magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Derzsi Ottó: Két megsárgult értesítés, és ami mögötte van


1944 januárjában – VI-os koromban – félbeszakítottam gimnáziumi tanulmányaimat (Kolozsvár, Mikes Kelemen Gimnázium) s az Orbán Károly fanagykereskedő telcsi telepén vállaltam munkát. Amolyan gyakornokként tevékenykedtem Struhl úr mellett, aki egymaga szervezte, irányította a fakitermelés ügyes-bajos dolgait. Bár életkorban nagy különbség volt közöttünk, mégis úgy bánt velem, mintha társa lennék, a szakma összes fortélyával megismertetett, s amikor egy napon a csendőrök váratlanul elhurcolták a zsinagógába, olyan szívszorongás fogott el, mintha közeli hozzátartozómat vitték volna el. Attól kezdve a munka minden felelőssége rám hárult. Telepünk hadiüzemként működött s a helyi, elsősorban a bükkösi katonaköteles román lakosság – munkaszolgálatosként – termelte nálunk a fát, amelyből többek között talpfák készültek a Déda–Szeretfalva vasútvonalra. Én porcióztam ki élelmiszeradagjukat (kukoricaliszt, juhtúró, vegyes íz, sózott szalonna), s nekem kellett jelentést tennem a besztercei katonai parancsnokságra. Csakhogy e heti jelenléti listák nem fedték a valóságot, mert szolgálatosainknak otthon is jócskán volt munkájuk, ezért egy szóbeli megállapodás alapján munkaidejüket saját maguk osztották be, ugyanakkor vállalták, hogy az előírt famennyiséget mindig megtermelik. Az országot nem csaptuk be, de a rendet csúnyán megszegtük. Egyszer Besztercéről váratlanul ellenőrzést kaptam. Tudtam, hogy aznap egy lelket sem találunk a vágásban, s mikor a szekérrel már félúton voltunk, mint a mesében, olyan nagy felhőszakadás zúdult reánk, hogy vissza kellett fordulnunk. Megúsztam.

Áprilisban a VI. osztályból vizsgáztam, azonban nyomot hagyhattam magam után, mert július végén behívót kaptam egy diák-munkászászlóaljba s a front közeledtéig a szamosfalvi repülőtéren kubikoltam. A „felszabadulás” reggelén édesanyám mellől, a Honvéd utcai óvóhelyből vittek el egy kis (málenkij) robotra, amely Szibériában egy évig tartott. (Erről a „szállítmányról” iskolatársam, Bitay László Hat ló – negyven ember címmel számolt be a Romániai Magyar Szóban 1990 decemberében). Valamiképpen halálomat híresztelték Kolozsvárott s szeretteim már megsirattak, amikor 1945 szeptemberében hazatoppantam. Orbán Károly, ahogy tudomást szerzett rólam azon nyomban visszaküldött Telcsre.

Ott a volt munkaszolgálatosok tejben-vajban fürösztöttek, hálájuknak szüntelenül jelét adták s bár már nem dolgoztak nekünk, állítólag nekik is köszönhette az Orbán cég, hogy csak 1948-ban államosították. Majdnem egyedüli magyarként rendszer- határváltozás után oly békességben éltem, hogy csak az osztályvizsgákra és az érettségire (1946. július) utaztam Kolozsvárra s útlevélkérelmet csak azért adtam be, hogy a soproni erdészetet elvégezve újból visszajöjjek ide.

1947. február elején Ádámosra utaztam rokonaimhoz, hogy egy kicsit pihenjek és így várjam az útlevelem megérkezését. Február 7-én hallottam, hogy a csendőrök egy Derzsi nevű személy után érdeklődnek. Azon nyomban naivul bementem az őrsre (hátha az útlevelemről érkezett valamiféle hír). Azonnal letartóztattak, miközben egy táviratfélét olvastak fel, mely szerint a román állam és Mihály király elleni szervezkedés vezetője vagyok. Két napig vendégeskedtem náluk, ez elég volt, hogy a telcsi idilli világból visszazökkenjek a valóságba, ahol csak topor, bángyin voltam, akit ki kell pusztítani. Megtapasztaltam azt is, hogy mi a rablánc, miközben a két kilométerre levő vasúti megállóhoz, s onnan Balázsfalvára kísértek, lánccsörgetés és rám irányuló szuronyok parádéjában. Eltelt újabb két nap, aztán eljött értem egy civil ruhás rendőr, s ahogy a gengszterfilmekben láthatjuk, csuklóját csuklómhoz bilincselte, kibiztosította előttem pisztolyát, s így szállított a kolozsvári rendőrség fogdájába. Állítólag 13 napig voltam ott. Egy sajátos kínfaggatásnak lehettem kísérleti alanya, mert a zárkában a kezemen s a lábamon (úgy emlékszem) állandóan rajta volt a bilincs, s alig vártam a gumibotos kihallgatásokat, mert azok mennynek számítottak, ha pokol volt a cella. A listán, amit alkalmanként emlegettek, felfedeztem néhány ismerős nevet, azonban annyira kiestek emlékezetemből, hogy ezért is reménytelennek tűnt a helyzetem. Szerencsére édesanyám minden követ megmozgatott, s az akkor még szabadlábon levő magyar vezetők (így Balogh Edgár) jóvoltából – váratlanul kiengedtek. Igaz, kéthetenként jelentkeznem kellett, de erre csak két alkalommal került sor, mert március 28-án frissen kapott, életem első útlevelével átjutottam a határon.

Évtizedekkel később hallottam: valóban volt egy ügy, s elképzelhető, hogy szibériai halálhíremről hallottak, így kerültem a listára. Én is ezt csináltam volna.

Az új világban másként alakult a sorsom, de a havasok világa tovább élt bennem. A 80-as évek közepén egyszer csak fogom magam, s Telcsre utaztam. A legvadabb Csau-korszakban. Az ürügy a szolgálati idő gyarapítása volt, nyugdíj előtt. A tanácsban ebédszünet volt, a kocsmában tucatnyian vettek körül, mikor megtudták, hogy honnan jöttem. Bár ismeretlen korosztály volt, de olyan szeretettel vettek körül, mint annak idején a „hol nem volt” időben. Ilyenkor elfelejti az ember a valós világot.



vissza a kiadáshoz
minden cikke
ENCIKLOPÉDIA rovat összes cikke

© Művelődés 2008