Művelődés

„Igaz vol­tál – így ne­vez­nek,

Meg­tet­szet­tél is­te­ned­nek

Ki­rá­lyi fán bá­jos ág!”

(13. szá­za­di fel­jegy­zés)

Az 1207-ben szü­le­tett Árpádházi Szent Er­zsé­bet éle­tét lép­ten-nyo­mon le­gen­dák övez­ték kö­rül. Ki­rá­lyi csa­lád sar­ja, II. And­rás és Me­rá­ni Gert­rúd gyer­me­ke. Egy le­gen­da sze­rint már szü­le­té­se­kor meg­jö­ven­döl­ték, hogy rend­kí­vü­li em­ber lesz.

Klaniczay Gá­bor könyvéből (Az ural­ko­dók szent­sé­ge a kö­zép­kor­ban) meg­tud­hat­juk, hogy Er­zsé­bet gyer­mek­ko­ra a ko­ra­be­li er­köl­csi szo­ká­sok­nak meg­fe­lelően zaj­lott: négy­éves ko­rá­ban el­je­gyez­ték Tü­rin­gia her­ce­gé­vel, IV. La­jos­sal. Ne­vel­te­té­se ettől kez­dő­dő­en Türingiában tör­tént. El­sa­já­tí­tott min­den szük­sé­ges eti­kett­be­li is­me­re­tet, majd 1218-ban férj­hez ment. Dümmmert Dezső Az Ár­pá­dok nyo­má­ban cí­mű köny­vé­ben hang­sú­lyoz­za ki, hogy a fi­a­tal­asz­szony­ban a vér nem vált víz­zé. Az Ár­pád­ház­ból szár­ma­zó le­ány kitűnően tu­dott lo­va­gol­ni, ha kel­lett a fér­fi­ak­kal is fel­vet­te a ver­senyt. Egy olyan kor­ban, ami­kor az il­lem meg­kí­ván­ta, hogy az asszo­nyok kü­lön, fél­re­hú­zód­va ét­kez­ze­nek, ő fér­je asz­ta­lá­hoz ült, egé­szen ter­mé­sze­te­sen adott han­got ér­zel­me­i­nek, nem rej­tet­te vé­ka alá, hogy sze­re­ti fér­jét. Há­zas­sá­guk­ból há­rom gyer­mek szü­le­tett.

1227-ben öz­ve­gyen ma­radt. Só­go­ra­i­val össze­ve­szett, a wartburgi ud­vart el­hagy­ta, kol­du­lás­sal és két­ke­zi mun­ká­val akar­ta ma­gát fenn­tar­ta­ni. Öz­ve­gyi jus­sá­ból Marburgban kór­há­zat épí­te­tett, és lep­rás be­te­ge­ket ápolt. Dietrich von Apolda be­szá­mo­ló­ja sze­rint Er­zsé­bet ami­kor ar­ra ke­rült sor, hogy öz­ve­gyi jus­sát ki­kér­je, ek­kép­pen nyi­lat­ko­zott: „Vá­ra­kat, vá­ro­so­kat, erdőket és föl­de­ket, me­lye­ket szük­ség­képp be­fon­ná­nak és szét­tép­né­nek (2 Tim. 2, 4.) nem aka­rok. De ami jo­go­san öz­ve­gyi juss­ként meg­il­let en­gem, azt ké­rem, fi­vé­rem kegyelméből ad­ják meg, hogy hasz­nál­has­sam, bír­has­sam, és fo­ga­dal­mi ado­mány­ra ked­vem sze­rint for­dít­has­sam ked­ve­sem és a mag­am üd­vös­sé­gé­ért”.

A juss­ból Marburgban is­po­tályt lé­te­sí­tett. Szin­tén öz­vegy­sé­ge idejéről tud­juk, hogy ami­kor épp nem a sze­gé­nyek is­tá­po­lá­sá­val volt el­fog­lal­va, ak­kor gyap­jút font, amit egy ko­los­tor­ból küld­tek ne­ki, s a pénzt, amit a gyap­jú­ért ka­pott a sze­gé­nyek­nek ad­ta.

1231 no­vem­be­ré­ben Er­zsé­bet meg­be­te­ge­dett. Utol­só nap­ja­i­ban is vi­dám és jó­lel­kű volt. El­aján­dé­koz­ta a még meglévő hol­mi­ját, s vi­gasz­tal­ta a mel­let­te lévő nővéreket. 16-án éj­fél kö­rül halt meg. Marburgban te­met­ték el, s már négy év­vel ha­lá­la után, 1235-ben szent­té avat­ták. Ha élet­hű ké­pet aka­runk ró­la, ak­kor nem sza­bad meg­fe­led­kez­nünk utó­é­le­té­ről sem, hi­szen egy szent éle­te a föl­di élet után tel­je­se­dik ki.

Szent Er­zsé­bet emlékezetéről: ün­ne­pét 1670-ben vet­ték föl a ró­mai nap­tár­ba te­me­té­sé­nek nap­já­ra, no­vem­ber 19-re. Az 1969-es nap­tár­re­form al­kal­má­val ün­ne­pét vissza­tet­ték no­vem­ber 17-re, ha­lá­lá­nak nap­já­ra, Ma­gya­ror­szá­gon azon­ban ma­radt az ere­de­ti na­pon, ma az egyik leg­gya­ko­ribb ma­gyar lány­név az Er­zsé­bet.

Er­zsé­bet tisz­te­le­te a 13. szá­zad­tól na­gyon gyor­san el­ter­jedt egész Eu­ró­pá­ban. Egy­más után ala­kul­tak a Szent Er­zsé­bet-kór­há­zak, temp­lo­mok, ká­pol­nák és ko­los­to­rok. Az egyik leg­is­mer­tebb Szent Er­zsé­bet tisz­te­le­té­re szen­telt szé­kes­egy­ház a kas­sai Szent Er­zsé­bet-dóm. Bu­da­pes­ten a VII. ke­rü­let­ben 1931-ben Er­zsé­bet ha­lá­lá­nak 700. év­for­du­ló­ján a Sze­gény­ház te­ret, me­lyen Szent Er­zsé­bet tisz­te­le­té­re emelt temp­lom áll (Steindl Im­re mű­ve), át­ne­vez­ték a szent le­gen­dá­ja nyo­mán Ró­zsák te­ré­re. A Ma­gyar Római Ka­to­li­kus Egy­ház Er­zsé­bet ün­nep­nap­já­hoz kö­zel eső va­sár­na­pon min­den év­ben gyűj­tést ren­dez a rá­szo­ru­lók ja­vá­ra.

A bogotai szé­kes­egy­há­zat is az ő tisz­te­le­té­re szen­tel­ték fel. Fe­renc Jó­zsef 1898. szep­tem­ber 17-én fe­le­sé­ge em­lé­ké­re és Szent Er­zsé­bet tisz­te­le­té­re Er­zsé­bet-ren­det ala­pí­tott.

Le­gen­da­va­ri­án­sok

A Szent Erzsébetről szó­ló le­gen­dá­kat több kor­szak­ra le­het osz­ta­ni: vol­tak olyan cso­dás ese­tek, ame­lyek gye­rek­ko­rá­ról me­sél­nek, má­sok a fi­a­tal­asz­szony­ról szól­nak, de ta­lá­lunk olyat is, amely öz­vegy­sé­ge ide­jé­ben tör­tént. Sőt, mint az a szen­tek­kel len­ni szo­kott, őróla is ma­rad­tak fenn olyan le­gen­dák, me­lyek ar­ról szá­mol­nak be, hogy Szent Er­zsé­bet ha­lá­la után is tett cso­dá­kat.

Gyer­mek­ko­rá­ban már ki­tűnt ját­szó­tár­sai kö­zül: „Vi­dám gyer­mek volt, de ha já­ték köz­ben el­fá­radt, a vár ká­pol­ná­já­nak csön­des ma­gá­nyá­ba hú­zó­dott. Ilyen­kor, ha ját­szó­tár­sai utá­na men­tek, el kel­lett éne­kel­ni­ük az Ave Má­ri­át, mert csak utá­na volt haj­lan­dó is­mét ját­sza­ni ve­lük.” Ked­ves­sé­ge, jó­sá­ga, va­la­mint Is­ten­be ki­vé­te­les em­bert fa­ra­gott belőle. Ér­de­kes cso­dá­kat je­gyez­tek le ró­la, mint pél­dá­ul: a  ró­zsa­cso­da, a kö­peny­cso­da és a lep­rás megsegítéséről szó­ló cso­da

A ró­zsa­cso­da né­ven le­jegy­zett eset gyer­mek­ko­rá­ban tör­tént. Ez a tör­té­net egy olyan jó­té­kony­sá­gi je­le­ne­tet örö­kí­tett meg a hercegnő életéből, ami­kor ti­tok­ban élel­met akart vin­ni a sze­gé­nyek­nek, de út­köz­ben ta­lál­ko­zott ap­já­val, aki szá­mon kér­te, mit rej­te­get kö­té­nyé­ben. A meg­ro­vás­tól va­ló fé­lel­me ar­ra kész­tet­te a kis Er­zsé­be­tet, hogy ha­zud­jon. Azt fe­lel­te: ró­zsá­kat rej­te­get kö­té­nyé­ben. Ami­kor ki­tár­ta va­ló­ban ró­zsák ke­rül­nek elő. Az Érdy-kódex (1526–1527) sze­rint: „Történék egy na­pon, mikoron nagy hi­deg vol­na, hogy úgy mint sen­ki ne lát­ná, vin­ne ap­ró ma­ra­dé­ko­kat az vár ka­pu­ja elében az sze­gé­nyek­nek. És íme elöl találá az ő aty­ja, cso­dál­koz­ván raj­ta en­nen ma­ga, mit jár­na és ho­vá si­et­ne. Megszólajtá őtet: »Fiam, Erzséböt, ho­va mégy, mit vissz?« Az ne­mes királ le­á­nya, mi­ért fe­let­te sze­mér­mes vala, na­gyon megszégyenlé ma­gát és megijede, és nem tuda fé­lel­mé­ben egye­bet mit fe­lel­ni: »Ím, ró­zsát viszök.« Az ő aty­ja kedég mint eszös em­ber meggondolá, hogy nem vol­na ró­zsa­vi­rág­zás­nak ide­je, hozjá hí­va, és meglátá ke­be­lét, hát mint szép ró­zsa­vi­rág az aszjú ap­ró por­té­ka.”

A kö­peny­cso­da le­írá­sát Dietrich von Apolda mű­vé­­ből idé­zem: „Egy­szer egy nagy ün­nep­ség al­kal­má­val, mi­kor ne­me­sek és lo­va­gok tö­me­ge ér­ke­zett az ural­ko­dó­hoz, Wart­burg­ba, és a nagy­sza­bá­sú ét­ke­zés­re össze­gyűl­ve ar­ra vár­tak, hogy a la­ko­mán meg­je­len­jen a ki­rály­lány, az ural­ko­dó hit­ve­se, tör­tént, hogy igen so­ká ké­sett a pa­lo­tá­ba si­e­tőt ugyan­is a lépcső al­ján fekvő kol­dus szó­lí­tot­ta meg, erőszakosan ki­a­bál­va, hogy kö­nyö­rül­jön raj­ta. Ek­kor a lép­cső­ről meg­pil­lan­tot­ta a sze­gényt. Nincs időm, és nincs ná­lam aján­dék sem, ami­vel se­gít­het­nék raj­tad, mond­ta. De az csak egy­re job­ban ki­a­bált, hogy kap­jon va­la­mit. Er­re ő le­vet­te a drá­ga kö­penyt, ame­lyet vi­selt, át­nyúj­tot­ta a ki­a­bá­ló­nak. Amit az cso­dá­la­tos gyor­sa­ság­gal ma­gá­ra ka­nya­rít­va el­tűnt. Az étek­fo­gó azon­ban ott áll vala az összes ne­mes előtt így szólt az őrgrófhoz: Most ítél­je meg az én uram (Kir. 5,21.), egye­zik-e a jó­zan ésszel, hogy az ő sze­re­tett fe­le­sé­ge, a mi úrnőnk ilyen ga­li­bá­ba so­dor­ja a la­ko­má­ját, és ennyi előkelőség mu­lat­sá­gát ront­ja el. Most már egy kol­dust öl­töz­te­tett fel, sa­ját kö­pö­nye­gét ad­ta rá. Mi­re a fö­löt­tébb jó­zan ural­ko­dó éde­sen el­mo­so­lyo­dott, s a ne­me­sek gyü­le­ke­ze­tét ott­hagy­ta, hogy meg­ke­res­se hit­ve­sét. Egy te­rem­ben rá­lel­ve így szólt hoz­zá: Jössz-e ve­lem ét­kez­ni, ked­ve­sem? (Éne­kek. 5,1.) És ő: Kész va­gyok, ha aka­rod, drá­ga fi­vé­rem. De az: hol a kö­pe­nyed? Kérdé. Íme ott van a fo­ga­son. Ke­res­ve a kis szol­gá­ló meg­lel­te a fo­ga­son a kö­penyt, me­lyet a sze­gény­nek adott, és ame­lyet az égi­ek vissza­hoz­tak. Fel­vé­ve ezt az an­gya­li asszony, be­si­e­tett a la­ko­má­ra. A mennyei Atya úgy fel­ru­ház­ta Er­zsé­be­tet, az ő li­li­o­mát, ahogy Sa­la­mon leg­na­gyobb dicsőségében sem tud­ta vol­na (Mt. 6, 28–29.).”

A lep­rás megvendégeléséről szó­ló le­gen­da Er­zsé­bet ir­gal­mas­sá­gá­nak legkiemelkedőbb pél­dá­ja. Ar­ról szól, hogy egy al­ka­lom­mal Er­zsé­bet meg­für­det, és sa­ját ágyá­ba fek­tet le egy sze­ren­csét­len lep­rást. Az Érdy kó­dex ek­kép­pen szól erről a je­les eseményről: „Tör­ténék egy na­pon, mikoron ura honn nem vala, hogy un­dok pok­lost megfereszte ön­nön há­zá­ban és nyugtatá el ő urá­nak úr­fi­úi ágyán két lepedő kö­zött. És azon­köz­ben ju­ta ha­za az ő vi­téz ura, íme nagy bosszú pa­nasszal ele­i­be esének az öre­gek; kezdék nagy erősen vá­dol­ni az szent asz­szonyt, hogy té­koz­ló vol­na és nem tar­ta­ná ta­ka­ré­ko­san ő urá­nak jó­szá­gát, szol­gá­it is meg­öl­né éhelszoméhal, és min­de­nes­tül fog­va go­nosz éle­tű vol­na. Mon­dá­nak annak­felette: Ha pe­dig ne­mes uram, sza­vun­kat nem hi­szed, menj le bé ágyas­há­zad­ba és egy nagy, ször­nyű un­dok­sá­gos pok­lost ta­lálsz úr­fi­úi ágya­don nyu­god­ni. Ám lás­sad, ha mind ilyen szer­te­len dol­go­kat el kell en­ged­ni.”

Ér­té­kek

Az Er­zsé­bet ko­ra­be­li ér­ték­rend­szer az egy­há­zi er­köl­csi kö­ve­tel­mény­rend­szer­hez ido­mult. A vissza­vo­nult, be­fe­le for­du­ló élet, az ön­meg­tar­tóz­ta­tás, a má­so­kon va­ló ön­zet­len se­gít­ség szá­mí­tot­tak igaz ér­té­kek­nek. A tár­sa­da­lom be­csül­te, ha a hercegnők se­gí­tőkészek, jó­té­kony­ko­dó­ak vol­tak, de ez még nem emelt sen­kit a szen­tek so­rá­ba, csak egy bi­zo­nyos ke­re­ten be­lül ada­koz­tak, nem lép­tek túl korlátaikon. Er­zsé­bet nem csak ada­ko­zott, ha­nem min­de­nét szét­osz­tot­ta, nem csu­pán jó­té­kony­ko­dott, ha­nem sa­ját ágyá­ba is be­fek­tet­te a be­teg em­bert. Azt is szem előtt kell tar­ta­ni, hogy az ilyen ma­ga­tar­tás­ra fel­fi­gyel­tek más előkelőségek is, sőt rosszal­lá­suk­nak is han­got ad­tak. Hi­szen ha va­la­ki túl segítőkész, az épp úgy fel­tű­nik, mint­ha túl go­nosz len­ne. Er­zsé­bet iga­zi nagy­sá­gát csak post mortem ko­ro­náz­ta tisz­te­let, míg élt bár lát­ták, hogy tet­tei ön­zet­le­nek és cso­dá­la­to­sak, még­is in­kább hát­rál­tat­ni, le­ál­lí­ta­ni sze­ret­ték vol­na mind ro­ko­nai, mind pe­dig a kö­rü­löt­te élő előke­lő­ségek.

Er­zsé­bet jó­té­kony­ko­dá­sát a kor em­be­rei nem néz­ték el meg­ro­vás, vá­das­ko­dás, csípős meg­jegy­zé­sek, tes­ti bán­tal­ma­zá­sok nél­kül. Gyak­ran volt ki­té­ve iri­gyei ás­ká­ló­dá­sá­nak, go­rom­bás­ko­dá­sá­nak.

A gaz­da­gok szo­ká­sát a szü­lés utá­ni meg­tisz­tu­lás he­te­i­ben sem kö­vet­te. Nem öl­tött ma­gá­ra drá­ga ru­há­kat, sem pom­pás nyak­éket, sőt ami­kor a hat hét ki­telt, egy­sze­rű ru­há­ban vit­te gyer­me­két temp­lom­ba, egy bá­rányt meg egy gyer­tyát ajánl­va fel a be­mu­ta­tás al­kal­má­ból. Ami­kor ha­za­ért, még ezt az egy­sze­rű ru­hát is el­aján­dé­koz­ta egy sze­gény asszony­nak.

Míg má­sok fi­nom fa­la­to­kat fo­gyasz­tot­tak a ki­rá­lyi asz­tal­nál, Er­zsé­bet be­ér­te egy­sze­rű szol­gá­lói ele­del­lel: szá­raz, víz­be áz­ta­tott fe­ke­te ke­nyér­rel. Hogy ne­hogy ba­bo­na­ság­gal vá­dol­ják, gyak­ran meg­for­gat­ta a tál­ján heverő ételt, de nem evett belőle.

A sze­gé­nyek sír­ját is fel­ke­res­te. Áhí­ta­tos lel­kü­let­tel si­e­tett a sze­gé­nyek te­me­té­sé­re, és sa­játke­zű­leg varrt ru­há­ba öl­töz­tet­te az el­huny­tat.

Az Er­zsé­bet le­gen­dák könyörületességről, ön­fel­ál­do­zó és ha­tár­ta­lan szeretetről szól­nak, mint­egy elöl­já­ró pél­dát te­rem­te­nek a kor em­be­re­i­nek. De va­jon mi az oka an­nak, hogy egy mind­össze 24 évet élt em­bert ma is fe­led­he­tet­len tisz­te­let, sze­re­tet, ra­jon­gás övez kö­rül?

Ah­hoz, hogy a vá­laszt meg­tud­juk, a ha­lá­la utá­ni cso­dá­kat is meg kell fi­gyel­nünk. A cisz­ter­ci szer­ze­tes­sel tör­tént cso­da: „En­nek a te­me­tés­nek más­nap­ján egy cisz­ter­ci ren­di szer­ze­tes já­rult a sír­hoz, és tel­jes hit­tel fo­hász­ko­dott Szent Er­zsé­bet ál­tal a mi Urunk­hoz, Jé­zus Krisz­tus­hoz. Ez a szer­ze­tes már több mint négy éve gyen­gél­ke­dett, szív­baj­ban és el­me­be­teg­ség­ben szen­ve­dett. A szo­mo­rú­ak vi­gasz­ta­ló­ja ál­tal meg­sza­ba­dult; ezt es­kü­vel is megerősítette.”

A fel­tá­masz­tott le­ány­ról szó­ló cso­da: „Esz­ter­gom­ban, mely tudvalevőleg Ma­gyar­or­szág fővárosa, bi­zo­nyos köz­tisz­te­let­ben ál­ló em­ber­nek lá­nya, még gyer­mek­ko­rú, meg­halt. A ha­lá­la mi­at­ti nagy fáj­da­lom­tól ap­ja és any­ja igen el­szo­mo­ro­dott. A leg­ke­se­rűbb könnyek és nagy zo­ko­gás után fel­tet­ték a ra­va­tal­ra, hogy ott nyu­god­jék, majd egy­más közt be­szél­get­tek sze­ren­csét­len ha­lá­lá­nak si­ral­mas esetéről. E szo­mo­rú sza­va­ik köz­ben az el­csi­gá­zott anya egy kis időre el­aludt, és lel­ké­nek eb­ben a meg­nyu­go­dott ál­la­po­tá­ban hal­lot­ta: a meg­halt lányt ké­se­de­lem nél­kül vi­gyék el Né­me­tor­szág­ba, Szent Er­zsé­bet sír­já­hoz. Fel­éb­red­ve, bi­zal­mat nyer­ve az Úr­ban, így szólt fér­jé­hez: Sem­mi eset­re se en­ged­jük át lány­kánk kis tes­tét a sír­nak, ha­nem vi­gyük el Szent Er­zsé­bet­hez, akit annyi cso­dá­val éke­sí­tett az Úr, hogy az ő köz­ben­já­rás­ára élet­re kel­jen az Üdvözítő ne­vé­ben. Tör­tént te­hát ko­ra reg­gel, ami­kor­ra a kis test te­me­té­sét ter­vez­ték, hogy az apa és az anya a temp­lom­ba már el­vitt, fel­öl­töz­te­tett holt­tes­tet min­den­ki ámu­la­tá­ra fel­kap­ták, hogy a Szent Er­zsé­bet kü­szö­bé­hez vezető út­ra le­vi­gyék. Nagy fá­ra­dal­mak kö­ze­pet­te már meg­tet­tek 30 na­pi utat, mi­kor az ir­gal­mas Is­ten, lát­va hi­tü­ket (Mt 9,2) és hall­va só­ha­ja­i­kat, Szent Er­zsé­bet ér­de­mé­ért vissza­küld­te a lel­ket a le­ány­ka tes­té­be.” (Dietrich von Aploda: Szent Er­zsé­bet éle­te)

Élt egy Fri­gyes ne­vű em­ber a mainzi egy­ház­me­gyé­ben, aki na­gyon jól tu­dott úsz­ni. Egy­szer für­dött va­la­hol, és ki­csú­folt egy kol­dust, aki­nek Szent Er­zsé­bet ad­ta vissza a lá­tá­sát. Megvetően vi­zet fröcs­költ az ar­cá­ba. Az fel­bosszan­kod­va így szólt: „A szent asz­­szony, aki ne­kem vissza­ad­ta a lá­tás ke­gyel­mét, áll­jon ér­tem bosszút raj­tad úgy, hogy in­nen csak hol­tan, víz­be fúl­tan ke­rülj ki! Az a kol­dus át­kát sem­mi­be vé­ve óvat­la­nul víz­be ug­rott, de ere­je tel­je­sen el­hagy­ta és nem tu­dott se­gí­te­ni ma­gán. Mint egy kő, le­szállt a mély­be. Hosszú idő múl­va ta­lál­ták csak meg, és hol­tan húz­ták ki a vízből. Ek­kor nagy jaj­ve­szé­ke­lés tá­madt fö­löt­te, s né­hány ro­ko­na fo­ga­dal­mat tett ér­te Szent Er­zsé­bet­nek, és áhí­ta­to­san kér­ték se­gít­sé­gét. Rög­tön vissza­tért be­lé a lé­lek, él­ve és egész­sé­ge­sen kelt fel. (Jacobus de Voragine: Szent Er­zsé­bet)

Szent Er­zsé­bet sze­mé­lyi­sé­ge a 13. szá­zad­ban sok le­gen­da­írót fog­lal­koz­ta­tott. Mind a türingiai, mind a ma­gyar le­gen­da­írók kü­lö­nös fi­gye­lem­ben ré­sze­sí­tet­ték. A kü­lön­le­ges fi­gyel­met va­ló­szí­nű­leg az éle­te so­rán el­nyert nép­sze­rű­ség mel­lett ki­rá­lyi szár­ma­zá­sá­nak is tu­laj­do­nít­hat­juk. Szár­ma­zá­sa ugyan­is meg­te­rem­tet­te a hí­res­sé vá­lás lehetőségét, hi­szen egy her­ceg­nő min­den kor­ban a fi­gye­lem kö­zép­pont­já­ban ál­ló sze­mé­lyi­ség volt. A tisz­ta szívből jövő jó­sá­ga, segítőkészsége pe­dig ki­emel­te a hercegnők so­ka­sá­gá­ból, és oly mér­ték­ben nép­sze­rű­vé tet­te, hogy a ko­ra­be­li pá­pa is föl­fi­gyelt rá. Ha­lá­la után négy év­vel (1235-ben) szent­té avat­ták.

Ah­hoz, hogy va­la­kit szent­té avas­sa­nak, több fel­té­tel­nek meg kell fe­lel­nie: min­de­nek előtt az illető sze­mé­lyi­ség ha­lott kell le­gyen. A szen­té ava­tás­ra ki­je­lölt emberről vas­kos kö­tet­nyi cso­dá­val ha­tá­ros ese­mény­ről szó­ló be­szá­mo­lók, jó­té­kony­sá­gi meg­nyi­lat­ko­zá­sok kell le­jegy­zés­re, ke­rül­je­nek. Erzsébetről gyón­­ta­tó­ja, Konrad von Marburg ké­szí­tet­te el a szent­té ava­tás­hoz szük­sé­ges Sum­ma vi­tae (Brevis narratio de vi­ta) cím alatt em­le­ge­tett mun­kát.

Árpádházi Szent Er­zsé­bet alak­ja nem­csak a szen­tek éle­tét megörökítő egy­há­zi író­kat fog­lal­koz­tat­ta, a költő Szentimrei Jenő Ver­ses ma­gyar kró­ni­ká­já­ban is em­lé­ket ál­lí­tott ne­ki a múlt szá­zad hú­szas éve­i­ben:

„Cso­dá­la­tos egy tör­té­net:

Árpádházi Szent Er­zsé­bet

Könnyet tö­rölt, se­bet ápolt.

Öz­ve­gyet, ár­vát is­tá­polt.”