Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Orbán István: Egy mű­vész-pe­da­gó­gus útvesztői


Ge­de­on Zol­tán kö­szön­té­se

Ta­ná­rom volt egy­ko­ron a ko­lozs­vá­ri Képzőmű­vészeti Főiskolán. Az­tán az évek so­rán egy­re kö­ze­lebb ke­rül­tünk egy­más­hoz, s én egy ki­vé­te­les sze­mé­lyi­sé­get is­mer­het­tem meg ben­ne. Min­dig is cso­dá­lat­tal szem­lél­tem ha­tár­ta­lan vi­ta­li­tá­sát és al­ko­tó­ener­gi­á­ját. Idén ün­ne­pel­te 85. szü­le­tés­nap­ját. Ha csak né­hány szó­val ké­ne jel­le­mez­nem, ezek a tu­laj­don­sá­gai jut­nak eszem­be: ener­gi­kus, di­na­mi­kus, örök­if­jú, kísérletező, inventív, kre­a­tív, fan­tasz­ti­kus al­ko­tó­kedv és nem utol­só­sor­ban em­ber­ség és kol­le­gi­a­li­tás jel­lem­zi.

Az útvesztő szót ő ma­ga hasz­nál­ja sa­ját élet­pá­lyá­ja és mun­kás­sá­ga jel­lem­zé­sé­re, mely nem min­dig folyt bé­kés me­der­ben, s ezek részleteiről ma már vic­ce­sen me­sél egy-egy ta­lál­ko­zá­sunk­kor. Éle­te nem egy­szer csak egy haj­szá­lon füg­gött, és ő va­ló­ban be­jár­ta az élet útvesztőit.

Ge­de­on Zol­tán 1922. jú­ni­us 29-én szü­le­tett Szent­egy­há­zán, az Ud­var­hely és Csík­sze­re­da kö­zött hú­zó­dó, feny­ve­sek­kel kö­rül­vett, Har­gi­ta me­gyei fa­lu­ban. Ap­ja, Ge­de­on Já­nos kiskereskedő volt. Apai nagy­any­ja, Gruzsinszki Má­ria részéről len­gyel vér is csör­ge­de­zik ere­i­ben. Any­ja, Papp Ro­zá­lia ágán az anyai nagy­apa, Bu­dai Jó­zsef almanemesítő, mis­kol­ci ta­nár volt. Ma is hí­res a nagy­báty­já­ról, Bu­dai Do­mo­kos­ról el­ne­ve­zett al­ma­faj­ta.

Az ele­mi is­ko­lát Szent­egy­há­zán, a kö­zép­is­ko­lát 1934-től a Székelykeresztúri Ál­la­mi Tanítóképzőben vé­gez­te, ahol 1942-ben érett­sé­gi­zett. It­te­ni rajz­ta­ná­ra Bene Jó­zsef volt.

Egy évi gyergyóbékási ta­ní­tós­ko­dás után, 1943-ban be­so­roz­ták ka­to­nai szol­gá­lat­ra a gyergyótölgyesi 21. he­gyi­va­dász zász­ló­alj­hoz. Majd a tusnádfürdői tisz­ti is­ko­la kö­vet­ke­zett, ahon­nan a Szé­kely­föld ki­ürí­té­se­kor pót­zász­ló­al­ju­kat át­he­lye­zik a du­nán­tú­li Za­la­eger­szeg­re. 1944 őszén, a nyi­las ha­ta­lom­át­vé­tel­kor Bu­da­pest­re ve­zé­nyel­ték, s mi­u­tán pisz­tollyal meg­fe­nye­ge­tett egy pök­hen­di nyi­las­ve­zért, csak haj­szá­lon mú­lott, hogy meg­úsz­ta a ki­vég­zést. Erről így em­lé­ke­zik: „ret­te­gés, nyi­las ül­dö­zés, iga­zol­ta­tás – el­kap­tak s vit­tek ki a Du­na part­ra ki­vég­zés­re, de itt is meg­me­ne­kül­tem. Meg­úsz­tam azt, hogy a Du­na par­ton ma is lát­ha­tó bronzcipő em­lé­kez­tes­sen ar­ra, hogy a nyi­la­sok a Du­ná­ba lőttek.” Az­tán sajátkezűleg fab­ri­kál egy nyílt­pa­ran­csot, ami­vel si­ke­rül Veszp­­rém­be ve­zé­nyel­nie ma­gát. 1944 szil­vesz­ter éj­sza­ká­ján be­va­go­ní­roz­zák és Né­me­tor­szág­ba szál­lít­ják. 1945 ja­nu­ár­já­ban a len­gyel­or­szá­gi Poz­nan vá­ro­sá­ba ve­zé­nyel­ték, amit az oro­szok be­ke­rí­tet­tek, s ádáz ut­cai har­cok után a 110 fős tisz­ti­is­ko­lás egy­sé­gük­ből csak 16 kar­pa­szo­má­nyos esett fog­ság­ba, a töb­bi­ek mind hősi ha­lott­ként vé­gez­ték. ők úgy me­ne­kül­tek meg, hogy a bun­ker­be do­bott ké­zi­grá­nát-kö­teg nem rob­bant fel. Zol­tán új­ra meg­me­ne­kült, „élet­re volt ítél­ve”.

1945 ja­nu­ár­ja és 1948 de­cem­be­re kö­zött kö­zel négy évi orosz fog­ság­ban volt. En­nek ál­lo­má­sai: Le­nin­grád, a La­do­ga-tó, Mur­manszk vi­dé­ke, ahol gya­ko­ri volt a mí­nusz 45 fo­kos hi­deg. És a fe­hér éj­sza­kák, ami­kor éj­jel is nap­pa­li vi­lá­gos­ság volt. „Ked­venc li­nó­met­sze­ti té­mám” – mond­ja Zol­tán. A há­bo­rú és a fog­ság bor­zal­ma­i­ról ma már ne­vet­ve be­szél. Ha­mis­ká­san me­sé­li, ho­gyan ma­radt egész Le­nin­grád vil­lany­áram nél­kül, mert a túl­élé­si ösz­tön he­vé­ben villanyszerelőnek ad­va ki ma­gát, ki­ren­del­ték a fő transz­for­má­tor kar­ban­tar­tás­ára, az meg fel­rob­bant a ke­ze alatt. Ezt is meg­úsz­ta. Mind­ezek mély nyo­mot hagy­tak em­lé­ke­i­ben, s szá­mos há­bo­rú el­le­nes mun­ká­ja szü­le­tett a későbbiekben.

1949-ben ha­za­tér­ve a Har­gi­ta me­gyei Kápolnásfaluba ne­vez­ték ki orosz nyel­vet ta­ní­ta­ni. Ugyan­ek­kor megnősül. Fe­le­sé­ge Lé­vai Il­di­kó tanítónő, aki­vel je­len­leg is har­mo­ni­kus há­zas­ság­ban él.

1950-ben fel­vé­te­li­zik és fel­ve­szik a ko­lozs­vá­ri Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolára. Első év­ben Ká­dár Ti­bor, a II–III. év­ben And­rá­si Zol­tán, majd a IV–V. év­ben Mo­hi Sán­dor vol­tak a ta­ná­rai. Ne­gye­dik év­ben fel­ve­szi a pe­da­gó­gi­át is, így rajz­ta­ná­ri dip­lo­mát is sze­rez.

1955-ben, egye­te­mi ta­nul­má­nyai vé­gez­té­vel elő­ször a Ko­lozs­vá­ri Nép­mű­vé­sze­ti Is­ko­lá­ban ta­nít, majd 1958-59 kö­zött a Ko­lozs­vá­ri Ta­nár Tovább­kép­ző In­té­zet­ben, ad­junk­tu­si minőségben, az er­dé­lyi rajz­ta­nár­ok to­vább­kép­zé­sét ve­ze­ti.

1960-ban ki­ne­ve­zik a Babeş–Bolyai Tu­do­mány­egye­tem rajz­ta­ná­ri ka­rá­ra mód­szer­tan ta­nár­nak. Tíz év­vel később, 1970-ben át­he­lye­zik a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolába, ahol a rajz­ta­ní­tás mód­szer­ta­nát ad­ja elő ro­mán és ma­gyar nyel­ven, ami kötelező tan­tárgy a fes­té­szet, szob­rá­szat, gra­fi­ka sza­kos hall­ga­tók­nak és vá­laszt­ha­tó a tex­til, a ke­rá­mia és az ipa­ri for­ma­ter­ve­zés hall­ga­tó­i­nak. A III–IV. éve­sek pe­da­gó­gi­ai gya­kor­la­ti ta­ní­tá­sát is ő irá­nyí­tot­ta, s a pe­da­gó­gi­ai, mód­szer­ta­ni vizs­ga után a di­á­kok a kép­ző­művészeti dip­lo­ma mel­lett a rajz­ta­ná­ri ok­le­ve­let is meg­sze­rez­het­ték. Fel­ada­tai kö­zé tar­to­zott az er­dé­lyi ro­mán és ma­gyar rajz­ta­nár­ok véglegesítő ta­ná­ri minősítése, va­la­mint a rajz­ta­nár­ok má­sod és első fo­ko­za­ti vizs­gá­i­nak a szer­ve­zé­se és le­ve­ze­té­se, úgy­szin­tén az öt­éven­kén­ti rajz­ta­ná­ri to­vább­kép­zés is, mind­ez 1989-ig, nyug­dí­jaz­ta­tá­sá­ig.

Át­te­kint­ve Ge­de­on Zol­tán több év­ti­ze­des pá­lya­fu­tá­sát, ki kell hang­sú­lyoz­ni, hogy te­vé­keny­sé­gét két tényező ha­tá­roz­ta meg. Egyfelől az oktatói-nevelői ho­va­tar­to­zá­sa, majd ve­le pár­hu­za­mo­san a képző­mű­vé­szeti te­vé­keny­sé­ge, gra­fi­kai és fes­té­sze­ti al­ko­tó­mun­ká­ja. Erről így vall: „Úgy gon­do­lom, hogy a pe­da­gó­gust fel­eme­li az al­ko­tó­mun­ka, és for­dít­va, az al­ko­tás igé­nye­seb­bé te­szi a pe­da­gó­gi­ai fel­ké­szült­sé­get. Pe­da­gó­gus­nak len­ni, s ugyan­ak­kor megfelelő szin­ten mű­vel­ni a képzőművészeti al­ko­tó­mun­kát, e kettős hi­va­tást, úgy ér­zem si­ke­rült össze­kap­csol­nom, öt­vöz­nöm, s megfelelő ér­ték­szint­re emel­nem. Ezen be­lül el­hi­va­tot­tan szol­gál­tam a ne­mes célt, az if­jú nem­ze­dék esz­té­ti­kai ne­ve­lé­sé­nek ügyét. A két te­vé­keny­ség min­dig is fel­té­te­le­zi, ki­egé­szí­ti egy­mást, ki­hang­sú­lyoz­va, hogy a rajz­ta­nár képzőművész is.”

Mi­vel tá­ja­in­kon nem lé­te­zett a rajz­ta­ní­tás mód­szer­ta­na tan­könyv, Ge­de­on Zol­tán két­kö­te­tes Rajz­ta­ní­tás mód­szer­ta­na és egy­kö­te­tes Szép­írás-ta­ní­tás mód­szer­ta­na köny­vet írt. Ez­zel pár­hu­za­mo­san 1970-ben, a Tan­könyv­ki­adó meg­bí­zá­sá­ból Mód­szer­ta­ni alap­fo­gal­mak I–IV. osz­tály szá­má­ra cím­mel tan­köny­vet is írt, ami az első ma­gyar nyel­vű ta­ní­tói ké­zi­könyv volt a rajz­ta­ní­tás mód­szer­ta­ná­ról.

A hat­va­nas évektől mód­szer­ta­ni, rajz­ta­ní­tá­si, esz­té­ti­kai, mű­vé­szet­tör­té­ne­ti szak­ta­nul­má­nyo­kat kö­zöl a he­lyi és or­szá­gos na­pi­lap­ok­ban, fo­lyó­irat­ok­ban. Íme né­hány cím: A szép­írás­ról, Egy kí­sér­let mar­gó­já­ra, Is­ko­lák dí­szí­té­se, Hat­éve­sek rajz­órái, Nép­mű­vé­szet és díszítőrajz stb. A Pe­da­gó­gi­ai fo­lyó­irat­ban je­lent meg A szín sze­re­pe az is­ko­lai ok­ta­tás­ban cí­mű szín­ta­ni kí­sér­le­tek ered­mé­nye, mely hallgatók-ta­nu­lók-tanárok kö­zös kí­sér­le­te­i­nek ered­mé­nye­ként szü­le­tett meg.

Ge­de­on Zol­tán nevelői te­vé­keny­sé­gét 1982-ben a Babeş–Bolyai Tu­do­mány­egye­tem rek­to­rá­tu­sa ki­vá­ló minősítésű dip­lo­má­val ér­té­kel­te. Ha­son­ló­an az Ok­ta­tás­ügyi Mi­nisz­té­ri­um 1984-ben Ér­de­mes Ta­ná­ri Ok­le­ve­let ado­má­nyo­zott a képzőművészeti egye­te­men vég­zett oktatói-nevelői te­vé­keny­sé­gé­ért.

Gra­fi­kai és fes­té­sze­ti mun­kás­sá­gá­ról Ge­de­on Zol­tán így vall: „Hang­sú­lyoz­ni sze­ret­ném, hogy az áb­rá­zo­lás fo­lya­mán min­dig ar­ra tö­re­ked­tem, hogy al­ko­tá­som esz­té­ti­kai él­ményt nyújt­son a nézőnek, gon­do­la­to­kat, ér­zel­me­ket éb­resszen. Min­dig a ter­mé­szet szer­te­ága­zó vi­lá­gá­ra tá­masz­kod­tam. Ez ké­pez­te al­ko­tá­sa­im kút­for­rá­sát. Át­ír­tam, abszt­ra­hál­tam, el­vo­nat­ko­zat­tam, de so­ha nem ön­ké­nye­sen, a mon­da­ni­va­ló ká­rá­ra. Ra­gasz­kod­tam har­gi­tai em­lé­ke­im őr­zé­sé­hez. Tö­re­ked­tem a szülőföld vi­lá­gá­nak mo­dern for­mai ele­mek­kel és vál­to­za­tos tech­ni­kai el­já­rá­sok­kal va­ló áb­rá­zo­lá­sá­ra. Hol gra­fi­kai szim­bó­lu­mo­kat, hol kép­sí­ko­kat al­kal­maz­va, sta­ti­kus vagy di­na­mi­kus kom­po­zí­ci­ó­kat ho­zok lét­re.”

Al­ko­tói mun­kás­sá­gán, a gra­fi­ka s fes­té­szet vi­szo­nyán tűnődve mond­ja: „Ta­lán a gra­fi­ka áll kö­ze­lebb a szí­vem­hez. Eb­ben si­ke­rült meg­va­ló­sí­ta­nom az áb­rá­zo­lás kvint­eszen­ci­á­ját a különböző gra­fi­kai, tech­ni­kai el­já­rá­sok so­ka­sá­gá­val, me­lyek kö­zül a fa- és li­nó­met­szet, a réz­karc, mo­no­tí­pia, kollográfia mel­lett a szi­ta­gra­fi­ka do­mi­nált.” Hoz­zá­ten­ném, hogy egy­for­mán kitűnőt al­kot az olaj-, pasz­tell- vagy ak­va­rell-tech­ni­ka te­rén is. Em­lít­sük meg a tokajhegyaljai Tállyán ké­szí­tett al secco fa­li­kép­ét is. Ezt a több négy­zet­mé­te­res kom­po­zí­ci­ót, a mi­to­ló­gi­ai te­ma­ti­ká­jú, négy­ala­kos, Szü­re­ti vi­gas­sá­got Tóth Pál ba­rok­kos stí­lu­sú bo­ros­pin­cé­je hom­lok­za­tá­ra fes­tet­te. Egyéb­ként a tállyai Kö­zép-eu­ró­pai Al­ko­tó­tá­bor­nak Ge­de­on Zol­tán hosszú évek óta törzs­tag­ja. A tá­bor lel­kes szervezője és vezetője, Ke­rék­gyár­tó Ist­ván mű­kri­ti­kus éven­te en­gem is meg­hív a több­he­tes kö­zös mun­ká­ra. Itt még kö­ze­lebb ke­rül­het­tem a tá­bor Zo­li bá­csi­já­hoz. Meg­fi­gyel­het­tem pél­dá­ul szi­go­rú és pon­tos na­pi élet­rit­mu­sát, mun­ka­rend­jét. Az elsők kö­zött éb­redt, s ha be­le­fo­gott egy té­má­ba, egész délelőtt és dél­után is dol­go­zott raj­ta. Ál­lan­dó­an kí­sér­le­te­zik a tech­ni­kák­kal. Stí­lus­kor­sza­kai is vál­to­za­to­sak, egy­for­mán ér­té­ke­sek úgy klasszi­kus, mint mo­dern, abszt­rakt fel­fo­gás­ban ké­szült mun­kái. Lehengerlő a belőlük su­gár­zó élet­öröm, op­ti­miz­mus, har­mó­nia.

Időnként ke­zem­be nyom­ja egy-egy önál­ló ki­ál­lí­tá­sá­nak a meg­hí­vó­ját. Nem ve­ri nagy dob­ra, pe­dig igen sok ha­zai és kül­föl­di egyé­ni­je volt, ran­gos he­lye­ken. De rend­sze­re­sen ott lát­juk mű­vész­tár­sai ki­ál­lí­tás-meg­nyi­tó­in is. Zol­tán min­den­hol ott van, ahol tör­té­nik va­la­mi képzőművészeti ber­kek­ben. 1954 óta ál­lít­ja ki mun­ká­it olyan ha­zai köz­pon­tok­ban, mint Ko­lozs­vár, Zilah, Dé­va, Székelyudvarhely, Csík­sze­re­da, Bu­ka­rest vagy kül­föl­di vá­ro­sok­ban, mint Bu­da­pest, Győr, Pá­pa, Za­la­eger­szeg, Sik­lós, Du­na­ke­szi, Tállya stb.

A ha­zai és kül­föl­di saj­tó­ban olyan je­les mű­kri­ti­ku­sok mél­tat­ták mun­kás­sá­gát, mint Borghida Ist­ván, Jeney Er­zsé­bet, Banner Zol­tán, Gaz­da Jó­zsef, Né­meth Jú­lia, Ke­rék­gyár­tó Ist­ván stb.

Éle­té­nek, pá­lyá­já­nak és port­ré­já­nak meg­raj­zo­lá­sát hadd zár­jam egyik hoz­zá fűződő sze­mé­lyes él­mé­nyem­mel: a ko­lozs­vá­ri Bá­tho­ry is­ko­la épü­le­te előtt, dé­li 12 óra­kor a szülők cse­me­té­i­ket vár­ják. Én, az is­ko­la rajz­ta­ná­ra, Zol­tánt is köz­tük lá­tom. „Kit vársz, Zol­tán?” – kér­dem. „Van itt egy első osz­tá­lyos ár­va le­ány­ka, sze­gény­nek meg­hal­tak a szü­lei, s vá­rom, hogy ha­za­vi­gyem. Pró­bá­lok én is se­gí­te­ni, ahogy tu­dok.” Hu­má­nus cse­le­ke­de­te egyből le­vett a lá­bam­ról és megerősített hi­tem­ben, hogy önző, ego­is­ta vi­lá­gunk­ból nem halt ki az em­ber­sé­ges­ség.

Vé­gül pe­dig meg­ké­sett köszöntőmet a költő Egyed Eme­se ver­sé­vel zá­rom, amely Ge­de­on Zol­tán­nak 1998 őszén, a Ko­runk Ga­lé­ri­á­ban ren­de­zett egyé­ni ki­ál­lí­tá­sa nyo­mán szü­le­tett.



vissza a kiadáshoz
minden cikke
GALÉRIA rovat összes cikke

© Művelődés 2008