magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Szé­kely Géza: IPPART 2007: A mű­vé­szet megidéző ere­je Sólyom­kőváron


Sem a fontainebleau-iak, sem a nagy­bá­nya­i­ak nem sejt­het­ték, hogy nyom­do­ka­i­kon ha­lad­va ma­nap­ság hány és hány al­ko­tó­tá­bor fog szin­te gom­ba­mód meg­szü­let­ni. Hogy mi az oka, mi a ma­gya­rá­za­ta en­nek az al­ko­tó­tá­bor-ala­pí­tá­si őrületnek, olyan kor­szak­ban, ami­kor so­kak sze­rint le­ál­do­zó­ban a ha­gyo­má­nyos ér­te­lem­ben vett képzőművészet? Mi ve­zé­rel­he­ti egy-egy hely­ség, egy-egy te­le­pü­lés la­ko­sa­it, hogy tevőlegesen is részt vál­lal­ja­nak va­la­mely al­ko­tó­tá­bor meg­szer­ve­zé­sé­ben, le­bo­nyo­­lí­tá­sá­ban? Pél­dá­ul úgy, hogy szál­lást biz­to­sí­ta­nak há­zuk tá­ján, egy kí­vül­ál­ló szá­má­ra meglehetősen kü­lönc­nek tűnő, nap­ja­i­kat fes­te­ge­tés­re, raj­zol­ga­tás­ra pa­zar­ló, rá­né­zés­re is oly­kor cso­da­bo­gár ala­kok­nak. Vagy úgy, hogy va­cso­rá­ra hív­ják, min­den fi­nom­ság­gal trak­tál­va őket egy-egy por­tán. Vagy a tá­bo­ro­zás szál­lás­he­lyé­re, mint egy jó tün­dér le­ejt­ve egy-egy gyü­mölccsel, sü­te­mény­nyel te­li ko­sa­rat, ne­tán egy-egy kor­só bort. Nem is be­szél­ve azon személyekről, akik a pénz­tár­cá­ju­kat is meg­nyit­va, a hi­va­ta­los he­lyek­ről oly­kor alig csur­do­gá­ló anya­gi-pénz­be­li tá­mo­ga­tást meg­fe­jel­ve, te­szik lehetővé, hogy fenn­ma­rad­has­son  va­la­mely al­ko­tó­tá­bor. De mi ve­zé­rel­he­ti ma­gu­kat az al­ko­tó­mű­vé­sze­ket, hogy időről időre mű­ter­mi ma­gá­nyuk­ból ki­ra­joz­va, egy­más tár­sa­sá­gát ke­res­sék, vál­lal­va mind­azo­kat a ne­héz­sé­ge­ket, ame­lyek a meg­szo­kott, sa­ját kép­re és ha­son­más­ra ki­ala­kí­tott al­ko­tói ele­fánt­csont­to­rony-ma­gány időszakos fel­adá­sá­ra bír­ja őket? Olyan nyű­gök­kel ter­he­sen, mint a munkahelyről va­ló elkérezés, az al­ko­tás­hoz el­en­ged­he­tet­len moz­gó­mű­hely: tá­bo­ri áll­vány, festőszék, fes­ték­lá­da, vász­nak, pa­pí­rok ci­pe­lé­se az uta­zás fo­lya­mán, oly­kor több­szö­ri át­szál­lás­sal. Mert bi­zony, a leg­töb­bünk­nek szű­kös mun­ka­he­lyi fizetéséből, legfennebb a mű­ter­mi költ­sé­gek­re és a csa­lád el­tar­tá­sá­ra fut­ja, sa­ját au­tó­ra már nem.

Töp­ren­gés­re késztető kér­dé­sek, ame­lyen tör­he­tik az­tán a mű­vé­szet­tör­té­né­szek és a szo­ci­ál­pszi­cho­ló­gu­sok a fe­jü­ket. Egy azon­ban bi­zo­nyos­nak tűn­het: va­la­mi kö­zös szel­le­mi erő, va­la­mi daimon le­het az oka, hogy időről időre egy­más­ra ta­lál tíz-ti­zen­öt nap­ra, va­la­mely al­ko­tói cso­por­to­su­lás és mű­pár­to­ló kö­zön­sé­ge. És tör­té­nik mind­ez mond­hat­ni szem­ben az ár­ral, olyan kor­ban, ami­kor egy-egy tár­lat­meg­nyi­tón  nem is annyi­ra a fa­la­kon lévő al­ko­tá­sok­ra fi­gyel a nagy­ér­de­mű ja­va­ré­sze, ha­nem in­kább a külsőségekre. A kép­vá­sár­lás lehető­sé­géről nem is be­szél­ve. Vagy olyan kö­rül­mé­nyek kö­zött, ami­kor a mé­dia jelentős ré­sze csak ak­kor kép­vi­sel­te­ti ma­gát, ha nincs egyéb szen­zá­ció, mond­juk a po­li­ti­ka ber­ke­i­ben vagy nem ad­nak át ép­pen va­la­hol egy vá­sár­csar­no­kot.

Az a bi­zo­nyos szel­le­mi­ség ál­ta­lá­ban je­len szo­kott len­ni, ahol né­há­nyan egy­be­gyűl­nek, mond­juk mint ese­tünk­ben, a mű­vé­szi ka­tar­zis meg­szü­le­té­sé­nek a re­mé­nyé­ben. Mint ahogy je­len volt a kér­dé­ses sólyomkővári al­ko­tó­tá­bor egy he­tes időszakában is az a bi­zo­nyos, em­be­re­ket egy­be­kap­cso­ló daimon, az együtt al­ko­tás szel­le­me. Bi­zo­nyí­té­kul szol­gál­hat mind­er­re, a meglehetősen rö­vid időszak fo­lya­mán lét­re­jött szám­ta­lan, a hely gé­ni­u­szát tükröző mű­al­ko­tás is, amelyből egy vá­lo­ga­tás ere­jé­ig ízelítőt kap­ha­tott a már jel­zett, a kö­rül­mé­nyek foly­tán fél­re­si­ke­re­dett mó­don, a ko­lozs­vá­ri kö­zön­ség is. Mert igen­is, ha egy föld­raj­zi táj­egy­ség­nek van szel­lem-ar­cu­la­ta, ak­kor a Bi­ha­ri-ha­va­sok eme, szin­te ki­zá­ró­la­go­san szlo­vá­kok lak­ta  hegy-völ­gyes vi­dé­ké­nek az­tán van. Há­rom­szé­ki szü­le­té­sű­ként, ed­dig is volt fo­gal­mam, hogy mit is je­lent a hegy­vi­dé­ki han­gu­lat, de  ilyen, a he­gyek kö­zé szét­szórt te­le­pü­lé­sen  meg­ál­mo­dott al­ko­tó­tá­bor­ban még nem­igen le­het­tem je­len, ha­csak a nagy­bá­nyai, il­let­ve a felsőbányai al­ko­tó­tá­bo­rok nem szá­mít­ha­tók rész­ben ha­son­ló jel­le­gű­nek. S az­tán az a kü­lön­le­ges él­mény, hogy ma­gam is er­dé­lyi, sőt szé­kely­föl­di szár­ma­zá­sú ma­gyar­ként, ta­lál­koz­hat­tam olyan, a szé­kely­ség­hez ha­son­ló­an kom­pakt kö­zös­ség­ben élő má­sik, ro­má­ni­ai ki­sebb­ség­gel, mint a va­la­mi­kor a 17–18. szá­zad­ban, főleg a Má­ria Te­ré­zia ural­ko­dá­sa ide­jén Sólyomkővárra és kör­nyé­ké­re,  üveg­gyár­tás cél­já­ból le­te­le­pí­tett és ma is egy­sé­ges szlo­vák né­pes­ség­gel. Egy olyan szi­ge­tén jár­hat­tam az er­dé­lyi szlo­vák­ság­nak, amely zárt­sá­gá­ból adó­dó­an sok min­dent megőrzött szel­le­mi­ségéből, a nyel­vén kí­vül a gon­dol­ko­dás­mód­já­ban, élet­vi­tel­ében s így az épít­ke­zé­sé­ben, amely szer­ve­sen al­kal­maz­ko­dott a tá­ji adott­sá­gok­hoz. Egy röp­ke hét per­sze nem elegendő mé­lyebb be­te­kin­tés­re, de egy-egy al­ko­tás ere­jé­ig bi­zo­nyá­ra si­ke­rült va­la­mit meg­ra­gad­ni ab­ból a bi­zo­nyos ge­nius lociból. Megejtőnek ta­lál­tam a ma­gam szá­má­ra pél­dá­ul a kö­zép­ko­ri han­gu­la­tot árasz­tó gaz­da­sá­gi ud­va­ro­kat, ahol hellyel-köz­zel még ma­nap­ság is fo­lyik a ré­gi be­vett szo­kás sze­rin­ti gaz­dál­ko­dás, ál­lat­tar­tás, szé­na­be­gyűj­tés, a té­li tüzelő ha­za­szál­lí­tá­sa. Csak az üveg­hu­ták, a meg­él­he­tés alap­ága­za­tá­nak szín­te­re már a múl­té. En­nek is tud­ha­tó be rész­ben, hogy a rend­szer­vál­tás után, a jobb bol­do­gu­lás re­mé­nyé­ben megkez­dő­dött a hely­bé­li­ek Szlo­vá­ki­á­ba történő el­ván­dor­lá­sa. Ezt tük­rö­zik az el­ha­gyott por­ták be­desz­ká­zott ab­la­kai, a mál­la­do­zó csű­rök és is­tál­lók, a ma­guk szív­szo­rí­tó s ugyan­ak­kor ih­le­tet su­gár­zó for­ma­gaz­dag vi­lá­ga, amely mind az Er­délyből (Bras­só, Ko­lozs­vár, Zi­lah, Szilágysomlyó), mind pe­dig az Anya­or­szág­ból ér­ke­zet­tek­nek meg­ra­gad­ta az al­ko­tói fan­tá­zi­á­ját. Per­sze min­den­ki a ma­ga lá­tás­mód­já­nak megfelelően kész­tet­te ta­nú­ság­té­tel­re, il­let­ve ál­mod­ta kép­pé, egy­faj­ta időkövületté az ál­ta­la ki­vá­lasz­tott mo­tí­vu­mot. Így pél­dá­ul az  örök fi­a­tal id. Starmül­ler Gé­za, Csó­ka Lász­ló és Már­kus Lász­ló (aki a szom­szé­dos zo­vá­nyi­ként, a tá­bor egyik szer­vezője is) na­tu­ra­liz­mus­ba haj­ló,  imp­resz­szionisztikus je­gye­ket hor­do­zó al­ko­tá­sai már-már do­ku­men­tum­sze­rű hű­ség­gel köz­ve­tí­tik a kör­nye­zet su­gall­ta  él­ményt. Nem is be­szél­ve Haj­dú At­ti­la ér­zék­le­tes, a szó szo­ros ér­tel­mé­ben vett, jól időzített fo­tó­i­ról. De érdekfeszítő az a lá­tás­mód is, aho­gyan Sza­bó Vil­mos (és nem mel­lé­ke­sen az IppArt fé­le kez­de­mé­nye­zés egyik el­in­dí­tó­ja, mond­hat­ni szel­le­mi aty­ja­ként), a ma­ga sa­já­to­san ar­tisz­ti­kus hűt­len-hű­sé­gé­vel, a kö­rül­járt mo­tí­vu­mok bel­ső lé­nye­gé­nek eredendő, tit­kos erőterét bon­col­gat­ja. Eb­be a vo­nu­lat­ba so­rol­nám még a Dimény And­rás, Vá­ri Váncza Edit és Szé­kely Gé­za mun­ká­it is. Bár lát­vány­sze­rűbb meg­kö­ze­lí­tés­ben, de ha­son­ló al­ko­tói el­vek jel­lem­zik az Ador­ján Ilo­na, Barta Ilo­na, Starmüller Ka­ta­lin és a Vetró B. S. And­rás és az idei al­ko­tó­tá­bor főszervezőjének Sza­bó At­ti­lá­nak az al­ko­tá­sa­it is.

És ha már szó esett, hogy min­den tá­bor­nak van va­la­mi­lyen szel­le­mi ter­mé­sze­tű daimonja, ami von­zás­te­ré­be von­ja az em­be­re­ket, a sólyomkővári al­ko­tó­tá­bor­nak a már fel­idé­zett vo­ná­sai  mel­lett, még hadd em­lít­sem meg egy má­sik sa­já­tos­sá­gát:  csa­lá­di­as jel­le­gét. Más al­ko­tó­tá­bo­rok­nak is sa­ját­ja ugyan a csa­lá­di­as lég­kör, de itt még in­kább ér­vé­nyes ez a ki­té­tel. Ugyan­is a szilágysomlyói re­for­má­tus egy­ház­me­gye ál­tal Sólyomkővár ha­tá­rá­ban épí­tett és a ta­valy óta hasz­nált ven­dég­ház­ba ide­ér­ke­zett képzőművészek együtt le­het­tek hosszabb-rö­vi­debb ide­ig csa­lád­tag­ja­ik­kal is. Oly­kor-oly­kor pél­dá­ul gyer­mek­sí­rás volt a haj­na­li ébresztő, mint ahogy es­tén­ként a kö­zös, haj­da­ni di­ák­ko­ri él­mé­nyek (több kö­zép­is­ko­lai és egye­te­mi tár­sam­mal pél­dá­ul évek óta itt ta­lál­koz­tam) fel­ele­ve­ní­té­sét és mű­vé­sze­ti esz­me­fut­ta­tá­so­kat le­zár­va, együtt­ének­lés­sel bú­csúz­tat­tuk a na­pot, ne­megy­szer ép­pen az IppArt fé­le kép­zőművészeti kez­de­mé­nye­zés tíz éves fenn­ál­lá­sa óta egyik főtámogatója, Csepei Já­nos mér­nök és fe­le­sé­ge tár­sa­sá­gá­ban.

Ezek után kér­dem én, mi is le­het­ne, ami gát­ját áll­hat­ná az Ipp-Art cso­por­to­su­lás ál­tal al­ko­tó­tá­bo­rok és kö­zös tár­la­tok for­má­já­ban im­már tíz éve élet­re hí­vott szel­le­mi­ség­nek? Kik tar­tóz­tat­hat­nák fel, éven­te új­ra és új­ra meg­idé­zett daimonjának megtermé­ke­nyítő ere­jét? Kü­lö­nö­sen, ha Is­ten­re tá­masz­kod­va, a bűv­kö­ré­be ke­rült al­ko­tók és pár­to­ló­ik is úgy akar­ják... 



vissza a kiadáshoz
minden cikke
GALÉRIA rovat összes cikke

© Művelődés 2008