Művelődés

Nagyernyei Ke­le­men La­jos, Er­dély le­gen­dás le­vél­tá­ro­sa 1877. szep­tem­ber 30-án szü­le­tett a szé­kely fővárosként em­le­ge­tett Ma­ros­vá­sár­he­lyen. Szé­kely kis­bir­to­kos ne­me­si csa­lád­ból szár­ma­zott. Édes­ap­ja, nagyernyei Ke­le­men Mik­lós a ma­ros­vá­sár­he­lyi ki­rá­lyi ítélőtáblánál volt tör­vény­szé­ki iro­da­tiszt. Édes­any­ja, albisi Csomoss Jan­ka – akitől má­so­dik­nak szü­le­tett fia jó emlékezőtehetségét örö­köl­te – há­rom fiú- és há­rom le­ány­gyer­mek­nek adott éle­tet.

Egész to­váb­bi éle­té­ben, pá­lya­vá­lasz­tá­sá­ban meg­ha­tá­ro­zó­ak vol­tak azok az esztendők, me­lye­ket szü­lő­városa Er­dély-szer­te ne­ve­ze­tes Re­for­má­tus Kol­lé­gi­u­má­ban töl­tött. Ked­ves la­tin­ta­ná­ra, nagy­solymosi Koncz Jó­zsef még erőteljesebben el­mé­lyí­tet­te ben­ne a tör­té­ne­lem irán­ti érdeklődést. A múlt meg­is­me­ré­sé­re ol­vas­mány­él­mé­nye­in kí­vül anyai nagy­ap­ja, Cso­moss Mik­lós, volt 48-as hon­véd vissza­em­lé­ke­zé­sei ugyan­csak erőteljesen ösz­tö­nöz­ték. Egész to­váb­bi éle­tét, érdeklődését be­fo­lyá­sol­ta Or­bán Ba­lázs hat­kö­te­tes Szé­kely­föld le­írá­sa és Kőváry Lász­ló Er­dély ré­gi­sé­gei cí­mű mun­ká­já­nak a meg­is­me­ré­se, el­ol­va­sá­sa. A le­tűnt ko­rok em­lé­kei fel­fe­de­zé­sé­nek vá­gya in­dí­tot­ta először felfedezőútra a ne­gye­di­kes gim­na­zis­ta di­á­kot. Ki­rán­du­ló­csa­pa­tot szer­ve­zett és a „leg­na­gyobb szé­kely”, Or­bán Ba­lázs – akit meg­val­lás nél­kül is pél­da­kép­ének te­kin­tett – pél­dá­ján fel­buz­dul­va, gya­log­szer­rel jár­ta be Er­dély fel­tá­rat­lan mű­em­lé­ke­it, ré­gi­sé­ge­it rejtő fal­va­it, hogy tör­té­nel­mü­ket meg­is­mer­je és nép­raj­zi, va­la­mint mű­vé­sze­ti ér­té­ke­i­ket fel­fe­dez­ve rend­re köz­re­ad­ja, meg­is­mer­tes­se azo­kat. Így ta­lált rá 1894-ben kol­lé­gi­um­be­li osz­tály­tár­sá­val, ifj. ribicei Ne­mes Ödön­nel a Kis-Küküllő bal part­ján fekvő Ádá­­mos uni­tá­ri­us temp­lo­má­ban a ko­ra­be­li Ma­gyar­or­szág leg­ré­geb­bi év­szá­mos (1526) mennye­zet­fest­mé­nyé­re.

A le­vél­tá­ri anyag fon­tos­sá­gá­ra is ha­mar rá­ér­zett, első ku­ta­tá­si él­mé­nyei az ott­ho­ni csa­lá­di le­ve­les­lá­da fel­tá­rá­sá­hoz fűződtek. Később ta­nu­ló­tár­sá­ban, der­zsi Biás Ist­ván leendő vá­ro­si le­vél­tá­ros­ban hozzáértő szak­mai tár­sat ka­pott, együtt néz­ték át a ma­ros­vá­sár­he­lyi sza­bó és szűcs ipar­tár­su­lat ré­gi ok­le­ve­le­it és szám­adás­köny­ve­it. Kö­zü­lük egyet, a szűcs céh 1608. évi ki­vált­ság­le­ve­lét le­má­sol­ta és be­küld­te Ko­lozs­vár­ra Szádeczky La­jos egye­te­mi ta­nár­nak, aki meg­je­len­tet­te a fon­tos 17. szá­za­di for­rást a Szé­kely Ok­le­vél­tár so­ro­za­tá­ban.

Az érett­sé­gi vizs­gá­ján el­nök­ként megjelenő Szá­decz­ky vissza­em­lé­ke­zett az el­kö­te­le­zet­ten és hoz­zá­ér­tés­sel ku­ta­tó di­ák­ra, s tu­dá­sát ta­pasz­tal­va biz­tat­ta ezen a te­rü­le­ten va­ló to­vább­ta­nu­lás­ra. Bá­to­rí­tá­sa ered­mé­nye­ként Ke­le­men La­jos 1896 őszén be­irat­ko­zott a ko­lozs­vá­ri Fe­renc Jó­zsef Tu­do­mány­egye­tem tör­té­ne­lem-föld­rajz sza­ká­ra. Szádeczky La­jos tá­mo­ga­tá­sá­val és szak­mai aján­lá­sá­val az ál­ta­la meg­is­mert „egyik leg­jobb em­ber”, dr. Gidófalvy Ist­ván ki­rá­lyi közjegyző csa­lád­já­hoz ke­rült há­zi­ta­ní­tó­nak, ahol prin­ci­pá­li­sa egyet­len gyer­me­két, a re­for­má­tus kol­lé­gi­um di­ák­ját, Pistukát ne­vel­te. Így vé­gez­het­te el 1901-ben a tu­do­mány­egye­te­met, hogy köz­ben ne­ve­lő­ként tar­tot­ta el ma­gát.

1902-ben Gidófalvy Ist­ván közjegyző aján­lá­sá­ra ju­tott be na­pi­dí­jas­ként az Er­dé­lyi Mú­ze­um Könyv­tá­ra hely­szí­ni ka­ta­ló­gu­sa mun­ká­la­ta­i­hoz. 1903. ja­nu­ár 1-től át­ke­rül­he­tett az Egye­te­mi Könyv­tár­hoz ál­la­mi szol­gá­lat­ba, Er­dé­lyi Pál igaz­ga­tó ke­ze alá. Üres le­vél­tá­ri ál­lás nem lé­vén, egy évig na­pi­dí­ja­sa­ként a Hír­lap­tár­ban, majd egy évig a Ré­gi Ma­gyar Könyv­tár (RMK) rész­le­gen ka­pott munkalehetőséget. A későbbiekben az Er­dé­lyi Nem­ze­ti Mú­ze­um Kéz­irat­tá­rá­ban al­kal­maz­ták a le­író ka­ta­ló­gus „felvé­te­le­zé­sé­re”. Itt kezd­te el is­mer­ke­dé­sét a be­gyűj­tött, be­me­ne­kí­tett le­vél­tá­ri anya­gok­kal, le­ve­les­lá­dák­kal. Vég­le­ges ki­ne­ve­zé­se azon­ban egy­re csak kés­le­ke­dett. Eg­zisz­ten­ci­á­lis okok­ból 1907 má­ju­sá­ban kény­te­len volt el­fo­gad­ni a ko­lozs­vá­ri uni­tá­ri­us kol­lé­gi­um im­már har­mad­szo­ri fel­ké­ré­sét, s ná­luk lett a tör­té­ne­lem és föld­rajz ta­ná­ra. A lel­ki­is­me­re­tes és te­het­sé­ges nevelő el­vál­lal­ta egy­há­za le­vél­tá­rá­nak ren­de­zé­sét is. Pe­da­gó­gus­ként egy év­ti­ze­den ke­resz­tül 1918. má­jus 1-jé­ig dol­go­zott.

Kol­lé­gi­u­mi ta­nár­sá­ga ide­jén, 1908 őszén újabb megtisztelő fel­ada­tot ka­pott, az Er­dé­lyi Múzeum-Egyesület (EME) meg­vá­lasz­tot­ta tik­árá­nak. Ezt a mun­ka­kört meg­sza­kí­tás nél­kül 1921 vé­gé­ig töl­töt­te be. Ek­kor for­ma­i­lag le­mon­dott ugyan, de helyet­te­sí­tő­ként 1927 jú­li­u­sá­ig meg­ma­radt ezen a posz­ton.

1910. jú­li­us 31-én megnősült, el­vet­te bölöni Mikó Er­zsé­be­tet. Nem so­ká­ig ör­vend­het­tek egy­más­nak, fe­le­sé­gét bol­dog há­zas­sá­guk tí­ze­dik év­for­du­ló­ján, sú­lyos, hosszas be­te­ges­ke­dés után ve­szí­tet­te el. Ár­ván ma­radt, későbbi élet­sor­sa mi­att ál­ta­la „sze­ren­csét­len”-nek ne­ve­zett le­á­nyát, Er­zsé­be­tet egye­dül kel­lett to­vább ne­vel­nie.

1918. má­jus 1-jétől, mint szol­gá­lat­té­tel­re be­ren­delt ál­la­mi kö­zép­is­ko­lai ta­nár vég­re a „ko­lozs­vá­ri Tu­­do­mány­egye­tem és Er­dé­lyi Múzeum-Egyesület könyv­tá­ra le­vél­tá­ri osz­tá­lyá­nak” mun­ka­tár­sa le­he­tett. A Ko­lozs­várt meg­szál­ló ro­mán had­se­reg az Egye­te­mi Könyv­tá­rat 1919. má­jus 12-én vet­te át. A ma­gyar al­kal­ma­zot­tak és tisztviselők min­dent meg­tet­tek a könyv­tár és a le­vél­tár pá­rat­lan gyűj­te­mé­nye­i­nek meg­men­té­sé­ért.

Ke­le­men La­jos 1920 szeptemberétől egé­szen nyug­dí­ja­zá­sá­ig, 1938. ja­nu­ár 1-jé­ig dol­goz­ha­tott az Egye­te­mi Könyv­tár­ban el­he­lye­zett Mú­ze­u­mi Le­vél­tár mun­ka­tár­sa­ként. A vissza­ma­gya­ro­so­dott tu­do­má­nyos élet a má­so­dik bé­csi dön­tés után nem nél­kü­löz­het­te, 1940-ben mú­ze­u­mi és le­vél­tá­ri főigazga­tó­ként vissza­hív­ták ré­gi mun­ka­he­lyé­re. A kor­ha­tá­ri előírások mi­att 1942. jú­li­us 1-jétől for­ma­i­lag is­mét nyug­díj­ba he­lyez­ték, de ez gya­kor­la­ti­lag sem­mit sem vál­toz­ta­tott hely­ze­tén, pó­tol­ha­tat­lan­sá­gá­ra va­ló te­kin­tet­tel to­vább­ra is meg­bí­zást ka­pott a főigazgatói mun­ka­kör be­töl­té­sé­re.

Tudományszervezői fel­ada­tai el­lá­tá­sa mel­lett ta­ní­tott a ko­lozs­vá­ri Re­for­má­tus Tanárképzőben Er­dély tör­té­ne­tét és dip­lo­ma­ti­kát; a re­for­má­tus és az uni­tá­ri­us Te­o­ló­gi­ai Aka­dé­mi­án dip­lo­ma­ti­kát; a ka­to­li­kus Szent Jó­zsef fiúnevelő in­té­zet sze­mi­ná­ri­u­má­ban öt­vös­mű-tör­té­ne­tet, va­la­mint tu­do­má­nyos előadásokat tar­tott sza­bad­egye­te­me­ken, szám­ta­lan EME ren­dez­vé­nyen, ván­dor­gyű­lé­sen és Marianum ki­rán­du­lá­so­kon. Ezek­kel a te­vé­keny­sé­ge­i­vel nagy mér­ték­ben já­rult hoz­zá az er­dé­lyi ma­gyar köz­gon­dol­ko­dás és tör­té­nel­mi tu­dat hi­te­les for­rá­so­kon ala­pu­ló ki­ala­kí­tá­sá­hoz, ne­ve­lé­sé­hez, vagy megerő­síté­séhez.

Ke­le­men La­jos már fi­a­tal ko­rá­ban ki­tűnt írás­kész­sé­gé­vel, fo­gal­ma­zá­si, szer­kesz­té­si hoz­zá­ér­té­sé­vel. 1908-ban a ko­lozs­vá­ri szék­he­lyű Er­dé­lyi Iro­dal­mi Tár­sa­ság, 1910-ben a ma­ros­vá­sár­he­lyi Ke­mény Zsig­mond Tár­sa­ság vá­lasz­tot­ta tag­já­vá. A tu­do­má­nyos el­is­me­ré­sek sem vá­rat­tak ma­guk­ra so­ká­ig. Az Er­dé­lyi Múzeum-Egyesület 1927-ben igaz­ga­tó vá­laszt­má­nyi tag­já­ul fo­gad­ta. 1938-ban a Ma­gyar Tu­do­má­nyos Aka­dé­mia vá­lasz­tot­ta külső tag­jai so­rá­ba. (Ezt a cí­met 1947 után vissza­von­ták, de 1962-ben, fe­lül­vizs­gál­va a ko­ráb­bi dön­tést, mun­kás­sá­ga el­is­me­ré­se­ként vissza­ad­ták.) 1940. ok­tó­ber 24-én meg­kap­ta a ma­gyar tu­do­mány, iro­da­lom és mű­vé­szet te­rü­let ki­e­mel­kedő mun­ká­sa­i­nak já­ró, meg­ha­tá­ro­zott szám­ban, össze­sen ti­zen­öt sze­mély­nek ki­oszt­ha­tó, ér­ték­adó Cor­vin-lán­cot. (Ba­logh Artúr jo­gász és Re­mé­nyik Sán­dor költő tár­sa­sá­gá­ban.) Szám­ta­lan tár­sa­dal­mi fel­ada­tot vál­lalt: az Er­dé­lyi Népmívelési Bi­zott­ság; a Könyv- és Le­vél­tá­ros­ok Egye­sü­le­te, az Or­szá­gos Cser­kész Főtanács, az Uni­tá­ri­us Iro­dal­mi Tár­sa­ság el­nök­sé­gé­ben, a Ma­gyar­or­szá­gi Uni­tá­ri­us Egy­ház fő- és képviselő ta­ná­csá­nak tag­ja­ként, a Kolozs-Dobokai Egy­ház­kör felügyelő gond­no­ka­ként és az Uni­tá­ri­us Egy­ház főgondnokaként.

Má­ra vi­lá­go­san ki­raj­zo­ló­dik, hogy fő mű­ve az Er­dé­lyi Mú­ze­um Le­vél­tá­rá­nak ki­tel­je­sí­té­se volt. Ami­kor közelebbről meg­is­mer­het­te, negy­ven­ezer da­ra­bot szám­lá­ló gyűj­te­mény volt csu­pán, amit 1918-ig kö­zel fél­mil­li­ós nagy­ság­ren­dű­vé fej­lesz­tett. 1944-ben a le­vél­tár ál­lo­má­nya már meg­kö­ze­lí­tet­te a hat­szá­zez­res da­rab­szá­mot. Ami­kor a Ro­mán Szo­ci­a­lis­ta Köz­tár­sa­ság Aka­dé­mi­á­ja át­vet­te és Tör­té­ne­ti Le­vél­tá­rá­vá ke­resz­tel­te át, már mil­li­ós nagyságrendről be­szél­het­tek.

Ke­le­men La­jos írá­sa­i­nak, for­rás­köz­lé­se­i­nek, ta­nul­má­nya­i­nak, cik­ke­i­nek, köny­ve­i­nek, adat­köz­lé­se­i­nek bib­li­og­rá­fi­á­ja több mint 400 cím­szót tesz ki, és fel­öle­li sok­szí­nű al­ko­tó te­vé­keny­sé­ge: a hely­tör­té­net, a po­li­ti­ka­tör­té­net, a művelődés-, mű­vé­szet-, egy­ház- és gaz­da­ság­tör­té­net, a ré­gé­szet, a nép­rajz, a mú­ze­um-, könyv­tár- és le­vél­tár­tör­té­net té­ma­kö­re­it, mun­ka­te­rü­le­te­it. Mind­ezek da­cá­ra azt kell mon­da­nunk, hogy tu­dá­sá­nak csak ki­seb­bik ré­szét tud­ta megismerhetővé és köz­kinccsé ten­ni. Ide­jé­nek leg­na­gyobb ré­szét el­vet­te má­sok ku­ta­tá­sa­i­nak se­gí­té­se, a má­sok szá­má­ra történő adat­gyűj­tés – és leg­több­ször a leg­pró­za­ibb ok: csa­lád­ja, később ön­ma­ga min­den­na­pi meg­él­he­té­sé­nek biz­to­sí­tá­sa.

Első tu­do­má­nyos pub­li­ká­ci­ó­ja a Marosszéki ha­tár­ne­vek a XVI. és a XVII. szá­zad­ból cí­mű for­rás­köz­lé­se volt, mely 1897-ben je­lent meg (Szé­kely Ok­le­vél­tár VI. kö­tet). Leg­ko­ráb­bi na­gyobb lé­leg­ze­tű mun­ká­já­nak az 1902-ben meg­je­lent Ko­lozs­vá­ri Ka­la­uzt te­kint­het­jük, mely utóbb há­rom ki­adást is meg­ért. A különböző tu­do­mány­ágak ma is az alapvető for­rás­mun­kák kö­zött tart­hat­ják szá­mon: Újabb adat­tár a vargyasi Daniel-család tör­té­ne­té­hez (Kv. 1913), Her­má­nyi Dienes Jó­zsef em­lék­ira­tai (Kv. 1925), Bá­ró Bánffy Jánosné Wes­se­lé­nyi Jo­ze­fa em­lék­ira­ta 1848– 49-es éleményeiről (Kv. 1931), Az Er­dé­lyi Múzeum-Egyesület tör­té­ne­te (Kv. 1942), Ko­lozs­vár tör­té­ne­te (Ko­lozs­vár, 1942), Radnótfája tör­té­ne­te (Kv. 1942), Ko­lozs­vár köz­vet­len kör­nyé­ké­nek tör­té­nel­mi és mű­em­lé­kei (Kv. 1943), Ka­lo­ta­szeg tör­té­nel­mi és mű­em­lé­kei (Kv. 1944), Er­dé­lyi ma­gyar temp­lo­mi kar­zat- és mennye­zet­fest­mé­nyek a XVII. szá­zad­ból (Kv. 1945) cí­mű ta­nul­má­nya­it.

Né­hány ki­ra­ga­dott pél­da a 400-at is meg­ha­la­dó, fon­to­sabb­nál fon­to­sabb dol­go­za­tá­ból, forrásköz­lé­sé­ből: A ko­lozs­vá­ri Beth­len-bás­tya tör­té­ne­té­hez (1905), Bod Pé­ter le­ve­lei (1907), Ko­lozs­vár ost­ro­ma és föl­men­té­se a ku­ruc ost­rom­zár alól 1707-ben (1908), Te­le­ki Mi­hály ha­lá­la és te­met­ke­zé­se (1913), Ada­tok öt szé­kely­föl­di uni­tá­ri­us temp­lom­kas­tély tör­té­ne­té­hez (1916), A ko­lozs­vá­ri Szent Mi­hály temp­lom tor­nyai (1924), Töl­csé­res jel­vé­nyek a ko­lozs­vá­ri Szent Mi­hály temp­lo­mon (1924), A ko­lozs­vá­ri pi­a­ris­ta temp­lom (1924), A leg­ré­gibb er­dé­lyi ma­gyar hí­mes osz­lo­pok (1925), A ko­lozs­vá­ri Far­kas ut­cai re­for­má­tus temp­lom (1926), Torockószentgörgy és em­lé­kei (1926), A ko­lozs­vá­ri gróf Toldalagi- és Kor­da-ház (1927), A magyarfenesi bá­ró Jó­si­ka-kas­tély (1927), A gogánváraljai mennye­zet­fest­mény készítője és ko­ra (1928), A tör­té­net­író Or­bán Ba­lázs (Ki volt), Biserica Sf. Mi­ha­il din Cluj (1933), Ko­lozs­vá­ri mű­em­lék-kró­ni­ka (1938), A házsongárdi temető (1940), A batizi kő­e­dény­gyár tör­té­ne­té­hez (1942), A magyarfülpösi (Filpeš) re­for­má­tus temp­lom mennye­zet­fest­mé­nyei (1944), A nyárádremetei fe­szü­let (1945), Kör­sé­ta Petőfi ol­da­lán a száz év előtti Ko­lozs­vá­ron (1946), Ki­rály­fal­vi Já­nos ítélőmester (1954).

Még éle­té­ben meg­ér­het­te, hogy ta­nít­vá­nyai, mun­ka­tár­sai és ba­rá­tai em­lék­könyv­vel tisz­te­leg­het­tek sze­mé­lyi­sé­ge és mun­kás­sá­ga előtt. Ere­de­ti­leg a 70. szü­le­tés­nap­já­ra (1947) szán­ták en­nek ki­adá­sát, de ak­kor – Benkő Sa­mu sze­rint a ki­ala­ku­ló sze­mé­lyi kul­tusz mi­att – nem je­len­he­tett meg a tisztelgő kö­tet. A már ki­nyom­ta­tott ta­nul­má­nyok önál­ló fü­zet­ként ke­rül­het­tek csak for­ga­lom­ba. A füzetekből Sza­bó T. At­ti­la öt tel­jes kol­lek­ci­ót be­köt­te­tett, ennyi pél­dány­ban lé­te­zik az ak­kor el­kép­zelt em­lék­könyv.

Az „iga­zi”, hi­va­ta­lo­san meg­je­len­te­tett em­lék­könyv Ke­le­men La­jos szü­le­té­sé­nek 80. év­for­du­ló­já­ra, 1957-ben vál­ha­tott köz­kinccsé. A vas­kos, ta­nul­má­nyok­tól duz­za­dó, tetszetős ki­ál­lí­tá­sú kö­tet­ben a ma­gyar tisztelgők mel­lett ro­mán és szász tör­té­né­szek ta­nul­má­nyai is meg­je­len­tek, alá­tá­maszt­va Ke­le­men La­jos egyik fon­tos meg­ál­la­pí­tá­sát, hogy „Er­dély tör­té­ne­te a ma­gya­rok, a ro­má­nok és a szá­szok kö­zös múlt­ja”.

Éle­té­nek utol­só, te­vé­keny­nek mond­ha­tó sza­ka­szá­ban az érdeklődő kö­zön­ség, ta­ná­rok, is­ko­lá­sok, tu­ris­ták, ép­pen oda­csa­pó­dó kí­ván­csis­ko­dók ré­szé­re ren­de­zett városnéző sé­tá­kat. Hely­be­li­e­ket, bel- és kül­föl­di­e­ket ka­la­u­zolt vé­gig a tör­té­nel­mi vá­ros, Ko­lozs­vár ut­cá­in és az Er­dé­lyi Pan­te­on­ként em­le­ge­tett sír­kert­ben, a Házsongárdi köztemetőben.

Fáj­dal­mas, csont­rit­ku­lás­sal és já­rás­kép­te­len­ség­gel pá­ro­su­ló be­teg­sé­ge nem­csak a városvezetéstől, ha­nem az ut­cán va­ló közlekedéstől is el­til­tot­ta. Az egye­dül élő, ön­ma­gá­ról ne­he­zen gon­dos­ko­dó em­ber Fazakas Já­nos or­vos-ta­nár­nak köszönhetően 1961 ja­nu­ár­já­tól jó két évet tölt­he­tett biz­ton­ság­ban, meg­fe­le­lő, kedvező el­lá­tás­ban az Or­to­péd Kór­ház­ban. Hosszas, sú­lyos be­te­ges­ke­dés után 1963. jú­li­us 29-én hunyt el ro­ko­ná­nál Ko­lozs­vá­ron.

A kö­zös­ség szol­gá­la­tá­ban – fo­gal­maz­hat­nók meg egy rö­vid­ke tőmondatban, ha összeg­zé­sét akar­nók ad­ni éle­te és mun­kás­sá­ga alap­ve­tés­ének. Akár uni­tá­ri­us egy­há­za főgondnokaként, akár az Er­dé­lyi Mú­ze­um le­vél­tá­ro­sa­ként, akár – őt idéz­ve – „le­vél­tá­ri for­rá­sok for­ga­tó­ja-ku­ta­tó­ja”-ként, min­den sze­mé­lyes, egyé­ni ér­de­ke­it alá­ren­del­te kö­zös­sé­ge szol­gá­la­tá­nak. „Mert a meggyőződésem, hogy a ma­gyar tu­do­má­nyos­ság előhaladását így, ön­zet­le­nül, a köz ja­vá­ra job­ban le­het szol­gál­ni” – ír­ta 1942-es ön­élet­raj­zá­ban. Er­re a legfőbb tu­laj­don­sá­gá­ra, mint ta­ní­tás­ra em­lé­ke­zett és em­lé­kez­te­tett szü­le­té­sé­nek szá­za­dik év­for­du­ló­ján, 1977-ben ked­ves és leg­kö­ze­leb­bi ta­nít­vá­nya, Sza­bó T. At­ti­la is: „a tes­ti ha­lál csak a má­nak élő, önző em­be­ri élet szá­má­ra je­lent vé­get, az ön­zet­len szol­gá­lat­ban el­töl­tött élet a ma­ga gaz­dag ered­mé­nye­i­vel, kö­ve­tés­re késztető pél­da­adá­sá­val örök­re be­le­épül a kö­zös­ség er­köl­csi, tár­sa­dal­mi, művelődési és tu­do­má­nyos éle­té­be”.

Ke­le­men La­jos le­zárt élet­mű­vét so­kan ér­té­kel­ték, és még töb­ben mél­tat­ták már. Ta­lán leg­ta­lá­lób­ban sa­ját mon­dá­sá­val jel­le­mez­het­nénk éle­tét és mun­kás­sá­gát: „Én nem pén­zért, ha­nem a ha­zá­mért és nem­ze­te­mért, faj­tám kin­cse­i­ért dol­goz­tam.”