik án­gyo­mat vet­te fe­le­sé­gül egy gyer­mek­kel. Én pe­dig férj­hez men­tem a gaz­dag agg­le­gény­hez, hogy le­gyek gaz­dag asszony, de az­tán ha­mar meg is un­tam a gaz­da­sá­got, mert én csak azt a gaz­dag­sá­got sze­re­tem, ame­lyet én a két ke­zem mun­ká­já­val tu­dok meg­sze­rez­ni, nem a más va­gyo­nát. Mert amíg ott vol­tam hat hé­tig, rosszab­bul vol­tam, mint egy bé­res le­ány, mert azt is meg­fi­ze­tik, de ne­kem csak mind sér­te­ge­tés meg fél­té­keny­ség volt a bé­rem. És így egykettőre ke­re­ket old­tam, és ha­za­men­tem öz­vegy édes­anyám­hoz.

Jaj de ba­jos a sze­rel­met vi­sel­ni, aki egy­mást nem iga­zán sze­re­ti, én jól tu­dom, mert én ré­gen pró­bál­tam, még az el­len­sé­gem­nek sem kí­vá­nom. Mi­kor a fér­jem uram jött be a ház­ba én úgy lát­tam, hogy a pad­lás­ge­ren­dá­ról egy nagy fá­tyol mint egy lepedő eresz­ke­dik le előttem. Mi­kor odamen­tem 83 kg vol­tam, hat hét alatt 61 kg-ra fogy­tam. De azért nem men­tem vol­na ha­za, ha anyám ne mond­ta vol­na. Nem bán­tam én már, ha jött vol­na a ha­lál is. Mert csak azt tud­tam mon­da­ni, lá­tod anyám, tel­je­se­dett a te kí­ván­sá­god, szép lá­nyod­nak gyöngy­vi­rág­ból ké­szí­tet­tél meny­asszo­nyi fá­tyolt. Két hé­tig vad­há­zas­ság­ban él­tünk, csak két hét után es­küd­tünk meg. Ar­ra is a né­ném kö­te­le­zett, hogy le­gyen kitől el­vál­jak az­tán.

Volt ne­kem vőlegényem is, egy na­gyon jó­ra va­ló le­gény Magyarborzásról, oda meg bá­tyám nem en­ge­dett, mert félt, hogy édes­anyám reá ma­rad, hogy gon­doz­za. Még meg is ál­mod­tam azt a le­gényt egy Szent And­rás nap­ja éj­je­lén, hogy az van ne­kem ren­del­ve az Istentől, de a sok száj nem fog­ja hagy­ni, hogy egy­má­sé le­gyünk. És úgy is tör­tént, ő is böj­tölt és en­gem ál­mo­dott, és ő is így ál­mod­ta, és az álom va­ló­ra vált. Ne­kem le kel­lett mon­da­ni a bol­dog­ság­ról. Férj­hez men­tem, egy év után el­vál­tam a férjemtől tör­vé­nye­sen, vissza­jött a volt vőlegényem. Fazakas Ta­más­nak hív­ták, ze­nész volt, és sze­ret­tem, de csak nem let­tünk egy­má­sé. A vi­rág is egyet nyí­lik, her­vad­ni kezd azu­tán, sze­ret­ni is egyet le­het tisz­ta szívből iga­zán. Két évig özvegyeskedtem, nem volt ne­he­zebb a sor­som, mint ad­dig, még könnyebb volt, mert nem vol­tam sen­ki­hez, sem­mi­hez köt­ve, gyer­me­kem nem volt, új­ra sza­bad vol­tam, mint a ma­dár, éne­kel­tem, fü­työ­rész­tem mun­ka köz­be, így vi­gasz­tal­tam ma­ga­mat. Olyan egész­sé­ges vol­tam, hogy még a fej­fá­jást sem is­mer­tem. Új­ra meg­híz­tam, megerő­söd­tem, nem fél­tem én senkitől, csak az Istentől, új­ra fér­fi­úi erővel vol­tam telítődve. Egye­dül jár­tam ősszel, ta­vasszal szán­ta­ni két te­hén­nel, mint két ökör olya­nok vol­tak. A far­kuk meg­mos­va ki­bont­va szé­pen rend­be té­ve, so­kan irigy­ked­tek re­ám, hogy olyan mun­ka­bí­ró nő va­gyok. Még a test­vé­re­im is, min­den dol­gu­kat ve­lem vé­gez­tet­ték vol­na, hogy ne­kik le­gyen könnyebb. Én ne­kem min­dig a mun­ka ne­he­zebb vé­gét kel­lett hogy meg­fog­jam, mint egy el­át­ko­zott, mert te erős vagy min­den­ki ezt mond­ta. De egy­szer vé­ge lett az erőnek is örök­re.

 Úgy jár­tam, mint az egy­sze­ri asszony, aki két­szer is meg­ver­te Szent Pé­tert, és el­vé­te­tett tőle az erő. 1950. év. III. hon. men­tem férj­hez először, 1952-ben men­tem férj­hez má­sod­szor jún. 27-én. Ezt a fér­je­met is édes­anyám vá­lasz­tot­ta. Se­hogy sem en­ge­dett, hogy az után men­jek férj­hez, kit a szí­vem sze­re­tett, mert sze­gény le­gény volt. Az­tán kap­tam még sze­gé­nyeb­bet, és még hoz­zá be­te­gest is. El­vál­tam az ördögtől, el­men­tem az ap­já­hoz. Ezt a fér­je­met is meg­ál­mod­tam, mert nem is­mer­tem, mi­vel­hogy nem volt mátéi, mert buzai szü­le­té­sű volt. Ál­mom­ba ket­ten et­tünk az asz­tal­nál és édes­anyám ho­zott egy ve­der vi­zet, hogy igyunk. Az úgy tör­tént, hogy a Gyu­ri bá­tyám is el­vált az első feleségétől, és ma­radt egy gyer­mek, aki az asszo­nyá­nál ma­radt. Hát az úgy tör­tént, hogy a fe­le­sé­gé­nek szü­le­tett két gye­re­ke. Az első szü­lött­je le­ány volt, és ő vér­fo­lyást ka­pott, egy évig nem volt sza­bad dol­goz­nia. A le­ány­ka hat hetűs ko­rá­ban hir­te­len ha­lál­lal meg­halt. Nem lak­tak ná­lunk bá­tyá­mék, az apó­sá­nál lak­tak, amíg csi­nált ma­gá­nak há­zat. A fe­le­sé­ge egy idő után új­ra ter­hes lett, és ak­kor szü­le­tett egy fia, Ist­ván. ő új­ra el­vér­zett, új­ra be­teg lett. Bá­tyám szol­gá­lat­ba volt a lekencei ál­la­mi gaz­da­ság­nál mint bri­gá­dos. Az anyó­sa fél­té­keny lett, ha a le­á­nya be­teg lett, nem tud­ta, hogy hogy vá­lassza el, azt hí­resz­tel­te, hogy van szeretője, mert ugye­bár sok felőlnől jöt­tek mun­ká­sok, mert nagy gaz­da­ság volt, szőlőmunka és min­den­fé­le me­zei mun­ka. Es­te mi­kor bá­tyám jött ha­za mind ve­sze­ke­dett ve­le, mind rá­gal­maz­ta az anyó­sa. Pe­dig úgy sze­ret­te bá­tyám a fe­le­sé­gét, hogy öl­be hor­doz­ta, öl­be tar­tot­ta, mert szerelemből vet­te el. Édes­anyám nem en­ged­te, hogy el­ve­gye, és csak el­vet­te, hi­á­ba in­tet­te jó szó­val, hogy nem ne­ki va­ló, mert ki­fes­tett gyen­ge fe­hér­nép. Azt mond­ta bá­tyám, ha ezt a lányt nem ve­szi el, so­ha nem fog megnősülni, ami jobb is lett vol­na. Az anyó­sa ad­dig tör­te a fe­jét, hogy be­ad­ta tit­kon a vá­ló­pert, a le­á­nyát be­utal­ták a kór­ház­ba, és ő be­ad­ta a vá­ló­pert.

Most olyan dol­got fo­gok el­mon­da­ni, ami na­gyon hát­bor­zon­gó. Az anyó­sa azt mond­ta es­tén­ként ne­ki, hogy gyá­va, nem hoz ke­rí­tés­nek va­ló vesszőt, pe­dig tud­ta, hogy ő on­nan nem jö­het ami­kor akar, de mér nem ment az ő nagy le­gény fia meg a fér­je, mert volt, mi­vel bá­tyám csak a há­tán hord­ha­tott fát, mert nem volt mi­vel. A fi­ze­té­sét ők él­ték el, kártélát, mert egy időben a ru­há­za­tot is csak jegy­re le­he­tett kap­ni, és élel­met min­dent, azt mind ők hasz­nál­ták el. És egy va­sár­nap dél­után ta­vasz volt. A fe­le­sé­ge a kór­ház­ba volt, a gyer­me­ket el­vit­te az anyó­sa, de el­vitt min­den ru­ha­ne­műt, min­dent, csak a csu­pasz szal­mát hagy­ta az ágya­kon. Ez tör­tént szom­ba­ton. Én hogy csi­nál­jak jót, ha el­vit­te, el­vit­te, vit­tem ha­zul­ról az enyé­i­met: ágy­ne­műt, ta­ka­rót, ab­roszt. Szó­val min­dent, hogy ha ha­za­jön es­te, ne le­gyen hi­á­nya, hogy meg­bú­sul­jon. És még­is meg­rom­lott. Ahogy mon­dom, gyű­lé­sen volt va­sár­nap Lekencén. Mi­re ha­za­jött volt úgy 5 óra le­het. Jön hoz­zánk és kezd bú­csúz­kod­ni. Sze­di össze a fény­ke­pe­it amik ná­lunk vol­tak. Kér­di édes­anyám, hogy mit csi­nál, hát azt mond­ja bá­tyám, hogy ki kell hogy szök­jön az or­szág­ból. Én már vet­tem ész­re, hogy nincs jól ve­le, és én is me­gyek ve­le, kí­sé­rem ha­za, mert nem messze la­kott tőlünk. Ahogy me­gyünk azt mond­ja ne­kem, Er­zsi, lá­tod azt az erdőt ott, mert vagy két km-re volt, mon­dom, lá­tom. Aszond­ja, lá­tod azt a vad­al­ma­fát a szé­li­be? Én az alatt a fa alatt kell hogy je­lent­kez­zek ma éj­jel 12 óra­kor.

Hopp, gon­do­lom, ez nem tré­fa. Kez­dem vi­gasz­tal­ni, ahogy tud­tam, mert már kezd­tem fél­ni. Ha­za­é­rünk, ki­nyit­ja az aj­tót, be­me­gyünk, de már édes­anyám is meg­jött, kez­di őkeme is vi­gasz­tal­ni. Hoz­zá­fog fü­työ­rész­ni, de nem nor­má­li­san, teszen pu­lisz­ka vi­zet, hogy főzzön ma­gá­nak va­cso­rát, hi­á­ba vit­tem én ne­ki. Egy­szer csak hoz­zá­fog ke­res­gél­ni a bölcsőbe a szal­má­ba, az ágy­szal­má­ba, és ak­kor ne­ki­szö­kik az anyám­nak, hogy hol van a gyer­mek. Elé­be ál­lok és ta­ka­rom anyá­mat, hát­ra in­tek, hogy men­jen el. Sze­gény édes­anyám úgy meg­ijedt, el is ment ha­za, töb­bet so­ha éle­té­be nem nyi­tot­ta ki an­nak a ház­nak az aj­tó­ját. Na én mit tud­jak egy bo­lond­dal csi­nál­ni? ő az­tán ott ma­radt egye­dül. Me­gyek a bí­ró­hoz, mon­dom, hogy ni mi van a Gyu­ri bá­tyám­mal, és mit akar, ad­jon vagy két em­bert, hogy őrizzék! Te, aszongya a bí­ró, ilyen hely­re nem megy sen­ki, nem ad­ha­tok se­gít­sé­get. De men­jél le a nővéredhez, jöj­jön fel a sógarad, mert ő már idős em­ber, és tud­ja mit kel ve­le csi­nál­ni. Sza­la­dok is le, azon­nal jő is só­go­rom és né­ném. Be­me­gyünk, le­ülünk, ő ak­kor is fü­työ­ré­szett, és ke­ver­te a pu­lisz­ká­ját, hi­deg víz­ben mert tü­zet nem gyúj­tott sen­ki. Na só­go­rom, kezd be­szél­get­ni né­ném, egy ide­ig ő is be­szélt nor­má­li­san. Egy­szer csak ránk ki­ált, hogy ti kik vagy­tok, mik vagy­tok, ki in­nen. Int só­go­rom, hogy hall­gas­sunk és men­jünk ki. Ki­me­gyünk, né­ném megy a csendőrségre, és je­len­ti, de fél­tek tőle, nem jött egy sem, a szom­szé­dok oda­jöt­tek, de csak sut­tog­va, el­búj­va áll­tak. Az egyik szom­széd­ja be­ment hoz­zá, ő már borotfálkozott, már ké­szült az út­ra az erdőre, és ha ide­jé­ben nem fog­ja le a fér­fi, bá­tyám ke­zét elvág­ja a szom­széd­ja nya­kát a borotfával. De az hir­te­len meg­szo­rí­tot­ta a csuk­ló­ját, és el­vet­te tőle a borotfát, és ki­jött tőle. Sen­ki sem mert ve­le szem­be­száll­ni, min­den­ki buj­kál­va néz­te, mit csi­nál. Hát egy­szer csak ve­szi a fej­szét és jön ki, min­den­ki el­sza­ladt, csak én nem, meg­hú­zód­tam a ház fa­la mel­lé, ő el­ment egy pár lé­pést és vissza­jött, hogy ve­gyen kö­te­let, hogy vi­gyen, s hát olyat vágatt a fej­szé­vel a fal­ba a fe­jem fö­lé, csak az Is­ten an­gya­la nem en­ged­te, hogy nem ütött fej­be. Vett kö­te­let, fej­szét, be­zár­ta az aj­tót és el­ment, már es­te 11 óra is el volt tel­ve. Én meg is ijed­tem, meg is saj­nál­tam na­gyon, mi­lyen ál­la­pot­ba volt. Úgy re­me­get egész tes­té­ben, a sze­mei vér­pi­ro­sak vol­tak.

Ked­ves ol­va­sóm gon­dol­hat­ja, mi­lyen éj­sza­kánk volt, sen­ki nem ment ve­le. Va­la­hogy ha­za­ván­szo­rog­tam, édes­anyám sírt és imád­ko­zott. Én is le­tér­del­tem mel­lé a föld­re, reg­ge­lig imád­koz­tunk tér­den, kö­nyö­rög­ve kö­nyö­rög­tünk az Is­ten­nek, hogy ne en­ged­je, hogy kárt te­gyen ma­gá­nak, for­dít­sa jó­ra Is­ten a gon­do­la­tát, és ve­zé­rel­je vissza az élet­re, nem a ha­lál­ra. Is­ten meg­te­kin­tet­te a mi könnye­in­ket és meg­hall­gat­ta imán­kat, az Is­ten nem hagy­ja el a ben­ne bí­zó­kat, erős hit­tel kel kér­ni, ki kell tár­ni a szí­vet az Úr­nak. Reg­gel­re meg is vi­gasz­talt. Cso­dá­la­to­sak az Úr­nak út­jai.

Ki­né­zek az ab­la­kon, hát lá­tom hogy jön bá­tyám a legelőn ha­za. Én Is­te­nem, mi­lyen bol­dog vol­tam, hogy él. Kis idő múl­va me­gyek, hogy lás­sam, nem kér­dez­tem, hol volt, csak annyit, hogy mit csi­nál, ak­kor is még úgy re­me­gett egész tes­té­ben, és olyan csú­nyán né­zett sze­gény. Ta­risz­nyált, hogy men­jen szol­gá­lat­ba. El­jött né­ném, sem­mi, kell vin­ni egy in­gét a pap­hoz, hogy imádkozzan reá, és es­te ha ha­za jön, rá­ad­ni, hogy for­dul­ja­nak jó­ra a gon­do­la­tai. Hát drá­ga anyó­sa nem akart ad­ni egy in­get sem. Há­rom­szor ment né­ném s kér­te, har­mad­szor az mond­ta, ha nem ad, vi­szi a mi­lí­ci­át, az­tán adott egy in­get ne­he­zen, mert ők megba­bo­náz­ták, hogy hal­jon meg. Az anyó­sá­nak egy test­vé­re mind járt azok­ban, mert később mielőtt meg­halt vol­na az öreg­asszony, min­dent meg­val­lott ne­kem. Ebből az­tán el­vál­tak. Bá­tyám, ha ment a kór­ház­ba, hogy ke­res­se fel a fe­le­sé­gét, el­for­dult tőle a fe­le­sé­ge, hogy ne men­jen töb­bet hoz­zá, mert fáj a há­ta mi­kor lás­sa.

Tör­vé­nye­sen el­vál­tak, de volt a gyer­mek, bá­tyám új­ranősült, ho­zott Buzából égy le­ányt. Az­tán folyt a per egy ide­ig a gyer­mek­tar­tás­ért. Sok baj volt ve­lük amíg ki­bé­kül­tek. A fe­le­sé­ge is férj­hez ment új­ra, ha fel­gyógy­ult, az én szeretőm után ment férj­hez. Na­gyon sok rosszat csi­nál­tak, az el­vá­lá­suk után is mind jár­tak a ku­ruzs­lók­nál. Egy­szer tél volt már nagy hó volt, bá­tyám jött Lekencéről a szol­gá­lat­ból. Utol­ér­te egy ci­gány­asszony, is­mer­te bá­tyám, mert dol­go­zott a ke­ze alatt nap­szám­ba. Kér­di, ho­vá igyek­szik? Es­te volt, de még nem volt sö­tét. Mond­ja a nő, hát csak ide a Szálvinkába – ez egy ta­nya­fé­le. El­ment egy da­ra­big, va­la­mit csi­nált, és vissza­tért mind­járt. Cso­dál­ko­zott bá­tyám, hogy olyan ha­mar vissza is tért. Hát bá­tyám mi­kor ar­ra a hely­re ért elsötétedett előtte, és össze­esett, nem tud­ja mennyi ide­ig volt a hó­ba, mert ar­ra nem igen jár­tak té­len. Va­la­mi em­be­rek jöt­tek a ma­lom­ból, és azok szedtík fel, hogy el­vit­ték a ta­nyá­ig, mert ők ott lak­tak. A há­zat a gyer­mek­nek hagy­ta és az első fe­le­sé­gé­nek. Na­gyon rosszul volt, mint­ha meg­lett vol­na hal­va. Az­tán az egyik bé­res be­sza­ladt ló­há­ton Lekencére az or­vo­sért. Ne­kem is megüzen­ték, hogy azon­nal men­jek hoz­zá­juk. Éj­jel 12 óra­kor ér­kez­tünk meg né­ném­mel és só­go­rom­mal, még ak­kor sem volt esz­mé­let­nél, pe­dig má má­sod­szor jött vissza az or­vos. Más­nap ki­vet­tem a gyógy­sze­re­it, és ha­za­vi­tet­tem hoz­zánk, mert nagy be­teg lett, két hé­tig nem tu­dott fel­kel­ni az ágy­ból. Ak­kor is csak imád­ság­gal ha­ladt el. El­men­tem Buzába az apó­sá­hoz, hogy men­jen Devecserbe a pap­hoz. A fér­jem ak­kor volt le­sze­rel­ve, ja­nu­ár volt, egy va­sár­nap men­tem az án­gyom egyik test­vé­ré­vel. Anyó­som mind di­csér­te, hogy mi­lyen ügyes fia van, én nem is­mer­tem, mert ka­to­na volt. A töb­bi test­vé­re­it is­mer­tem, mert vol­tak ná­lunk. Mi­kor meg­ér­kez­tünk még nem vol­tak kijőve a temp­lom­ból. Né­hány perc múl­va meg­jöt­tek a temp­lom­ból, mi­kor az aj­tón be­jött, egy olyan ér­zés fu­tott vé­gig raj­tam, mint­ha va­la­ki le­for­rá­zott vol­na. Eszem­be ju­tott az ál­mom, én ezt a bar­na fi­út lát­tam. Pe­dig ne­kem azelőtt egy hét­tel volt kérőm, egy szőke fiú. Na­gyon ügyes fiú volt, ár­va volt, de nem ked­vel­tem, csak hogy mi­nél több kérőm le­gyen, be­szél­tem ve­le. A fér­jem­mel nem sok szót sza­po­rí­tot­tam, mert mind­járt meg­tud­ta a fiú, hogy ott va­gyok, mert tud­ta, hogy me­gyek, de hogy mi­ért, nem volt biz­tos. Nem vol­tam én büsz­ke tőle, sem senkitől, akár­ki­vel is tisz­tes­sé­ge­sen be­szél­tem El­vitt a fiú egy nagy­nén­jé­hez, de én csak úgy akar­tam men­ni, ha jön Dá­vid is, aki az­tán a fér­jem lett.

Nem be­szél­tem ve­le ko­mo­lyan szerelemről én sen­ki­nek, nem sze­ret­tem sze­rel­met ígér­ni. Va­la­hogy úgy néz­tem, mind egy jó ro­kont, ha a hú­ga án­gyom lett. Az a fiú, kitől meg vol­tam kér­ve, ész­re­vet­te, hogy nincs tisz­ta do­log. Oda vol­tam Buzába vagy há­rom na­pig. Jött a fiú min­den es­te, nem volt az sem bu­ta, mert ma­gyar csendőr volt az oro­szok előtt. Jöt­tek más fi­úk is, mert is­mer­ték bá­tyá­mat, jöt­tek dol­goz­ni a Szálvinkába, ahol bá­tyám la­kott. Na meg az­tán a fe­le­sé­ge is buzai volt, jöt­tek, hogy lás­sák a Gyu­ri bá­csi test­vér­ét, mert hí­res em­ber volt a bá­tyám, az egész far­mon csak egye­dül volt brigádvezető. Na­gyon jól fi­ze­tett ez a farm, kan­tin is volt, úgy­hogy messziről jöt­tek ide dol­goz­ni. Mi­kor ha­zamen­tem Dá­vid is el­jött, a jó ro­kon, hogy ke­res­se fel a hú­gát, ha már le­sze­relt, mert két esz­ten­de­ig és há­rom hó­na­pig volt ka­to­na sza­bad­ság nél­kül.

Ná­lunk vol­tak még bá­tyá­mék, el­jött anyó­som egy nagy­nén­je, hogy ke­res­sék fel a be­te­get. Míg ná­lunk vol­tak, ne­kem is job­ban volt, mert nem kellett hogy vág­jak fát, még az is­tál­ló­ba is ren­det tar­tott. Édes­anyám­nak na­gyon megtetszett a fiú. Mind azt mond­ta, hogy ez a ro­kon ne­ked va­ló. Nem ré­sze­ges, őszin­te, szor­gal­mas, na min­den­képp csak di­csér­te. Én nem ha­ra­gud­tam azért, mert na­gyon so­kat tu­dott be­szél­ni. Nem volt dicsekvő, de vic­ces volt, egész nap hall­gat­tam vol­na, mint a me­sét. Nem sze­ret­tem sze­re­lem­mel, csak sze­re­tet­tel, ami a sí­rig meg­ma­radt köz­tünk. Nem vol­tunk fél­té­ke­nyek egyik a má­sik­ra. Me­het­tünk bá­lok­ba vagy la­ko­dal­mak­ba, mert nem volt so­ha egy rossz sza­va hoz­zám. Sze­ret­te a fér­jem is a mu­lat­sá­got, én is, na­gyon szé­pen tu­dott a fér­jem is éne­kel­ni.

De nem le­het mind víg na­po­kat él­ni, mert jön a nyo­mo­rú­ság is. Ahogy össze­há­za­sod­tunk töb­bet nem volt sze­ren­csénk. Na­gyon sok kár ért. Jú­ni­us 27-én jött hoz­zám, mint földmíves, mint én is vol­tam. Dol­goz­tunk, ipar­kod­tunk, de nem volt előme­ne­te­lünk, mint aki átok alatt van. ősszel el­ment a fér­jem az erdőre tüzifát sze­rez­ni, hát el­vág­ta a lá­bát a ferszével, el­vág­ta a bo­ká­ját. Na­gyon el volt vág­va. ő az ágy­ba ke­rült, megint ne­kem kel­lett min­den mun­kát el­vé­gez­ni amíg fel­gyógy­ult. Alig telt el egy hét, volt egy te­he­nünk még és egy kis bor­jú, hát es­te nem volt sem­mi baj és reg­gel ki­megy édes­anyám, be­néz az is­tál­ló­ba, hát a te­hén meg volt dö­göl­ve, elma­radt a bor­ja. Még meg­ma­radt egy juhonk, egy hét­re az is meg­dög­lött, ármarár vagy ántrász be­teg­ség­ben. Na édes­anyám sírt, bú­sult, nem volt már mi­vel egy kis fát hoz­ni, egy ma­lom­ba men­ni. Dá­vid­nak, a fér­jem­nek ne­he­zen gyógy­ult a lá­ba, or­vos sem volt a fa­lu­ba, sem szanitéz. Pá­lin­kás hagy­má­val kö­töz­tük a lá­bát, és az­zal is gyógy­ult meg, mert az fertőtlenítette is és gyó­gyí­tot­ta is. Ré­gebb nem volt annyi or­vos meg or­vos­ság, s ami volt, az na­gyon drá­ga volt. Té­li­re hoz­zánk köl­töz­tek Gyu­ri bá­tyá­mék. Ta­vasszal el­ad­tuk a szé­nát, és vet­tünk egy má­sik te­he­net. Bá­tyá­mék az­tán csi­nál­tak ma­guk­nak egy kis kony­hát, és el­men­tek tőlünk.

Be­állt a sze­gény­ség, mert nagy fagy volt ta­vasz­szal, nem volt ga­bo­na, aki­nek volt, bor­sos árat kért ér­te. Vet­tük a zsem­le­ká­sát ke­nyér­nek, azt sem igen le­he­tet kap­ni. Vá­sár­hely­re men­tek a fér­fi­ak, Besz­ter­cé­re és amer­re le­he­tett, míg el­jött az új bú­za, hogy el­ker­get­tük a sze­gény­sé­get. Mert me­get­tük vol­na a má­lé­ke­nye­ret is, de az se volt. Jöt­tek a gye­re­kek, kel­lett ne­kik a ke­nyér, azok nem ér­tet­ték meg, hogy nincs. Men­tünk dol­goz­ni a férmához, ebéd­re íród­tunk a kan­tin­hoz. A ke­nyér ré­szün­ket nem et­tük meg, csak a le­vest meg a má­so­dik fo­gást, a ke­nye­ret ha­za­hoz­tuk a gye­re­kek­nek. Ne­héz volt az élet. ősszel meg­dög­lött a hí­zó disz­nónk is. Újabb ne­héz­ség. Így ment ez az élet sok ide­ig, hi­á­ba tö­re­ked­tünk, igye­kez­tünk, mert sem­mi előmenetelünk nem volt. Egyik csa­pás a má­si­kat ér­te.

Négy évi há­zas­sá­gunk után el­ve­szí­tet­tem az egész­sé­ge­met, ami a leg­fon­to­sabb és leg­drá­gább az élet­ben. Annyi ne­héz mun­ka mi­att ideg­ki­me­rült­sé­get kap­tam, amiből so­ha ki nem tud­tam gyógy­ul­ni. Egy szil­vesz­ter es­té­jén el­men­tünk a házos bál­ba, ne­kem megfájult a fe­jem. Még a nap fo­lya­mán nem volt ne­kem ked­vem men­ni se­ho­va, de bá­tyá­im mind un­szol­tak, hát el­men­tem én is, a fér­jem is. Szép mu­lat­ság volt, de ne­kem mind job­ban kez­dett fáj­ni a fe­jem. Mint­ha a gyom­rom is émely­gett vol­na, de még­is reg­ge­lig ma­rad­tam a bál­ba. Reg­gel, ha ha­za­men­tünk el kel­lett hogy lás­sam ami a ház kö­rül volt, mar­há­kat, juhakat. S hát ahogy a vi­zet be­tet­tem a juh­akol­ba, egy­sze­ri­be el­fe­ke­te­dett előttem és össze­es­tem. Töb­bet nem tu­dom mi tör­tént ve­lem. Ami­kor esz­mé­le­tem vissza­tért, már bent vol­tam az ágy­ban, úgy re­meg­tem, mint a nyár­fale­vél. Azt hit­tem, hogy nem ma­rad­nak fo­ga­im a szám­ba, úgy ver­tem össze őket. A fér­jem egy ki­csit gaj­dos volt, de mind­járt ki­jó­za­no­dott. Na fo­ga­dott egy lo­vas sze­ke­ret, és be­vitt Le­ken­cé­re az or­vos­hoz. Az or­vos mi­kor rám né­zett, meg is mond­ta, hogy ki van­nak me­rül­ve az ide­ge­im. Nem is hal­lot­tunk ad­dig idegekről, nem tud­tuk, mit je­lent az a be­teg­ség. Édes­anyám mind cso­dál­ko­zott, mert már meg­öre­ge­det, de még ilyen betegségről nem hal­lott. Az­tán volt ide­je meg­is­mer­ni min­de­nik­nek, mert én mind rosszab­bul let­tem, meg­kap­tam a vak­bél­gyul­la­dást, de amíg meg­mű­töt­tek na­gyon so­kat szen­ved­tem. Meg­ope­rál­tak feb­ru­ár 27-én, már­ci­us­ba ha­za­küld­tek a kór­ház­ból. A mű­té­sem las­san gyógy­ult, mert tél volt, még hi­deg volt. Ott­hon kap­tam egy al­tes­ti vér­zést, a mű­tés után öt hét­re el­folyt a vé­rem. Or­vos sem sen­ki nem volt, aki se­gélyt nyújt­ha­tott vol­na. Olyan vol­tam, mint egy élő ha­lott. Töb­bet nem bír­tam fel sem ül­ni az ágy­ban, édes­anyám ápolt sze­gény, mennyi bá­na­ta lett ér­tem. Mind félt, hogy meg­ha­lok és el­ma­rad­nak a gyer­me­ke­im ár­vá­kul. Na de Is­ten cso­dá­la­tos dol­go­kat tud. Te­her­be es­tem a har­ma­dik gye­re­kem­mel. Na­gyon gyen­ge vol­tam, nagy be­teg, műt­ve is, nem lett vol­na sza­bad hogy le­gyen még gyer­me­kem, de a fér­jem nem volt olyan em­ber, hogy en­gem meg­ért­sen és meg­kí­mél­jen. Olyan gyen­ge vol­tam, hogy édes­anyám min­den reg­gel meg­masszí­ro­zott, a két gye­rek fel­állt az ágyam két szé­lé­re, fog­ták a két ke­ze­met, húz­tak fel a pár­ná­ról, édes­anyám meg emelt a fejemtől meg a há­tam­tól, mert őkeme is gyen­ge volt. A fér­jem nem so­kat törődött ve­lem, még mint­ha haragudt vol­na rám, nem is igen akart be­szél­ni, mint­ha én hi­bás let­tem vol­na, hogy be­teg let­tem, de meg kel­lett hogy be­te­ged­jem az ő gyá­va­sá­ga mi­att. Mert ha dol­goz­ni kel­lett hogy men­jünk, úgy dol­goz­tam, mint kettő, hogy ne ve­gye ész­re a vi­lág, hogy ő kép­te­len a mun­ká­ra. És ez­zel tet­tem tönk­re az egész­sé­ge­met. Egyik felől kel­lett tűr­jek édes­anyám­nak, hogy elé­ge­det­len volt a mun­ká­já­val, má­sik felől kel­lett hogy tűr­jek tőle.

Min­dent ma­gam­ba kel­lett hogy zár­jak. 



vissza a kiadáshoz
minden cikke
AZ ERDÉLYI MEZŐSÉG rovat összes cikke

© Művelődés 2008