Művelődés

Frap­páns te­li­ta­lá­lat a ki­ál­lí­tó képzőművész ál­tal vá­lasz­tott tár­lat­cím. Hi­szen ál­lí­tó­te­rem­be (Csík­sze­re­da, Kriterion ház) lép­ve va­ló­ban úgy érez­tem ma­gam, mint­ha egy cso­dás álom­vi­lág­ba, iga­zi tün­dér­hon­ba ér­kez­tem vol­na.

És hi­szem azt, hogy ez­zel az ér­zés­sel, gon­do­lat­tal tá­vol­ról sem vol­tam egye­dül. Egy­re job­ban fel­gyor­sult és elidegenedő je­le­nünk­ben, ez a tár­lat a fel­fris­sü­lést, lel­ki és esz­té­ti­kai feltöltődést, a de­rűt hoz­za el a képzőművészeteket kedvelő kö­zön­ség szá­má­ra. A mo­solyt, mely már-már las­san le­her­vad ar­cunk­ról eb­ben az elközömbösülő, több­nyi­re meg­szür­kült hét­köz­nap­ok­ban. Igen – mert ha haj­la­mo­sak va­gyunk előszeretettel meg­fe­led­kez­ni is ró­la – szük­sé­günk van az esz­té­ti­kai táp­lá­lék­ra.

Tün­dér­hon. Tün­dé­rek és bo­szor­ká­nyok.

Nők, nők, nők…

És ez sem vé­let­len, hi­szen kik, ha­nem ők, a gyen­gé­debb nem képviselői, akik be­ara­nyoz­zák min­den­nap­ja­in­kat. Ad­ják az oly nél­kü­löz­he­tet­len me­leg­sé­get. Örö­möt és bol­dog­sá­got szá­munk­ra.

De kik is ezek a ké­pe­ken lát­ha­tó höl­gyek, és hon­nan is ér­kez­tek?

A ki­ál­lí­tott mun­kák előtt le­hor­go­nyoz­va, ala­po­san szemlélődve, tö­mö­ren azt mond­hat­nám, hogy kö­zép­kort idéző han­gu­la­tok, mo­dern miliőben. Ka­cér mo­soly és iró­nia. Beletörődés és lá­za­dás.

Összes­sé­gük­ben néz­ve, akár úgy is érez­het­jük ma­gun­kat, mint­ha egy ha­tal­mas szín­pa­don len­nénk, egy ki­ta­lált, avagy kép­ze­let­be­li je­le­net­ben – ko­mé­di­á­ban, avagy tra­gi­ko­mé­di­á­ban. Shakes­peare, avagy Molier szín­pa­di vi­lá­gá­ban.

De azt is mond­hat­juk, hogy egy gro­teszk­be ál­mo­dott vi­lág­ról van szó tu­laj­don­kép­pen. Ahol az erőteljes és oly gaz­dag szí­nek nem az esz­közt je­len­tik az al­ko­tó szá­má­ra, ha­nem sok­kal­ta in­kább a célt. A meg­ál­mo­dott és el­kép­zelt gon­do­lat és ér­zés vi­lá­gá­nak meg­je­le­ní­té­sét.

Is­mé­tel­ten ki kell hang­sú­lyoz­nom a rend­kí­vül gaz­dag szín­pa­let­tát. A szür­re­a­lis­ta és exp­resszi­o­nis­ta je­gye­ket ma­gu­kon hor­do­zó ki­fe­je­zés­mó­dot. A lép­ten-nyo­mon fellelhető gro­teszk rá­mo­soly­gást a vi­lág­ra.

Igen ez Turcza Lász­ló festői vi­lá­ga. Le­ta­gad­ha­tat­la­nul sa­já­tos és egye­di.

Turcza Lász­ló so­ha sem (ez­út­tal sem!) ta­gad­ta meg ön­ma­gát és még­is ké­pes min­dig to­vább­lép­ni, va­la­mi újat is be­lop­ni sze­münk­be, szí­vünk­be.

Gyors lép­tek­kel kö­ze­le­dik hu­sza­dik egyé­ni ki­ál­lí­tá­sa fe­lé (cso­por­tos és kö­zös – ha­zai és kül­föl­di – tár­la­ta­i­nak szá­ma jó­val meg­ha­lad­ja ezt a szá­mot), mint al­ko­tói mun­ká­já­nak jó ismerője, mit is te­het­nék mást, mint hogy őszintén gra­tu­lál­jak.