Művelődés

Emlékező és emlékeztető írás ha­lá­lá­nak 30. év­for­du­ló­já­ra

Var­jú­vár. Me­sé­be illő ki­csi tor­nyos épü­let Ka­lo­ta­szeg vi­dé­kén, az egy­ko­ri sztánai üdülőtelepen. Meg­ál­mo­dó­ja és lét­re­ho­zó­ja a 20. szá­zad ele­jén a ma­gyar építőművészet meg­újí­tó­já­nak in­dult si­ke­res tervező, Kós Kár­oly, aki – sa­ját aka­ra­tán kí­vül – a 20. szá­za­di Er­dély po­li­ti­ka- és művelődéstörténetének for­má­ló­ja, egyik meg­ha­tá­ro­zó sze­mé­lyi­sé­ge, emblematikus alak­ja lett.

*

Ka­lo­ta­szeg lel­ki gyer­me­ke 1883. de­cem­ber 16-án szü­le­tett Te­mes­vá­ron. Pre­desz­ti­ná­ci­ós hi­te sze­rint sem le­he­tett vé­let­len, hogy 106 esztendő mul­tá­val, ép­pen szü­le­tés­nap­ján s ép­pen szülővárosában tör­tént a jel­adás ar­ra a tör­vény­sze­rű rend­szer­vál­tó rob­ba­nás­ra, mely­nek lö­kés­hul­lá­mai a mai na­pig sem csil­la­pod­tak le tel­je­sen. Nem­csak si­ke­re­sen in­du­ló élet­pá­lyá­ját for­gat­ták fel, későbbi csa­lá­di éle­té­be is mind­un­ta­lan be­le­szól­tak a tör­té­nel­mi ese­mé­nyek, lehetőségeit és fel­ada­ta­it meg­ha­tá­roz­ta a min­den­ko­ri po­li­ti­ka. Még­sem sod­ró­dott az ár­ral, igye­ke­zett a tör­té­né­sek men­tén ha­lad­ni.

„Kö­röm­sza­kad­tig hű­sé­ge­sek kell le­gyünk sze­gény Er­dé­lyünk­höz, nem­hogy meg­ta­gad­juk – gyá­va és önző köny­nyebb­sé­gért, ké­nye­le­mért és – kon­junk­tú­rá­ért ami ön­ma­gunk­nak va­ló os­to­ba ha­zug­ság.” Ez a fel­fo­gá­sa ve­zé­rel­te, űz­te, haj­tot­ta a mun­ká­ra, a harc­ra – ked­velt ki­fe­je­zé­sé­vel él­ve – az örö­kös tu­sa­ko­dás­ra. Ha kel­lett, temp­­lo­mot, is­ko­lát, há­zat ter­ve­zett, ha kel­lett, no­vel­lát, re­gényt, szín­mű­vet írt, ha kel­lett, sakk­fi­gu­rá­kat fa­ra­gott, ha kel­lett köny­vet ter­ve­zett, nyom­ta­tott, il­luszt­rált vagy pla­ká­tot fes­tett, ha kel­lett, po­li­ti­kai pár­tot szer­ve­zett, nép­gyű­lést tar­tott – min­dig tet­te a ma­ga dol­gát. Min­den al­ko­tá­sa, amit csak éle­té­ben lét­re­ho­zott; akár az épí­té­szet­ben, az iro­da­lom­ban, a képzőművészetben vagy a köz­élet­ben, egy nagy és szá­má­ra min­den­kor szent­nek te­kin­tett cél ér­de­ké­ben szü­let­tek: az em­ber­ség és a ma­gyar­ság össze­han­go­lá­sá­ért, az ál­ta­lá­nos em­be­ri ér­té­kek és a ho­ni ér­de­kek olyan for­má­ban va­ló meg­je­le­ní­té­sé­vel, tük­röz­te­té­sé­vel, hogy mindkettő kü­lön-kü­lön is meg­fe­lel­hes­sen sú­lyos el­vá­rá­sa­i­nak.

Kós Kár­oly nagy­szü­lei és szü­lei Er­délyt te­kin­tet­ték ha­zá­juk­nak, az ott­hont Ko­lozs­vár je­len­tet­te szá­muk­ra. Ez az erős kötődés ben­ne is ki­ala­kult a Vá­ros iránt, ön­élet­írá­sá­ban így val­lott erről: „szü­le­im vá­ro­sa lett az én ott­ho­nom is, az én vá­ro­som, a me­leg, az egyet­len vá­ros”. Ko­lozs­vár ko­rán meg­is­mer­tet­te a tü­re­lem és meg­ér­tés el­vé­vel, a más­ság­nak a min­den­nap­ok­ban va­ló el­fo­ga­dá­sá­val. Ta­lál­ko­zott, is­mer­ke­dett a kü­lön­böző et­ni­kum­hoz tar­to­zó vá­ros­la­kók­kal, a mo­nos­to­ri ro­má­nok­kal, a bel­vá­ro­si szá­szok­kal, a híd­el­vei ör­mé­nyek­kel, a kétvízközi ci­gá­nyok­kal. Be­szél­he­tett or­to­dox és neo­lóg zsi­dók­kal, akik gyer­mek­ko­rá­ban ter­mé­szet­sze­rű­leg val­lot­ták ma­gu­kat ma­gyar­nak. Fel­is­mer­te, hogy az ott élő em­be­re­ket nem le­het egy­sze­rű­en és csak úgy cso­por­to­sí­ta­ni, hogy ma­gya­rok, né­me­tek, ro­má­nok, ör­mé­nyek vagy egyéb más ná­ció tag­jai, mert van egy mindegyikőjükre egy­for­mán ta­lá­ló jelző: er­dé­lyi­ek.

In­nen eredeztethető szülőföldjéhez kötődő regio­nalista fel­fo­gá­sa, me­lyet Kós transz­szil­va­niz­mu­sa­ként szo­kás em­le­get­ni. Ha az ál­ta­la el­kép­zelt er­dé­lyi­sé­get meg­pró­bál­nánk meg­fo­gal­maz­ni, így le­het­ne jel­le­mez­ni: az er­dé­lyi tu­dat azok­nak a né­pek­nek a tu­da­ta, ame­lyek ab­ban a meg­ha­tá­ro­zott, zárt föld­raj­zi egy­ség­ben kö­zös tör­té­nel­mi együtt­élé­sük so­rán, egye­di jel­lem­vo­ná­sa­ik meg­tar­tá­sa mel­lett olyan, mind­egyik­re jellemző, azo­nos vo­ná­so­kat vet­tek fel, amik vé­gül kü­lön­le­ges, csak az ott élő né­pek­re jellemző gon­dol­ko­dás­mó­dot és szem­lé­le­tet ala­kí­tot­tak ki.

Az ősi ko­lozs­vá­ri re­for­má­tus kol­lé­gi­um di­ák­já­nak Bu­da­pes­ten to­vább for­má­ló­dott szel­le­mi-er­köl­csi ar­cu­la­ta, mely a későbbi Kós Ká­rolyt az er­dé­lyi ma­gyar­ság min­de­ne­sé­vé for­mál­ta. A bu­da­pes­ti Mű­egye­tem épí­tész­hall­ga­tó­ja tes­tes­tül-lel­kes­tül az út­ját kereső ma­gyar ar­chi­tek­tú­ra szol­gá­la­tá­ba szegődött. A kor mű­vé­szi for­ra­dal­mai döntő ha­tást gya­ko­rol­nak ki­ala­ku­ló épí­té­sze­ti szem­lé­le­té­re. Az egyik a sze­cesszió vi­lág­hó­dí­tá­sa, a má­sik az an­gol preraffa­e­li­ták moz­gal­ma. Eze­ket kel­le­ne a ha­zai vi­szo­nyok­ban al­kal­maz­ni, ál­ta­luk a ma­gyar mű­vé­szi for­ma­kincs ele­me­it fel­fris­sí­te­ni, meg­új­ho­dás­ra kény­sze­rí­te­ni, a jövő nagy cél­ja – az önál­ló ma­gyar (nem­ze­ti) ar­chi­tek­tú­ra meg­va­ló­sí­tá­sá­ért. Míg a Ja­pán ká­vé­ház­ban Lechner Ödön előadását hall­gat­ta a meg­te­rem­te­ni vélt ma­gyar stí­lus formakincséről, lé­lek­ben min­dig ott­hon járt. Er­dély, Szé­kely­föld vi­dé­ke, főleg Ka­lo­ta­szeg fal­vai, temp­lo­mai, há­zai je­len­tek meg lel­ki sze­mei előtt. Nem hagy­ták nyu­god­ni a ho­ni tá­jak, a né­pi épí­té­szet év­szá­za­dos em­lé­kei. Úgy érez­te, meg­ta­lál­ta azt a kö­ze­get, amelyből me­rít­ve meg­te­remt­he­ti a ma­gyar nem­ze­ti ar­chi­tek­tú­rát. Érlelődő gon­do­la­ta­i­nak, a nem­ze­ti ar­chi­tek­tú­rá­ról ki­ala­kult vé­le­mé­nyé­nek mél­tó ki­fe­je­zé­se az Er­dély­or­szág nép­ének épí­té­se cí­mű ta­nul­má­nya, amely végső kö­vet­kez­te­té­sé­ben meg­fo­gal­maz­ta meggyőződését, mű­vé­szi ars po­e­ti­cá­ját: „Nép­mű­vé­sze­tünk alap­ja a kö­zép­kor mű­vé­sze­te, nem­ze­ti mű­vé­sze­tünk alap­ja a nép­mű­vé­szet”. Írás­mű­ve kö­zép­pont­já­ban Ka­lo­ta­szeg állt, mely nem­csak be­fo­gad­ta a századelőn fe­lé­je za­rán­dok­ló képző­mű­vé­sze­ket, de meg­aján­dé­koz­ta őket pom­pás és fen­sé­ges vi­lá­gá­nak fel­hal­mo­zó­dott kin­cse­i­vel. Aho­gyan Kós Ká­rolyt is: „És vég­re Ka­lo­ta­szeg. És ér­zem, hogy itt­hon va­gyok vég­re, hogy ilyen ott­hon még nem vol­tam se­hol.” Annyi­ra ott­ho­ná­nak érez­te már Ka­lo­ta­sze­get, hogy meg­in­dult ben­ne a lel­ki azo­no­su­lá­si fo­lya­mat. Úgy gon­dol­ta az a vi­dék az ő iga­zi ha­zá­ja, az a nép az ő iga­zi né­pe, atya­fia.

Ter­mé­sze­te­sen nem­csak a va­sár­na­pi, dí­szes vi­se­le­té­ben a temp­lom­ba in­du­ló em­be­re­ket vet­te ész­re, és az ál­ta­luk lét­re­ho­zott épí­té­sze­ti for­má­kat cso­dál­ta. Meg­lát­ta tár­sa­dal­mi érett­sé­gü­ket, a fal­va­kat működ­tető több év­szá­za­dos ren­det is: „a ka­lo­ta­sze­gi na­gyon ér­tel­mes, mű­velt nép, itt min­den fa­lu­ban rég­óta van is­ko­la. S a ko­lozs­vá­ri kö­zép­is­ko­lák­ba is be-be­ad­ták in­nen az apák a gyer­me­ke­ket. Az is­ko­la hozzánőtt az éle­tük­höz. S az­tán ezek az is­ko­lá­zott em­be­rek igé­nyel­ték, hogy köz­ség­ta­nács­ban és pres­bi­té­ri­um­ban ma­guk in­téz­zék dol­ga­i­kat. ők őrizték a fa­lu rend­jét, er­köl­csét, a kö­zös ja­va­kat. Vi­gyáz­tak legelőre, erdőre. Pap­nak, jegyzőnek csak úgy volt ma­ra­dá­sa kö­zöt­tük, ha ezt az igé­nyü­ket, a ma­guk dol­ga­i­nak in­té­zé­sé­hez va­ló jo­gu­kat res­pek­tál­ta.”

A Var­jú­vár csend­jé­ben szü­le­tett meg leg­sze­mé­lye­sebb, leg­in­ti­mebb al­ko­tá­sa, a Ré­gi Ka­lo­ta­szeg. Mint­ha meg­érez­te vol­na a jövőt, úgy tett hi­tet vá­lasz­tott szülőföldje mel­lett. „Az én lá­bam nyo­mát pe­dig el­te­met­he­ti a hó, de sí­ro­mon so­ha­sem lesz kor­hadt a fej­fa, de a fe­lém bo­ru­ló domb vi­rá­gos lesz min­dig, tu­dom. És em­le­get­ni fog­nak en­gem is és apá­i­mat is az én vé­re­im. [...] Az én mun­ká­mat foly­tat­ják ők, és az én éle­tem örök­ké­va­ló lesz ben­nük. Mert én itt­hon ma­rad­tam.”

A múlt­ba-ál­mo­dá­sa nem tet­te vak­ká, el­fo­gult­tá. Fi­a­tal­ko­rá­nak ko­moly és ri­asz­tó ta­pasz­ta­la­tai ta­ní­tot­ták meg er­re. A ma­guk nyers va­ló­sá­gá­ban lát­ta és lát­tat­ta az er­dé­lyi vi­szo­nyo­kat. A friss és für­ge ro­mán ál­lam bank­jai pén­zel­te új hon­fog­la­lást, a fe­le­lőt­len ma­gyar föld­bir­tok-po­li­ti­kát, az or­to­dox egy­ház sze­re­pét, a Me­mo­ran­dum-per el­len tüntetőket és az el­le­nük ve­zé­nyelt lo­vas­ro­ha­mot – egy­szó­val a le­né­zett és szá­mí­tá­son kí­vül ha­gyott leg­na­gyobb ki­sebb­ség ne­ki­fe­szü­lé­sét a ro­mán Er­dély meg­te­rem­té­sé­re. Er­re fi­gyel­mez­te­tett a Bu­da­pes­ti Hír­lap­ban meg­je­lent Le­vél a balázsfalvi gyűlésről cí­mű, 1911-ben Sztá­náról kel­te­zett írás­mű­vé­ben. Úgy tűn­het, mint­ha nem is ak­kor, ha­nem mos­tan­ság ír­ta vol­na eze­ket a so­ro­kat: „Lát­tam azt az ün­ne­pet, és tu­dom, hogy az Er­dély ro­mán­sá­gá­nak győzelme volt az raj­tunk. Ez a sok kü­lön­böző em­ber mind lelkesedésből, sa­ját jó­szán­tá­ból jött oda... Ezt mi ma­gya­rok nem tud­juk utá­nuk csi­nál­ni. Mi er­dé­lyi­ek már fá­rad­tak va­gyunk, a ma­gyar­or­szá­gi köz­vé­le­ményt pe­dig most nem ér­dek­li a ma­gyar­ság sor­sa, de fon­tos az ott mos­tan, hogy pisz­ko­ló­dás­ból élő új­ság ter­jeszt­he­ti-e sza­ba­don a mocs­kot a ma­gyar nép kö­zött a saj­tó­sza­bad­ság szent­sé­gé­nek vé­del­me alatt vagy sem. Beksics Gusz­táv meg­jö­ven­döl­te egy­ko­ron, hogy mi­helyst az er­dé­lyi ro­mán­ság kul­tú­ra­i­lag, va­gyo­ni­lag és tár­sa­dal­mi­lag kon­szo­li­dá­ló­dik, ab­ban a pil­la­nat­ban kér­dé­ses­sé vá­lik a ma­gyar Er­dély lé­te. [...] Sor­sun­kat előre lát­juk, és cso­dá­ra nem szá­mít­ha­tunk.”

1912-ben fel­éb­resz­tet­te Ka­lo­ta­szeg nagy­asszo­nya, Gyarmathy Zsigáné Hory Etel­ka egy­ko­ri lap­ját Csip­ke­ró­zsi­ka-ál­má­ból. Az új­ra­in­dí­tott Ka­lo­ta­szeg cí­mű fo­lyó­irat szű­kebb ha­zá­ja éle­tét volt hi­vat­va be­mu­tat­ni. Ez a lap­ala­pí­tás igen fon­tos ál­lo­má­sa mű­vé­szi-po­li­ti­kai fejlődésének. Tel­jes egé­szé­ben szű­kebb pát­ri­á­ja meg­is­me­ré­sé­nek szen­tel­het­te te­vé­keny­sé­gét. Már nem­csak az épí­té­sze­ti em­lé­kek nyíl­tak meg szá­má­ra, de az itt élő em­be­rek éle­te is ki­tá­rul­ko­zott vizs­gá­ló­dó te­kin­te­te előtt. A lap­ból nem hi­á­nyoz­ha­tott a po­li­ti­ka sem. Az Er­dély és a pes­ti köz­vé­le­mény cí­mű írá­sá­ban transz­szil­va­niz­mu­sa csí­rái is ben­ne fog­lal­tat­tak. Ke­mé­nyen os­to­roz­ta az ak­ko­ri bu­da­pes­ti fel­fo­gást, mely nem is­mer­te fel Er­dély jelentőségét. Egy Ko­lozs­vá­ron fel­ál­lí­tan­dó mű­egye­tem el­kép­ze­lé­se kap­csán fel­hív­ta a Bu­da­pest-cent­ri­ku­sok fi­gyel­mét, hogy „Er­dély föld­raj­zi­lag, his­tó­ri­a­i­lag, sőt jo­gi­lag, s ami a leg­fon­to­sabb, a köz­tu­dat­ban igen­is van és lesz”.

Az időközben ki­tört nagy há­bo­rú – az első vi­lág­há­bo­rú – először Kós Kár­oly szé­pen ívelő szak­mai si­ke­rét akasz­tot­ta meg, majd el­té­rí­tet­te ere­de­ti pá­lyá­já­ról.

1918 de­cem­be­ré­ben ha­za­si­e­tett csa­lád­já­hoz, hogy ve­lük tölt­hes­se a ka­rá­csonyt. A csucsai ál­lo­má­son már a ro­mán ki­rá­lyi had­se­reg ka­to­nái fo­gad­ták a meg­­ér­ke­zett vas­úti sze­rel­vényt. In­nen már csak a ma­si­nisz­tá­val ket­tes­ben foly­tat­ta út­ját ott­ho­na fe­lé. A ro­mán Er­dély­nek ez a kép­le­tes el­fo­ga­dá­sa később tu­da­tos el­ha­tá­ro­zás­sá vált. Hi­á­ba vár­ta Bu­da­pes­ten az Ipar­mű­vé­sze­ti Főiskola ké­nyel­mes és biz­tos ta­ná­ri ál­lá­sa, a vár­ha­tó bi­zony­ta­lan­sá­gok­kal és ne­héz­sé­gek­kel együtt szülőföldjét vá­lasz­tot­ta, ott­hon ma­radt. Az egész csa­lád – fe­le­sé­ge és négy gyer­me­ke – to­váb­bi sor­sát be­fo­lyá­so­ló döntéséről így val­lott 1957-ben írt ön­élet­raj­zá­ban: „Vá­lasz­ta­nom kel­lett te­hát: a biz­tos és szép pro­fesszo­ri eg­zisz­ten­ci­át, épí­té­szi te­vé­keny­sé­gem új­ra­fel­vé­tel­ét és a Bu­da­pest­re va­ló át­te­le­pe­dést, vagy a tel­jes élet­bi­zony­ta­lan­sá­got, a ma­gam és csa­lá­dom és né­pem is­me­ret­len sor­sá­ban va­ló osz­to­zást az itt­hon ma­ra­dás­sal. A dön­tés ne­héz volt. Vé­gül is ezt ír­tam az Ipar­mű­vé­sze­ti Főiskola né­hai igaz­ga­tó­já­nak, Gróh Ist­ván­nak: Er­dély­ben bi­zo­nyá­ra na­gyobb szük­ség lesz re­ám, mint Bu­da­pes­ten. És itt­hon ma­rad­tam.”

Az 1919 cí­mű írá­sá­ban regényhősével, Gál Jan­kó­val mon­dat­ta el azt a rö­vid, egy hosszú tör­té­nel­mi ér­te­ke­zést helyettesítő pár­be­szé­det, amely ott­ho­ná­ban is el­han­goz­ha­tott: „Mi az ott? Hunyad. És azon túl, az a be­vá­gás a he­gyek kö­zött? A Kö­rös tor­ka. És azok a he­gyek? Az a ré­gi er­dé­lyi ha­tár. És ez? Itt kö­rös­kö­rül min­de­nütt? Ez? Ez Er­dély... És ez a föld, amit szánt? Ez? A mi föl­dünk ez, An­na.”

Az er­dé­lyi ma­gyar­ság tel­jes tá­jé­ko­zat­lan­ság­ban szem­lél­te az ese­mé­nye­ket. Ab­ban re­mény­ked­tek, hogy bi­zony­ta­lan­sá­guk a bé­ke­kon­fe­ren­cia vé­gé­re meg­szű­nik. Vol­tak, akik nem tud­ták el­vi­sel­ni a pasz­szív vá­ra­ko­zás lég­kör­ét. Ezek kö­zé tar­to­zott Kós is. Er­dély Cavourja a wilsoni ön­ren­del­ke­zé­si el­vek alap­ján 40 ezer em­ber­rel meg­szer­vez­te az er­dé­lyi Piemont mi­ni-ál­la­mát, a bánffyhunyadi szék­he­lyű Ka­lo­ta­sze­gi Köz­tár­sa­sá­got. A le­gen­dák vi­lá­gá­ba illő tör­té­net­ben ál­lí­tó­lag Kós a köz­tár­sa­ság lo­bo­gó­ját, pénz­ér­mét és bé­lye­gét is meg­ter­vez­te.

Az 1920. jú­ni­us 4-én alá­írt tri­a­no­ni békeszerződés Er­délyt Ro­má­ni­á­hoz csa­tol­ta. A ro­mán köz­igaz­ga­tás ha­ma­ro­san be­ren­dez­ke­dett Er­dély­ben. Kós Kár­oly az er­dé­lyi né­pek össze­tar­to­zá­sát kifejező transz­szil­va­niz­mus szel­le­mé­ben po­li­ti­zált a főhatalom-válto­zást megelőzően és azt követően is. 1921. ja­nu­ár 23-án je­lent meg a Kós Kár­oly, Paál Ár­pád és Zágoni Ist­ván je­gyez­te Ki­ál­tó szó. A ma­gyar­ság út­ja. A po­li­ti­kai ak­ti­vi­tás rend­sze­re hár­mas cí­met viselő röp­irat. Kós a Ki­ál­tó szó cí­mű írá­sá­ban olyan ala­pot akart ad­ni, me­lyen az ön­azo­nos­ság-tu­dat fel­adá­sa nél­kül le­het­ne be­il­lesz­ked­ni a meg­vál­to­zott fel­té­te­lek kö­zé. „A ré­gi Ma­gyar­or­szág nincs töb­bé a szá­munk­ra, de Er­dély, Ar­deal, Siebenbürgen, Transsilvania, vagy bár­mi nyel­ven ne­vez­te és ne­ve­zi a vi­lág, fel­tá­madt és van. [...] Ki­ál­tom a jel­szót: épí­te­nünk kell, szer­vez­ked­jünk át a mun­ká­ra. Ki­ál­tom a célt: a ma­gyar­ság nem­ze­ti au­to­nó­mi­á­ja.” Meg­rá­zó ere­jű írá­sa nem egy­sze­rű­en ki­ál­tott, ha­nem har­so­gott. Be­le­har­sog­ta ab­ba a te­he­tet­len, der­medt áju­lás­ba a követendő utat, a jövő, a meg­ma­ra­dás két le­het­sé­ges fel­té­tel­ét: mun­ka és au­to­nó­mia.

Kós nem akar­ta hogy ki­ál­tó sza­va pusz­tá­ba ki­ál­tott le­gyen csu­pán, ezért hoz­zá­lá­tott a röp­ira­tá­ban fog­lal­tak gya­kor­la­ti meg­va­ló­sí­tá­sá­hoz. Aho­gyan a Reményik Sán­dor­nak írt le­ve­lé­ben ol­vas­ha­tó: „mi ke­ve­sen, né­há­nyan meg­mar­kol­tuk a dol­got: belülről, alul­ról fel­épí­te­ni – Er­délyt.” Gya­log be­jár­ta szű­kebb pát­ri­á­ját, „hosszá­ban Magyarókerekétől Gya­lu­ig és Szucságtól egé­szen Hunyadig és ke­reszt­be Kö­zép­lak­tól Gyerőmonos­to­rig”. Meg­szer­vez­te az első er­dé­lyi ma­gyar po­li­ti­kai szer­ve­ze­tet. 1921. jú­ni­us 5-én va­sár­nap, Ka­lo­ta­szeg har­minc­öt köz­sé­gé­nek kép­vi­se­le­té­ben Bánffyhu­nyad pi­a­cán „Er­dély az er­dé­lyi nem­ze­te­ké!” jel­szó­val zász­lót bon­tott az Er­dé­lyi Nép­párt.

Az er­dé­lyi ma­gyar­ság ér­de­két egye­dül kép­vi­sel­ni aka­ró Ma­gyar Szö­vet­ség po­li­ti­ká­já­ban csa­ló­dott nép­pár­ti vezetők új, önál­ló or­szá­gos pár­tot ala­kí­tot­tak. A bánffyhunyadi gyű­lés egy­ko­ri prog­ram­já­nak fel­újí­tá­sá­val és ne­vé­nek Ma­gyar Nép­párt­ra va­ló mó­do­sí­tá­sá­val Ko­lozs­várt, 1922. ja­nu­ár 15-én tar­tott gyű­lé­sü­kön hang­sú­lyoz­ták: „A mi po­li­ti­kánk­hoz hoz­zá kell si­mul­ni­uk az eu­ró­pai esz­mék­nek, amint­hogy mi is hoz­zá­si­mu­lunk a ha­la­dás nagy gon­do­la­ta­i­hoz.” Tíz­pon­tos mun­ka­terv­ük­ben hang­sú­lyo­zot­tan sze­re­pelt Er­dély vé­del­me „az erőszakos és so­vi­nisz­ta ro­mán tö­rek­vé­sek el­len”, hogy Er­dély „az er­dé­lyi nem­ze­ti­sé­ge­ké le­gyen”. A gyu­la­fe­hér­vá­ri ha­tá­ro­za­tok­ra va­ló hi­vat­ko­zás­sal akar­ták meg­va­ló­sít­tat­ni „az er­dé­lyi nem­ze­tek és egy­há­zak au­to­nóm jo­ga­it”, va­la­mint a „köz­ok­ta­tás ügyé­nek és a kul­tu­rá­lis in­téz­mé­nyek­nek nem­ze­ti au­to­nóm ke­re­tek­be va­ló he­lye­zé­sét”.

Az er­dé­lyi ma­gyar­ság egy­sé­ge jel­sza­vá­val foly­ta­tott tár­gya­lá­sok után meg­ala­kult újabb, a ro­mán kor­mánnyal pak­tá­ló po­li­ti­kai szerveződések el­szi­ge­tel­ték, majd ki­buk­tat­ták a vezetőségből a néppártiakat. A so­ro­za­tos ku­dar­cok és ki­áb­rán­du­lá­sok a po­li­ti­kai élettől va­ló vissza­vo­nu­lás­ra kész­tet­ték Kóst, aki 1944-ig nem is fog­lal­ko­zott párt­po­li­ti­ká­val.

Szülőföldje jövőjével kap­cso­la­tos el­kép­ze­lé­se­it iro­dalomszervezőként pró­bál­ta meg­va­ló­sí­ta­ni. Az Er­dé­lyi Szépmíves Céh ala­pí­tá­sa, az Er­dé­lyi He­li­kon fo­lyó­irat szer­kesz­té­se ta­lán leg­is­mer­tebb és leg­ala­po­sab­ban fel­dol­go­zott sza­ka­sza éle­té­nek. A he­li­ko­ni író­kö­zös­ség ál­lás­pont­ját tük­röz­te lap­juk prog­ram­ja: „Er­dé­lyi­sé­ge világfigyelő tető, nem szemhatárszűkítő pro­vin­ci­a­liz­mus”. Ez­zel is bi­zo­nyí­ta­ni kí­ván­ták, hogy az eu­ró­pa­i­ság és a regionalizmus – ­adott eset­ben a transz­­szil­va­niz­mus – nem egy­mást ki­zá­ró fo­gal­mak. Ugyan­ez a gon­do­lat fo­gal­ma­zó­dott meg Kós Kár­oly­ban Ta­má­si Áron Éne­kes ma­dár cí­mű drá­má­ja kap­csán: „amely­ben ti­tok­ban erős és ké­tel­ke­dés nél­kü­li hi­tünk volt: a ma­ga lá­bán meg­ál­ló és a ma­ga út­ját já­ró er­dé­lyi ma­gyar írás eu­ró­pai mér­té­ke és teljessége”.

Kós is tol­lat ra­ga­dott, no­vel­lá­i­ban, re­gé­nye­i­ben igye­ke­zett né­ze­te­it ter­jesz­te­ni. A Var­jú nem­zet­ség cí­mű regényéből transz­szil­va­niz­mu­sá­nak ta­lán leg­szebb, leg­mű­vé­szibb meg­fo­gal­ma­zá­sa csen­dült ki: „Le­het ma Er­dély­ben úr az, aki hol­nap el­bu­kik, a Beth­le­ne­ket kö­vet­het­ték Rákócziak és Barcsayak, a tö­rök ha­ta­lom be­le­ful­lad­ha­tott né­met erőszakba, de túl a vér, a po­li­ti­kai erőszak ha­tá­ra­in meg­ma­radt egy di­a­dal­mas er­dé­lyi igaz­ság: ez a föld egy­más mel­lett ugyan­is meg­tart­ja örö­kös tar­ka vi­rág­zás­ban a né­pe­ket, akik raj­ta és éret­te mun­kál­kod­nak”. Er­dély cí­mű kul­túr­tör­té­ne­ti váz­la­tá­ban örök időkre szó­ló fi­gyel­mez­te­tést, pró­fé­ci­át adott: „De amely nép va­la­ha is el­ej­tet­te Er­délyt, az a nép és kul­tú­rá­ja el­esett itt a múlt­ban, és el fog es­ni a jövőben is ment­he­tet­le­nül.”

Kós Kár­oly sok­fé­le te­vé­keny­ség­gel szol­gál­ta né­pét. 51 éves volt, ami­kor az er­dé­lyi re­for­má­tus egy­ház meg­bí­zá­sá­ból a ka­lo­ta­sze­gi egy­ház­me­gye főku­rá­torának ne­héz és ál­do­zat­kész tisz­tét el­vál­lal­ta. Egy­há­zá­hoz va­ló kötődése már ko­ráb­bi építő­mű­vészi te­vé­keny­sé­ge so­rán is nyil­ván­va­ló volt. A fő­gondnok tisz­tét sen­ki sem vi­sel­te Er­dély­ben a 16. szá­zad óta olyan so­ká­ig, mint ő: 1934-től egé­szen 1965-ig, 82 éves ko­rá­ig.

A má­so­dik vi­lág­há­bo­rú is­mé­telt for­du­ló­pon­tot ho­zott: az 1940. au­gusz­tus 30-án ki­hir­de­tett má­so­dik bé­csi dön­tés ket­té­vág­ta Er­délyt. Kós el­ítél­te, ci­ni­kus­nak ne­vez­te az Er­délyt meg­osz­tó nagy­ha­tal­mi dön­tést. Az Ezer­ki­lenc­száz­negy­ven cí­mű szim­bo­li­kus ér­tel­mű írá­sá­ban mu­tat­ta be azt a Sors ál­tal haj­szolt sze­ke­ret, mely­nek gyeplőjénél az utat nem ismerő ko­csis ül. Aki tud­ná mu­tat­ni az utat, azt dur­ván fél­re­lö­kik. „Mi­re vár­tok itt, er­dé­lyi em­be­rek? A sze­ke­ret vár­juk, a ma­gyar sze­ke­ret, aki min­ket ide­ho­zott és in­nen to­vább viszen. Ne vár­já­tok azt – fe­lel­te a Sors – mert azt ré­gen út­já­ra in­dí­tot­tam és most messze jár bi­zo­nyá­ra. Hát mi lesz ak­kor mi­vé­lünk?” A Költő utá­nuk in­dul, ha kell, se­gít­sen, ha kell, utat ta­lál­jon. Kós Kár­oly min­dig szem­be­szállt az er­dé­lyi ér­de­ke­ket veszélyeztető po­li­ti­ká­val.

1944 őszén a ko­lozs­vá­ri Mezőgazdasági Főiskola ki­köl­tö­zött Keszt­hely­re. Kós Kár­oly szá­má­ra a tör­té­ne­lem meg­is­mé­tel­te ön­ma­gát. Akár­csak 1919-ben, most is vá­lasz­ta­nia kel­lett, a biz­ton­sá­gos­nak tűnő pro­fesszo­ri eg­zisz­ten­cia Ma­gya­ror­szá­gon vagy is­mét a bi­zony­ta­lan­ság, a min­dent elölről kez­dés árny­ké­pe Er­dély­ben. Nem kel­lett hossza­san gon­dol­koz­zon, mit is te­gyen: „Ne­kem élet­prog­ra­mom volt, hogy in­nen nem tá­gí­tok” – val­lot­ta.

Az át­zú­du­ló front és a nyo­má­ban ka­var­gó szennyes ára­dat, a „dél-er­dé­lyi zsan­dá­rok meg a gár­dák” ki­fosz­tot­ták, fel­dúl­ták sztánai há­zát és ta­nyá­ját. A gon­do­san őrzött em­lé­ke­ket, a múlt meg­annyi ta­nú­je­let a negy­ve­nes évek má­so­dik fe­lé­ben szét­hor­dott-lop­ko­dott Var­jú-ta­nyá­val együtt el­mos­ta a vak gyű­löl­kö­dés.

1944 őszén, 62. élet­év­ében kel­lett szin­te min­dent elölről kez­de­nie. Ezer­ki­lenc­száz­negy­ven­négy cí­mű írá­sá­ban ér­zék­le­te­sen mu­tat­ta be a lét­bi­zony­ta­lan­ság szül­te han­gu­la­tot, az örö­kös ret­te­gést mindenkitől, aki fegy­ve­ré­vel az élet és ha­lál urá­nak kép­zel­te ma­gát. Egy uta­zás köz­be­ni va­cso­ra-be­szél­ge­tés so­rán ki­tűnt, hogy a ro­mán szál­lás­adó és ma­gyar ven­dé­ge egy­for­mán szen­ve­dett a há­bo­rú­tól, „mely­nek csak vak esz­kö­zei vol­tak”.

Mi­kor lát­ta a meg­in­du­ló mun­ka lehetőségét és ér­tel­mét, en­ge­dett Ba­logh Ed­gár hí­vá­sá­nak. Is­mé­tel­ten be­kap­cso­ló­dott a po­li­ti­kai, kul­tu­rá­lis és mű­vé­sze­ti élet­be. Részt vett a Ro­má­ni­ai Ma­gyar Írók Szö­vet­sé­gé­nek meg­ala­kí­tá­sá­ban, el­nö­költ a ro­má­ni­ai ma­gyar saj­tó vi­lág­há­bo­rú utá­ni első sza­bad ér­te­kez­le­tén, a Ma­gyar Dol­go­zók Szö­vet­sé­gé­nek ko­lozs­vá­ri ala­ku­ló gyű­lé­sén. 1946-tól 1948-ig Be­ne­dek Mar­cel­lel és Ka­csó Sán­dor­ral mun­ka­tár­sa volt a Ma­gyar Né­pi Szö­vet­ség hi­va­ta­los lap­já­nak, a Vi­lá­gos­ság­nak, meg­ter­vez­te az Utunk fej­léc­ét.

Az er­dé­lyi ma­gyar­ság po­li­ti­kai kép­vi­se­le­té­be is be­kap­cso­ló­dott. 1945 má­ju­sá­tól tag­ja volt a Ro­má­ni­ai Ma­gyar Né­pi Szö­vet­ség or­szá­gos vezetőségének (szá­zas intézőbizottságának), el­nö­ke a Kolozs me­gyei szer­ve­ze­té­nek, tag­ja a Műemlékvédő Bi­zott­sá­gá­nak, el­nö­ke a Ro­má­ni­ai Ma­gyar Képzőművész Szö­vet­ség­nek, az új­já­szer­ve­zett Er­dé­lyi Ma­gya­rok Gaz­da­sá­gi Egye­sü­le­té­nek.

1946-tól 1948-ig, „a ki­rály­ság meg­szün­te­té­sé­ig, il­let­ve a Né­pi Köz­tár­sa­ság meg­ala­ku­lá­sá­ig” a Ma­gyar Né­pi Szö­vet­ség Kolozs me­gyei or­szág­gyű­lé­si képviselője.

Ak­kor is csa­lód­nia kel­lett, akár a hú­szas évek nagy vál­to­zá­sai után. Az er­dé­lyi ma­gyar­ság ak­kor sem ve­het­te ke­zé­be sor­sa irá­nyí­tá­sát, mert a meg­vá­lasz­tott vezetők el­fe­lej­tet­ték ígé­re­te­i­ket. A de­mok­ra­ti­kus ki­bon­ta­ko­zás el­ma­ra­dá­sa mi­at­ti re­mény­vesz­tett­sé­ge a ko­lozs­vá­ri Mezőgazdasági Főiskola ka­ted­rá­já­hoz va­ló vissza­vo­nu­lás­ra, majd 1953-ben nyug­ál­lo­mány­ba kényszerítette. Még­sem pi­hen­he­tett, örö­kös, ha­lá­lá­ig tar­tó fel­adat há­rult rá, az er­dé­lyi ma­gyar­ság ta­nács­adó­já­nak, élő lel­ki­is­me­ret­ének hi­va­tá­sa.

1973-ban, szü­le­té­sé­nek 90. év­for­du­ló­ján, csa­lád­ján, ba­rá­ta­in kí­vül ün­ne­pel­ték mind­azok, akik sze­ret­ték, be­csül­ték sze­mé­lyi­sé­gét és tisz­tel­ték élet­mű­vét. A ma­gyar ál­lam is meg­em­lé­ke­zett ró­la, a Ma­gyar Nép­köz­tár­sa­ság El­nö­ki Ta­ná­csa a gyé­mán­tok­kal éke­sí­tett Zász­ló­rend I. fo­ko­za­tá­val tün­tet­te ki. Köszönőbeszédében fon­tos­nak tar­tot­ta ki­hang­sú­lyoz­ni: „A tör­té­ne­lem ta­nú­sá­ga sze­rint az igaz em­ber­nek, de mindenekelőtt az igaz mű­vész­nek, író­nak, építő-, képző- és ze­ne­mű­vész­nek – min­de­nütt a vi­lá­gon, min­den időben és min­den kö­rül­mé­nyek kö­zött – a Sors ál­tal ren­del­te­tett kö­te­le­zett­sé­ge volt, van és lesz, hogy a ma­ga nép­ének és szülőhazájának sor­sát vál­lal­ja és éle­te mun­ká­já­val szülőhazáját és an­nak né­pét, meg­be­csült ha­gyo­má­nya­ik szel­le­mé­ben, hű­sé­ge­sen szol­gál­ja. Ezt vál­lal­tam és cse­le­ked­tem, nem mást és nem töb­bet.”

Éle­té­nek hátralevő ré­szé­ben – 1977. au­gusz­tus 25-én be­kö­vet­ke­zett ha­lá­lá­ig – fi­gyelt, le­ve­le­zett, dis­ku­rált. És ha­gyo­má­nyo­zott. Egész élet­re szó­ló, örök em­be­ri ér­té­ke­ket.

Kós Kár­oly meg­pró­bál­ta­tá­sok­kal ter­hes, ne­héz tu­sa­ko­dá­sok­kal tar­kí­tott éle­te min­den­ki szá­má­ra tar­tal­maz­hat ta­nul­sá­got és hor­doz­hat üze­ne­tet. Egy hosszú éle­tet le­élt, bölcs öreg­em­ber egy­sze­rű­nek tű­nő, de fi­lo­zó­fi­ai mély­sé­gű mon­da­tát: „És meg­ta­nul­tam meg­elé­ged­ni az­zal, amit a sors szá­mom­ra jut­ta­tott: az egész­sé­get, a csa­lá­do­mat és az Úr­is­ten­nek azt a sok-sok szép­sé­gét, amit az em­be­rek nem tud­nak el­ron­ta­ni és meg­csú­fol­ni, s ami in­gyen aján­dék­ként jut min­den em­ber­nek, csak a sze­mét kell ki­nyit­ni a lá­tás­ra, fü­lét a hal­lás­ra és lel­két a be­fo­ga­dás­ra.”

Fo­gad­juk meg ezt a ki­lenc év­ti­zed­nyi ta­pasz­ta­la­tot visszatükröző ta­ná­csot mi is. Éle­sít­sük meg sze­mün­ket és lás­suk meg épü­le­te­i­ben mind­azt, amit kö­ve­i­vel be akart mu­tat­ni; nyis­suk ki fü­lün­ket és hall­juk ki műveiből mind­azt, amit sza­va­i­val el akart mon­da­ni; és tár­juk ki lel­kün­ket, hogy be­fo­gad­has­suk mind­azt, amit im­már hal­ha­tat­lan szel­le­mi­sé­ge örö­kí­te­ni akart.

Er­délyt.

Er­dély­nek ez az ér­dek nél­kü­li vál­la­lá­sa és szol­gá­la­ta: ez Kós Kár­oly élet­mű­vé­nek legfőbb jelentősége és re­ánk ha­gyott, foly­ta­tás­ra vá­ró örök­sé­ge.

*

Var­jú­vár. Me­sé­be illő ki­csi tor­nyos épü­let Ka­lo­ta­szeg vi­dé­kén, az egy­ko­ri sztánai üdülőtelepen. Meg­ál­mo­dó­ja és lét­re­ho­zó­ja Kós Kár­oly építőművész, a 20. szá­za­di Er­dély po­li­hisz­to­ri sok­szí­nű­ség­gel mun­kál­ko­dó min­de­ne­se. A mér­nö­ki pon­tos­ság­gal ki­szá­mí­tott helyszínről – ahol ré­gen a gyors­vo­nat is meg­ál­lott – min­den lé­nye­ges dol­got el le­he­tett ér­ni: mun­kát, hi­va­ta­lo­kat, ba­rá­to­kat és el­len­fe­le­ket. Az örök hű­ség er­dé­lyi szim­bó­lu­má­vá vált Kós Kár­oly egy­ko­ri la­kó­há­za a Kár­pát-me­den­cét be­há­ló­zó nem­ze­ti iden­ti­tás­tu­dat megerősítendő, 21. szá­za­di út­vo­na­lá­ból sem hi­á­nyoz­hat.