magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Boda Edit: Hajsza – a szépségért. Dsida Jenő költészetéről


„Megváltja-e a szépség a világot?”

(Miskin herceg – F. M. Dosztojevszkij: A félkegyelmű)

 

Nehéz megmondani, hol húzódnak a szép határai. Szép az, ami érdek nélkül tetszik – idézhetjük a közhellyé csépelt megállapítást (Aquinói Szt.Tamás, Kant). De az érdekkel tetsző is átléphet a tárgyalt kategóriába.

Az élet célja a szépség megteremtése? Hajszoljuk bolondul, mint Dsida Tinti kutyája a macskát. (Elkapja/elkapjuk-e valaha?)

Rabindranath Tagore vallja: „A szépség édes nekünk, mert ugyanazon mulandó dallamra táncol életünkkel. / A tudás drága nekünk, mert sohasem tudjuk kiteljesíteni. / Minden eldőlt és elvégeztetett az örökkévaló égben. / De a föld illúzió-virágait frissnek megőrzi a halál. / Testvér tartsd ezt eszedben és örülj”(Senki sem él örökké). Az elillanás teszi kimondhatatlanul vonzóvá a szépséget, akárcsak az életet.

Ágoston Plótinosz gondolatmenetét követve állítja, hogy „Isten minden szépség forrása és a legmagasabb rendű szépség; s mert Isten szereti a rendet, mérték szerint alkotta a világot, amely így esztétikailag tökéletes. A rútság csak relatív lehet; azok vélnek egyes kiszakított dolgokat rútnak, akik nem látják az összefüggéseket...” Esztétikai kislexikon. Bp. Ágoston címszó.

Baudelaire látványosan vezette be a szép kategóriájába ágyazott csúfot az irodalomba. Rilke írja ezzel kapcsolatban: „Emlékszel Baudelaire elképesztő versére, A dögre? Lehet, hogy most már megértem... Mit is tehetett volna, ha már ez megesett vele? Az volt a feladata, hogy abban a szörnyűségben, látszólag merő undorban meglássa a minden létezőben ható eleven valóságot. Válogatni, mellőzni nem lehet... Nekem úgy tűnik, ez a döntő: ha valaki kibírja, hogy a leprás mellé feküdjék, s a szerelmes éjszakák sugárzásával melengesse – az ilyesmiből nem sülhet ki más, csak jó.” (Malte Laurids Brigge feljegyzései – ford. Görgey Gábor. Prózai írások. Bp. 1961. 198.) Az érdekesség pedig a következőben rejlik: a szépséget az esztétikából átlendítjük az ontológiába. A szépség a létből fakad, s így a létező adottságává válik – ettől sem a halál, sem a rothadás nem foszthatja meg. Ez a meggyőződés sugárzik Dsida költészetéből. A bomlás, a rettenet mellett ott van a sugárzás, a béke, mely alapjában véve harmonikussá (l. az ágostoni felfogást) és széppé formálja át a diszharmóniát. Elég csak egy pillantást vetni a Szerenád Ilonkának című költeményre és a Lisieux-i Szent Terézről írt versére (Sainte Thérése de Lisieux). A Szerenádban olvashatjuk: „szamócapiros puha szádból / fakadnak a lenge füvek – / szeráf-nevetés puha  szádból / ha zsongnak a zsenge füvek // Lásd fekszem a parton a fűben / ölébe ölelget a part / a dús keserűszagú fűben / ezernyi bogár idetart / nyüzsögve nyirokteli mélyről / ezer pici hangszeren át / zümmög az ajkad ízéről / vég nélküli szerenád...”

Ott is, ahol a nem-lét, a másként való létezés fészkeli be magát, alapvető tulajdonságként marad meg a szépség. Szép az élet, de szép a halál is, hiszen mindkettő ugyanannak a létezőnek a tartozéka. Ezért lehetséges és hiteles a Dsida által „megszerkesztett” költői/valós(?) világ. (Nála az élet teljes mértékben tartozéka a halálnak, és fordítva. A szenvedésnek része az öröm, és fordítva. Mindez pedig az édenbeli teljesség megsemmisülése után. – Reconstructio mundi.) „...Csodaszép, csodaszép ez az élet, / semmi se múlja felül. / Légy csonka, beteg, nyomorult bár, / mégis öröm szippantani fényt, levegőt, vakon is kéj / megtapogatni a nap tüzes arcát. Százszor, ezerszer / szép ha emellett még fiatal költő is az ember, / hóbortos daloló, feltárt szívű, harmatosan jó, / mint a madár, ki csipog s apró bogarakra vadászik, / mint farkaskutya, / kit megszáll lobogó heve és a / macska nyomába iramlik. Mert sunyi macska a Szépség, / tiszta fehér, pamacsos cica, hirtelen ugrik, elillan... (…) / Nincs, kiskutya más hivatásunk, / mint macskára vadászni, vidáman inalni utána, / meg-megfogni, ereszteni, játszani véle, / magasra / tartani felnevetőn, komor emberek arca elébe / villogtatni: kacagjon a lelkük, látva, milyen szép, / mily kecses állat a Szépség, hó-cica, furcsa bohó Vers” (Kóborló délután kedves kutyámmal).

Tehát végső soron a szépség az alkotás folyamatában létesül. (Az emberben emiatt lehet örökké jelen. A versben is.) Dsida egyik korábbi versében nem éppen ilyen optimista szemléletről tesz bizonyságot. Így: „Fáradt-szelíden megy a Szépség... // Életet lehel fűnek-fának, / de mint hajdan az Ember fiának: / nincs ahová fejét lehajtsa.” (Örök vers)

A Szépség és az Emberfia között vont párhuzam visszavezet az ágostoni felfogáshoz. Az Isten Fiát (aki az Istenség, a tökéletes szépség és harmónia része / részese) megfeszítették az emberek. Közönyükkel(?) ugyanúgy megölték, mint agresszivitásukkal(?). Az Úristen, a Teremtő és Fenntartó meghalt a Fiúban úgy, ahogy a Szépség elsatnyulni kényszerül a Versben – az iránta tanúsított érdektelenség sekélyességében. A vers, az alkotásban létrejövő Szépség örök – ebből kifolyólag a szenvedés, a kivetettség tudata is örökkévaló. Dsida azt írja az idézett versrészletben, hogy a Szépség „Életet lehel fűnek-fának” – tehát létezésre hívja a teremtményeket, ahogy az Emberfia a csonka-bonkákat, bénákat.

Dsida világában a Messiás-szerep kétes pozícióval kecsegtet. Kérdéses az, hogy megváltotta-e Krisztus a világot. Pontosabban: hagyta-e a világ, hogy megváltsák? Mindenképpen hozzá kell járulnia az embernek ehhez az aktushoz: legalább az elfogadási szándék kinyilvánításával. (De lásd például Messze látok című költeményét: még a testet sem veszik le a fáról, nem segítik hozzá a feltámadáshoz.)

Megválthatja-e a Szépség a világot? – Ez a kérdés ugyanazon a hullámhosszon fogható, mint az előbbi (Megválthatja-e Krisztus a világot?).

Dsida ezt írja: „Hiszek a nőben, a versben, a szépség és a jóság missziójában (Önéletrajz. Séta egy csodálatos szigeten. Kriterion1992. 45.) Ez az ars poeticája elég korai. De már benne van minden lényeges elem: nő, vers, szépség, jóság. A szépség missziójáról szól a Kóborló délután kedves kutyámmal című alkotásának idézett része is („magasra tartani felnevető, komor emberek arca elébe / villogtatni: kacagjon a lelkük”). S ha a szépség képes lesz megváltani az embert, akkor a belülről fakadó megújulás párosul a kintről jövő szépség-impulzus erejével. Ahogy a krisztusi önfeláldozás egyszerre az istenség önkifejeződése és az embereknek szóló üzenet, ugyanúgy a szépség is.



vissza a kiadáshoz
minden cikke
ENCIKLOPÉDIA rovat összes cikke

© Művelődés 2008