magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Gáspár Attila: A fa­lu­ban meg­kon­dult a nagy­ha­rang


30 éves a dobai ci­te­ra­ze­ne­kar

A szil­ágy­sá­gi em­ber leg­in­kább a prak­ti­kus meg­ol­dá­so­kat ked­ve­li, de a tö­vis­há­ti még in­kább. Ezért a két Doba, Kisdoba és Nagydoba, egy fa­lu­nap al­kal­má­val egy­szer­re több dol­got is meg­ün­ne­pelt: fel­avat­ták az új mű­utat és az új fo­ci pá­lyát, alá­ír­ták a ma­gyar­or­szá­gi Kaskantyú pol­gár­mes­te­ré­vel a testvér-településiszerződést, meg­ün­ne­pel­ték a fa­lu­kö­zös­ség 355 éves is­ko­lá­ját, ki­tün­tet­ték pe­da­gó­gu­sa­i­kat és meg­ün­ne­pel­ték a har­minc éves ci­te­ra­ze­ne­ka­ru­kat. Hogy ez ke­vés, vagy sok, azt min­den­ki ma­ga dönt­se el, de egy­ben pró­bál­ják is utá­nuk csi­nál­ni.

Alul­írott a ci­te­ra­ze­ne­kar ala­pí­tó kar­mes­te­re­ként sok té­li es­tét töl­töt­tem el a dobaiakkal a rég­múlt időkben, ami­kor még nem igen volt más szó­ra­ko­zá­si le­he­tő­ség a Szil­ágy­ság­ban, de más­fe­le sem, az or­szág­ban. Öröm volt hall­gat­ni a szép nép­da­la­i­kat s azo­kat ci­te­rá­ra al­kal­maz­ni, a nép­dal­kó­rus­sal csok­rok­ba fon­ni, szín­pad­ra vin­ni, különböző al­kal­mak­kor előadni. Az 1970-80-as évek­ben sok­szor gya­log, vagy jobb eset­ben ret­te­ne­te­sen füstölő, környezetszennyező au­tó­busz­ok­kal jár­tuk a Szil­ágy­sá­got. Majd­nem min­den sá­ros, a kül­vi­lág­tól el­szi­ge­telt fa­lu­ban meg­for­dul­tunk leg­alább egy al­ka­lom­mal egy-egy té­li hét­vé­gen. Ezek az al­kal­mak ün­nep­nap­ok vol­tak úgy az elő­a­dók­nak, mint a kö­zön­ség­nek, a nagy­rit­kán el­ké­szült fo­tók min­den eset­ben erről ta­nús­kod­nak. Sok al­ka­lom­mal el­lá­to­ga­tott pró­bá­ink­ra és előadásainkra an­nak­ide­jén a ko­lozs­vá­ri rá­dió ma­gyar nyel­vű adá­sá­nak szerkesztője Por­zsolt Vik­tor, aki nagy él­ve­zet­tel hall­gat­ta a tőről met­szett tö­vis­há­ti nép­da­lo­kat, be­szél­tet­te az ízes be­szé­dű fér­fi­a­kat, asszo­nyo­kat. Sok Dobán ké­szült ér­té­kes hang­sza­la­got, itt­lé­tünk hi­te­les do­ku­men­tu­mát kel­let 1985 után, a ko­lozs­vá­ri rá­dió ma­gyar adá­sá­nak be­szün­te­té­se után meg­sem­mi­sí­te­nie az ak­ko­ri ha­ta­lom kép­vi­selőinek. Az­tán Por­zsolt Vik­tor egy idő után töb­bet nem jö­he­tett Dob­ára, sőt éne­kes ri­port­ja­it sem köz­ve­tí­tet­ték már. Csak vé­let­le­nül ju­tott tu­do­má­sunk­ra, hogy „le van tilt­va, mert Né­me­tor­szág­ba re­pat­ri­ált”.  Egy da­ra­big nem hal­lat­szott dobai nép­dal a ko­lozs­vá­ri mű­sor­ban, csak el­vét­ve a bu­ka­res­ti rá­di­ó­ban és össze­sen két­szer a Kos­suth rá­di­ó­ban, bár ezt sem tud­tuk még mi sem, hogy mi­lyen úton-mó­don jut­hat­tak oda ki a Por­zsolt-fé­le fel­vé­te­lek.

Ta­lán 1982-től vet­te át Por­zsolt Vik­tor he­lyét Balla Zsó­fia, haj­da­ni ko­lozs­vá­ri ze­ne­is­ko­lai osz­tály- és év­fo­lyam­tár­sam, aki szin­tén nagy sze­re­tet­tel hall­gat­ta, rög­zí­tet­te, kom­men­tál­ta és köz­ve­tí­tet­te pro­duk­ci­ó­in­kat.

Az együt­tes el­ju­tott, a haj­da­ni fesz­ti­vá­lok ürü­gyén, Ko­lozs­vár­ra, Szat­már­né­me­ti­be, Besz­ter­cé­re, Ma­­ros­vá­sár­hely­re is. Egy ilyen fel­lé­pés al­kal­má­val is­mer­ked­tünk meg a ma­ros­vá­sár­he­lyi szín­ház­ban, a ha­son­ló fel­ál­lá­sú mezősámsondi ének- és citeraegyüttessel, és vezetőjükkel, Szász Má­ria tanárnővel. A két együt­tes egyből ba­rát­sá­got kö­tött egy­más­sal, ami több lá­to­ga­tást, mű­sor­cse­rét, kö­zös fel­lé­pést ered­mé­nye­zett. A sok szép em­lék kö­zül hadd ele­ve­nít­sünk fel né­há­nyat. Ma­ros­vá­sár­he­lyen a dobaiak szí­nes szép nép­vi­se­le­té­re, fa­ra­gá­sos, ló­fe­jes ci­te­rá­i­ra igen fel­fi­gyel­tek a fo­to­ri­port­erek és a ma­gyar kö­zön­ség, akik kö­zül majd­nem sen­ki nem tud­ta, hogy mer­re ta­lál­ha­tó a tér­ké­pen a fa­lu, vagy a Tö­vis­hát-táj­egy­ség. Az egyik há­zas­pár­tól va­la­ki na­gyon meg akar­ta vá­sá­rol­ni a ci­te­rát, de nem volt ná­la elegendő pénz s csa­lo­gat­ta őket, hogy kö­zel la­kik, men­je­nek el ve­le, ott­hon ki­fi­ze­ti a hang­szert. El is men­tek, de nem is­mer­vén a vá­rost vissza­fe­le el­té­ved­tek. Ro­má­nul nem igen tud­tak s a mi­li­cis­ta sem (akart tud­ni) ma­gya­rul. Vé­gül még­is meg­ér­tet­te, hogy ne­kik ha­ma­ro­san szín­pad­ra kell lép­ni, s ha nem, ak­kor ab­ból még a mi­li­cis­tá­nak is kel­le­met­len­sé­ge szár­maz­hat, mert nem akár­mi­lyen al­ka­lom­mal ke­rül­tek ők Ma­ros­vá­sár­hely­re. Így szál­ló­igé­vé vált a dobaiaknál, hogy „Kokas Feriék dísz­kí­sé­ret­tel ér­kez­tek a ma­ros­vá­sár­he­lyi szín­ház­ba!”

Egy má­sik, ar­ra a kor­han­gu­lat­ra jellemző epi­zód a mezősámsondiak dobai lá­to­ga­tá­sa al­kal­má­val tör­tént, akik úgy­szin­tén ad­dig so­ha nem jár­tak a Szil­ágy­ság­ban. Zilahon meg­áll­va meg­cso­dál­ták Fadrusz cso­dá­la­tos Wes­se­lé­nyi szob­rát. S per­sze, nem tör­tén­he­tett se­hol olyan ese­mény, ami­re nem fi­gyelt vol­na fel az ak­ko­ri ha­ta­lom, főleg, hogy ezek túl han­go­san és so­kat be­szél­nek ma­gya­rul Zilah fő­­terén. Mi­u­tán ki­in­dul­tak Zi­lahról, tetőfokára há­gott a jó­kedv is az au­tó­busz­ban, egyik nó­ta a má­si­kat kö­vet­te, s egy­szer csak egy kő ri­pi­tyá­ra tör­te az au­tó­busz szélvédőjét. Egyből meg­der­medt a levegő is az uta­sok kö­zött. Föl­esz­mél­tek, hogy itt egy dik­ta­tú­ra kellős-közepén ma­gya­rul han­gos­kod­ni nem ta­ná­csos. Te­le­fo­nál­ga­tás, ki­lin­cse­lés jobb­ra-bal­ra, se­gít­sen, aki tud, s ta­lál­tak jó ma­gyar sze­re­lő­ket, akik se­gí­tet­tek, hogy ne hi­ú­sul­jon meg a ta­lál­ko­zó. Es­té­re min­den a he­lyé­re ke­rült, a ta­lál­ko­zó még job­ban si­ke­rült, mint vár­ták vol­na, mert a me­leg fo­gad­ta­tás, a szép nép­mű­vé­sze­ti ki­ál­lí­tás, a jel­leg­ze­tes szil­ágy­sá­gi szőttesminták, a jó bor és együtt ének­lés, ci­te­rá­zás örö­me min­den kel­le­met­len­sé­get el­fe­led­te­tett.

Most, har­minc év után sok ha­son­ló em­lék, epi­zód ju­tott eszük­be az egy­ko­ri szereplőknek, akik az óta már gör­nyedt há­tú nagy­szülőkké let­tek. Sok egy­ko­ri ci­te­rás már el­tá­vo­zott az élők so­rá­ból. Rá­juk is szé­pen em­lé­kez­tek, az össze­gyűl­tek. Min­den egy­ko­ri hang­sze­res, éne­kes és egy­ko­ri, még élő dobai pe­da­gó­gus dísz­ok­le­ve­let ka­pott, majd egy-egy a ré­gi re­per­to­ár­ból össze­ál­lí­tott nép­dal­csok­rot adott elő a ci­te­ra­ze­ne­kar elő- és utó­já­ték­nak. A ci­te­ra-együt­tes az utób­bi időben igen nép­sze­rű szereplője lett a szil­ágy­sá­gi ma­gyar te­le­pü­lé­sek fa­lu-nap­ja­i­nak, de már Ma­gya­ror­szá­gon is járt több­ször és ér­vé­nyes meg­hí­vá­sa van im­már a test­vér­te­le­pü­lés ün­nep­sé­ge­i­re is.

Ör­ven­de­tes, hogy a meg­em­lé­ke­zé­sen ott volt a fa­lu ap­ra­ja-nagy­ja és sok fi­a­tal együtt éne­kel­te a nép­da­lo­kat szü­le­i­vel, nagy­szü­le­i­vel, a haj­da­ni és mos­ta­ni együt­tes tag­ja­i­val. Ha­son­ló ren­dez­vé­nyek al­kal­ma­sak le­het­nek an­nak tu­da­to­sí­tá­sá­ra, hogy a mi örök­sé­günk­kel ne­künk és gye­re­ke­ink­nek kell sá­fár­kod­nunk. Ezt már iga­zán nem bíz­hat­juk más­ra, de nem is akar­juk, mert ennyi szép­ség min­den er­dé­lyi ma­gyart megerősít hi­té­ben, hű­sé­gé­ben. S er­re ta­lán so­ha nem volt ilyen nagy szük­ség, mint mos­ta­ná­ban. 



vissza a kiadáshoz
minden cikke
FŐLAPTEST rovat összes cikke

© Művelődés 2008