Művelődés

Min­den­nél na­gyobb jelentő­sé­gű a Fa­lu­ta­lál­ko­zó meg­ren­de­zé­se. Az előkészület so­rán hi­he­tet­len össze­fo­gás­sal kap­cso­ló­dott be min­den­ki a mun­ká­ba, ami pél­da­ként szol­gál a későbbiekben. Be­iga­zo­ló­dott, hogy csak kö­zö­sen si­ke­rül fa­lun­kat szé­pí­te­ni, épí­te­ni.

Rend­be hoz­tuk a ro­mos Kul­túr­ott­hont, le­fed­tük a ku­tat, meg­ja­ví­tot­tuk a csor­gót, ja­vít­gat­tuk, kö­vez­tük a sá­ros utun­kat, ren­det rak­tunk a temp­lom kö­rül, em­lék­mű­vet ál­lí­tot­tunk a két vi­lág­há­bo­rú hősi ha­lot­ta­i­nak.

Bol­dog­gá tesz min­ket az a tu­dat, hogy megnégyszereződött egy nap­ra Székelybő la­kos­sá­ga és a Fa­lu­nap Bákótól Petrozsényig, Érdtől Bras­só­ig min­den el­szár­ma­zot­tat ha­za­szó­lí­tott. Mert ha­za­jöt­tünk mind. Egy­más­ra is­mer­tünk, ha 30–40–50 éve nem ta­lál­koz­tunk is. Jó volt együtt! Ér­de­mes ilyen pil­la­na­to­kért dol­goz­ni!

A Fa­lu­ta­lál­ko­zó Meg­hí­vó­ja hí­ven utal a gaz­dag prog­ram­ra. Az öko­me­ni­kus Is­ten­tisz­te­le­ten az es­pe­res úr, plé­bá­nos úr, a tisz­te­le­tes úr szí­vet melengető ün­ne­pi be­szé­dét meg­ha­tot­tan hall­gat­tuk. Bor­bély Mi­hály al­pol­gár­mes­ter és Ma­­ros me­gye kül­döt­te, Ke­re­kes Kár­oly or­szág­gyű­lé­si képviselő kö­szöntőjükben biz­ta­tást ad­tak a hogyan-továbbhoz.

A Fa­lu­nap előkészületei ha­tal­mas össze­fo­gás­ra, mun­ká­ra sar­kall­tak min­den­kit! A fa­lu­be­li­ek erőn felül dol­goz­tak, ada­koz­tak. „Se­gíts ma­ga­don, s az Is­ten is megsegít”… most se­gít­get­tünk ma­gun­kon, de a to­váb­bi külső se­gít­ség nél­kü­löz­he­tet­len!

Akik tá­mo­gat­ták a köny­vet, Fa­­lu­na­pot, nem dob­ták ki pén­zü­ket az ab­la­kon, itt meg­sok­szo­ro­zó­dott min­den lej!

Is­ten fi­zes­se meg a se­gít­sé­get! S Is­ten tart­sa meg a szo­ká­su­kat! Mert itt sok fel­adat van még.

Süllyed el a fa­lu a sár­ban, út kell ide. Ha út van, akad­hat vál­lal­ko­zó is, aki va­la­mit kezd eb­ben a szép ki­csi fa­lu­ban. Ma még par­la­gon he­ver a ha­tár ja­va ré­sze.

Hat ki­csi is­ko­lás gyer­me­künk Mosonba, Sárdra jár na­pon­ta gya­log ro­mán is­ko­lá­ba. ők ma­gyar gyer­me­kek. Is­ko­la­busz­ra len­ne szük­ség, ami be­hord­hat­ná na­pon­ta őket Szeredába ma­gyar is­ko­lá­ba. Fe­let­te­se­in­ket kér­jük, se­gít­se­nek eb­ben!

Székelybőt sem­mi sem kö­ti össze a kül­vi­lág­gal. Ha ne­tán be­teg va­la­ki, gya­lo­gol­hat az or­vos­hoz Szeredába. Kel­le­ne egy fa­lu­gond­nok, aki in­téz­ze az ügye­ket. Tu­do­má­sunk van olyan fa­lu­ról, ahol van fa­lu­gond­nok. Itt is kel­le­ne! Ezt nem tud­ja a fa­lu meg­ol­da­ni, csak a vá­lasz­tott vezetőink. Re­mé­nye­ink sze­rint meg is tesz­nek min­dent, hogy mind­ez si­ke­rül­jön! Om­la­do­zik a mű­em­lék­temp­lo­munk, meg kell men­te­ni a tel­jes pusz­tu­lás­tól. Ami­kor or­szág­szer­te épül­nek az or­to­dox temp­lo­mok, kell le­gyen anya­gi se­gít­ség a ma­gyar temp­lo­mok meg­men­té­sé­re is.

Kér­jük, ne en­ged­jék, hogy egy ilyen szép temp­lom össze­omol­jon. Vál­lal­juk a mun­kát ami ránk tar­to­zik, kér­jük, se­gít­se­nek anya­gi­lag, mert külső se­gít­ség nél­kül nem meg­old­ha­tó mind­ez.

Jó Teremtőm, tu­dod-e, hogy itt van­nak a kö­vek,

itt van­nak a fü­vek, erdők, egy kü­lön kis vi­lág

egé­szen itt van a he­gyek ka­ri­má­ja kö­zött?

Tu­dod-e, hogy itt még nem volt az özön­víz óta

új olaj­ág, mely a bé­két hir­det­te vol­na, tu­dod-e,

hogy em­be­ri lá­va ég, tü­zel min­de­nütt kö­rü­löt­te?

Tu­dod-e, vagy csak meg­fe­led­kez­tél ró­la, hogy itt is

úgy éne­kel­nek egész nap a ma­da­rak, mint a föld­nek

töb­bi sok ré­szén, s té­ged di­csér­nek?

Tu­dod-e, hogy a ri­gó te­leszáj­jal ki­ált­ja a reg­gelt,

s a csa­lo­gány a hold út­ját kí­sé­ri ze­né­vel?

Tu­dod-e, hogy a pa­ta­kok is oly szé­pek itt, hogy

pár­ju­kat ke­res­ni kel­le­ne akár­hol, s hang­juk

mi­lyen er­dei vad szim­fó­ni­át ját­szik?

Tu­dod-e, hogy itt a vi­rá­gok tar­káb­bak, mint

más­hol a lé­lek, a föld­nek, fá­nak, bo­gár­nak is

sza­va van és be­szél és sír és ka­cag, ám­de ho­gyan

hal­la­nák hang­ját, ha in­nen a se­gély­ki­ál­tás sem

hal­lat­szik messzi­re?

Tu­dod-e, hogy itt is em­be­rek él­nek,

kik annyit dol­goz­nak, hogy lel­kük sza­kad meg be­lé,

éle­tük örö­kös kín­ló­dás, s fáj­dal­mak sor­tü­ze

olt­ja ki mé­csük? Tu­dod-e, hogy te­hoz­zád for­dul­nak,

tőled vár­ják sor­suk jobb­ra for­du­lá­sát?

Jó Teremtőm, tudsz-e va­la­mit ró­luk?

Bözödi György: Ott­hon így szok­tam szól­ni cí­mű ver­sét akár Bőről is ír­hat­ta vol­na, re­mél­jük, hogy sem a Teremtő, sem Fe­let­te­se­in­ket nem fe­led­kez­nek meg Székelybőről!

Szente Kin­ga,

a Székelybőért Egye­sü­let el­nö­ke

„Nincs más test­vé­rem, csak ma­gyar.

Ha vir­rasz­tok, mi­at­ta ál­lok posz­ton,

Csak tőle ké­rek ke­nye­ret

S csak ő, ki­vel a ke­nye­ret meg­osz­tom.”

(Dsida Jenő)

Test­vé­rek va­gyunk. Nem­ze­ti zász­lónk áll a posz­ton, ahol ébe­ren, vir­raszt­va fi­gye­lünk egy­más­ra. Je­len va­gyunk ál­ta­la, s je­len­lé­tünk kö­zös­sé­ge erőt ad, amely­ben lel­ki­leg, szel­le­mi­leg, s fi­zi­ká­lis va­lónk­ban is nö­vek­szünk. Nem tűn­het el sen­ki és sem­mi nyom­ta­la­nul kö­zü­lünk, mert egy­más őrei va­gyunk, amíg mind­annyi­an ugyan­azt a lo­bo­gót tart­juk, amíg ugyan­az a zász­ló in­ti ma­gá­hoz te­kin­te­tün­ket. Táp­lál ben­nün­ket, ma­gya­ro­kat, ha­tá­ron in­nen és túl, mert a kö­zös sors egy­ben kö­zös ke­nyér is, ame­lyet meg­osz­ta­nunk nem an­nak el­ap­ró­zó­dá­sát, sok­kal in­kább meg­sok­szo­ro­zó­dá­sát je­len­ti.

A nem­ze­ti zász­ló, ame­lyet Érd küld Székelybő la­kó­i­nak, ez­zel a szán­dék­kal ér­ke­zik Önök­höz. Test­vértől a test­vér­nek. Ma­gyar­tól a ma­gyar­nak. Sze­rény, de olyan név­jegy­ként ad­juk át, ame­lyen ti­zen­öt­mil­lió alá­írás ta­lál­ha­tó, s kö­zös la­kó­he­lye­ink kö­zött Székelybő is sze­re­pel. Olyan hely­ként, ahol ott­hon le­he­tünk, ahogy Ér­den, Szat­már­né­me­ti­ben, Zentán, Po­zsony­ban, mi­ként min­den he­lyen, ahol a ma­gyar tri­ko­lórt szí­vünk­be szőtte az élet.

T. Mé­szá­ros And­rás

Érd pol­gár­mes­te­re

Székelybő a tör­té­ne­lem hul­lám­ve­rés­ében

Van Ma­ros me­gyé­ben, a haj­da­ni Maroszéken egy ap­rócs­ka, rej­tőz­ködő fa­lu, amely­nek a múlt­ja sok­kal gaz­da­gabb, mint je­le­ne, s ta­lán a jövője. Van, le­het egy­ál­ta­lán még egy olyan te­le­pü­lés a vi­lá­gon, amely­nek 440 év­vel ezelőtt, 1567-ben több volt a la­kó­ja – szám sze­rint 150 – mint 2007-ben? A Marosvásárhelytől lég­vo­nal­ban alig 12 és fél ki­lo­mé­ter­re fekvő, de szin­te meg­kö­ze­lít­he­tet­len Szé­kely­bő – cso­dá­la­to­san zengő ne­ve el­le­né­re! – kö­zé­jük tar­to­zik.

Az em­ber en­nek hal­la­tán és lát­tán irigy­ked­ve gon­dol az egye­sek ál­tal sö­tét­nek aposzt­ro­fált kö­zép­kor­ra, ami­kor gya­log, lo­von és sze­ké­ren min­den te­le­pü­lés meg­kö­zelíthető volt. Nem így a 20. vagy a 21. szá­zad­ban, ami­kor Szé­kelybőre rá­sü­töt­ték a meg­kö­ze­lít­he­tet­len bil­lo­got. És sok-sok ap­ró­fa­lu­hoz ha­son­ló­an az anal­fa­bé­ta akadémikusnő és susz­ter fér­je, a Ceaušescu-szörny­dik­ta­tú­ra ha­lál­ra ítél­te. Mit tud­tak ők ar­ról, hogy mi­lyen konnotációi van­nak az egyik na­gyon ré­gi sza­vunk­nak, a „bő”-nek, vagy an­nak ko­ráb­bi vál­to­za­ta­i­nak, a „bőv”-nek és ezer­nyi vál­to­za­tá­nak?

Mit tud­tak ők ar­ról, hogy a Szé­kelybő fa­lu­ne­vünk – mi­ni­a­tűr jel­le­gé­ben – ma­gá­ban hor­doz­za az egész Szé­kely­föld vi­ha­ros tör­té­ne­té­nek mély­sé­ge­it és ma­gas­sá­ga­it.

Itt és ek­kor: a ha­lá­los íté­let, a fel­szá­mo­lás, a le­ta­ro­lás ré­mé­nek ki­mon­dá­sa­kor kezdődött a kap­cso­la­tom Székelybővel. Sor­ra jár­tam a föld­gya­lu tor­ká­ban rettegő fal­va­kat. A víz­zel el­árasz­tott At­lan­tisz­ként a hul­lám­sír­ba te­me­tett Bözödújfaluval, az eu­ró­pai szel­lem és val­lás­tör­té­net eu­ró­pai to­le­ran­cia leg­szí­ne­sebb szi­ge­té­vel kezd­ve ju­tot­tam el Székelybőbe. Aho­vá – minő vé­let­len! – a la­kás­gon­dok­kal küszködő – im­po­záns há­zu­kat, va­gyo­nu­kat a kom­mu­nis­ta dik­ta­tú­ra egy­sze­rű­en ki­sa­já­tí­tot­ta – dr. Szé­kely Bá­lint, a két vi­lág­há­bo­rú kö­zöt­ti ma­ros­vá­sár­he­lyi iro­dal­mi, mű­vé­sze­ti élet leg­je­le­sebb me­cé­ná­sá­nak, Szé­kely Jó­zsef­nek – aki Mó­ricz Zsig­mon­dot is ven­dé­gül lát­ta – a fia pró­bált me­ne­kül­ni.

Székelybő ele­mi erővel ha­tott rám! A gyü­mölcs­fái ár­nyé­ká­ban és pom­pá­já­ban meg­hú­zó­dó, a két temp­lo­mos fa­lu a meg­nyug­vás, a biz­ton­ság szi­ge­te­ként vil­lant elém.

Ak­kor ér­tet­tem meg iga­zán a székelybőiek szülőföldjükhöz va­ló ra­gasz­ko­dá­sát!

Mi­cso­da föld le­het, amely­hez ilyen hű­ség­gel le­het ra­gasz­kod­ni? Cso­dá­la­tos föld!

Be­le­te­me­tik az ősöket, a szü­lőket, a ro­ko­no­kat, test­vé­re­ket és ki­kél belőle az er­dé­lyi­ség leg­szen­tebb fo­gal­ma: a szülőföldhöz, az ott­hon­hoz va­ló ra­gasz­ko­dás ezer és ezer ki­lo­mé­te­re­ket, vi­lág­ré­sze­ket egy­más­tól el­vá­lasz­tó és még­is össze­tar­tó ere­je, ame­lyet csak mi ér­tünk meg, akik itt szü­let­tünk. Székelybőben és Szé­kely­föl­dön, ami­kor meg­ér­ke­zik a messzi­re, ide­gen or­szág­ba vagy vi­lág­rész­re el­szár­ma­zott sor­so­sunk, nem azt kér­dik, hogy „Itt­hon vagy”?, „Hogy van a család”?, ha­nem azt: „Hazajöttél”?

A kér­dés­ben sű­rít­ve min­den ben­ne van, ami­ért él­ni és ha­za­jön­ni ér­de­mes.

Székelybő az idén ün­nep­li első írá­sos em­lí­té­sé­nek 675. év­for­du­ló­ját. A pá­pai ti­zed­jegy­zék­ben a fa­lu ne­vét az elsők kö­zött je­gyez­ték fel. A fa­lu va­ló­já­ban az­óta alig vál­to­zott, hi­szen a 14. szá­za­di „sziklagörgető” ma­gyar nyelv­ben a „bő”-t „beu”-nak vagy „bev”-nek ír­ták , ami ugyan­azt je­len­tet­te.

Az év­for­du­ló tisz­te­le­té­re a fa­lu meg­men­té­sé­ért lét­re­jött a Szé­kely­­­bőért Egye­sü­let, amely a ma­gyar­or­szá­gi Érdtől Ame­ri­kán át Ma­ros­vá­sár­he­lyig min­den­hol lel­kes tá­mo­ga­tó­kat tud ma­ga mö­gött. Az első írá­sos em­lí­tés 675. év­for­du­ló­ja a legelső Székelybői Fa­lu­nap tisz­te­le­té­re kis fü­ze­tet, Székelybőt ismertető és be­mu­ta­tó köny­vet je­len­tet­tek meg. Ne vár­jon sen­ki tör­té­né­szek, nép­rajz­ku­ta­tók ál­tal több év­ti­ze­des ku­ta­tó­mun­ka alap­ján össze­ál­lí­tott fa­lu­mo­nog­rá­fi­át. Ezt a köny­vecs­két a sze­re­tet, a Székelybőhöz va­ló ön­zet­len ra­gasz­ko­dás gyön­gyöz­te ki ma­gá­ból. Amo­lyan figyel­mez­te­tő­ként, hogy hely­tör­té­né­szek, nép­rajz­ku­ta­tók fe­dez­zék fel Székelybőt, a so­sem hal­lott-lá­tott te­le­pü­lést!

E fi­gyel­mez­te­tés je­gyé­ben kap tör­té­nel­mi hát­te­ret és di­men­zi­ót, mind­az, amit Donkóné Si­mon Ju­dit Ér­den, Papp Enikő és Szente Kin­ga Ma­ros­vá­sár­he­lyen tett és tesz: be­hor­da­ni, mag­tár­ba gyűj­te­ni min­dent, ami Székelybővel kap­cso­la­tos. Mert Székelybőről – a le­vél­tá­ri ira­to­kon kí­vül – so­ha sen­ki sem­mit nem írt! Pe­dig en­nek a fa­lu­nak kö­zel 300 éves re­for­má­tus fe­le­ke­ze­ti is­ko­lá­ja van, ró­mai ka­to­li­kus en­nél is ré­geb­bi.

For­ga­tom a marosszéki re­for­má­tus vi­zi­tá­ci­ós jegyzőkönyv má­so­dik kö­te­tét. Székelybőnek 1716-tól – Nagy Mi­hály sze­mé­lyé­ben – re­for­má­tus os­ko­la­mes­te­re, ta­ní­tó­ja van. Nagymúltú csa­lá­dok ne­ve­it so­rol­ják a különböző ka­to­nai össze­írá­sok, lustrák. Az em­ber ért­he­tet­le­nül áll a már-már vég­zet­sze­rű­nek tűnő vég­ki­fej­let előtt: egy ilyen gaz­dag múl­tú fa­lu­nak vég­képp el kell tűn­nie?

Nem, ez rém­álom­nak is ször­nyű len­ne! Ta­lán ez a legelső szé­kely­bői fa­lu­ta­lál­ko­zó, fa­lu­nap és a településről meg­je­lent kis kö­tet éle­tet le­hel az el­zárt völgy­be. Nincs más vá­lasz­tás: ilyen ap­ró, rejtőzködő, ha­lál­ra és fel­szá­mo­lás­ra ítélt fa­lucs­ká­ból is új­já­szü­let­het – és új­já kell szü­let­nie – az er­dé­lyi ma­gyar­ság­nak.

Akik most ma Székelybőt ün­ne­pel­jük, me­rít­sünk a költé­szet­ből, amely rej­tett ener­gi­á­kat és le­he­tőségeket vil­lant föl, az egész nem­zet fi­gyel­mét irá­nyít­hat­ja az ilyen ap­ró­fal­vak­ra.

„van­nak vi­dé­kek gyö­nyö­rű

tá­jak ahol a ke­se­rű

szám­ban édes­sé íze­sül

van­nak vi­dé­kek leg­be­lül

sza­vak sar­jad­nak rét­je­in

gyo­pár­ként szik­lás bér­ce­in

sza­vak ka­pasz­kod­nak sza­vak

vé­rem­mel ro­kon a pa­tak

szí­vem­ben csör­ge­dez cso­bog

té­len hogy véd­jem be­fa­gyok

pán­cé­lom alatt cin­co­gat

je­get pengető han­go­kat

ta­va­szok nyá­rok őszeim

ma­ra­dé­ka­im s őseim

van­nak vi­dé­kek vi­se­lem

akár a bőrt a tes­te­men

meg­gyö­tör­ten is gyö­nyö­rű

tá­jak ahol a ke­se­rű

szám­ban édes­sé íze­sül

van­nak vi­dé­kek leg­be­lül”

(Kányádi Sán­dor: Van­nak vi­dé­kek, Előhang)

Hin­ni kell, és na­gyon kell hin­ni: Székelybő főnixmadárként új­já­szü­le­tik! És el­ké­szül a nagy­vi­lág­gal összekötő út is, és lel­kün­ket gyó­gyí­ta­ni ide fo­gunk jön­ni mi, ma­gya­rok, akik egy­más el­len annyit vét­kez­tünk.

Székelybő tör­té­ne­té­ben 2007. au­gusz­tus 4-gyel új kor­szak kez­dődik. Élet­tel te­lik meg a két temp­lom, élet­tel tel­nek meg a la­kó­há­zak, gye­re­kek és fi­a­ta­lok ne­ve­té­se ve­ri fel az ut­cák csend­jét. 675 év után min­dent le­het, csak fel­ad­ni nem!