magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Benczi Melinda: Egy fa­lu utol­só per­cei?


Petek a változó időben

Petek Szé­kely­föld egyik pe­rem­fa­lu­ja, Har­gi­ta és Bras­só me­gye ta­lál­ko­zá­sá­nál te­rül el, a Verőfény-tető lá­bá­nál. Or­bán Ba­lázs sze­rint Petek az egy­kor ott la­kó Petki csa­lád­tól kap­ta ne­vét, ám az ál­ta­lá­no­san el­fo­ga­dott ál­lás­pont sze­rint ez for­dít­va tör­tén­he­tett, az­az a csa­lád vet­te fel a hely­ség ne­vét, ahogy ez más ese­tek­ben is len­ni szo­kott pl. Kányádi, Derzsi, Ara­di, Szat­má­ri stb. Te­hát a fa­lu ne­vé­nek ki­ala­ku­lá­sá­ra más ma­gya­rá­za­tot kell ke­res­nünk: a Pé­ter sze­mély­név kicsinyítő képzős alak­ja. Más ma­gya­rá­zat sze­rint a fa­lu ne­ve la­ti­nul (és ro­má­nul is: Petecu) fol­tot je­lent. Petek ma­gyar te­le­pü­lés a szász és ro­mán fal­vak kö­zött, amo­lyan ma­gyar folt­nak tekinthető a töb­bi nem­ze­ti­ség közt.

Petek történelméből na­gyon ke­vés írá­sos em­lék ma­radt meg. Azt a ke­ve­set – ami még az em­be­rek tu­da­tá­ban él, vagy könyv­tá­rak­ban fellelhető – pró­bál­tam össze­gyűj­te­ni. A fa­lu ha­tá­rá­nak ki­je­lö­lé­se a szá­szok be­te­le­pí­té­se előtt tör­tént (II. End­re ki­rály ural­ko­dá­sa alatt 1141–1162). Az 1336–39-es pá­pai ti­zed­össze­írás­ban el­vi­leg min­den fa­lu­nak sze­re­pel­nie kel­lett; ha egy fa­lut még­sem em­lí­tet­tek an­nak két oka le­he­tett: vagy nem lé­te­zett ak­kor még az adott te­le­pü­lés, vagy két szom­szé­dos fa­lu kö­zös egy­ház­köz­ség­be tar­to­zott. Va­ló­szí­nű­leg az utób­bi eset ér­vé­nyes Petekre. Így a fa­lu első írá­sos em­lí­té­se 1478-ból va­ló, Má­tyás ki­rály egyik leveléből. Kro­no­ló­gi­a­i­lag a kö­vet­kező adat az 1650-es évek­be­li tö­rök-ta­tár já­rá­sok­ról ma­radt fent. Az Er­délyt vé­gig­pusz­tí­tó se­reg Pet­ket sem ke­rül­te el. A he­lyi száj­ha­gyo­mány még min­dig őrzi a me­ne­kü­lé­sek em­lé­ke­it és azt, hogy olyan so­ká­ig pusz­tí­tott az el­len­ség ma­gyar föl­dön, hogy meg­ta­nul­ták az itt élők nyel­vét. Még egy mon­dat­tö­re­dék is fenn­ma­radt, ami­vel az el­bújt fa­lu­si­a­kat pró­bál­ták előcsalogatni a ta­tá­rok. Ez így hang­zott: „gyer­tek elő, el­men­tek a ku­tya­fe­jű ta­tá­rok”.

Nem sok­kal a tö­rök-ta­tár se­reg dú­lá­sa után, 1689-ben né­met ka­to­nák fosz­to­gat­ták a vi­dé­ket. Ugyan Petek nem esett köz­vet­le­nül az utukba, né­hány fel­lo­va­go­ló ka­to­na ko­moly ká­ro­kat oko­zott, azon­kí­vül még tíz sze­kér szé­nát és öt­ven ve­der bort kö­ve­tel­tek. A fa­lu Petki N. Zsig­mond­tól köl­csön­kér­ve tud­ta meg­ad­ni, ám a köl­csönt csak 112 év múl­va tud­ták vissza­fi­zet­ni a sze­gény­ség mi­att.

Az első vi­lág­há­bo­rú ki­tö­ré­sé­ig a jár­vá­nyo­kat és az időjárás vi­szon­tag­sá­ga­it fi­gyel­men kí­vül hagy­va, a fa­lu­si­ak nyu­god­tan él­het­ték min­den­nap­ja­i­kat. De 1914-ben a fa­lu­ból 268 sze­mélyt vit­tek ka­to­ná­nak, amiből 36-an meghal­tak. A temp­lom­kert­ben fel­ál­lí­tott em­lék­táb­lán sze­re­pel mind­annyi­uk ne­ve. 1916. au­gusz­tus 31-én a ro­má­nok be­tör­tek a fa­lu­ba. A ma­gyar és a ro­mán had­se­reg kö­zött Szászbuda, Petek és Ká­nyád vo­na­lán tör­tént meg az össze­csa­pás szep­tem­ber 15–16-án, amiből a ma­gya­rok ke­rül­tek ki vesz­tes­ként. Nem is nyer­het­tek, mert a ro­mán tá­ma­dás vá­rat­la­nul ér­te az or­szá­got, a ma­gyar csa­pa­tok az olasz és orosz fron­tok­kal vol­tak el­fog­lal­va, s csu­pán a határőrség sze­gült szem­be. Az üt­kö­zet után 10-12 ezer lo­vas és gya­lo­gos vo­nult a 844 lét­szá­mú fa­lu­ba el­lá­tást kö­ve­tel­ve. Ugyan ok­tó­ber 7-én si­ke­rült a ma­gya­rok­nak vissza­ver­ni­ük őket, az ál­ta­luk hát­ra­ha­gyott kár ha­tal­mas volt. 1920. jú­ni­us 4-én Trianonban a győztes nagy­ha­tal­mak a vesz­te­sek­nek mon­dott or­szá­gok­ra ráerőszakolták a vi­lág leg­al­ja­sabb bé­ké­jét, ami nem volt más, mint az újabb há­bo­rú ki­rob­ban­tó oka.

1940-ben a második bé­csi dön­tés nyo­mán, a ro­mán–magyar ha­tárt a fa­lu szé­lén, a feny­ves­nél húz­ták meg. Petek Ro­má­ni­á­hoz tar­to­zott. Ami­kor ar­ról kér­dez­tem a hely­be­li­e­ket, ho­gyan ha­tott éle­tük­re az itt hú­zó­dó ha­tár, több em­lék­kel, tör­té­net­tel fe­lel­tek. Volt, aki azt me­sél­te el, hogy a szín­ma­gyar fa­lu­ban nem volt sza­bad ma­gya­rul be­szél­ni­ük. Az illető ak­kor gye­rek volt, is­ko­lá­ba járt, az is­ko­la­tár­sa­i­val az ud­va­ron ját­szot­tak és be­szél­get­tek – ter­mé­sze­te­sen ma­gya­rul, hi­szen más nyel­vet nem is­mer­tek –, ami­ért a ta­ní­tó­juk úgy el­ver­te őket, hogy most még 67 év után is élén­ken em­lé­kez­nek rá. Olyan elbeszélő is volt, aki ar­ról me­sélt, hogy ugyan a fa­lu Ro­má­ni­á­hoz tar­to­zott né­hány legelő és szán­tó­föld a ha­tár túl­ol­dal­ára ke­rült, így a föl­dek gaz­dá­i­nak meg­en­ged­ték, hogy bi­zo­nyos na­po­kon át­lép­hes­sék a ha­tárt a föl­de­ket meg­mű­vel­ni. ő gye­rek­ként az­zal ját­szott, hogy ug­rott a ha­tár egyik ol­da­lá­ról a má­sik­ra, de ami­kor a ha­za­me­ne­tel­re ke­rült sor nem akart vissza­men­ni „ro­mán föld­re”, ahol ide­gen nyel­ven kel­lett be­szél­ni. Vol­tak azon­ban en­nél ko­mo­lyabb ha­tár­át­lé­pé­sek is. A határőrök az is­ko­la épü­le­té­ben laktak, és ha csak meg­sej­tet­ték, hogy va­la­ki ké­szül át­szök­ni a ha­tá­ron, már­is vit­ték a bör­tön­be. A sú­lyos bün­te­té­sek el­le­né­re so­kan át­szök­tek Ma­gya­ror­szág­ra, volt, aki vit­te a csa­lád­ját is, de leg­több­ször a fér­fi­ak gye­re­ke­i­ket, fe­le­sé­gü­ket hát­ra­hagy­va, egye­dül men­tek a jobb meg­él­he­tés re­mé­nyé­ben. Ar­ra is volt pél­da, hogy né­hány­szor vissza­szök­tek ta­lál­koz­ni a csa­lád­ja­ik­kal, vagy a csa­lád szö­kött át hoz­zá­juk lá­to­ga­tó­ba. Ám ezek a ta­lál­ko­zá­sok nagy koc­ká­zat­tal és sok­szor sú­lyos kö­vet­kez­mé­nyek­kel jár­tak.

A má­so­dik vi­lág­há­bo­rú után új kor­szak kezdő­dött. Amit a tö­rö­kök, ta­tá­rok, né­me­tek, jégesők, jár­vá­nyok nem tud­tak vég­hez­vin­ni, azt el­ér­te és meg­tet­te a kom­mu­niz­mus, a kol­lek­tív, ami csak­nem el­pusz­tí­tot­ta a fa­lut. Az ál­lam­nak sok­szor min­den ter­mést be kel­lett szol­gál­tat­ni. A gyű­löl­kö­dés is el­kez­dő­dött, hi­szen a ku­lá­kok­nak ki­ne­ve­zett em­be­re­ket szin­te kötelező volt meg­vet­ni és ki­gú­nyol­ni. A kom­mu­niz­mus alatt a föld el­ér­ték­te­le­ne­dett, az er­köl­csök tönk­re­men­tek. A fa­lu­be­li­ek meg kel­lett szok­ják a lo­pást, kü­lön­ben éhen hal­tak vol­na sa­ját szülőföldjü­kön. A kö­ze­li vá­ro­sok Székelyudvarhely, Se­ges­vár, Bras­só könnyebb meg­él­he­tés­sel ke­cseg­tet­ték a szol­ga­sor­ba szo­rí­tott fa­lu­be­li­e­ket. Így tö­me­ges­sé vált a ki­ván­dor­lás.

Ok­ta­tás és is­ko­la

Az is­ko­la­ala­pí­tás pon­tos dá­tu­ma nem is­mert. Fenn­ma­radt azon­ban egy le­vél­rész­let az 1600-as évek­ből, ami azt ír­ja le, hogy a petki ta­ní­tó mit ado­má­nyo­zott a lel­ki­pász­tor­nak. Ebből a levéltöredékből kö­vet­kez­tet­he­tünk ar­ra, hogy eb­ben az időben már szer­ve­zett ok­ta­tás mű­kö­dött a fa­lu­ban. Ter­mé­sze­te­sen ez az is­ko­la még na­gyon kez­det­le­ges volt és nem is tekinthető ál­lan­dó­nak, mi­vel az év­szak­nak megfelelő mun­ká­la­tok mi­att sok­szor hosszabb meg­sza­kí­tá­so­kat kel­lett be­ik­tat­ni, mert a fi­a­ta­lok­ra szük­ség volt a mezőgazdaságban, ál­lat­te­nyész­tés­ben és a ház­kö­rü­li mun­kák el­vég­zé­sé­ben.

1808-ból va­ló az első hi­te­les is­ko­lai fel­jegy­zés. Az ek­kor ta­nu­ló fi­úk szá­ma 30. A következő évek­ben a di­á­kok szá­ma egy­re nö­vek­szik, 1880-ra már a 125-öt is el­éri. Az is­ko­lá­ban ta­ní­tott tan­tár­gyak: ol­va­sás, írás, val­lás, tör­té­ne­lem, ha­zai tör­té­ne­lem, szá­mo­lás és ének. 1892-ben az es­pe­re­si hi­va­tal óvo­da in­dí­tá­sát szor­gal­maz­za. Ugyan­eb­ben az év­ben meg­ala­kul a Mér­ték­le­tes­sé­gi egy­let, ami a felnőtteket kí­ván­ta ok­tat­ni. Itt szín­da­ra­bo­kat ta­nul­tak be, ami­ket a fa­lu je­les ese­mé­nye­in, ün­ne­pe­in mu­tat­tak be, szí­ne­seb­bé té­ve a nem min­den­na­pi al­kal­ma­kat. 1925-ben ol­va­só­kör in­dul, kez­det­ben két­he­te­ként, majd he­ten­ként. Eze­ken az al­kal­ma­kon a ta­ní­tó vagy a pap ol­vas­tak fel különböző szó­ra­koz­ta­tó és ok­ta­tó jel­le­gű mű­ve­ket. 1928-ra – 36 év­vel a ké­rel­me­zés után – meg­nyí­lik az óvo­da.

Volt olyan év, ami­kor 6 ta­nár, 1 ta­ní­tó és 2 óvónő ta­ní­tot­ta a petki gye­re­ke­ket, ma már az I–IV. osz­tá­lyos ele­mi is­ko­la egyet­len össze­vont osz­tá­lyá­ba 15 gye­rek ta­nul; kö­zü­lük 10-en ci­gá­nyok. In­nen 10 felső ta­go­za­tos ele­mis­ta jár át a kányádi is­ko­lá­ba, je­len­leg egyi­kük édes­ap­ja hor­doz­za őket, ko­ráb­ban sze­kér­rel men­tek is­ko­lá­ba. Az is­ko­la épü­le­té­nek fe­le ro­mok­ban áll, még az ab­lak­ke­re­tek is hi­á­nyoz­nak.

Temp­lo­mok

A száj­ha­gyo­mány őrzi egy 1200–1300-as évekből va­ló fa vagy kőtemplom em­lé­két, amely a temető mel­lett áll­ha­tott. En­nek írá­sos bi­zo­nyí­té­ka nin­csen.

1580-ban kez­dik épí­te­ni az első do­ku­men­tált temp­lo­mot, amit később tel­je­sen új­ra­é­pí­te­nek. 1632-ben kap­ja a fa­lu az első lel­ki­pász­to­rát. 1820-ban új­ra­é­pí­tik a temp­lo­mot, az előző he­lyé­re. Ez a temp­lom ma is áll, több­ször re­no­vál­ták is (1897, 1911, 1994, 1998). Petek szin­te tel­je­sen re­for­má­tus fa­lu. Ma a lel­ki­pász­tor becs­lé­se sze­rint 194 re­for­má­tus la­ko­sa van Peteknek, ami meg­egye­zik a ma­gyar la­ko­sok szá­má­val. 1930-ban épí­tet­tek egy or­to­dox temp­lo­mot, amit azon­ban zár­va tar­ta­nak, mert nin­cse­nek, nem is vol­tak hí­vei. A temp­lom előtt ál­ló fa­ha­rang­láb­ról le­sze­rel­ték még a ha­ran­got is.

Jár­vá­nyok és egész­ség­ügy

A fa­lu­ban nincs or­vos, nem is volt so­ha. A leg­kö­ze­leb­bi or­vo­si rendelő Szászerkeden van, kb. 8 km-re a fa­lu­tól. A sú­lyos be­teg­ség­ben szenvedőket sze­ké­ren a székelyudvarhelyi kór­ház­ba szál­lí­tot­ták. A szü­lé­se­ket a bá­bák ve­zet­ték le, ami­ért cse­ré­be ga­bo­nát kap­tak. Szak­kép­zett or­vo­sok és ápo­lók hi­á­nyá­ban na­gyobb volt a gyer­mek­ha­lan­dó­ság és ki­sebb az át­lag­élet­kor, de a ter­mé­sze­tes gyógy­mó­do­kat job­ban is­mer­ték. Sok­szor si­ke­re­sen gyó­gyí­tot­tak különböző fü­vek se­gít­sé­gé­vel. A tu­dat­lan­ság mi­att könnyen ki­ala­kult a ba­bo­na, ezért sok­szor va­rázs­sza­vak­kal vagy különböző bo­szor­ká­nyos prak­ti­kák­kal igye­kez­tek se­gí­te­ni a be­teg­nek. A jár­vá­nyok­kal szem­ben védőoltás és gyógy­szer hi­á­nyá­ban te­he­tet­le­nek vol­tak. Pusz­tí­tott itt pes­tis, himlő, ko­le­ra, vér­has, tüdőgyulladás stb. Ugyan igye­kez­tek különböző mód­sze­rek­kel meg­aka­dá­lyoz­ni a jár­vá­nyok to­vább­ter­je­dé­sét (éssze­rű­ek­kel pl. a himlőben el­hunyt gye­re­ket nem nyil­vá­no­san te­met­ték; és ba­bo­ná­sok­kal: éj­fél­kor egy ru­hát­lan gye­rek fel­má­szott a ke­rí­tés­re és egy mon­dó­kát ki­a­bált, ami­nek a lé­nye­ge az volt, hogy a be­teg­ség azt a há­zat el­ke­rül­je és ar­ra ra­gad­jon, aki a beszélőt hall­ja).

Dol­gos hét­köz­nap­ok

A fa­lu vá­lasz­tot­ta vezetőjét: a bí­rót, aki hoz­ta ma­gá­val se­géd­jét a kis­bí­rót. Az egész fa­lut érintő köz­ügye­ket té­len a fa­lu­ház­ban, nyá­ron a sé­ta­kert­ben egy fa­lu­gyű­lés ke­re­tén be­lül be­szél­ték meg. Az itt ho­zott dön­té­se­ket a do­bos vagy kür­tös ki­hir­det­te a fa­lu­ban. Ilyen köz­ügyek vol­tak pél­dá­ul a legeltetés, a kaláka, az útépítés stb.

A le­gel­te­tés jog­rend­szer alap­ján tör­tént, va­gyis min­den ál­lat­tar­tó­nak ki volt oszt­va egy bi­zo­nyos mé­re­tű legelő, ahol bi­zo­nyos szá­mú mar­hát le­gel­tet­he­tett. Ha va­la­ki több mar­hát sze­re­tett vol­na le­gel­tet­ni, mint amennyi­re le­gel­te­té­si jo­ga volt, azt a te­rü­le­tet meg kel­lett vál­ta­nia. Más fal­vak­tól eltérően a fa­lu ha­tá­rá­ban nem a szán­tó­föld kö­rül volt a legelő, ha­nem for­dít­va. En­nek oka a med­vék, far­ka­sok és ci­gá­nyok vol­tak, akik fe­nye­get­ték a csor­dát.

Az uta­kat ka­lá­ká­ban épí­tet­ték. Min­den csa­lád­nak ki volt oszt­va, hogy mek­ko­ra kőhalmot kell össze­hor­da­nia. Ezt a ka­vics­ku­pa­cot priz­má­nak ne­vez­ték, az össze­hor­dás után a fa­lu elöl­já­rói le­mér­ték, és ha megfelelő mennyi­sé­gű­nek ta­lál­ták, ak­kor szét­te­rí­tet­ték a ka­vi­cso­kat az úton. Egy hely­bé­li el­mon­dá­sa sze­rint olyan si­ma út volt, hogy­ha a gye­re­kek já­ték köz­ben ka­ri­kát gu­rí­tot­tak vé­gig raj­ta, a ka­ri­ka nem pat­tant fel. En­nek a jó út­nak ma már nyo­mát sem lát­ja az ar­ra já­ró. A ku­ta­kat min­dig a fi­a­tal le­gé­nyek tisz­tí­tot­ták ki, min­den ta­vasszal. Ugyan­is amed­dig a fa­lu összes kút­ja nem volt ki­tisz­tít­va, nem szer­vez­het­tek bált.

Ka­lá­ká­ban va­gyis kö­zö­sen épí­tet­tek há­za­kat és köz­épü­le­te­ket. Így épült a jegyzőség, a csendőrség, az is­ko­la, a temp­lom és 1970-ben a kul­túr­ház is.

A ru­há­nak, ágy­ne­mű­nek va­ló anya­got ma­guk ál­lí­tot­ták elő, ál­ta­lá­ban kenderből. A ken­der több mun­ka­fo­lya­ma­ton (nyü­vés, áz­ta­tás, szá­rí­tás, ki­tö­rés, ti­lo­lás, ge­re­be­ne­zés, fo­nás stb.) ment ke­resz­tül, míg szab­ha­tó, varr­ha­tó anya­got nyer­tek belőle. A mun­kát ál­ta­lá­ban ének­lés­sel, tán­co­lás­sal, be­szél­ge­tés­sel, kár­tyá­zás­sal, mu­lat­sá­gok­kal pró­bál­ták vál­to­za­tos­sá ten­ni, ami­nek he­lye a fo­nó volt. A fo­nó­ba a le­gé­nyek, fér­fi­ak csak es­te men­tek, gyak­ran ber­bécs­nek, batyukának öl­töz­ve, így ijeszt­get­ve a lá­nyo­kat.

Ün­ne­pi szo­ká­sok

A la­ko­dal­mat ál­ta­lá­ban szom­ba­ton tar­tot­ták. A la­ko­da­lom reg­ge­lén a lá­nyos ház­tól sze­kér­rel vit­ték a le­gé­nyes ház­hoz a ho­zo­mányt, amiről lel­tárt is ké­szí­tet­tek a vőlegény és an­nak szó­szó­ló­já­nak alá­írá­sá­val. A la­ko­dal­mi éte­le­ket a ro­ko­nok és szom­szé­dok ké­szí­tet­ték, az alap­anya­go­kat a ven­dé­gek ad­ták. A la­ko­dal­mi előkészületekhez tar­to­zott a jugatófa-ké­szí­tés, amit fi­a­tal asszo­nyok és lá­nyok ál­lí­tot­tak. A jugatófa rend­sze­rint fi­a­tal kőrisfa te­te­je volt, amit ka­láccsal, szí­nes pa­pír­ral dí­szí­tet­tek. A la­ko­da­lom dél­után 2-3 óra­kor kezdődött. A temp­lo­mi szer­tar­tás után az if­jú pár és né­hány le­ány sze­kér­re ül­tek és vé­gig­jár­ták a fa­lut, köz­ben a jugatófával in­te­get­tek és csujogattak. A „meny­asszony­jár­ta­tás” után elkez­dő­dött a va­cso­ra, majd az aján­dé­ko­zás és a meny­asz­szony­tánc, ami a mu­latt­ság kez­de­tét je­len­tet­te.

A radina szo­ká­sa ab­ból állt, hogy a gyer­mek­á­gyas asszo­nyok­nak a fa­lu­be­li­ek szer­re főtt ételt vit­tek, ál­ta­lá­ban hús és zöld­ség­le­vest, hogy a kis­ma­ma ha­mar erőre kap­jon.

A lá­nyok a hoz­zá­juk ven­dég­ség­be já­ró le­gé­nyek­nek a na­gyobb val­lá­si ün­ne­pe­ken zsebkendőt varr­tak. A zsebkendő négy sar­ká­ba egy-egy vi­rág­csok­rot hí­mez­tek, a szé­lé­be kes­keny sza­la­got fűz­tek, amiből csok­rot kö­töt­tek. Ez­után rá­hí­mez­ték a le­ány és le­gény ne­vé­nek kezdőbetűit. Mi­vel egy ilyen zseb­ken­dő el­ké­szí­té­se időigényes volt, se­gí­tet­tek a lá­nyok­nak a szom­széd vagy ro­kon fi­a­tal asszo­nyok is. A le­gé­nyek cse­ré­be ki­sebb aján­dé­ko­kat ad­tak, gyön­gyöt, fül­be­va­lót, tük­röt stb.

A kon­fir­má­ló fi­a­ta­lok rend­sze­rint szé­kely­ru­há­ba vol­tak. A temp­lo­mi szer­tar­tást egy szűk csa­lá­di kör­ben el­fo­gyasz­tott ebéd kö­vet­te. A kon­fir­má­lás­sal nem csak az egy­ház­ban kap­tak bi­zo­nyos jo­go­kat a fi­a­ta­lok, ha­nem ettől kezd­ve a fa­lu felnőtt la­kos­sá­ga is felnőttként ke­zel­te őket. Ek­kor me­het­tek a le­gé­nyek először kocs­má­ba, ahol szá­mos nép­dalt ta­nul­hat­tak és mu­lat­hat­tak ked­vük­re.

A he­lyi te­me­té­sek jel­leg­ze­tes­sé­ge, hogy a pap a ha­lot­tat nem a ra­va­tal­nál, ha­nem a temp­lom­ban pré­di­kál­ja el. Ez­alatt a ko­por­sót a dé­li portikuszban he­lye­zik el, s majd in­nen vi­szik ki a sír­hoz. Ré­gebb az is szo­kás­ban volt, hogy vir­rasz­tás­kor a ha­lot­tat any­nyi pár­ná­ra és ta­ka­ró­ra fek­tet­ték, hogy a si­ra­tó asz­szo­nyok szék­re áll­va si­rat­ták el a ha­lot­tat.

Vi­se­let

A petki ün­ne­pi vi­se­let a díszítettségéről hí­res. A pi­ros hí­mes szőttesből készülő mel­lényt, va­la­mint a szőttes szok­nya cakkenes fe­ke­te bár­so­nyát ezüst­szí­nű pi­cu­lák­kal meg szalmagyönggyel (üveggyöngy­sor­ral) dí­szí­tik. A vi­se­let­hez tar­to­zó fe­hér gyolcs kö­tény­nek a csip­ke mel­lett jel­leg­ze­tes dí­szít­mé­nye a szí­nes vi­rág­min­tás la­pos hím­zés. A fér­fi­ak fe­hér vagy szür­ke szé­kely­ha­ris­nyát, gyolcs­in­get és sö­tét mel­lényt hord­tak. Kon­fir­má­lás­kor, szü­re­ti bál­kor még min­dig fel­ve­szik vi­se­le­tü­ket.

A pe­rem­vi­dé­kek­re jellemző a gaz­dag tör­té­ne­lem, a sok­ré­tű szel­le­mi és tár­gyi kul­tú­ra, mi­vel több nép­cso­port ha­tá­sa­it vi­se­li ma­gán. Ezért úgy gon­dol­tam, szük­sé­ges le­je­gyez­ni a fa­lu­ra jellemző szo­ká­so­kat, össze­gez­ni a történelméből is­mert ada­to­kat, fény­ké­pe­ket ké­szí­te­ni a szom­széd fa­luk­tól nagy­ban eltérő, de már nem varrt viseletről. Igye­kez­tem egy ál­ta­lá­nos ké­pet fes­te­ni Petekről, azon­ban a ren­del­ke­zé­sem­re ál­ló ke­vés in­for­má­ció mi­att akad­nak hi­á­nyos­sá­gok. A hi­á­nyos­sá­gok azt mu­tat­ják, hogy ta­lán már túl késő össze­gyűj­te­ni az ak­ko­ri tu­dást, mert an­nak nagy ré­sze el­ve­szett, fe­le­dés­be me­rült, ám én úgy gon­do­lom, hogy ha csak egy kis ré­szét si­ke­rül fél­re ten­nünk ma­gunk szá­má­ra belőle, már az­zal is gaz­da­go­dunk. Ha­bár Petek la­kos­sá­ga egy nyol­ca­dá­ra csök­kent és a szo­ká­sok is egy­re in­kább fe­le­dés­be me­rül­nek, ha va­la­ki ke­re­si, még meg­le­li nyo­ma­it az el­tű­nőben levő fa­lu vi­rág­ko­rá­nak.

Dol­go­za­tom so­rán fel­hasz­nált for­rás­anyag­ok kö­zül a leg­töb­bet He­gyi Já­nos mun­ká­ját hasz­nál­tam, me­lyet negy­ven év Petken töl­tött szol­gá­lat ta­pasz­ta­la­tá­ból írt meg, és amely csak na­gyon ke­vés pél­dány­ban je­lent meg. Mi­vel könyv­tá­rak­ban, köny­ves üz­le­tek­ben nem lelhető fel, a petki lel­ké­szi hi­va­tal egyet­len pél­dá­nyát hasz­nál­tam. To­váb­bá az adat­gyűj­tés so­rán se­gít­sé­gem­re vol­tak a következő köny­vek: Or­bán Ba­lázs: A Szé­kely­föld le­írá­sa, Sza­bó T. At­ti­la: Er­dély tör­té­ne­ti hely­név­gyűj­té­se – Ud­var­hely­szék, Sepsiszéki Nagy Ba­lázs: Szé­kely­föld fal­vai a XX. szá­zad vé­gén. A fel­so­rol­ta­kon kí­vül hasz­nál­tam a Ré­vai Nagy Le­xi­kont (di­gi­tá­lis adat­hor­do­zó­ról), Var­ga E. Ár­pád: Er­dély et­ni­kai és fe­le­ke­ze­ti sta­tisz­ti­ká­ja (1850–1992) cí­mű mun­ká­ját és a 2005 és 2006-os fa­lu­ta­lál­ko­zón el­hang­zott be­szé­de­ket (szin­tén di­gi­tá­lis adat­hor­do­zó­ról). Mun­ká­mat nagy­ban se­gí­tet­ték az adatközlők: Bí­ró Gé­za és ne­je (petki szár­ma­zá­sú­ak) és Sza­bó Kár­oly je­len­le­gi petki pap. 



vissza a kiadáshoz
minden cikke
FŐLAPTEST rovat összes cikke

© Művelődés 2008