Művelődés

Fenn­tar­tás nél­kül egyet kell ér­te­nünk a bevezető sza­va­kat fel­vál­lalt Né­meth Jú­lia mű­kri­ti­kus­sal, aki vé­le­mé­nyé­nek alá­dú­co­lá­sá­ra Ba­bits Mi­hály egyik leg­szebb ver­sé­nek (Ba­bo­na, va­rázs) kulcs­mon­dat ér­té­kű meg­fo­gal­ma­zá­sát idéz­ve jel­le­mez­te Ko­vács Gé­za tel­je­sít­mé­nyét: „Ki ké­pes lát­ni a cso­dát, az a cso­dát ma­gá­ban hord­ja”. Zse­ni­á­lis fo­gal­ma­zá­sá­hoz, va­gyis az idé­zet ki­vá­lasz­tá­sá­hoz már itt azt is hoz­zá­fűz­het­nénk, hogy va­ló­ság­gal al­ko­tó­tár­sá­vá lé­pett elő a mér­nök és szob­rász­mű­vész Ko­vács Gé­zá­nak.

Ami­kor a meg­nyi­tó nap­ján be­lép­tem a ti­zen­há­rom bo­nyo­lult­nak tűnő vas­plasz­ti­kai tár­lat aj­ta­ján, s fu­tó­lag át­te­kin­tet­tem a ki­ál­lí­tott al­ko­tá­so­kat, mi ta­ga­dás, kis­sé inam­ba szállt a bá­tor­sá­gom, mert tud­tam ugyan, hogy la­punk Ga­lé­ria-ro­va­tá­ban ne­kem kell majd a mű­al­ko­tás­ok­ról szól­ni, de va­jon ele­get tu­dok-e ten­ni az el­vá­rá­sok­nak? Hi­szen olyan sok­szó­la­mú a mű­vész áb­rá­zo­lás­mód­ja, hogy kis­sé el­bi­zony­ta­la­nod­tam, nem fo­gok meg­hát­rál­ni, de azt is tud­tam, hogy ugyan­csak igé­nyes fel­adat­ra vál­lal­koz­tam. Sze­ren­csé­re már ott, ak­kor eszem­be ju­tott, hogy köny­ve­im kö­zött őrzök egy ro­kon fo­gan­ta­tá­sú kö­te­tet: Sza­bó Ta­más fo­tó­mű­vész ba­rá­tom­nak mint­egy két év­ti­zed­del ko­ráb­ban dr. Kós Kár­oly rö­vid, de gon­do­lat­gaz­dag előszavával: A vas ízei cí­mű köny­vét. A va­ló­ban jól kép­zett, tisz­tán lá­tó et­nog­rá­fus már-már ön­ma­gát is fö­lül­múl­va szólt hoz­zá az ak­kor még iga­zán nem ki­ér­lelt prob­lé­ma­kör­höz. Már ak­kor va­ló­ság­gal ámul­doz­va ma­zso­láz­tam, hogy mi­lyen iga­za van, hogy mennyi­re jövőbelátóan fo­gal­maz­za meg a teendőket. Le­gyünk hát hű­ek és mél­tó­ak ezek­hez a ha­gyo­má­nyok­hoz, hang­sú­lyoz­za a szö­veg szerzője. Ha így néz­zük pl. a Szá­gul­dás cí­mű al­ko­tást, csak­úgy, amint a Vir­tu­á­lis har­mó­nia fo­gas­ke­re­ke is, ráerősítve a szi­lár­dan ál­ló függőleges osz­lop­ra, va­ló­ság­gal nyu­gal­mat árasz­ta­nak. Az­tán elidőztem a Rossz álom cí­mű, is­tál­ló­vil­lá­ból ki­ké­pe­zett kom­po­zí­ci­ó­nál, s pró­bál­tam rá­han­go­lód­ni, hogy az al­ko­tás pil­la­na­ta­i­ban ho­gyan dol­goz­ha­tott a mű­vész fan­tá­zi­á­ja. Na­gyon meg­nyug­ta­tó volt le­szűr­ni a kö­vet­kez­te­tést, hogy egy­ál­ta­lán nem ta­lál­tam disz­har­mo­ni­kus­nak a cí­met és a lát­ványt, mert a bekövez(het)ő egyet­ér­tést is fel­fe­dez­tem a mű­al­ko­tás­ban. Csak­is biz­ta­tó­an meg­szo­rí­ta­ni tu­dom a kettős al­ko­tó ke­zét, mert cím­vá­lasz­tá­sai és ki­vi­te­le­zett al­ko­tá­sai tö­ké­le­tes har­mó­ni­át su­gá­roz­nak. Per­sze az Ag­resszív aka­dá­lyo­zó cí­mű mun­ká­ja jól meg­dol­goz­tat­ja ugyan a szemlélő fan­tá­zi­á­ját, de a le­von­ha­tó kö­vet­kez­te­tés bőségesen kár­pó­tol­ja a be­fek­te­tett műélvezői erő­fe­szí­tést.

A pla­ká­ton el­he­lye­zett Előre ha­jol­va cí­mű mű­al­ko­tás vi­tat­ha­tat­la­nul egyik leg­si­ke­rül­tebb kom­po­zí­ci­ó­ja a be­mu­ta­tott mun­kák­nak, nem cso­da te­hát, hogy Né­meth Jú­lia is ez­zel zár­ja a Sza­bad­ság­ban meg­je­lent Je­le­nünk múlt­ja, múl­tunk je­le­ne cí­mű ismertetőjét, de azért az is igaz ma­rad, hogy bár­me­lyi­ket he­lyez­zük is ima­gi­ná­ri­us górcső alá, ugyan­ezen kö­vet­kez­te­té­se­ket von­hat­juk le.

Ked­ves Ko­vács Gé­za! Kö­szön­jük a ki­ál­lí­tást, és szívből kí­ván­juk, hogy a meg­kez­dett út­ról so­ha ne tér­jen le a mű­vész, ha­nem ör­ven­dez­tes­se meg – mentől előbb, an­nál jobb – ha­son­ló mű­él­ve­ze­tek­kel ön­ma­gát és tár­lat­lá­to­ga­tó, mű­él­ve­ze­tet kedvelő és ér­té­kel­ni tu­dó kö­zön­sé­gét eh­hez mérhető sze­rep­lé­sek­kel!