magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Kolozsi Ger­gely Ist­ván: Petőfi Sán­dor lá­to­ga­tá­sa, sé­tá­ja Szamosújvárt


Ezelőtt ép­pen 160 év­vel, 1847-ben Petőfi Sán­dor, az alig 24 éves if­jú – de rég­óta hí­res költő – im­már má­so­dik er­dé­lyi kör­út­já­ra in­dult, mert ala­po­sab­ban meg akart is­mer­ked­ni a a hegyes-völgyes-bérces Er­dély­or­szág vad­re­gé­nyes tá­ja­i­val. Leg­in­kább még­is az ott élő ma­gyar em­be­rek szí­vé­vel vá­gyott ta­lál­koz­ni, mert kí­ván­csi volt, hogy mit su­sog ar­ra­fe­lé a sza­bad­ság szellője. Éb­re­de­zik-e im­már der­medt ál­má­ból a ma­gyar szí­vek­ben is a sza­bad­ság utá­ni vágy?

Első út­ja után ír­ta meg 1846. ok­tó­ber 26-án Koltón Er­dély­ben cí­mű ver­sét: „Ba­ran­gol és zúg, zúg az őszi szél./ Csö­rög­nek a fák szá­raz lomb­jai, / Mint rab ke­zén a meg­rá­zott bilincs./ Hall­gass zú­gó szél, hadd be­szél­jek én! (…) / Egy nem­zet és két or­szág hall­ja meg, / Mi ben­nem ed­dig tit­kon forra csak, (…) / Az forra ben­nem, az fájt én­ne­kem, / Hogy egy nem­zet­nek két or­szá­ga van, / Hogy e két-or­szá­gos nem­zet a ma­gyar!”

1847. ok­tó­ber 20-án, ami­kor Koltóról a má­so­dik er­dé­lyi kör­út­já­ra in­dult, meg­lá­to­gat­ta Dést, Sza­mos­új­várt és Ko­lozs­várt. Ez al­ka­lom­mal Désen fel­ke­res­te Medgyes La­jost (1817–1894), ba­rát­ját is, a dési re­for­má­tus lel­készt, aki for­ra­dal­mi ver­se­i­vel, lelkesítő pré­­di­ká­ci­ó­i­val a sza­bad­ság­harc ügyét szol­gál­ta. Más­kü­lön­ben a lel­kész, Petőfi Sán­dor egyik leg­buz­góbb er­dé­lyi pár­to­ló­ja volt a sza­bad­ság­harc ügyé­ben is. 1846. no­vem­ber 21-én Désen, a me­gyei köz­gyű­lés kap­csán tar­tott ün­ne­pi la­ko­ma al­kal­má­val ép­pen Medgyes La­jos szor­gal­ma­zá­sá­ra, gróf Te­le­ki Sán­dor tit­ká­ra Haray Vik­tor el­sza­val­ta Petőfi Er­dély­ben cí­mű ver­sét. Azon a gyű­lé­sen az Unió üdvös vol­tá­ról lel­kes, buz­dí­tó be­szé­dek han­goz­tak el. Más­kü­lön­ben gróf Te­le­ki Sán­dor buz­gó hí­ve volt Er­dély és az anya­­or­szág egye­sí­té­se moz­gal­má­nak, és egyet­len ön­zet­len arisz­tok­ra­ta segítője, pár­to­ló­ja Petőfinek. Medgyes La­jost Désen az óvá­ri la­ká­sá­ban töb­bek kö­zött 1876-ban, Jó­kai is meg­lá­to­gat­ta azon al­ka­lom­mal, hogy gróf Te­le­ki Sán­dor­ral a sza­mos­új­vá­ri fegy­ház­ban lá­to­ga­tást tet­tek, és ott Ró­zsa Sán­dor­ral is hossza­san el­be­szél­get­tek.

Amint Petőfi a lel­kész ba­rát­já­val erről-arról, és sok egyébről is el­cse­veg­tek, a vá­ros tár­sa­dal­mi éle­té­nek han­gu­la­tá­ról is, szó esett töb­bek kö­zött Szamos­újvárról is. Medgyes La­jos az ott élő örményekről vic­ce­sen így me­sélt: „Ba­rá­tom, az az ör­mény­vá­ros Er­dély­or­szág egyik leg­gaz­da­gabb vá­ro­sa hí­ré­ben áll”, ami nagy­részt igaz is volt. Úgy me­sé­lik, hogy még a szol­gák is fe­hér ci­pót sze­le­tel­nek és hoz­zá a hí­res, fi­nom csá­szár­hús sza­lon­nát fa­la­toz­zák. Más­kü­lön­ben azok az ör­mé­nyek mind de­rék, be­csü­le­tes kereskedők, és rá­ter­mett­sé­gük­kel a ha­za ja­vát szol­gál­ják – mond­ta Medgyes La­jos. Az­tán így foly­tat­ta: „Azt mond­ják az ott járt em­be­rek, hogy a sok gaz­dag ör­mény­nek még a há­za ki­lin­csei is ara­nyo­zot­tak, s az új­szü­lött kis ör­mény po­ron­tyo­kat is ara­nyos tek­nő­ben öb­lö­ge­tik. A pin­cé­jük­ben üst­szám­ra he­ver a te­mér­dek arany­pénz, és az asszo­nya­i­kon csüngő sok drá­ga arany ék­szer sú­lyá­tól majd be­le­gör­bül a há­tuk. No, de az is egye­dü­li cso­da a vi­lá­gon – me­sél­ték a bá­ba­asszony­ok –, hogy ott a fiú­gyer­me­kek nem ki­lenc hó­nap­ra szü­let­nek, mint min­den más ná­ció gyer­me­kei, ha­nem tíz hó­nap­ra. És va­jon mi­ért tíz hó­nap­ra – kér­dez­te mo­so­lyog­va Petőfi. Azért – mond­ta a pap vic­ce­sen –, mert ők is ki­lenc hó­nap­ra, mint min­den más ná­ció emb­ri­ó­ja ren­de­sen kifejlődnek az anya­méh­ben, de még egy hó­na­pig vissza­ma­rad­nak szőrösödni. Mert az ör­mény fér­fi­ak majd­nem mind­egyi­ke olyan szőrös, gyap­jas, akár­csak a med­ve. Na, ba­rá­tom – mond­ta Petőfi –, ezek az­tán iga­zán me­sé­be illő cso­dá­la­tos dol­gok, és jó­ízű­en el­ne­vet­te ma­gát. Az­tán még az­nap el­in­dult meg­lá­to­gat­ni a fel­di­csért vá­rost. In­du­lás előtt még ez­zel tol­dot­ta meg sza­va­it Medgyes La­jos:

– Ezt az ör­mény vá­rost a né­me­tek, a kis Schönbrunnhoz szok­ták ha­son­lí­ta­ni, amely az oszt­rák csá­szár Bécs­ben lévő kas­té­lyá­nak óri­á­si, leg­szebb, leg­hí­re­sebb me­se­be­li park­ja. (Bi­zony – me­sél­ték az egy­ko­ri örmények–, va­la­ha ez igaz is volt.) Er­re az­tán Pe­tő­fi, a ba­rát­ja ko­csi­ján le­sze­ke­re­zett Désről Sza­mos­újvárra. Elsősorban ar­ra volt kí­ván­csi, a me­se­be­li vá­ros hí­re mel­lett, hogy ab­ban a dús­gaz­dag ör­mény vá­ros­ban, mely­nek ne­ve la­ti­nul Armenopolis és né­me­tül Armenienstand, va­jon mit su­sog az ör­mé­nyek fejéből és szá­já­ból, a vi­har előtti for­ron­gás szellője.

Mi­u­tán meg­ér­ke­zett, be­sé­tál­gat­ta a vá­ros főbb ut­cá­it, és vé­gig né­ze­get­te a ba­rokk stí­lus­ban épült szép ör­mény há­za­kat. Az­tán el­lá­to­ga­tott a vá­ros hí­res, szép vad­re­gé­nyes park­já­ba is, on­nan vissza­tért a vá­ros ak­ko­ri főutcájának ne­ve­zett Víz ut­cá­ba, és az ott lévő kis vendéglő előtt ál­ló kis kőpadra le­ült pi­hen­ni. Az a vendéglő, ahol ak­kor Petőfi ül­dö­gélt, ma az a ház a Bá­bol­na ut­ca 16. szá­má­nak fe­lel meg. Igaz, em­lék­táb­la ott nem őrzi he­lyét és ne­vét, de az én gyer­mek­ko­rom­ban az öreg szamosújváriak em­lé­ke­ze­té­ben még fris­sen élt em­lé­ke. Ha, oly­kor ott el­ha­lad­tam édes­apám­mal, ka­la­pot emelt és ek­kép­pen szólt hoz­zám: „Na, lá­tod, édes kis­fi­am, Pis­ta, nézd, ott ült egy­kor ré­gen az 1848-as nagy ma­gyar sza­bad­ság­harc for­ra­dal­má­nak a vi­lág­hí­rű, hal­ha­tat­lan köl­tő­je, Petőfi Sán­dor.

Amint a költő ott tűnődve ült és a járókelő em­be­re­ket fi­gyel­te, be­szé­de­i­ket hall­gat­ta, ezt mon­do­gat­ta ma­gá­ban: „Én amint itt né­zem, lá­tom az üldögélő és sé­tál­ga­tó ör­mé­nye­ket, amint egy­más közt cse­veg­nek, úgy ér­zem ma­gam, mint­ha az ör­mé­nyek ma­gyar­or­szá­gi Je­ru­zsá­le­mé­nek fővárosában, vagy a muszlimok Mek­ká­já­ban vol­nék, Mo­ha­med szülővá­rosának za­rán­dok­he­lyén. Itt min­den csen­des, moz­du­lat­lan.”

Az ut­cán, a vendéglőben és a vendéglő előtt üldögélő nagy ha­sú, vas­tag arany-óra­lán­cos, pi­páz­ga­tó ör­mé­nyek egyébről se be­szél­get­nek, csak a nagy zsí­ros üz­le­ti ügyeikről. S amint ott ül­dö­gélt, majd­nem el­unat­koz­va, fe­jé­ben a for­ró, for­ron­gó gon­do­la­tok úgy ker­get­ték egy­mást, mint őszi szél­ben a fel­le­gek. Az­tán ke­ser­nyés száj­íz­zel ezt je­gyez­te be egy­ál­ta­lán nem hízelgő sza­vak­kal a nap­ló­já­ba a sza­mos­újvári örményekről:

– Ba­rá­tom – szól­tak e sza­vak Medgyes La­jos ba­rát­já­nak –, ré­szem­re itt eb­ben az ör­mény vá­ros­ban, sem­mi em­lí­tés­re mél­tó ese­tet nem ész­lel­tem. Ta­lán ha­csak az nem, hogy né­hány ke­le­ti tí­pu­sú arc­vo­ná­sok­kal bí­ró na­gyon szép ör­mény asszonyt lát­tam sé­tál­gat­ni az ut­cán. Az ör­mény fér­fi­ak amint egy­más közt ke­ver­get­ték kár­tyá­i­kat és kor­tyol­gat­ták bo­ru­kat a Ko­ro­na vendéglő előtt lévő asz­ta­lo­kon, tár­sal­gá­suk be­szé­dé­nek té­mái, egyéb sem volt, mint fél­tett va­gyo­nuk, hogy va­la­mi ok­nál fog­va csor­bát ne szen­ved­jen. Fél­tett va­gyo­nuk mi­att in­kább csá­szá­ri el­vű­ek. S ha va­la­me­lyik­nek a szá­ján ki­sza­ladt a sza­bad­ság­harc sza­va, ak­kor is a nagy üz­le­ti lehetőségekre gon­dol­tak.”

Az egyik pi­páz­ga­tó ör­mény atya­fi, amint a vendéglő előtti pa­don ül­dö­gélt, és Petőfi ne­vét em­le­get­ték, ek­kép­pen szólt az egyik tár­sá­hoz: „Te Placsintár ba­rá­tom! Mit szólsz, va­jon ez a Kos­suth La­jos, és az a nem tu­dom mi­lyen Petrovics, vagy Petőfi mit ka­var­ják a bé­kes­sé­get, mit acsar­kod­nak a csá­szár el­len?

– Úgy lát­szik, hogy egy ki­csit visz­ket a nya­kuk, azért nem fér­nek a bőrükbe.” Na ilyen sza­va­kat is kel­lett hal­la­nia Petőfi fü­lé­nek, amint a sza­bad­ság­harc előszelét sze­ret­te vol­na íz­lel­get­ni az ör­mé­nyek Je­ru­zsá­le­mé­ben – me­sél­te egy al­ka­lom­kor Gabányi Já­nos (1910–1996), a vá­ros hely­tör­té­né­sze, jó ba­rá­tom. Az­tán Petőfi mi­u­tán egy pár órá­nyit időzött Szamosújvárt, út­ját Ko­lozs­vár fe­lé vet­te, aho­vá még az­nap es­té­re meg­ér­ke­zett. Ott a vá­ros if­jú­sá­ga fák­lyás ze­né­vel üd­vö­zöl­te lá­to­ga­tá­sát.

– Na, bi­zony az is igaz, – me­sél­get­ték a vá­ros öreg ör­mé­nyei –, hogy ha tet­szik, ha nem, de a sza­mos­új­vá­ri temetőben a Ró­zsa Sán­dor sír­hant­ján kí­vül, amely­re Már­ci­us 15-én vi­rág­csok­rot le­het­ne ten­ni, 1848-as ör­mény atya­fi sír­hant­ja nem dom­bo­rul.

No, de mind­ezek után a ked­ves ol­va­só ne­hogy azt higgye, hogy ez azt je­len­te­né, mint­ha a szamos­új­vá­ri örménytemetőben a Ró­zsa Sán­dor sír­hant­ján kí­vül nem dom­bo­rul 1848-as sír­ha­lom, a vá­ros ak­ko­ri ör­mé­nyei nem lel­ke­sed­tek vol­na a ma­gyar for­ra­da­lom szel­le­mé­ért. Ha az ak­ko­ri szamosújvári ör­mé­nyek kö­zül nem is is­me­re­te­sek kiemelkedő 1848-as ma­gyar sza­bad­ság­har­cos ne­vek, azért az örménymagyar szár­ma­zá­sú más test­vé­re­ik kö­zött vol­tak akik lán­go­ló hon­sze­re­tet­tel már a for­ra­da­lom ki­tö­ré­se első nap­já­tól je­les­ked­tek, csil­log­tat­ták kard­ju­kat a harcmezőn. Ezek a ma­gyar­ör­mé­nyek arany­be­tű­vel ír­ták be a ne­vü­ket a ma­gyar nem­zet 1848–49-as sza­bad­ság­har­cá­nak tör­té­nel­mé­be. Íme azok a nagy ne­vek, akik a sza­bad­ság­harc vér­zi­va­ta­ros nap­ja­i­ban vil­log­tat­ták kard­ju­kat:

– Kiss Ernő (1800–1849) hon­véd­tá­bor­nagy, a ma­gyar sza­bad­ság­harc hőse, ara­di vér­ta­nú­ja,

– Láz­ár Vil­mos (1815–1849) hon­véd­ez­re­des, a ma­gyar sza­bad­ság­harc hőse, szin­tén ara­di vér­ta­nú,

– Czetz Já­nos (1822–1904) hon­véd­tá­bor­nok, a ma­gyar sza­bad­ság­harc hőse, Bem tá­bor­nok (1794–1850) ve­zér­ka­ri főnöke, aki egy szamosújvári ör­mény ke­res­kedőcsalád sar­ja volt, Gidófalván szü­le­tett. Bu­e­nos Ai­res­ben szob­ra van, ő ala­pí­tot­ta meg 1870-ben az ar­gen­tin ka­to­nai aka­dé­mi­át, mely­nek hu­szon­öt éven át, nyug­dí­ja­zá­sig igaz­ga­tó­ja volt.

Na, de ezek mel­lett bi­zo­nyos, hogy még több ki­sebb hí­rű ma­gyar­ör­mény ha­za­fi is, vi­té­zül for­gat­ta kard­ját a ma­gyar 1848–49-es sza­bad­ság­harc nap­ja­i­nak tü­zé­ben. 



vissza a kiadáshoz
minden cikke
FŐLAPTEST rovat összes cikke

© Művelődés 2008