Művelődés

Sza­ba­di Il­di­kó laudációja

Szabadiné Bázsa Il­di­kó 2003-tól az Apá­czai Cse­re Já­nos Gim­ná­zi­um zenetanárnője, és e rö­vid idő alatt ko­moly si­ke­re­ket ért el is­ko­lánk ze­ne­ok­ta­tá­sa te­rü­le­tén. Sza­ba­di Il­di­kó 1977. már­ci­us 3-án szü­le­tett Ko­lozs­vá­ron, a Ze­ne­is­ko­lá­ban érett­sé­gi­zett 1995-ben. 2002-ben vé­gez­te el a Gh. Dima Ze­ne­aka­dé­mia ze­ne­pe­da­gó­gia sza­kát, majd egy évig he­lyet­tes ze­ne­ta­nár­ként ok­ta­tott a Gheorghe şincai Gim­ná­zi­um­ban. 2003-tól az Apá­czai Gim­ná­zi­um ok­ta­tó­ja a je­len tan­évet is be­le­ért­ve. Is­ko­lánk­ba he­lye­zé­se után nagy lel­ke­se­dés­sel állt hoz­zá a mun­ká­hoz, és rö­vid időn be­lül fel­mér­vén a ze­ne­ok­ta­tás­hoz szük­sé­ges se­géd­a­nyag­ok hely­ze­tét ne­ki­lá­tott a hi­á­nyok fel­szá­mo­lá­sá­hoz, be­sze­rez­te a szük­sé­ges hang­sze­re­ket, ok­ta­tói CD-et, CD le­ját­szót, elekt­ro­ni­kus zon­go­rát stb.

Ko­moly szak­mai fel­ké­szült­sé­gé­nek köszönhe­tő­en ha­mar el­sa­já­tí­tot­ta a ze­ne­ok­ta­tás gya­kor­la­ti mód­­sze­re­it, a di­á­kok­kal olyan köz­vet­len vi­szonyt ala­kít­va ki, amely hoz­zá­se­gí­ti őket a ze­ne meg­is­me­ré­sé­hez és meg­sze­re­té­sé­hez. A ze­ne órák fe­szült­ség­men­te­sek, a gye­re­kek szí­ve­sen és nagy lel­ke­se­dés­sel kap­cso­lód­nak be a mun­ká­ba, a kö­zös ének­lés él­mé­nye örö­möt sze­rez ne­kik.

Sza­ba­di Il­di­kó nagy ér­de­me, hogy a ze­ne meg­sze­ret­te­té­se ré­vén to­vább tu­dott lép­ni a ze­ne­ok­ta­tás te­rü­le­tén, és az is­ko­lá­ban ha­nyat­ló kó­rus­moz­gal­mat fel­ele­ve­ní­tet­te lét­re­hoz­va a V–VIII. osz­tá­lyo­sok gyer­mek­kó­ru­sát és a IX–XII-es di­á­kok vegyeskarát. A gye­re­kek lel­ke­sen és szí­ve­sen jár­nak kó­rus­ra, él­ve­zik a kö­zös ének­lés örö­mét. A tanárnő ér­de­me, hogy ki­ala­kí­tot­ta a gye­re­kek­ben a kö­zös mun­ka él­mé­nyét, és olyan kö­zös­sé­gi szel­le­met te­rem­tett, amely az ön­kén­tes­ség­re ala­poz, a di­á­kok ve­tél­ked­nek a kó­rus­ba va­ló be­ju­tá­sért, és nagy meg­tisz­te­lés­nek ve­szik a kó­rus­tag­sá­got. Ezt csak úgy le­he­tet el­ér­ni, hogy fel­lé­pé­si lehetőséget te­rem­tett a szá­muk­ra, és az el­ért si­ke­rek serkentően ha­tot­tak a di­á­kok­ra. 2003-tól nap­ja­in­kig a kó­rus si­ke­re­sen lé­pett fel szám­ta­lan ren­dez­vé­nyen öreg­bít­vén is­ko­lánk hír­ne­vét. A tanárnőnek kö­szön­hetően 2005-ben és 2006-ban fel­lép­tek az is­ko­lák kö­zöt­ti ver­se­nyen (amely tan­tárgy olim­pi­á­nak fe­lel meg), ahol me­gyei I. dí­jat nyer­tek, és részt vet­tek a me­gye­kö­zi ver­se­nyen, ahol II. he­lye­zést ér­tek el mind­két al­ka­lom­mal.

A leg­gaz­da­gabb és leg­si­ke­re­sebb együtt­mű­kö­dést az is­ko­la kó­ru­sa a Ro­má­ni­ai Ma­gyar Da­los­szö­vet­ség­gel ala­kí­tot­ta ki. A szö­vet­ség ál­tal szer­ve­zet ün­ne­pi kó­rus­ta­lál­ko­zó­kon (Ma­gyar Kul­tú­ra Nap­ja, EMKE ren­dez­vé­nyei, Bar­tók, Ko­dály em­lék­ün­nep­sé­gek, az 1956-os for­ra­da­lom 50 éves év­for­du­ló­ja) si­ke­res elő­adásokkal ör­ven­dez­tet­ték meg a kö­zön­sé­get. 2006-ban Nagy­sze­ben­ben, 2007-ben pe­dig Ko­lozs­vá­ron lép­tek fel a Már­ci­us 15-i ün­nep­sé­ge­ken nagy­szá­mú kö­zön­ség előtt. Ezek mel­lett nincs olyan fon­to­sabb is­ko­lai ren­dez­vény, ame­lyen ne lép­jen fel a kó­rus Sza­ba­di Il­di­kó ve­zény­le­té­vel (Apá­czai Na­pok, bal­la­gás, ka­rá­cso­nyi ün­nep­ség, tár­lat meg­nyi­tó stb.), ez­zel emel­ve a ren­dez­vé­nyek szín­vo­na­lát. Je­len­leg a Ma­dách Gim­ná­zi­um meg­hí­vá­sá­ra is­ko­lánk kó­ru­sa Bu­da­pes­ten sze­re­pel, Ma­gya­ror­szág­ra is el­vit­ték is­ko­lánk hí­rét.

Ezek alap­ján is­ko­lánk szá­má­ra is megtisztelőnek tar­tom, hogy mun­ká­ja el­is­me­ré­se­ként a Ro­má­ni­ai Ma­gyar Da­los­szö­vet­ség díj­jal ju­tal­maz­za Sza­ba­di Il­di­kó kolléganőnket.

Wolf Ru­dolf

Csí­ki Ti­bor laudációja

Kér­dez­zé­tek, most már tu­dom

Nem me­het­tem má­sik úton,

A sor­so­mat dal­ba ír­ták

Mezők fö­lött a pa­csir­ták.

                                       (Cson­tos Vil­mos: Hűség)

Va­la­hogy úgy lá­tom Csí­ki Ti­bor ze­ne­ta­nár-kar­nagy élet­pá­lyá­ját, ahogy Cson­tos Vil­mos Hű­ség cí­mű ver­sé­ben ilyen cso­dá­la­to­san fo­gal­maz egy élet­hi­va­tás­ról. Szá­mom­ra azért kü­lön­le­ges és ér­ték ez az el­hi­va­tott­ság fi­a­tal ba­rá­tom részéről, mert amit tesz, azt a szülőfalujában an­nak a kö­zös­ség­nek a föl­eme­lé­sé­ért cse­lek­szi ahon­nan vé­te­tett.

Sok eset­ben he­lyén va­ló, de sen­ki ne gon­dol­ja, hogy előny falusfeleit ne­vel­ni, ze­nei ha­gyo­má­nya­it ápol­ni to­vább fej­lesz­te­ni. Főleg egy olyan te­le­pü­lé­sen, ahol több mint 200 vál­lal­ko­zás van és jó élet­szín­vo­nal. Ezen csa­lá­dok gye­re­kei szá­má­ra nem a leg­fon­to­sabb a hang­szer mű­ve­lé­se. Ta­lál­nak di­va­to­sabb el­fog­lalt­sá­got ma­guk­nak.

Ze­ne irán­ti ra­gasz­ko­dá­sa már ele­mi is­ko­lás ko­rá­ban meg­mu­tat­ko­zott mint az is­ko­la kó­ru­sá­nak tag­ja, később trom­bi­tál­ni ta­nul. 1985-től mint gye­rek már a gyergyócso­ma­falvi fú­vós­ze­ne­kar­ban ját­szik.

1991-ben fel­osz­lik a ze­ne­kar, és ahogy le­sze­relt 1995 őszén hoz­zá­lát a ze­ne­kar új­já­szer­ve­zé­sé­hez, amely főleg kor­tár­sa­i­ból állt, in­nen ér­vé­nyes a Cson­tos vers 2-3. so­ra: A sor­so­mat dal­ba ír­ták, / Mezők fö­lött a pa­csir­ták.

Gon­do­lom vi­lá­gos volt szá­má­ra, hogy ő kell a ze­ne­kart új­já­szer­vez­ze, amit meg is tett. Kar­nagy­ként is­mer­tem meg, ami­kor gye­re­ke­ket ho­zott a rétyi tá­bor­ba, kis ele­gáns au­tó­busszal ér­kez­tek a jól szi­tu­ált gye­re­kek szü­le­ik kí­sé­re­té­vel Rétyre, az­óta is tá­bo­runk ál­lan­dó részvevői a csomafalvi kis fú­vó­sok. Az évek hosszú so­ra alatt ál­lan­dó kap­cso­la­tot tar­tot­tunk, ame­lyet nem más, mint a fú­vós­ze­né­ért ten­ni aka­rás tett ba­rát­ság­gá. An­nak el­le­né­re, hogy a szülőfalu és az az­zal já­ró prob­lé­mák sok eset­ben el­ked­vet­le­ní­tet­ték, ki­tart mun­ká­já­ban, nem ad­ta föl. Im­már mint szak­em­ber áll a ze­ne­kar előtt, ne­jé­vel együtt két kis­gye­rek mel­lett nem kis ál­do­zat­tal, el­vé­gez­ték a ko­lozs­vá­ri Gheorghe Dima Ze­ne­mű­vé­sze­ti Akadémi Tanárképző Főiskola táv­ok­ta­tá­si sza­kát. Íme két ze­ne­ta­nár, akik nem me­het­tek más úton, mi­vel a sor­su­kat dal­ban ír­ták. Hogy Csí­ki Ti­bor­ra esett a vá­lasz­tás az évi ki­tün­te­tés al­kal­má­ból azt hi­szem, hogy már nem kér­dés, szak­em­ber­ként áll a ze­ne­kar élén. Szak­tu­dá­sa bir­to­ká­ban a csomafalvi művelődési ott­hon­nak sze­mé­lyé­ben olyan igaz­ga­tó­ja van, aki vé­le­ményt tud for­mál­ni az in­téz­mény művelődési élet­nek irá­nyá­ról. Mint a Gyergyószentmiklósi Fogarassy Mi­hály Ál­ta­lá­nos Is­ko­la ze­ne­ta­ná­ra tu­da­to­san ne­ve­li irá­nyít­ja ta­nít­vá­nya­it a ze­ne sze­re­te­té­re és an­nak jelentőségére vall­va Ko­dály hí­res mon­dá­sát: „Ze­ne nél­kül nincs tel­jes em­ber”. Te­szi ezt ami­kor Ko­dály ha­zá­já­ban sor­ra szün­te­tik meg a nagy ha­gyo­má­nyú ze­ne­is­ko­lá­kat. Tud­ja, hogy a mi vi­lá­gunk at­tól függ, hogy ki mi­lyen lel­kü­let­tel áll a ka­ted­rán, a ze­ne­kar előtt. Lám­pás­ként azok előtt, akik mel­lé áll­nak egy nem­zet­kö­zös­ség föl­eme­lé­sé­ért, hisz nyel­vük szi­go­rú őrzése mel­lett a ze­nei anya­nyelv az, amely­ben érez egy nem­zet.

Meggyőződésem, hogy Csí­ki Ti­bor­ban olyan ze­ne­ta­nár -karnagyot tisz­te­lünk, aki a dé­li ha­rang­szó­kor nem dob­ja vissza a mal­tert a va­ko­ló­ka­nál­ból, mert ez a hi­va­tás egész em­bert, iga­zi egyé­ni­sé­get és jó ma­gyart kö­ve­tel.

Sok si­kert to­váb­bi mun­kád­hoz, és kí­vá­nom, hogy szép csa­lá­dod­dal együtt örö­mö­tök tel­jen ben­ne, és mind­nyá­jan büsz­kék le­gyünk a jövőben is rád.

Ke­le­men An­tal

Varga Péter laudációja.

Volt egy­szer egy osz­tály. Tör­tént, hogy né­hai Var­ga Mik­lós gyer­mek­gyógy­ász főorvos iker­fi­ai, Mik­lós és Pé­ter már el­vé­gez­ték az első osz­tályt, ami­kor édes­ap­juk az­zal a cél­lal ke­re­sett meg a szat­má­ri ze­ne­is­ko­lá­ban, hogy a II. osz­tállyal kezdődően pró­bál­koz­zunk ma­gyar osz­tályt is in­dí­ta­ni az ad­dig csak ro­mán nyel­ven mű­kö­dő ze­ne­is­ko­lá­ban. Bár kezdő ta­nár vol­tam, az öt­let na­gyon tet­szett, ugyan­is én min­den is­ko­lá­mat anya­nyel­ve­men vé­gez­tem, de a sors fin­to­ra mi­att csak ro­mán ta­go­za­ton ta­ní­tot­tam. Var­ga édes­apa ér­vei kö­zött az is sze­re­pelt, hogy ő jól is­me­ri a vá­rost, én csak kí­sér­jem el az ismerős csa­lá­dok­hoz, mint leendő ze­ne­ta­ná­ra a II. osz­tá­lyo­sok­nak. Sen­ki­nek sem kí­vá­nom, hogy annyi meg­fé­le­me­dett, meg­nyo­mo­ro­dott ma­gyar em­ber­rel ta­lál­koz­zon, mint mi eze­ken a lá­to­ga­tá­so­kon. Még­is si­ke­rült fel­bá­to­rí­ta­nunk ki­lenc csa­lá­dot, hogy írás­ban kér­vé­nyez­zék a ma­gyar II. osz­tály jó­vá­ha­gyá­sát. Saj­nos, ez a kis csa­pat csak há­rom évig ta­nul­ha­tott együtt ma­gya­rul, mert V. osz­tály­tól kezd­ve az ak­ko­ri igaz­ga­tó két­fe­lé osz­tot­ta őket, ki­e­gé­szítendő a két ro­mán V. osz­tályt. Ter­mé­sze­te­sen a gye­re­kek és a csa­lá­dok nem áll­tak kö­tél­nek, in­kább szét­szé­led­tek, ki er­re, ki ar­ra. Var­ga Pé­ter to­váb­bi sor­sá­ról és a ze­nei mű­ve­lő­dés­ről így em­lé­ke­zik:

„1961. jú­ni­us 17-én szü­let­tem Szat­már­né­me­ti­ben. Édes­anyám ré­vén már az óvo­dá­ban el­kezd­tem ze­né­vel fog­lal­koz­ni, ki­csi ko­rom­tól zon­go­ráz­ni ta­nul­tam. Az ele­mi osz­tá­lyo­kat az ak­ko­ri 1-es szá­mú is­ko­lá­ban kezd­tem el. Má­so­di­kos vol­tam, ami­kor azt az osz­tályt át­tet­ték a ze­ne­is­ko­lá­ba (lát­hat­tuk, milyetén). Az V. osztályt már az 5-ös szá­mú ipa­ri szak­kö­zép­is­ko­lá­ban foly­tat­tam úgy, hogy köz­ben, mint külsős ta­nu­ló vé­gez­tem a ze­ne­is­ko­lát is. Sze­ret­tem jár­ni zon­go­ra­órá­ra és a ze­ne­is­ko­la gyer­mek­kó­ru­sá­ba. Mi­vel szü­le­im an­nak ide­jén éne­kel­tek a szé­kes­egy­ház kó­ru­sá­ban, meg a Tan­ügyi Kó­rus­ban, mi is mint gye­re­kek sok­szor ott vol­tunk a pró­bá­kon, sőt a Vá­ro­si Műve­lődési Ház Ka­ma­ra­kó­ru­sá­val egy bras­sói fesz­ti­vá­lon is éne­kel­tünk.

A VI. osz­tály kö­ze­pén könnyű­ze­ne együt­test ala­kí­tot­tunk az is­ko­lá­ban. Gim­ná­zi­u­mi éve­i­met to­vább­ra is az 5-ös­ben (ma Köl­csey Fe­renc Főgimnázium) foly­tat­tam, re­ál ta­go­za­ton. Ezek­ben az évek­ben a ze­ne­ta­nu­lást a Nép­mű­vé­sze­ti Is­ko­lá­ban tud­tam meg­ol­da­ni. A kö­zép­is­ko­la be­fe­je­zé­se után a ko­lozs­vá­ri Épí­tész­mér­nö­ki sza­kon vé­gez­tem. Ka­to­nás­ko­dá­som alatt sem hagy­tam fel a ze­né­lés­sel, ugyan­is Szil­ágyi Kár­oly ko­lozs­vá­ri ope­ra­éne­kes­sel kö­zö­sen ka­to­na­kó­rus ve­ze­té­sét bíz­ta ránk a pa­rancs­nok. Eb­ben az év­ben a Meg­ének­lünk, Ro­má­nia me­gyei sza­ka­szán I. dí­jat nyert a kó­ru­sunk.

Az egye­tem és a ka­to­na­ság el­vég­zé­se után vég­leg vissza­ke­rül­tem Szatmárra, ahol foly­tat­tam az együt­tes­sel a pró­bá­kat és a fel­lé­pé­se­ket. Köz­ben meg­kér­tek, hogy a Nép­mű­vé­sze­ti Is­ko­lá­ban ta­nít­sak dzsessz­­ze­nét és könnyű­ze­nét, ami el­tar­tott úgy há­rom évig.

A szé­kes­egy­ház kó­ru­sá­ban már a 80-as évek vé­gé­től éne­ke­lek. A rend­szer­vál­tást követően, né­hai Rei­zer Pál me­gyés­püs­pök ké­ré­sé­re és Fej­ér Kál­mán volt ta­ná­rom bíz­ta­tá­sá­ra el­vál­lal­tam a kó­rus ve­ze­té­sét. Az el­múlt jó tíz év alatt sok szép em­lék gyűlt össze. Rend­sze­re­sen szol­gá­lunk a szé­kes­egy­ház ün­ne­pe­in, va­la­mint az itt szer­ve­zett temp­lo­mi kó­ru­sok ta­lál­ko­zó­in. Éne­kel­tünk Auszt­ri­á­ban, Mariacellben az ot­ta­ni bú­csún. Fel­lép­tünk Szlo­vá­ki­á­ban, Kas­sán az egy­há­zi kó­ru­sok se­reg­szem­lé­jén. Ta­lál­koz­tunk En­csen az ot­ta­ni kó­rus­sal kö­zös temp­lo­mi sze­rep­lé­sen. Meg­hí­vást kap­tunk 2005-ben a Sze­ge­di Vá­ros­na­pok ren­dez­vé­nye­i­re. Ebből az al­ka­lom­ból Ópusztaszeren is együtt éne­kel­tünk ma­gyar­or­szá­gi és kül­föl­di kó­ru­sok­kal. Gya­ko­ri­ak cse­re­kap­cso­la­ta­ink az iker­test­vé­rem ál­tal ve­ze­tett Téglasi Pe­da­gó­gus Kó­rus­sal. Tőlük mű­sor­po­li­ti­kán­kat ja­ví­tó kot­tá­kat és szük­ség ese­tén létszám-kiegészítő se­gít­sé­get is ka­punk.”

Mint volt ta­ná­ra és kó­ru­sá­nak hű éne­ke­se, igen szép­nek és jó­nak íté­lem meg a ke­ze alatt el­ért sok si­kert, ezért ja­va­so­lom, hogy a 10 éves ke­mény mun­ka el­is­me­ré­se­ként Var­ga Pé­ter kar­na­gyun­kat ré­sze­sít­sük Már­kos Al­bert-díj­ban. Kí­sér­je Is­ten ál­dá­sa to­váb­bi mun­ká­ját is!

Fej­ér Kál­mán

Kul­csár Gab­ri­el­la laudációja

„Ha min­den­ki első he­ge­dűt akar­na ját­sza­ni, nem le­het­ne ze­ne­kar. Be­csülj meg min­den ze­nészt a ma­ga he­lyén” – mond­ta Ko­dály. Kul­csár Gab­ri­el­la en­nek a nagy ze­ne­kar­nak az egyik tag­ja, aki ér­zi és alá­ve­ti ma­gát an­nak, amit szin­tén Ko­dály mon­dott a nö­ven­dé­ke­i­nek: „Légy sze­rény! Még sem­mit sem gon­dol­tál ki, amit má­sok előtted nem gon­dol­tak. Ha pe­dig si­ke­rül va­la­mi újat ki­ta­lál­nod, te­kintsd felülről jött aján­dék­nak, amit meg kell osz­ta­ni má­sok­kal.”

Ez­zel a gon­do­lat­tal in­dult út­nak, mi­u­tán 1977-ben el­vé­gez­te a Ze­ne­aka­dé­mi­át. Bár tud­ta, hogy ez az út gö­rön­gyös, buk­ta­tók­kal te­li, még­is bát­ran állt az aka­dá­lyok elé.

Míg a spor­to­ló 11 gá­tat né­hány má­sod­perc alatt le­fut és cél­ba ér, Kul­csár Gabinak több, mint egy év­ti­zed kel­lett ah­hoz, hogy mi­u­tán 11 is­ko­lá­ban ta­ní­tott, 5 vi­dé­ki­ben és 6 ko­lozs­vá­ri­ban, 1990-ben vég­leg meg­ér­kez­zen a mai ál­lo­más­he­lyé­re, a ko­lozs­vá­ri Sigismund Toduøa Ze­ne­mű­vé­sze­ti Kö­zép­is­ko­lá­ba.

1981-ben Bánffyhunyadon ál­lo­má­so­zott, ahol da­col­va az ak­ko­ri po­li­ti­ka ti­lal­ma­i­val, kó­ru­sá­val együtt si­ke­res mű­sort ál­lí­tott össze a Bar­tók-cen­te­ná­ri­um­ra Csak tisz­ta for­rás­ból cím­mel, amit a későbbiekben más cso­por­tok­kal is szín­pad­ra vitt.

Min­dig és min­den­hol igye­ke­zett meg­sze­ret­tet­ni a kö­zös ének­lést, a szí­vek­be ül­tet­ni az együtt­ének­lés örö­mét. A kom­mu­niz­mus ide­jén is ta­lált mó­dot ar­ra, hogy a kötelező ha­za­fi­as, ceausiszta éne­kek he­lyett ro­mán és ma­gyar nép­dal­fel­dol­go­zá­so­kat ta­nít­son. Így tett ak­kor is, mi­kor a szászfenesi ta­ná­rok kó­ru­sá­val, az egyet­len kó­rus­fesz­ti­vá­lon, a Meg­ének­lünk, Ro­­má­ni­án sze­re­pelt. A magyarlónai felnőtt kó­rus­sal A fo­nó­ban cí­mű össze­ál­lí­tás­sal or­szá­gos első dí­jat nyert. Mek­ko­ra ön­fel­ál­do­zást, bá­tor­sá­got és mun­kát je­lent­he­tett a mos­to­ha vi­lág­ban egy ma­gyar aj­kú fa­lu­si felnőtt kó­rust olyan szint­re emel­ni, hogy egy ilyen dí­jat meg­nyer­hes­sen.

Ál­lan­dó mun­ka­igé­nyét nem elé­gí­tet­te ki csak az is­ko­lai te­vé­keny­ség. Gyer­mek­sze­re­te­te ösz­tö­nöz­te ar­ra, hogy 1990-ben meg­ala­pít­sa a ko­lozs­vá­ri mo­nos­to­ri Kuc­kó Gyer­mek­cso­por­tot, amely­nek 1993-ig szel­le­mi men­to­ra és vezetője volt. A különböző ze­nés-iro­dal­mi össze­ál­lí­tá­sok­kal so­kat sze­re­pel­tek itt­hon és Ma­gya­ror­szá­gon. Eh­hez a pe­ri­ó­dus­hoz kap­cso­ló­dik az a ki­tün­te­tés is, ame­lyet 1992-ben a pé­csi Apá­czai Cse­re Já­nos Ne­ve­lés­köz­pont ado­má­nyo­zott a Ko­lozs­vá­ros, olyan vá­ros cí­mű mű­so­rá­ért. A ki­tün­te­tés ne­ve: Az em­be­rért, tö­ké­le­te­sen il­lik Kul­csár Gab­ri­el­lá­ra.

Köz­ben ál­lan­dó­an fi­gyelt ar­ra is, hogy szak­ma­i­lag to­vább ké­pez­ze ma­gát A véglegesítő vizs­ga, a má­so­dik fo­ko­zat után, 1995-ben meg­sze­rez­te a első ta­ná­ri fo­ko­za­tot a Ze­nés vetélkedők, ver­se­nyek esz­té­ti­ká­ja cí­mű dol­go­za­tá­val, és az évek fo­lya­mán szá­mos továbbképző tan­fo­lyam hall­ga­tó­ja volt.

Gaz­dag, ter­mé­keny évek kö­vet­kez­tek. A ko­lozs­vá­ri Ze­ne­mű­vé­sze­ti Kö­zép­is­ko­la ta­nít­vá­nya­i­val részt vett, a Zabhegyező gyer­mek animátorok szer­ve­zé­sé­ben, a bu­da­pes­ti gyer­mek­fesz­ti­vá­lon. Mun­ká­já­nak el­is­me­ré­se­ként meg­kap­ta a Collegium Trans­sil­vanicum Ala­pít­vány ösz­tön­dí­ját Ze­nés já­ték cí­mű írá­sá­ért, va­la­mint Örök­sé­günk, Ko­lozs­vár mű­ve­lő­dés­történeti ké­zi­köny­vé­ért.

Gon­dos­ko­dá­sát, oda­fi­gye­lést ar­ra, hogy a gye­re­kek lel­ké­hez mi­nél kö­ze­lebb ke­rül­jön a ze­ne bi­ro­dal­ma, mi­nél könnyeb­ben el­sa­já­tít­sák a ze­nei alap­mű­velt­sé­get, az 1998-ban meg­je­lent Ze­ne és já­ték cí­mű köny­ve ta­nú­sít­ja.

Ugyan­csak 1998-tól lesz a Sza­bad­ság ál­lan­dó mun­­­ka­tár­sa, al­kal­man­ként az Agnus Rá­dió külső mun­­ka­tár­sa, és írá­sai je­len­nek meg a Gé­ni­usz­ban, a Di­ák­ab­rak­ban és a Ka­lo­ta­szeg­ben.

2005-ben az Er­dé­lyi Ma­gyar Ze­ne­tu­do­má­nyi mun­ka­kö­zös­ség fo­gad­ta tag­já­vá, ezen kí­vül a Ro­má­ni­ai Ma­gyar Pe­da­gó­gus Szö­vet­ség va­la­mint az Er­dé­lyi Mú­ze­um Egye­sü­let tag­ja.

2006-ban a Zenélő Ko­lozs­vár cí­mű pro­jekt irá­nyí­tó ta­ná­ra volt, amely hat előadást és egy ki­ál­lí­tást je­len­tett, és ame­lyet a ko­lozs­vá­ri Ma­gyar Ope­ra előcsarnokában ren­dez­tek meg.

Ha­tal­mas élet­pá­lyá­val ta­lál­ko­zunk, amelyből csak né­hány mo­men­tu­mot ra­gad­tunk ki. Mind­ezek után meg­kér­dez­het­nénk: va­jon mi­re va­ló e hosszas, fá­rad­sá­gos ta­nu­lás, mun­ka? Hogy ver­se­nye­ket nyer­jünk? Tár­sa­ink fö­lé ke­re­ked­jünk? Ne­vet sze­rez­zünk? Kul­csár Ga­bi ese­té­ben sem­mi­kép­pen nem, mert tud­ja, hogy aki­ben van te­het­ség, az kö­te­les ki­mű­vel­ni a leg­ma­ga­sabb fo­kig, hogy em­ber­tár­sa­i­nak mi­nél na­gyobb hasz­ná­ra le­hes­sen. Mert min­den em­ber annyit ér, amennyit em­ber­tár­sa­i­nak hasz­nál­ni, kö­zös­sé­gé­nek szol­gál­ni tud. Ga­bi te­szi ezt sze­ré­nyen, köz­vet­le­nül. Ta­nít­vá­nya­it su­gár­zó, me­leg te­kin­te­té­vel öle­li át, egyen­ge­ti út­ju­kat, mert ér­zi, hogy ott van az én és a te. Va­la­ki, aki be­szél, és va­la­ki, aki meg­hall­gat­ja. Va­la­ki, aki ad, és va­la­ki, aki el­fo­gad­ja. Iga­zi pe­da­gó­gus­ként el­fo­gad­ja, hogy ha csak egy di­ák­nak si­ke­rült át­ad­ni tu­dá­sát, ak­kor is meg­ér­te, mert a por­szem­ben is csillagerő rej­lik.

Szól­nunk kell népszerűségéről is. Tu­dott, hogy a nép­sze­rű­ség­hez va­la­mi kü­lön­le­ge­set kell pro­du­kál­nunk: át­la­gon alu­lit, vagy át­la­gon fe­lü­lit. Bár őt sem kí­mél­te a sors, sok fá­radt­sá­got, ko­moly be­teg­sé­get, ki­sebb-na­gyobb ne­héz­sé­get gör­dí­tett elé, és még­is leg­több­ször mo­soly­gó arc­cal, ra­gyo­gó, nyílt te­kin­tet­tel néz az őt körülvevő vi­lág­ra.

Ha Kul­csár Gab­ri­el­lát csak egy szó­val kel­le­ne jel­le­mez­nünk, azt mond­hat­nánk, hogy ada­ko­zó. Igen, ad­ja a köny­ve­it, a tu­dá­sát, a tü­rel­mét, a sze­re­te­tét. Ez­zel mint­egy alá­ve­ti ma­gát az út­ra bo­csá­tó Ha­ta­lom­nak, ame­lyet Ham­vas Bé­la így köz­ve­tít: „Rád bí­zok min­den em­bert kü­lön, ki­vé­tel nél­kül min­den­kit. Se­gíts, adj en­ni, adj ru­hát, min­den­ki­re vi­gyázz úgy, mint ma­gad­ra, és ne hagyd a sö­tét­ben el­me­rül­ni. Amit szer­zel, amit el­érsz, amit tudsz, osszad meg. Az egész vi­lág a ti­éd. Sza­bad vagy a kövektől az éte­rig. Is­merd meg, sen­ki sem tilt­ja, de jaj ne­ked, ha ma­gad­nak tar­tod!”

És hogy ez mennyi­re igaz, alá­tá­maszt­ja egy is­me­ret­len szerző is, és nem ke­vés­bé Kul­csár Gab­ri­el­la egész lé­nye, te­vé­keny­sé­ge: „Adj, amid van, adj, amíg van, / Ne bánd, hogy nem ma­rad, / S ha már szét­osz­tot­tad min­den ja­vad, / Oszd széj­jel ma­ga­dat. Adj, amíg van, / Hadd le­gyen bol­do­gabb a má­sik, / Ki­nek lényéből az öröm rád vissza­su­gár­zik.”

Ada­ko­zá­sa­i­nak, szak­írá­sa­i­val a tö­meg­ze­nei ne­ve­lés­ben el­ért mun­ká­já­nak el­is­me­ré­se je­lé­ül, a Ro­má­ni­ai Ma­gyar Da­los­szö­vet­ség ma Kul­csár Gab­ri­el­lá­nak ado­má­nyoz­za a 2007-es Seprődi Já­nos-dí­jat.

Bedő Ág­nes

Ba­lázs Ág­nes laudációja

Gon­do­lom, nem so­kan áll­tak ilyen fi­a­ta­lon a lau­dál­tak so­rá­ban. Ba­lázs Ág­nes nem is ke­vés­sel a har­ma­dik x előtt ér­de­mel­te ezt ki. Ennyit ta­lán illő el­árul­ni élet­ko­rá­ról, már csak azért is, mert fi­a­tal­sá­gát min­den­kép­pen ne­héz len­ne tit­kol­ni. Mi­vel élet­ko­ra se nem ér­de­me, se nem szé­gye­ne sen­ki­nek, az ő ese­té­ben is azt sze­ret­ném elsősorban ki­emel­ni, hogy mi­lyen ko­rán kel­lett el­kez­de­nie a kö­zért te­vé­keny­ked­ni ah­hoz, hogy már­is mél­tó le­gyen a leg­ki­vá­lób­bak kö­zé so­rol­ni.

Pop­per Pé­ter A belső utak köny­ve cí­mű mun­ká­já­ban utal ar­ra, hogy mi­lyen mér­ték­ben ha­tá­roz­za meg éle­tün­ket a csa­lád, a gyer­mek­kor, az is­ko­la. „Le­he­tet­len­ség, hogy­ha az alap ren­det­len, fö­löt­te ren­des le­gyen az épü­let” – ál­lít­ja. Ba­lázs Ág­nes ese­té­ben nem vé­let­le­nül csil­lant fel a sze­mem er­re a meg­ál­la­pí­tás­ra. Ese­té­ben nem csu­pán a szerető, tá­mo­ga­tó csa­lá­di hát­te­ret sze­ret­ném ki­emel­ni, ha­nem azt a kép­zést is, mely so­kak­nak meg­ada­tott és meg­ada­tik ma is, de iga­zán szi­lárd ala­pot még­is csak az Ág­nes-tí­pu­sú di­á­kok­nak nyújt­hat. Azok­nak, akik kí­ván­csi­ak, de nem fe­lü­le­te­sek. Akik ki­tar­tó­ak a mun­ká­ban, de ugyan­ak­kor kre­a­tí­vak. Akik el­vég­zik a ru­tin­sze­rű, oly­kor nem egé­szen kel­le­mes fel­ada­to­kat, de nem ál­doz­zák fel mű­vé­szi as­pi­rá­ci­ó­ju­kat. Meggyőződésem, hogy a ze­ne­ta­nu­lás­nak tu­laj­do­nít­ha­tó ér­té­kek mind­ezek.

Ba­lázs Ág­nes ese­té­ben ez a besz­ter­cei ze­ne­is­ko­lá­ban kezdődött, majd a ko­lozs­vá­ri Sigismund Toduøa Ze­nei Szak­kö­zép­is­ko­lá­ban, va­la­mint a Gheorghe Di­ma Ze­ne­aka­dé­mi­án foly­ta­tó­dott. 12 évig Adina Mu­reşan tanárnő irá­nyí­tá­sá­val zon­go­rá­zott, a Ze­ne­aka­dé­mi­án pe­dig Adriana Bera ta­ní­tot­ta. Ek­kor már or­go­na­szak­ra is be­irat­ko­zott, ahol Erich Türktől ta­nult.

Mi­köz­ben so­kan ne­he­zen küz­de­nek meg egy fő­is­kolai kép­zés vagy egy mun­ka­hely igé­nyel­te fel­ada­tok­kal. Ba­lázs Ág­nes már egye­te­mis­ta­ként kán­to­ri szol­gá­la­tot vál­lalt a Ko­lozs­vár-Bel­vá­ro­si, is­mer­teb­be ne­vén Far­kas ut­cai Re­for­má­tus Egy­ház­köz­ség­ben. Er­re a mun­ká­ra nem csu­pán ki­vá­ló or­go­na­já­té­ka tet­te al­kal­mas­sá, ha­nem szervező-, kezdeményezőkész­sége is. Már a leg­ele­jén két kó­rust ala­pí­tott, a Kál­vin ének­kart, va­la­mint a Dá­vid If­jú­sá­gi kó­rust. Kó­ru­sa­i­val ter­mé­sze­te­sen elsősorban a Bel­vá­ro­si Re­for­má­tus gyü­le­ke­ze­ti al­kal­ma­kat te­szi ün­ne­pé­lyes­sé. Azon kí­vül pe­dig szám­ta­lan al­ka­lom­mal fel­lé­pett kó­ru­sa­i­val a ha­gyo­má­nyos tordaszentlászlói Szent Lász­ló na­pi kó­rus­ta­lál­ko­zón, más ko­lozs­vá­ri gyü­le­ke­ze­tek­ben: Al­só­vá­ros­ban, Híd­el­vén, Kolozsmonostoron, a Bel­vá­ro­si Uni­tá­ri­us egy­ház­köz­ség­ben, il­let­ve Ma­ros­ludason szer­ve­zett ta­lál­ko­zó­kon, il­let­ve gyü­le­ke­ze­ti al­kal­ma­kon.

2006 őszén me­rész kez­de­mé­nye­zé­se volt: Ko­lozs­vá­ri Ma­gyar Gyer­mek­kó­rust ala­pí­tott. So­kan vol­tak pesszi­mis­ták az öt­let meg­va­ló­sít­ha­tó­sá­ga te­kin­te­té­ben. ő nem ezek­re, ha­nem ta­lá­lé­kony­sá­gá­ra, és – ta­lán meg sza­bad em­lí­te­ni – őt mun­ká­já­ban messzemenően tá­mo­ga­tó fér­jé­re hall­ga­tott. Új­ság­hir­de­tés­sel kó­rus­tá­bor­ba in­vi­tál­ta az éne­kel­ni szerető gye­re­ke­ket. Egy hét alatt kö­zös­ség­gé for­mál­ta az össze­se­reg­lett if­jú csa­pa­tot. Az ezutáni rend­sze­re­sí­tett pró­bá­kon már össze­szo­kott, egy­mást ismerő, az ének­lés örö­mé­be be­le­kós­tolt kó­rus­ta­gok en­ge­del­mes­ked­tek az ap­ró ter­me­tű, de an­nál ha­tá­ro­zot­tabb kar­mes­ter né­ni­nek. Ág­ne­sen kí­vül il­les­se di­csé­ret e he­lyen azo­kat a szülőket, akik az­óta is vál­lal­ják, hogy egy fá­rasz­tó mun­ka­hét után, a pén­tek dél­utá­ni em­ber­te­len for­ga­lom­ban, a par­ko­ló­he­lyet va­dász­tró­fe­a­ként ér­té­kel­ve, gyer­me­kük­nek a kö­zös ének­lés él­mé­nyét nyújt­sák.

A Ko­lozs­vá­ri Ma­gyar Gyer­mek­kó­rus rö­vid fenn­ál­lá­sa óta több­ször fel­lé­pett már a Far­kas ut­cai temp­lom­ban, a Ke­rek­dom­bi Re­for­má­tus Temp­lom­ban, a tordaszentlászlói, a szászrégeni gyer­mek­kó­rus-ta­lál­ko­zón, va­la­mint rö­vid­del ezelőtt a Ko­dály-na­po­kon.

Ba­lázs Ág­nes Far­kas ut­cai kán­tor-or­go­nis­ta te­vé­keny­sé­gé­nek egyik leg­fon­to­sabb ve­tü­le­te a ze­nei élet fel­vi­rá­goz­ta­tá­sa. Fér­jé­vel együtt ér­té­kes és si­ke­res hang­ver­seny­so­ro­za­to­kat szer­vez­nek, me­lye­ken egy­aránt fel­lép­nek kezdő mu­zsi­ku­sok és nagy­ne­vű, be­fu­tott ze­né­szek.

Laudációm ele­jén hang­sú­lyoz­tam, hogy egy igen if­jú hölgy a ki­tün­te­tet­tünk. Eh­hez a gon­do­lat­hoz sze­ret­nék vissza­tér­ni, hi­szen ez nem­csak a di­csé­ret­re­mél­tó­sá­got hor­doz­za ma­gá­ban, ha­nem az előtte ál­ló, re­mé­nyünk sze­rint si­ke­rek­ben gaz­dag jövőt is. Kosz­to­lá­nyi sza­va­i­val sze­ret­ném Ág­nest to­vább­ál­mo­dás­ra biz­tat­ni: „Egyet­len ide­ált sem sza­bad egé­szen meg­va­ló­sí­ta­ni. Ak­kor vé­ge. Csak ma­rad­jon fönn a felhők kö­zött. Úgy hat és úgy él.”

Kállay M. Tün­de