|
|||||||||
Sas Péter:
130 éve született Kelemen Lajos, Erdély legendás levéltárosa
Kelemen Lajos történész-levéltáros neve és
munkássága összeforrott az erdélyi művelődéstörténet egész 20. századi
históriájával.
Nagyernyei Kelemen Lajos, Erdély legendás levéltárosa 1877. szeptember 30-án született a székely fővárosként emlegetett Marosvásárhelyen. Székely kisbirtokos nemesi családból származott. Édesapja, nagyernyei Kelemen Miklós a marosvásárhelyi királyi ítélőtáblánál volt törvényszéki irodatiszt. Édesanyja, albisi Csomoss Janka – akitől másodiknak született fia jó emlékezőtehetségét örökölte – három fiú- és három leánygyermeknek adott életet. Egész további életében, pályaválasztásában meghatározóak voltak azok az esztendők, melyeket szülővárosa Erdély-szerte nevezetes Református Kollégiumában töltött. Kedves latintanára, nagysolymosi Koncz József még erőteljesebben elmélyítette benne a történelem iránti érdeklődést. A múlt megismerésére olvasmányélményein kívül anyai nagyapja, Csomoss Miklós, volt 48-as honvéd visszaemlékezései ugyancsak erőteljesen ösztönözték. Egész további életét, érdeklődését befolyásolta Orbán Balázs hatkötetes Székelyföld leírása és Kőváry László Erdély régiségei című munkájának a megismerése, elolvasása. A letűnt korok emlékei felfedezésének vágya indította először felfedezőútra a negyedikes gimnazista diákot. Kirándulócsapatot szervezett és a „legnagyobb székely”, Orbán Balázs – akit megvallás nélkül is példaképének tekintett – példáján felbuzdulva, gyalogszerrel járta be Erdély feltáratlan műemlékeit, régiségeit rejtő falvait, hogy történelmüket megismerje és néprajzi, valamint művészeti értékeiket felfedezve rendre közreadja, megismertesse azokat. Így talált rá 1894-ben kollégiumbeli osztálytársával, ifj. ribicei Nemes Ödönnel a Kis-Küküllő bal partján fekvő Ádámos unitárius templomában a korabeli Magyarország legrégebbi évszámos (1526) mennyezetfestményére. A levéltári anyag fontosságára is hamar ráérzett, első kutatási élményei az otthoni családi levelesláda feltárásához fűződtek. Később tanulótársában, derzsi Biás István leendő városi levéltárosban hozzáértő szakmai társat kapott, együtt nézték át a marosvásárhelyi szabó és szűcs ipartársulat régi okleveleit és számadáskönyveit. Közülük egyet, a szűcs céh 1608. évi kiváltságlevelét lemásolta és beküldte Kolozsvárra Szádeczky Lajos egyetemi tanárnak, aki megjelentette a fontos 17. századi forrást a Székely Oklevéltár sorozatában. Az érettségi vizsgáján elnökként megjelenő Szádeczky visszaemlékezett az elkötelezetten és hozzáértéssel kutató diákra, s tudását tapasztalva biztatta ezen a területen való továbbtanulásra. Bátorítása eredményeként Kelemen Lajos 1896 őszén beiratkozott a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem történelem-földrajz szakára. Szádeczky Lajos támogatásával és szakmai ajánlásával az általa megismert „egyik legjobb ember”, dr. Gidófalvy István királyi közjegyző családjához került házitanítónak, ahol principálisa egyetlen gyermekét, a református kollégium diákját, Pistukát nevelte. Így végezhette el 1901-ben a tudományegyetemet, hogy közben nevelőként tartotta el magát. 1902-ben Gidófalvy István közjegyző ajánlására jutott be napidíjasként az Erdélyi Múzeum Könyvtára helyszíni katalógusa munkálataihoz. 1903. január 1-től átkerülhetett az Egyetemi Könyvtárhoz állami szolgálatba, Erdélyi Pál igazgató keze alá. Üres levéltári állás nem lévén, egy évig napidíjasaként a Hírlaptárban, majd egy évig a Régi Magyar Könyvtár (RMK) részlegen kapott munkalehetőséget. A későbbiekben az Erdélyi Nemzeti Múzeum Kézirattárában alkalmazták a leíró katalógus „felvételezésére”. Itt kezdte el ismerkedését a begyűjtött, bemenekített levéltári anyagokkal, levelesládákkal. Végleges kinevezése azonban egyre csak késlekedett. Egzisztenciális okokból 1907 májusában kénytelen volt elfogadni a kolozsvári unitárius kollégium immár harmadszori felkérését, s náluk lett a történelem és földrajz tanára. A lelkiismeretes és tehetséges nevelő elvállalta egyháza levéltárának rendezését is. Pedagógusként egy évtizeden keresztül 1918. május 1-jéig dolgozott. Kollégiumi tanársága idején, 1908 őszén újabb megtisztelő feladatot kapott, az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) megválasztotta tikárának. Ezt a munkakört megszakítás nélkül 1921 végéig töltötte be. Ekkor formailag lemondott ugyan, de helyettesítőként 1927 júliusáig megmaradt ezen a poszton. 1910. július 31-én megnősült, elvette bölöni Mikó Erzsébetet. Nem sokáig örvendhettek egymásnak, feleségét boldog házasságuk tízedik évfordulóján, súlyos, hosszas betegeskedés után veszítette el. Árván maradt, későbbi életsorsa miatt általa „szerencsétlen”-nek nevezett leányát, Erzsébetet egyedül kellett tovább nevelnie. 1918. május 1-jétől, mint szolgálattételre berendelt állami középiskolai tanár végre a „kolozsvári Tudományegyetem és Erdélyi Múzeum-Egyesület könyvtára levéltári osztályának” munkatársa lehetett. A Kolozsvárt megszálló román hadsereg az Egyetemi Könyvtárat 1919. május 12-én vette át. A magyar alkalmazottak és tisztviselők mindent megtettek a könyvtár és a levéltár páratlan gyűjteményeinek megmentéséért. Kelemen Lajos 1920 szeptemberétől egészen nyugdíjazásáig, 1938. január 1-jéig dolgozhatott az Egyetemi Könyvtárban elhelyezett Múzeumi Levéltár munkatársaként. A visszamagyarosodott tudományos élet a második bécsi döntés után nem nélkülözhette, 1940-ben múzeumi és levéltári főigazgatóként visszahívták régi munkahelyére. A korhatári előírások miatt 1942. július 1-jétől formailag ismét nyugdíjba helyezték, de ez gyakorlatilag semmit sem változtatott helyzetén, pótolhatatlanságára való tekintettel továbbra is megbízást kapott a főigazgatói munkakör betöltésére. Tudományszervezői feladatai ellátása mellett tanított a kolozsvári Református Tanárképzőben Erdély történetét és diplomatikát; a református és az unitárius Teológiai Akadémián diplomatikát; a katolikus Szent József fiúnevelő intézet szemináriumában ötvösmű-történetet, valamint tudományos előadásokat tartott szabadegyetemeken, számtalan EME rendezvényen, vándorgyűlésen és Marianum kirándulásokon. Ezekkel a tevékenységeivel nagy mértékben járult hozzá az erdélyi magyar közgondolkodás és történelmi tudat hiteles forrásokon alapuló kialakításához, neveléséhez, vagy megerősítéséhez. Kelemen Lajos már fiatal korában kitűnt íráskészségével, fogalmazási, szerkesztési hozzáértésével. 1908-ban a kolozsvári székhelyű Erdélyi Irodalmi Társaság, 1910-ben a marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Társaság választotta tagjává. A tudományos elismerések sem várattak magukra sokáig. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület 1927-ben igazgató választmányi tagjául fogadta. 1938-ban a Magyar Tudományos Akadémia választotta külső tagjai sorába. (Ezt a címet 1947 után visszavonták, de 1962-ben, felülvizsgálva a korábbi döntést, munkássága elismeréseként visszaadták.) 1940. október 24-én megkapta a magyar tudomány, irodalom és művészet terület kiemelkedő munkásainak járó, meghatározott számban, összesen tizenöt személynek kiosztható, értékadó Corvin-láncot. (Balogh Artúr jogász és Reményik Sándor költő társaságában.) Számtalan társadalmi feladatot vállalt: az Erdélyi Népmívelési Bizottság; a Könyv- és Levéltárosok Egyesülete, az Országos Cserkész Főtanács, az Unitárius Irodalmi Társaság elnökségében, a Magyarországi Unitárius Egyház fő- és képviselő tanácsának tagjaként, a Kolozs-Dobokai Egyházkör felügyelő gondnokaként és az Unitárius Egyház főgondnokaként. Mára világosan kirajzolódik, hogy fő műve az Erdélyi Múzeum Levéltárának kiteljesítése volt. Amikor közelebbről megismerhette, negyvenezer darabot számláló gyűjtemény volt csupán, amit 1918-ig közel félmilliós nagyságrendűvé fejlesztett. 1944-ben a levéltár állománya már megközelítette a hatszázezres darabszámot. Amikor a Román Szocialista Köztársaság Akadémiája átvette és Történeti Levéltárává keresztelte át, már milliós nagyságrendről beszélhettek. Kelemen Lajos írásainak, forrásközléseinek, tanulmányainak, cikkeinek, könyveinek, adatközléseinek bibliográfiája több mint 400 címszót tesz ki, és felöleli sokszínű alkotó tevékenysége: a helytörténet, a politikatörténet, a művelődés-, művészet-, egyház- és gazdaságtörténet, a régészet, a néprajz, a múzeum-, könyvtár- és levéltártörténet témaköreit, munkaterületeit. Mindezek dacára azt kell mondanunk, hogy tudásának csak kisebbik részét tudta megismerhetővé és közkinccsé tenni. Idejének legnagyobb részét elvette mások kutatásainak segítése, a mások számára történő adatgyűjtés – és legtöbbször a legprózaibb ok: családja, később önmaga mindennapi megélhetésének biztosítása. Első tudományos publikációja a Marosszéki határnevek a XVI. és a XVII. századból című forrásközlése volt, mely 1897-ben jelent meg (Székely Oklevéltár VI. kötet). Legkorábbi nagyobb lélegzetű munkájának az 1902-ben megjelent Kolozsvári Kalauzt tekinthetjük, mely utóbb három kiadást is megért. A különböző tudományágak ma is az alapvető forrásmunkák között tarthatják számon: Újabb adattár a vargyasi Daniel-család történetéhez (Kv. 1913), Hermányi Dienes József emlékiratai (Kv. 1925), Báró Bánffy Jánosné Wesselényi Jozefa emlékirata 1848– 49-es éleményeiről (Kv. 1931), Az Erdélyi Múzeum-Egyesület története (Kv. 1942), Kolozsvár története (Kolozsvár, 1942), Radnótfája története (Kv. 1942), Kolozsvár közvetlen környékének történelmi és műemlékei (Kv. 1943), Kalotaszeg történelmi és műemlékei (Kv. 1944), Erdélyi magyar templomi karzat- és mennyezetfestmények a XVII. századból (Kv. 1945) című tanulmányait. Néhány kiragadott példa a 400-at is meghaladó, fontosabbnál fontosabb dolgozatából, forrásközléséből: A kolozsvári Bethlen-bástya történetéhez (1905), Bod Péter levelei (1907), Kolozsvár ostroma és fölmentése a kuruc ostromzár alól 1707-ben (1908), Teleki Mihály halála és temetkezése (1913), Adatok öt székelyföldi unitárius templomkastély történetéhez (1916), A kolozsvári Szent Mihály templom tornyai (1924), Tölcséres jelvények a kolozsvári Szent Mihály templomon (1924), A kolozsvári piarista templom (1924), A legrégibb erdélyi magyar hímes oszlopok (1925), A kolozsvári Farkas utcai református templom (1926), Torockószentgörgy és emlékei (1926), A kolozsvári gróf Toldalagi- és Korda-ház (1927), A magyarfenesi báró Jósika-kastély (1927), A gogánváraljai mennyezetfestmény készítője és kora (1928), A történetíró Orbán Balázs (Ki volt), Biserica Sf. Mihail din Cluj (1933), Kolozsvári műemlék-krónika (1938), A házsongárdi temető (1940), A batizi kőedénygyár történetéhez (1942), A magyarfülpösi (Filpeą) református templom mennyezetfestményei (1944), A nyárádremetei feszület (1945), Körséta Petőfi oldalán a száz év előtti Kolozsváron (1946), Királyfalvi János ítélőmester (1954). Még életében megérhette, hogy tanítványai, munkatársai és barátai emlékkönyvvel tiszteleghettek személyisége és munkássága előtt. Eredetileg a 70. születésnapjára (1947) szánták ennek kiadását, de akkor – Benkő Samu szerint a kialakuló személyi kultusz miatt – nem jelenhetett meg a tisztelgő kötet. A már kinyomtatott tanulmányok önálló füzetként kerülhettek csak forgalomba. A füzetekből Szabó T. Attila öt teljes kollekciót beköttetett, ennyi példányban létezik az akkor elképzelt emlékkönyv. Az „igazi”, hivatalosan megjelentetett emlékkönyv Kelemen Lajos születésének 80. évfordulójára, 1957-ben válhatott közkinccsé. A vaskos, tanulmányoktól duzzadó, tetszetős kiállítású kötetben a magyar tisztelgők mellett román és szász történészek tanulmányai is megjelentek, alátámasztva Kelemen Lajos egyik fontos megállapítását, hogy „Erdély története a magyarok, a románok és a szászok közös múltja”. Életének utolsó, tevékenynek mondható szakaszában az érdeklődő közönség, tanárok, iskolások, turisták, éppen odacsapódó kíváncsiskodók részére rendezett városnéző sétákat. Helybelieket, bel- és külföldieket kalauzolt végig a történelmi város, Kolozsvár utcáin és az Erdélyi Panteonként emlegetett sírkertben, a Házsongárdi köztemetőben. Fájdalmas, csontritkulással és járásképtelenséggel párosuló betegsége nemcsak a városvezetéstől, hanem az utcán való közlekedéstől is eltiltotta. Az egyedül élő, önmagáról nehezen gondoskodó ember Fazakas János orvos-tanárnak köszönhetően 1961 januárjától jó két évet tölthetett biztonságban, megfelelő, kedvező ellátásban az Ortopéd Kórházban. Hosszas, súlyos betegeskedés után 1963. július 29-én hunyt el rokonánál Kolozsváron. A közösség szolgálatában – fogalmazhatnók meg egy rövidke tőmondatban, ha összegzését akarnók adni élete és munkássága alapvetésének. Akár unitárius egyháza főgondnokaként, akár az Erdélyi Múzeum levéltárosaként, akár – őt idézve – „levéltári források forgatója-kutatója”-ként, minden személyes, egyéni érdekeit alárendelte közössége szolgálatának. „Mert a meggyőződésem, hogy a magyar tudományosság előhaladását így, önzetlenül, a köz javára jobban lehet szolgálni” – írta 1942-es önéletrajzában. Erre a legfőbb tulajdonságára, mint tanításra emlékezett és emlékeztetett születésének századik évfordulóján, 1977-ben kedves és legközelebbi tanítványa, Szabó T. Attila is: „a testi halál csak a mának élő, önző emberi élet számára jelent véget, az önzetlen szolgálatban eltöltött élet a maga gazdag eredményeivel, követésre késztető példaadásával örökre beleépül a közösség erkölcsi, társadalmi, művelődési és tudományos életébe”. Kelemen Lajos lezárt életművét sokan értékelték, és még többen méltatták már. Talán legtalálóbban saját mondásával jellemezhetnénk életét és munkásságát: „Én nem pénzért, hanem a hazámért és nemzetemért, fajtám kincseiért dolgoztam.” vissza a kiadáshoz minden cikke ENCIKLOPÉDIA rovat összes cikke |
|||||||||
|