|
|||||||||
Székely Géza:
IPPART 2007: A művészet megidéző ereje Sólyomkőváron
Sem a fontainebleau-iak, sem a nagybányaiak nem
sejthették, hogy nyomdokaikon haladva manapság hány és hány
alkotótábor fog szinte gombamód megszületni. Hogy mi az oka, mi a
magyarázata ennek az alkotótábor-alapítási őrületnek, olyan korszakban,
amikor sokak szerint leáldozóban a hagyományos értelemben vett
képzőművészet? Mi vezérelheti egy-egy helység, egy-egy település
lakosait, hogy tevőlegesen is részt vállaljanak valamely
alkotótábor megszervezésében, lebonyolításában? Például úgy,
hogy szállást biztosítanak házuk táján, egy kívülálló számára
meglehetősen különcnek tűnő, napjaikat festegetésre, rajzolgatásra
pazarló, ránézésre is olykor csodabogár alakoknak. Vagy úgy, hogy
vacsorára hívják, minden finomsággal traktálva őket egy-egy portán.
Vagy a táborozás szálláshelyére, mint egy jó tündér leejtve egy-egy
gyümölccsel, süteménynyel teli kosarat, netán egy-egy korsó bort. Nem
is beszélve azon személyekről, akik a pénztárcájukat is megnyitva, a
hivatalos helyekről olykor alig csurdogáló anyagi-pénzbeli
támogatást megfejelve, teszik lehetővé, hogy fennmaradhasson valamely alkotótábor. De mi
vezérelheti magukat az alkotóművészeket, hogy időről időre műtermi
magányukból kirajozva, egymás társaságát keressék, vállalva
mindazokat a nehézségeket, amelyek a megszokott, saját képre és
hasonmásra kialakított alkotói elefántcsonttorony-magány időszakos
feladására bírja őket? Olyan nyűgökkel terhesen, mint a munkahelyről
való elkérezés, az alkotáshoz elengedhetetlen mozgóműhely: tábori
állvány, festőszék, festékláda, vásznak, papírok cipelése az utazás
folyamán, olykor többszöri átszállással. Mert bizony, a
legtöbbünknek szűkös munkahelyi fizetéséből, legfennebb a műtermi
költségekre és a család eltartására futja, saját autóra már nem.
Töprengésre késztető kérdések, amelyen törhetik aztán a művészettörténészek és a szociálpszichológusok a fejüket. Egy azonban bizonyosnak tűnhet: valami közös szellemi erő, valami daimon lehet az oka, hogy időről időre egymásra talál tíz-tizenöt napra, valamely alkotói csoportosulás és műpártoló közönsége. És történik mindez mondhatni szemben az árral, olyan korban, amikor egy-egy tárlatmegnyitón nem is annyira a falakon lévő alkotásokra figyel a nagyérdemű javarésze, hanem inkább a külsőségekre. A képvásárlás lehetőségéről nem is beszélve. Vagy olyan körülmények között, amikor a média jelentős része csak akkor képviselteti magát, ha nincs egyéb szenzáció, mondjuk a politika berkeiben vagy nem adnak át éppen valahol egy vásárcsarnokot. Az a bizonyos szellemiség általában jelen szokott lenni, ahol néhányan egybegyűlnek, mondjuk mint esetünkben, a művészi katarzis megszületésének a reményében. Mint ahogy jelen volt a kérdéses sólyomkővári alkotótábor egy hetes időszakában is az a bizonyos, embereket egybekapcsoló daimon, az együtt alkotás szelleme. Bizonyítékul szolgálhat minderre, a meglehetősen rövid időszak folyamán létrejött számtalan, a hely géniuszát tükröző műalkotás is, amelyből egy válogatás erejéig ízelítőt kaphatott a már jelzett, a körülmények folytán félresikeredett módon, a kolozsvári közönség is. Mert igenis, ha egy földrajzi tájegységnek van szellem-arculata, akkor a Bihari-havasok eme, szinte kizárólagosan szlovákok lakta hegy-völgyes vidékének aztán van. Háromszéki születésűként, eddig is volt fogalmam, hogy mit is jelent a hegyvidéki hangulat, de ilyen, a hegyek közé szétszórt településen megálmodott alkotótáborban még nemigen lehettem jelen, hacsak a nagybányai, illetve a felsőbányai alkotótáborok nem számíthatók részben hasonló jellegűnek. S aztán az a különleges élmény, hogy magam is erdélyi, sőt székelyföldi származású magyarként, találkozhattam olyan, a székelységhez hasonlóan kompakt közösségben élő másik, romániai kisebbséggel, mint a valamikor a 17–18. században, főleg a Mária Terézia uralkodása idején Sólyomkővárra és környékére, üveggyártás céljából letelepített és ma is egységes szlovák népességgel. Egy olyan szigetén járhattam az erdélyi szlovákságnak, amely zártságából adódóan sok mindent megőrzött szellemiségéből, a nyelvén kívül a gondolkodásmódjában, életvitelében s így az építkezésében, amely szervesen alkalmazkodott a táji adottságokhoz. Egy röpke hét persze nem elegendő mélyebb betekintésre, de egy-egy alkotás erejéig bizonyára sikerült valamit megragadni abból a bizonyos genius lociból. Megejtőnek találtam a magam számára például a középkori hangulatot árasztó gazdasági udvarokat, ahol hellyel-közzel még manapság is folyik a régi bevett szokás szerinti gazdálkodás, állattartás, szénabegyűjtés, a téli tüzelő hazaszállítása. Csak az üveghuták, a megélhetés alapágazatának színtere már a múlté. Ennek is tudható be részben, hogy a rendszerváltás után, a jobb boldogulás reményében megkezdődött a helybéliek Szlovákiába történő elvándorlása. Ezt tükrözik az elhagyott porták bedeszkázott ablakai, a málladozó csűrök és istállók, a maguk szívszorító s ugyanakkor ihletet sugárzó formagazdag világa, amely mind az Erdélyből (Brassó, Kolozsvár, Zilah, Szilágysomlyó), mind pedig az Anyaországból érkezetteknek megragadta az alkotói fantáziáját. Persze mindenki a maga látásmódjának megfelelően késztette tanúságtételre, illetve álmodta képpé, egyfajta időkövületté az általa kiválasztott motívumot. Így például az örök fiatal id. Starmüller Géza, Csóka László és Márkus László (aki a szomszédos zoványiként, a tábor egyik szervezője is) naturalizmusba hajló, impreszszionisztikus jegyeket hordozó alkotásai már-már dokumentumszerű hűséggel közvetítik a környezet sugallta élményt. Nem is beszélve Hajdú Attila érzékletes, a szó szoros értelmében vett, jól időzített fotóiról. De érdekfeszítő az a látásmód is, ahogyan Szabó Vilmos (és nem mellékesen az IppArt féle kezdeményezés egyik elindítója, mondhatni szellemi atyjaként), a maga sajátosan artisztikus hűtlen-hűségével, a körüljárt motívumok belső lényegének eredendő, titkos erőterét boncolgatja. Ebbe a vonulatba sorolnám még a Dimény András, Vári Váncza Edit és Székely Géza munkáit is. Bár látványszerűbb megközelítésben, de hasonló alkotói elvek jellemzik az Adorján Ilona, Barta Ilona, Starmüller Katalin és a Vetró B. S. András és az idei alkotótábor főszervezőjének Szabó Attilának az alkotásait is. És ha már szó esett, hogy minden tábornak van valamilyen szellemi természetű daimonja, ami vonzásterébe vonja az embereket, a sólyomkővári alkotótábornak a már felidézett vonásai mellett, még hadd említsem meg egy másik sajátosságát: családias jellegét. Más alkotótáboroknak is sajátja ugyan a családias légkör, de itt még inkább érvényes ez a kitétel. Ugyanis a szilágysomlyói református egyházmegye által Sólyomkővár határában épített és a tavaly óta használt vendégházba ideérkezett képzőművészek együtt lehettek hosszabb-rövidebb ideig családtagjaikkal is. Olykor-olykor például gyermeksírás volt a hajnali ébresztő, mint ahogy esténként a közös, hajdani diákkori élmények (több középiskolai és egyetemi társammal például évek óta itt találkoztam) felelevenítését és művészeti eszmefuttatásokat lezárva, együtténekléssel búcsúztattuk a napot, nemegyszer éppen az IppArt féle képzőművészeti kezdeményezés tíz éves fennállása óta egyik főtámogatója, Csepei János mérnök és felesége társaságában. Ezek után kérdem én, mi is lehetne, ami gátját állhatná az Ipp-Art csoportosulás által alkotótáborok és közös tárlatok formájában immár tíz éve életre hívott szellemiségnek? Kik tartóztathatnák fel, évente újra és újra megidézett daimonjának megtermékenyítő erejét? Különösen, ha Istenre támaszkodva, a bűvkörébe került alkotók és pártolóik is úgy akarják... vissza a kiadáshoz minden cikke GALÉRIA rovat összes cikke |
|||||||||
|