|
|||||||||
Sas Péter:
In memoriam Kós Károly
Emlékező és emlékeztető írás halálának 30. évfordulójára Varjúvár. Mesébe illő kicsi tornyos épület Kalotaszeg vidékén, az egykori sztánai üdülőtelepen. Megálmodója és létrehozója a 20. század elején a magyar építőművészet megújítójának indult sikeres tervező, Kós Károly, aki – saját akaratán kívül – a 20. századi Erdély politika- és művelődéstörténetének formálója, egyik meghatározó személyisége, emblematikus alakja lett. * Kalotaszeg lelki gyermeke 1883. december 16-án született Temesváron. Predesztinációs hite szerint sem lehetett véletlen, hogy 106 esztendő multával, éppen születésnapján s éppen szülővárosában történt a jeladás arra a törvényszerű rendszerváltó robbanásra, melynek lökéshullámai a mai napig sem csillapodtak le teljesen. Nemcsak sikeresen induló életpályáját forgatták fel, későbbi családi életébe is minduntalan beleszóltak a történelmi események, lehetőségeit és feladatait meghatározta a mindenkori politika. Mégsem sodródott az árral, igyekezett a történések mentén haladni. „Körömszakadtig hűségesek kell legyünk szegény Erdélyünkhöz, nemhogy megtagadjuk – gyáva és önző könynyebbségért, kényelemért és – konjunktúráért ami önmagunknak való ostoba hazugság.” Ez a felfogása vezérelte, űzte, hajtotta a munkára, a harcra – kedvelt kifejezésével élve – az örökös tusakodásra. Ha kellett, templomot, iskolát, házat tervezett, ha kellett, novellát, regényt, színművet írt, ha kellett, sakkfigurákat faragott, ha kellett könyvet tervezett, nyomtatott, illusztrált vagy plakátot festett, ha kellett, politikai pártot szervezett, népgyűlést tartott – mindig tette a maga dolgát. Minden alkotása, amit csak életében létrehozott; akár az építészetben, az irodalomban, a képzőművészetben vagy a közéletben, egy nagy és számára mindenkor szentnek tekintett cél érdekében születtek: az emberség és a magyarság összehangolásáért, az általános emberi értékek és a honi érdekek olyan formában való megjelenítésével, tükröztetésével, hogy mindkettő külön-külön is megfelelhessen súlyos elvárásainak. Kós Károly nagyszülei és szülei Erdélyt tekintették hazájuknak, az otthont Kolozsvár jelentette számukra. Ez az erős kötődés benne is kialakult a Város iránt, önéletírásában így vallott erről: „szüleim városa lett az én otthonom is, az én városom, a meleg, az egyetlen város”. Kolozsvár korán megismertette a türelem és megértés elvével, a másságnak a mindennapokban való elfogadásával. Találkozott, ismerkedett a különböző etnikumhoz tartozó városlakókkal, a monostori románokkal, a belvárosi szászokkal, a hídelvei örményekkel, a kétvízközi cigányokkal. Beszélhetett ortodox és neológ zsidókkal, akik gyermekkorában természetszerűleg vallották magukat magyarnak. Felismerte, hogy az ott élő embereket nem lehet egyszerűen és csak úgy csoportosítani, hogy magyarok, németek, románok, örmények vagy egyéb más náció tagjai, mert van egy mindegyikőjükre egyformán találó jelző: erdélyiek. Innen eredeztethető szülőföldjéhez kötődő regionalista felfogása, melyet Kós transzszilvanizmusaként szokás emlegetni. Ha az általa elképzelt erdélyiséget megpróbálnánk megfogalmazni, így lehetne jellemezni: az erdélyi tudat azoknak a népeknek a tudata, amelyek abban a meghatározott, zárt földrajzi egységben közös történelmi együttélésük során, egyedi jellemvonásaik megtartása mellett olyan, mindegyikre jellemző, azonos vonásokat vettek fel, amik végül különleges, csak az ott élő népekre jellemző gondolkodásmódot és szemléletet alakítottak ki. Az ősi kolozsvári református kollégium diákjának Budapesten tovább formálódott szellemi-erkölcsi arculata, mely a későbbi Kós Károlyt az erdélyi magyarság mindenesévé formálta. A budapesti Műegyetem építészhallgatója testestül-lelkestül az útját kereső magyar architektúra szolgálatába szegődött. A kor művészi forradalmai döntő hatást gyakorolnak kialakuló építészeti szemléletére. Az egyik a szecesszió világhódítása, a másik az angol preraffaeliták mozgalma. Ezeket kellene a hazai viszonyokban alkalmazni, általuk a magyar művészi formakincs elemeit felfrissíteni, megújhodásra kényszeríteni, a jövő nagy célja – az önálló magyar (nemzeti) architektúra megvalósításáért. Míg a Japán kávéházban Lechner Ödön előadását hallgatta a megteremteni vélt magyar stílus formakincséről, lélekben mindig otthon járt. Erdély, Székelyföld vidéke, főleg Kalotaszeg falvai, templomai, házai jelentek meg lelki szemei előtt. Nem hagyták nyugodni a honi tájak, a népi építészet évszázados emlékei. Úgy érezte, megtalálta azt a közeget, amelyből merítve megteremtheti a magyar nemzeti architektúrát. Érlelődő gondolatainak, a nemzeti architektúráról kialakult véleményének méltó kifejezése az Erdélyország népének építése című tanulmánya, amely végső következtetésében megfogalmazta meggyőződését, művészi ars poeticáját: „Népművészetünk alapja a középkor művészete, nemzeti művészetünk alapja a népművészet”. Írásműve középpontjában Kalotaszeg állt, mely nemcsak befogadta a századelőn feléje zarándokló képzőművészeket, de megajándékozta őket pompás és fenséges világának felhalmozódott kincseivel. Ahogyan Kós Károlyt is: „És végre Kalotaszeg. És érzem, hogy itthon vagyok végre, hogy ilyen otthon még nem voltam sehol.” Annyira otthonának érezte már Kalotaszeget, hogy megindult benne a lelki azonosulási folyamat. Úgy gondolta az a vidék az ő igazi hazája, az a nép az ő igazi népe, atyafia. Természetesen nemcsak a vasárnapi, díszes viseletében a templomba induló embereket vette észre, és az általuk létrehozott építészeti formákat csodálta. Meglátta társadalmi érettségüket, a falvakat működtető több évszázados rendet is: „a kalotaszegi nagyon értelmes, művelt nép, itt minden faluban régóta van iskola. S a kolozsvári középiskolákba is be-beadták innen az apák a gyermekeket. Az iskola hozzánőtt az életükhöz. S aztán ezek az iskolázott emberek igényelték, hogy községtanácsban és presbitériumban maguk intézzék dolgaikat. ők őrizték a falu rendjét, erkölcsét, a közös javakat. Vigyáztak legelőre, erdőre. Papnak, jegyzőnek csak úgy volt maradása közöttük, ha ezt az igényüket, a maguk dolgainak intézéséhez való jogukat respektálta.” A Varjúvár csendjében született meg legszemélyesebb, legintimebb alkotása, a Régi Kalotaszeg. Mintha megérezte volna a jövőt, úgy tett hitet választott szülőföldje mellett. „Az én lábam nyomát pedig eltemetheti a hó, de síromon sohasem lesz korhadt a fejfa, de a felém boruló domb virágos lesz mindig, tudom. És emlegetni fognak engem is és apáimat is az én véreim. [...] Az én munkámat folytatják ők, és az én életem örökkévaló lesz bennük. Mert én itthon maradtam.” A múltba-álmodása nem tette vakká, elfogulttá. Fiatalkorának komoly és riasztó tapasztalatai tanították meg erre. A maguk nyers valóságában látta és láttatta az erdélyi viszonyokat. A friss és fürge román állam bankjai pénzelte új honfoglalást, a felelőtlen magyar földbirtok-politikát, az ortodox egyház szerepét, a Memorandum-per ellen tüntetőket és az ellenük vezényelt lovasrohamot – egyszóval a lenézett és számításon kívül hagyott legnagyobb kisebbség nekifeszülését a román Erdély megteremtésére. Erre figyelmeztetett a Budapesti Hírlapban megjelent Levél a balázsfalvi gyűlésről című, 1911-ben Sztánáról keltezett írásművében. Úgy tűnhet, mintha nem is akkor, hanem mostanság írta volna ezeket a sorokat: „Láttam azt az ünnepet, és tudom, hogy az Erdély románságának győzelme volt az rajtunk. Ez a sok különböző ember mind lelkesedésből, saját jószántából jött oda... Ezt mi magyarok nem tudjuk utánuk csinálni. Mi erdélyiek már fáradtak vagyunk, a magyarországi közvéleményt pedig most nem érdekli a magyarság sorsa, de fontos az ott mostan, hogy piszkolódásból élő újság terjesztheti-e szabadon a mocskot a magyar nép között a sajtószabadság szentségének védelme alatt vagy sem. Beksics Gusztáv megjövendölte egykoron, hogy mihelyst az erdélyi románság kultúrailag, vagyonilag és társadalmilag konszolidálódik, abban a pillanatban kérdésessé válik a magyar Erdély léte. [...] Sorsunkat előre látjuk, és csodára nem számíthatunk.” 1912-ben felébresztette Kalotaszeg nagyasszonya, Gyarmathy Zsigáné Hory Etelka egykori lapját Csipkerózsika-álmából. Az újraindított Kalotaszeg című folyóirat szűkebb hazája életét volt hivatva bemutatni. Ez a lapalapítás igen fontos állomása művészi-politikai fejlődésének. Teljes egészében szűkebb pátriája megismerésének szentelhette tevékenységét. Már nemcsak az építészeti emlékek nyíltak meg számára, de az itt élő emberek élete is kitárulkozott vizsgálódó tekintete előtt. A lapból nem hiányozhatott a politika sem. Az Erdély és a pesti közvélemény című írásában transzszilvanizmusa csírái is benne foglaltattak. Keményen ostorozta az akkori budapesti felfogást, mely nem ismerte fel Erdély jelentőségét. Egy Kolozsváron felállítandó műegyetem elképzelése kapcsán felhívta a Budapest-centrikusok figyelmét, hogy „Erdély földrajzilag, históriailag, sőt jogilag, s ami a legfontosabb, a köztudatban igenis van és lesz”. Az időközben kitört nagy háború – az első világháború – először Kós Károly szépen ívelő szakmai sikerét akasztotta meg, majd eltérítette eredeti pályájáról. 1918 decemberében hazasietett családjához, hogy velük tölthesse a karácsonyt. A csucsai állomáson már a román királyi hadsereg katonái fogadták a megérkezett vasúti szerelvényt. Innen már csak a masinisztával kettesben folytatta útját otthona felé. A román Erdélynek ez a képletes elfogadása később tudatos elhatározássá vált. Hiába várta Budapesten az Iparművészeti Főiskola kényelmes és biztos tanári állása, a várható bizonytalanságokkal és nehézségekkel együtt szülőföldjét választotta, otthon maradt. Az egész család – felesége és négy gyermeke – további sorsát befolyásoló döntéséről így vallott 1957-ben írt önéletrajzában: „Választanom kellett tehát: a biztos és szép professzori egzisztenciát, építészi tevékenységem újrafelvételét és a Budapestre való áttelepedést, vagy a teljes életbizonytalanságot, a magam és családom és népem ismeretlen sorsában való osztozást az itthon maradással. A döntés nehéz volt. Végül is ezt írtam az Iparművészeti Főiskola néhai igazgatójának, Gróh Istvánnak: Erdélyben bizonyára nagyobb szükség lesz reám, mint Budapesten. És itthon maradtam.” Az 1919 című írásában regényhősével, Gál Jankóval mondatta el azt a rövid, egy hosszú történelmi értekezést helyettesítő párbeszédet, amely otthonában is elhangozhatott: „Mi az ott? Hunyad. És azon túl, az a bevágás a hegyek között? A Körös torka. És azok a hegyek? Az a régi erdélyi határ. És ez? Itt köröskörül mindenütt? Ez? Ez Erdély... És ez a föld, amit szánt? Ez? A mi földünk ez, Anna.” Az erdélyi magyarság teljes tájékozatlanságban szemlélte az eseményeket. Abban reménykedtek, hogy bizonytalanságuk a békekonferencia végére megszűnik. Voltak, akik nem tudták elviselni a paszszív várakozás légkörét. Ezek közé tartozott Kós is. Erdély Cavourja a wilsoni önrendelkezési elvek alapján 40 ezer emberrel megszervezte az erdélyi Piemont mini-államát, a bánffyhunyadi székhelyű Kalotaszegi Köztársaságot. A legendák világába illő történetben állítólag Kós a köztársaság lobogóját, pénzérmét és bélyegét is megtervezte. Az 1920. június 4-én aláírt trianoni békeszerződés Erdélyt Romániához csatolta. A román közigazgatás hamarosan berendezkedett Erdélyben. Kós Károly az erdélyi népek összetartozását kifejező transzszilvanizmus szellemében politizált a főhatalom-változást megelőzően és azt követően is. 1921. január 23-án jelent meg a Kós Károly, Paál Árpád és Zágoni István jegyezte Kiáltó szó. A magyarság útja. A politikai aktivitás rendszere hármas címet viselő röpirat. Kós a Kiáltó szó című írásában olyan alapot akart adni, melyen az önazonosság-tudat feladása nélkül lehetne beilleszkedni a megváltozott feltételek közé. „A régi Magyarország nincs többé a számunkra, de Erdély, Ardeal, Siebenbürgen, Transsilvania, vagy bármi nyelven nevezte és nevezi a világ, feltámadt és van. [...] Kiáltom a jelszót: építenünk kell, szervezkedjünk át a munkára. Kiáltom a célt: a magyarság nemzeti autonómiája.” Megrázó erejű írása nem egyszerűen kiáltott, hanem harsogott. Beleharsogta abba a tehetetlen, dermedt ájulásba a követendő utat, a jövő, a megmaradás két lehetséges feltételét: munka és autonómia. Kós nem akarta hogy kiáltó szava pusztába kiáltott legyen csupán, ezért hozzálátott a röpiratában foglaltak gyakorlati megvalósításához. Ahogyan a Reményik Sándornak írt levelében olvasható: „mi kevesen, néhányan megmarkoltuk a dolgot: belülről, alulról felépíteni – Erdélyt.” Gyalog bejárta szűkebb pátriáját, „hosszában Magyarókerekétől Gyaluig és Szucságtól egészen Hunyadig és keresztbe Középlaktól Gyerőmonostorig”. Megszervezte az első erdélyi magyar politikai szervezetet. 1921. június 5-én vasárnap, Kalotaszeg harmincöt községének képviseletében Bánffyhunyad piacán „Erdély az erdélyi nemzeteké!” jelszóval zászlót bontott az Erdélyi Néppárt. Az erdélyi magyarság érdekét egyedül képviselni akaró Magyar Szövetség politikájában csalódott néppárti vezetők új, önálló országos pártot alakítottak. A bánffyhunyadi gyűlés egykori programjának felújításával és nevének Magyar Néppártra való módosításával Kolozsvárt, 1922. január 15-én tartott gyűlésükön hangsúlyozták: „A mi politikánkhoz hozzá kell simulniuk az európai eszméknek, aminthogy mi is hozzásimulunk a haladás nagy gondolataihoz.” Tízpontos munkatervükben hangsúlyozottan szerepelt Erdély védelme „az erőszakos és soviniszta román törekvések ellen”, hogy Erdély „az erdélyi nemzetiségeké legyen”. A gyulafehérvári határozatokra való hivatkozással akarták megvalósíttatni „az erdélyi nemzetek és egyházak autonóm jogait”, valamint a „közoktatás ügyének és a kulturális intézményeknek nemzeti autonóm keretekbe való helyezését”. Az erdélyi magyarság egysége jelszavával folytatott tárgyalások után megalakult újabb, a román kormánnyal paktáló politikai szerveződések elszigetelték, majd kibuktatták a vezetőségből a néppártiakat. A sorozatos kudarcok és kiábrándulások a politikai élettől való visszavonulásra késztették Kóst, aki 1944-ig nem is foglalkozott pártpolitikával. Szülőföldje jövőjével kapcsolatos elképzeléseit irodalomszervezőként próbálta megvalósítani. Az Erdélyi Szépmíves Céh alapítása, az Erdélyi Helikon folyóirat szerkesztése talán legismertebb és legalaposabban feldolgozott szakasza életének. A helikoni íróközösség álláspontját tükrözte lapjuk programja: „Erdélyisége világfigyelő tető, nem szemhatárszűkítő provincializmus”. Ezzel is bizonyítani kívánták, hogy az európaiság és a regionalizmus – adott esetben a transzszilvanizmus – nem egymást kizáró fogalmak. Ugyanez a gondolat fogalmazódott meg Kós Károlyban Tamási Áron Énekes madár című drámája kapcsán: „amelyben titokban erős és kételkedés nélküli hitünk volt: a maga lábán megálló és a maga útját járó erdélyi magyar írás európai mértéke és teljessége”. Kós is tollat ragadott, novelláiban, regényeiben igyekezett nézeteit terjeszteni. A Varjú nemzetség című regényéből transzszilvanizmusának talán legszebb, legművészibb megfogalmazása csendült ki: „Lehet ma Erdélyben úr az, aki holnap elbukik, a Bethleneket követhették Rákócziak és Barcsayak, a török hatalom belefulladhatott német erőszakba, de túl a vér, a politikai erőszak határain megmaradt egy diadalmas erdélyi igazság: ez a föld egymás mellett ugyanis megtartja örökös tarka virágzásban a népeket, akik rajta és érette munkálkodnak”. Erdély című kultúrtörténeti vázlatában örök időkre szóló figyelmeztetést, próféciát adott: „De amely nép valaha is elejtette Erdélyt, az a nép és kultúrája elesett itt a múltban, és el fog esni a jövőben is menthetetlenül.” Kós Károly sokféle tevékenységgel szolgálta népét. 51 éves volt, amikor az erdélyi református egyház megbízásából a kalotaszegi egyházmegye főkurátorának nehéz és áldozatkész tisztét elvállalta. Egyházához való kötődése már korábbi építőművészi tevékenysége során is nyilvánvaló volt. A főgondnok tisztét senki sem viselte Erdélyben a 16. század óta olyan sokáig, mint ő: 1934-től egészen 1965-ig, 82 éves koráig. A második világháború ismételt fordulópontot hozott: az 1940. augusztus 30-án kihirdetett második bécsi döntés kettévágta Erdélyt. Kós elítélte, cinikusnak nevezte az Erdélyt megosztó nagyhatalmi döntést. Az Ezerkilencszáznegyven című szimbolikus értelmű írásában mutatta be azt a Sors által hajszolt szekeret, melynek gyeplőjénél az utat nem ismerő kocsis ül. Aki tudná mutatni az utat, azt durván félrelökik. „Mire vártok itt, erdélyi emberek? A szekeret várjuk, a magyar szekeret, aki minket idehozott és innen tovább viszen. Ne várjátok azt – felelte a Sors – mert azt régen útjára indítottam és most messze jár bizonyára. Hát mi lesz akkor mivélünk?” A Költő utánuk indul, ha kell, segítsen, ha kell, utat találjon. Kós Károly mindig szembeszállt az erdélyi érdekeket veszélyeztető politikával. 1944 őszén a kolozsvári Mezőgazdasági Főiskola kiköltözött Keszthelyre. Kós Károly számára a történelem megismételte önmagát. Akárcsak 1919-ben, most is választania kellett, a biztonságosnak tűnő professzori egzisztencia Magyarországon vagy ismét a bizonytalanság, a mindent elölről kezdés árnyképe Erdélyben. Nem kellett hosszasan gondolkozzon, mit is tegyen: „Nekem életprogramom volt, hogy innen nem tágítok” – vallotta. Az átzúduló front és a nyomában kavargó szennyes áradat, a „dél-erdélyi zsandárok meg a gárdák” kifosztották, feldúlták sztánai házát és tanyáját. A gondosan őrzött emlékeket, a múlt megannyi tanújelet a negyvenes évek második felében széthordott-lopkodott Varjú-tanyával együtt elmosta a vak gyűlölködés. 1944 őszén, 62. életévében kellett szinte mindent elölről kezdenie. Ezerkilencszáznegyvennégy című írásában érzékletesen mutatta be a létbizonytalanság szülte hangulatot, az örökös rettegést mindenkitől, aki fegyverével az élet és halál urának képzelte magát. Egy utazás közbeni vacsora-beszélgetés során kitűnt, hogy a román szállásadó és magyar vendége egyformán szenvedett a háborútól, „melynek csak vak eszközei voltak”. Mikor látta a meginduló munka lehetőségét és értelmét, engedett Balogh Edgár hívásának. Ismételten bekapcsolódott a politikai, kulturális és művészeti életbe. Részt vett a Romániai Magyar Írók Szövetségének megalakításában, elnökölt a romániai magyar sajtó világháború utáni első szabad értekezletén, a Magyar Dolgozók Szövetségének kolozsvári alakuló gyűlésén. 1946-tól 1948-ig Benedek Marcellel és Kacsó Sándorral munkatársa volt a Magyar Népi Szövetség hivatalos lapjának, a Világosságnak, megtervezte az Utunk fejlécét. Az erdélyi magyarság politikai képviseletébe is bekapcsolódott. 1945 májusától tagja volt a Romániai Magyar Népi Szövetség országos vezetőségének (százas intézőbizottságának), elnöke a Kolozs megyei szervezetének, tagja a Műemlékvédő Bizottságának, elnöke a Romániai Magyar Képzőművész Szövetségnek, az újjászervezett Erdélyi Magyarok Gazdasági Egyesületének. 1946-tól 1948-ig, „a királyság megszüntetéséig, illetve a Népi Köztársaság megalakulásáig” a Magyar Népi Szövetség Kolozs megyei országgyűlési képviselője. Akkor is csalódnia kellett, akár a húszas évek nagy változásai után. Az erdélyi magyarság akkor sem vehette kezébe sorsa irányítását, mert a megválasztott vezetők elfelejtették ígéreteiket. A demokratikus kibontakozás elmaradása miatti reményvesztettsége a kolozsvári Mezőgazdasági Főiskola katedrájához való visszavonulásra, majd 1953-ben nyugállományba kényszerítette. Mégsem pihenhetett, örökös, haláláig tartó feladat hárult rá, az erdélyi magyarság tanácsadójának, élő lelkiismeretének hivatása. 1973-ban, születésének 90. évfordulóján, családján, barátain kívül ünnepelték mindazok, akik szerették, becsülték személyiségét és tisztelték életművét. A magyar állam is megemlékezett róla, a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa a gyémántokkal ékesített Zászlórend I. fokozatával tüntette ki. Köszönőbeszédében fontosnak tartotta kihangsúlyozni: „A történelem tanúsága szerint az igaz embernek, de mindenekelőtt az igaz művésznek, írónak, építő-, képző- és zeneművésznek – mindenütt a világon, minden időben és minden körülmények között – a Sors által rendeltetett kötelezettsége volt, van és lesz, hogy a maga népének és szülőhazájának sorsát vállalja és élete munkájával szülőhazáját és annak népét, megbecsült hagyományaik szellemében, hűségesen szolgálja. Ezt vállaltam és cselekedtem, nem mást és nem többet.” Életének hátralevő részében – 1977. augusztus 25-én bekövetkezett haláláig – figyelt, levelezett, diskurált. És hagyományozott. Egész életre szóló, örök emberi értékeket. Kós Károly megpróbáltatásokkal terhes, nehéz tusakodásokkal tarkított élete mindenki számára tartalmazhat tanulságot és hordozhat üzenetet. Egy hosszú életet leélt, bölcs öregember egyszerűnek tűnő, de filozófiai mélységű mondatát: „És megtanultam megelégedni azzal, amit a sors számomra juttatott: az egészséget, a családomat és az Úristennek azt a sok-sok szépségét, amit az emberek nem tudnak elrontani és megcsúfolni, s ami ingyen ajándékként jut minden embernek, csak a szemét kell kinyitni a látásra, fülét a hallásra és lelkét a befogadásra.” Fogadjuk meg ezt a kilenc évtizednyi tapasztalatot visszatükröző tanácsot mi is. Élesítsük meg szemünket és lássuk meg épületeiben mindazt, amit köveivel be akart mutatni; nyissuk ki fülünket és halljuk ki műveiből mindazt, amit szavaival el akart mondani; és tárjuk ki lelkünket, hogy befogadhassuk mindazt, amit immár halhatatlan szellemisége örökíteni akart. Erdélyt. Erdélynek ez az érdek nélküli vállalása és szolgálata: ez Kós Károly életművének legfőbb jelentősége és reánk hagyott, folytatásra váró öröksége. * Varjúvár. Mesébe illő kicsi tornyos épület Kalotaszeg vidékén, az egykori sztánai üdülőtelepen. Megálmodója és létrehozója Kós Károly építőművész, a 20. századi Erdély polihisztori sokszínűséggel munkálkodó mindenese. A mérnöki pontossággal kiszámított helyszínről – ahol régen a gyorsvonat is megállott – minden lényeges dolgot el lehetett érni: munkát, hivatalokat, barátokat és ellenfeleket. Az örök hűség erdélyi szimbólumává vált Kós Károly egykori lakóháza a Kárpát-medencét behálózó nemzeti identitástudat megerősítendő, 21. századi útvonalából sem hiányozhat. vissza a kiadáshoz minden cikke VEZÉRCIKK rovat összes cikke |
|||||||||
|