Művelődés

Igen, mi szé­kely­föl­di­ek, Mi­kes jo­gán szok­tuk így ne­vez­ni II. Rá­kó­czi Fe­ren­cet: a Nagy­sá­gos Fe­je­de­lem. Rend­ha­gyó eb­ben az eset­ben, hogy ki sem kell te­gyem a lá­ba­mat vá­lasz­tott ha­zám­ból, ugyan­is, im­má­ron 57. al­ka­lom­mal ren­dez­ték meg Bad Kissingenben a Rá­kó­czi­-ün­ne­pet. Rég ké­szül­tem el­men­ni oda, de az idén ott le­het­tem, erről szól­ja­nak hát so­ra­im.

Bad Kis­sin­gen pa­ti­nás fürdő­hely, 1279-ben: oppidum­ként jegy­zik az ok­irat­ok, ahol meg­for­dult a ma­ga ko­rá­ban sok-sok je­les tör­té­nel­mi sze­mé­lyi­ség: Au­gusz­ta Vik­tó­ria, II. Sán­dor cár, Fe­renc Jó­zsef, Er­zsé­bet királynő, Bis­marck, II. La­jos, II. Mik­sa ba­jor ki­rá­lyok, Rossini, Balthasar Neu­mann, Lev Tolsz­toj, Richard Strauss és még so­kan má­sok. 1970-ben itt járt Neil Armstrong is. Az ün­nep­ség név­adó­ja azon­ban, a mi Rá­kó­czi fe­je­del­münk, so­ha nem járt Bad Kissingenben. S ak­kor ho­gyan lett ő a név­adó? Úgy, hogy a főforrást 1752-ben Ragozi, és az erős for­rást Pandur né­ven em­lí­tik, egy ko­ra­bé­li írás­ban.

A név­adás­ról két ma­gya­rá­zat van for­ga­lom­ban. Az egyik sze­rint a Rá­kó­czi ve­zet­te sza­bad­ság­harc bu­ká­sa után, oszt­rák tisz­tek ad­ták vol­na e ne­vet a for­rás­nak, és­pe­dig ra­bi­á­tus ter­mé­sze­te vé­gett. Má­sik ha­gyo­mány sze­rint Rá­kó­czi zsol­do­sai kú­rál­ták itt se­be­sü­lé­se­ik oká­ni ba­ja­i­kat, s ők ad­ták vol­na a for­rás­nak a fe­je­del­met tisztelendő, a Rá­kó­czi ne­vet. 1950-ben el­ha­tá­roz­ta a vá­ros vezetősége, hogy min­den év jú­li­us utol­só hét­vé­gén Rá­kó­czi­-ün­ne­pet fog­nak ren­dez­ni, 1991-ben pe­dig köz­té­ri szob­rot is ál­lí­tot­tak a Nagy­sá­gos Fe­je­de­lem­nek.

A vá­ros köz­pon­ti ut­cá­in asz­ta­lok és pa­dok vég­te­len so­ra, te­le ünneplő né­pes­ség­gel, pa­tak­ban fo­lyik a sör és a bor. Késő dél­után a vá­ros­há­za előtt fel­ál­lí­tott tri­bün elé egy csa­pat kék­dol­má­nyos kür­tös jel­zi a főpolgármester meg­ér­ke­zé­sét, kí­sé­re­té­ben van Rá­kó­czi és ne­je, kor­hű ru­há­ban, va­la­mint egy tö­rök, egy fran­cia, va­la­mint Sió­fok test­vér­vá­ros­ok pol­gár­mes­te­rei. Bad Kis­sin­gen főpolgár­mes­tere meg­nyit­ja az ün­nep­sé­ge­ket, ez­után fran­ci­á­ul és tö­rö­kül szól­nak a ven­dé­gek, a sió­fo­ki pe­dig jó né­met­ség­gel üd­vöz­li az ün­nep­lőket.

Zsig­mond E. ba­rá­tom­mal, volt év­fo­lyam­tár­sam­mal (aki­nek a ze­te­laki sá­ros ut­cák, majd Szová­tán a gyer­mek­te­len asszo­nyo­kat bol­do­gí­tó orvoskodás után, pár évig sze­mé­be fúj­ta a szél a ma­rok­kói si­va­tag ho­mok­ját; majd át­kelt az Al­po­kon, észa­ki irány­ba, s így az­tán csak idő kér­dé­se volt, hogy össze­fut­has­sunk) elég messze ül­tünk a tribüntől, kö­rü­löt­tünk már­is emel­ke­dett ün­ne­pi han­gu­lat ural­ko­dott. Mi­kor asz­tal­tár­sa­ink­kal kö­zöl­tük, hogy mi ugyan­is ma­gya­rok va­gyunk, meg­kér­dez­ték nyom­ban, hogy még­is hon­nan be­szé­lünk fo­lyé­ko­nyan né­me­tül? Meg­mond­tuk. Sze­ret­jük a ma­gya­ro­kat – hang­zott a nyug­tá­zás.

A meg­nyi­tó után alig tud­tunk a főutcán vé­gig­gyú­ród­ni a Bad Kissingeni lo­vas quadrilla be­mu­ta­tó­já­ra: csu­pa szép né­met lány, ma­gyar hu­szár gú­nyá­ban, pa­nyó­ká­ra ve­tett men­té­vel vál­lu­kon; az asszo­nyok fe­ke­te za­kót és ci­lin­dert vi­sel­tek. Va­la­mennyi­en szé­pek és fe­sze­sen ülik meg a lo­vat.

Ez­után be­tér­tünk egy bo­ro­zó­ba. Két év­szá­zad le­he­le­tét érez­tem a sej­tel­mes fél­ho­mály­ban. Asz­ta­lun­kon egy kar­csú vá­zá­ban két szál ró­zsa: a ham­bur­gi mat­róz­kocs­mák em­lé­ke ke­rít ha­tal­má­ba! Ham­burg, 1983: szőke, len­gyel kolleganők tár­sa­sá­gá­ban ke­res­tem azt a mat­róz­kocs­mát, ame­lyik­ben haj­dan Brahms ta­lál­ko­zott Re­mé­nyi­vel és ze­ne­ka­rá­val. Faludi vers­sor kí­sér­tett ak­kor és jut most is eszem­be: „a mat­róz­kocs­mák mé­lyén fel­zo­kog­tam” – hát igen, ilye­nek va­gyunk mi, fér­fi­ak, min­dig ke­re­sünk va­la­mit, s ugyan­csak nem rit­kán va­la­kit. A két szál ró­zsát fény­ké­pen örö­kí­tet­tem meg.

Nos, az ün­nep to­váb­bi két na­pos prog­ram­ja he­lyett ha­za­in­dul­tunk más­nap reg­gel, mi­vel to­váb­bi lá­to­ga­tást is ter­vez­tünk, út­ba ejt­ve Rothenburg o. d. T. vá­ros­kát, ame­lyik ar­ról ne­ve­ze­tes, hogy ma­ga a kon­zer­vált kö­zép­kor. Itt ta­lál­ha­tó Tilman Riemenschneider (~1499–1531) Heilig-Blut fa­ra­gott ol­tá­ra.

Kel­le­mes, sze­líd dom­bok, erdők és mezőkön ke­resz­tül au­tóz­tunk, szán­dé­ko­san el­ke­rül­ve a gyors­for­gal­mú au­tó­pá­lyát. És ak­kor, egy alig két és fél­ezer la­kost szám­lá­ló kis­vá­ros szé­lén, a haj­da­ni her­ceg­sé­gi park­ban előttünk áll a bükk­fák kö­zött, egy ma­gas osz­lop­sze­rű tal­pa­za­ton Liszt szob­ra: Franz von Liszt, ol­vas­ha­tó a fel­irat. A hely­bé­li­ek „der schwarze Mann” – egy­sze­rű­en fe­ke­te em­ber­nek ne­ve­zik, a sö­tét pa­ti­na mi­att. Hogy ke­rült ide, egy kis he­lyi­ség park­já­ba Liszt mell­szob­ra? Gon­dol­tam, utá­na kel­le­ne jár­jak en­nek. A hely­bé­li tu­risz­ti­kai hi­va­tal infója nem ve­ze­tett to­vább. A pes­ti Liszt-mú­ze­um igaz­ga­tó­asz­szo­nya rá­ve­ze­tett ar­ra a nyom­ra, ami alap­ján né­met anya­got ta­nul­má­nyoz­va, a következő hát­tér raj­zol­ha­tó meg: a Fürst zu Hohenlohe-Schillingsfürst csa­lá­dot kettős kap­cso­lat fűz­te Liszt­hez. Az egyik fiú, Kons­tan­tin, fe­le­sé­gül vet­te azt a Marie zu Sayn-Wittgensteint (1837–1920) aki­nek any­já­val, Prin­zessin Caroline zu Sayn-Wittgensteinnal élt együtt Liszt Weimarban, aho­vá Pá­rizs­ból, a csa­lá­di kö­te­lék elől me­ne­kült. Kons­tan­tin egyik test­vé­re kú­ri­ai bí­bo­ros volt, akit sze­mé­lyes ba­rát­ság is fű­zött Liszt­hez. Így hát érthető, mi­ért for­dult meg Liszt Schillingsfürs­tön több al­ka­lom­mal, és emi­att ál­lít­ta­tott szob­rot a her­ce­gi csa­lád a fa­lu szé­lén, a haj­dan her­ce­gi an­gol­park­ban, ami ma a vá­ros­ka gon­do­zá­sá­ban ta­lál­ha­tó.

Ki a Rá­kó­czi­-szo­bor al­ko­tó­ja? A kér­dés­re gyors vá­laszt kap­tam: al­ko­tó­ja nem kí­ván­ja ma­gát meg­ne­vez­ni. Ki­nek a mun­ká­ja a Liszt-szo­bor? Saj­nos nem si­ke­rült meg­tud­nom.

Ma­rad még egy kér­dés: mi­nek tu­laj­do­nít­ha­tó, hogy egy ilyen mon­dén né­met fürdőhely fő for­rá­sai Rá­kó­czi és Pan­dúr ne­vet vi­sel­nek, és a né­me­tek ün­ne­pi ren­dez­vénnyel tisz­te­leg­nek, s még szob­rot is ál­lí­tot­tak a Nagy­sá­gos Fe­je­de­lem­nek? Nem tu­dok sen­ki vé­le­mé­nyé­re hi­vat­koz­ni, el­mon­dom hát sa­ját gon­do­la­ta­i­mat. Az­zal kez­de­ném, hogy élő tv-adás­ban lát­tam an­nak ide­jén Mann­heimban Kis­hont, egy iro­dal­mi es­tén. Sok-sok kér­dés­re kel­lett vá­la­szol­jon. Az­tán a vé­gén ő tet­te fel a kér­dé­sek kér­dé­sét, mond­ván: nem tu­dom, mi­ért sze­re­tik a né­me­tek a köny­ve­i­met? És egy­ál­ta­lán az én hu­mo­ro­mat? És ek­kor, min­den­ki passzolt, sen­ki­nek nem lé­vén rak­tá­ron, amit mond­ha­tott vol­na. Ne­kem lett vol­na, de hát nem en­ge­met kér­de­zett. Most pe­dig el­mon­dom, mi­vel a két fen­ti kér­dést összefüggőnek tar­tom, ne­ve­ze­te­sen: Né­met­or­szág alig száz-va­la­mennyi esztendő óta van, ad­dig ugyan­is 158, ne­tán valahánnyal még több kis her­ceg­ségből ál­lott. Köz­pon­ti ha­ta­lom nem lé­vén, min­den her­ceg auto­riter mó­don ural­ko­dott ma­rok­nyi te­rü­le­ten. Min­den kis ural­ko­dó tar­tott ud­va­ri mű­vé­sze­ket, ze­né­sze­ket, tudvalévőleg a ha­ta­lom szí­ve­sen dí­szí­ti ma­gát je­les sze­mé­lyek­kel.  Ezen az ala­pon nőtt ki a fi­lo­zó­fu­sok nem­ze­té­nek is ne­ve­zett né­met nép. A köz­nép azon­ban fel­tét­len alá­zat­tal tar­to­zott a felsőbbségnek. Min­den­ki­ben be­le vésődött a felsőbbség fel­tét­len tisz­te­le­te. De, éven­te egy­szer, a far­san­gi mó­kák ide­jén sza­ba­dott ki­mon­da­ni olyant is, amit más­kor so­ha. Ezért pe­dig a né­met far­sang és a far­san­gi mu­lat­sá­gok a leg­szí­ne­sebb ren­dez­vé­nyek a mai Eu­ró­pá­ban. Mély­sé­ges gyö­ke­ret vert a né­met­ben a hu­mor, mint kom­mu­ni­ká­ci­ós esz­köz. Aki pe­dig is­me­ri a far­san­gi mó­kás előadásokat, ame­lyek so­rán rend­kí­vül mű­velt szó­be­li esz­kö­zök­kel, más né­pek sze­mé­ben el­kép­zel­he­tet­len mó­don szok­ták ki­gú­nyol­ni a po­li­ti­kai élet szereplőit. Nos, így Kis­hon is meg­ér­tet­te vol­na, ha va­la­ki ezt ne­ki így el­mond­ja.

Van a né­me­tek szá­má­ra tör­té­nel­mük­nek egy le­han­go­ló té­nye­zője is: vaj­mi ke­vés sza­bad­ság­harc, s va­la­mennyi ve­re­ség­gel vég­ződött. Ép­pen ezért rend­kí­vü­li tisz­te­let­tel adóz­nak azok­nak, akik fegy­ver­rel a ke­zük­ben har­col­tak a sza­bad­sá­gu­kért. Nos, eb­be a kép­be be­le is il­lik a Nagy­sá­gos Fe­je­de­lem. Az idei, 57. Rá­kó­czi ün­ne­pen meg­je­lent egy szép Rá­kó­czi­-fü­zet is. El­ol­vas­tam, ki­fo­gás­ta­lan írás. A bo­rí­tó­la­pon az is­mert Mányoki fes­tet­te Rá­kó­czi­-arc­kép, ami nagy, két­mé­te­res posz­­ter for­má­tum­ban len­gett a vá­ros­ban, az ut­cák fe­lett is.

Szál­lo­dánk­ban a fo­ga­dó asz­szony­ság kitüntető ked­ves­ség­gel ke­zelt ben­nün­ket, úgy vál­tunk el Katharinától, hogy jövőben új­ból szál­ló­ven­dé­gei le­szünk, majd há­rom na­pon ke­resz­tül kí­vá­nunk ré­sze­sei len­ni (vendég)szere­te­tének.