|
|||||||||
Kolozsi Gergely István:
Emberek és sorsok
Mariska
néni második világháborús emlékei
Mariska
néni Magyarországon Szabolcs megye Búj nevû községében született
1920-ban, mely a többi magyarországi településekkel együtt a
„felszabadító hadak” útjába esett. Megszámlálhatatlan nô vált
erôszak áldozatává, akiknek könyörgô jajkiáltása járta be az
utcákat és a házakat. A szerencsétlen, kiszolgáltatott, védtelen
nôk igyekeztek minden megtévesztô, elcsúnyító módszert
felhasználni, hogy a vad, kíméletlen megerôszakolástól
megmeneküljenek. A leleményesebbek nagy hasat csináltak
maguknak, mintha szülés elôtt állanának, mert ezekkel szemben
általában kíméletesebbek voltak. Mások a lábaikat foltonként
combtövig bekenték vastagon szilvaízzel, meghintették fehér
liszttel és ugyanúgy az arcukat is, amitôl úgy néztek ki, mintha
undorító, ótvaros, gennyes sebek borítanák a testüket. Az
ilyenekhez még a legkíméletlenebbek sem nyúltak, hanem amikor
meglátták, így kiáltoztak: „Phi, phi, phi, ibiu jobfoj máty!” – és
nagyokat köpdöstek, mondván: – cifilisz, cifilisz, nem kellesz, és
undorral fordultak el tôlük. (Tudniillik az orosz propaganda azt híresztelte,
hogy a kapitalista kizsákmányoló országokban mind tele vannak az
emberek szifilisz-betegséggel, és ennek fôleg a nôk a terjesztôi. Hogy
nagyobb legyen az undorító hatás, körülírták ennek a tüneteit a
nôi testen, mesélte Édesapám, aki az elsô világháborúban az orosz
fronton volt. Tulajdonképpen ez is az oroszok egyik eredményes
fegyvere volt, mert sok ilyen, valóban szifiliszes nôt
beszivárogtattak a magyar és a német katonák közé, amely aztán a
katonák százait harcképtelenné tette. Azok az
emberek, akik a második világháború „felszabadítóinak”
jelenlétét átélték, így meséltek: „Azok a nôk, akik nem tudták
valamiképpen undorítóvá, elrettentôen visszataszítóvá tenni
testüket, vagy úgy elrejtôzni, hogy ne kerüljenek kézre,
gyermeklányoktól az öregasszonyokig, szinte kivétel nélkül a
sorozatos és kíméletlen erôszak áldozataivá váltak. (E sorok
írója is szemtanúja volt Szombathelyen, amikor orosz fogságba esett,
amint egy 13-14 éves kislány vált ilyen áldozattá; tizen is átmentek
rajta. Fôleg azok az orosz katonák voltak a legkíméletlenebbek,
akiket a szovjet hatóságok mint köztörvényes bûnözôket kiengedtek a
börtönökbôl, és besorozták ôket az elsô vonalba, mert tudták, hogy ott
aztán úgyis halomra fognak elpusztulni. De nem
viselkedtek különbül a „felszabadító”, istenfélô román hadsereg
katonái sem, ezen a téren ôk se voltak válogatósabbak, fôleg a magyar
nôkkel szemben; sôt sokszor még túl is tettek kegyetlenkedésben az
oroszokon, mintha elégtételként cselekednének bosszúból az
Észak-Erdélyben elszenvedett vélt vagy valós sérelmek miatt. Amerre
mentek magyar településeken, mindenütt jajveszékelô magyar nôk
könyörgô jajkiáltásai hangzottak az utcákon. De a túlélôk azt mondták,
hogy azt is lehetett hallani, hogy „ne sajnáld, mert ungoroaicã”. A Mariska
faluját is a román istenfélô „felszabadító” hadsereg katonái
szállták meg, hosszabb ideig be is voltak szállásolva, mert parancsot
kaptak a szovjet hadvezetôségtôl, hogy tovább nincs szükségük a
segítségükre. Mielôtt megkezdték volna a visszavonulást,
kárpótolásként minden megmozdíthatót igyekeztek összerabolni.
Amiket gyalogosan nem lehetett elvinni, szekerekre, autókra
rakták, és úgy indultak hazafelé a bôséges zsákmánnyal – mesélte
nekem miskolci hadifogoly bajtársam. Mariska
akkor falujának egyik legszebb, szôke, kékszemû leánya volt.
Epekedve, könnyes szemmel várta haza vôlegényét a frontról. Hosszú ideig
sikerült elrejtôznie a román katonák elôl. Ám amikor már arra gondolt,
hogy nemsokára vége lesz a háborúnak, és az idegen katonák
hazamennek, egy szerencsétlen napon felfedezték a rejtekhelyét,
ahonnan mint „friss csemegét” elôhurcolták, kivitték a gyümölcsöskert
aljába, és ott az addig érintetlen lányt éppen tízen, sorjában
megerôszakolták. Miután vad állati ösztönüket kitombolták rajta,
ájultan, vérbe fagyva ott hagyták, mert azt hitték, hogy már halott.
Mariskának úgy rémlett, mintha az egyik azt mondta volna: gyertek
menjünk el innen gyorsan, mert még bajunk is lehet belôle, de nem kár
érte. Már késô estére járt az idô, amikor Mariska eszméletlen
állapotából kezdett magához térni. Alig hallható, szinte
túlvilági, könyörgô hangon kezdtek vértelen ajkáról halkan
elszállni a segélykérô szavak, de a nagy vérveszteség miatt lábra
állni nem volt ereje – mesélte borzadozva visszaemlékezéseit. Az életmentô
Ioan Amint abban
az élet-halál állapotban feküdtem – mesélte tovább Mariska néni –,
talán az Isten vezérlete által is, arra tévedt egy jóindulatú
román katona, felfigyelt jajsegély-kérô hangomra, és odasietett
hozzám, ahonnan az én erôtlen hangfoszlányaim jöttek. Amint meglátta,
hogy milyen állapotban vagyok, így szólt hozzám: „Te szerencsétlen,
hol laksz?” (Máskülönben az a katona éppen a tôszomszédunk házába volt
bekvártélyozva.) Mariska megértette, hogy mit kérdez, és a házuk
irányába mutatott a kezével. Ioan egy pár szót tudott magyarul is,
mert a moldvai csángó Galu (Gálfalva) községben, ahol a bátyja lakott,
akinek székelymagyar lány volt a felesége, bukaresti megismerkedés
révén – ti. a trianoni békeszerzôdés után sok erdélyi magyar ember,
fôleg iparosok és cselédek igyekeztek ott keresni a
boldogulásukat. ôket a gazdag bojárok és polgárok tárt karokkal
fogadták és kiemelt fizetéssel alkalmazták ôket. Abban az idôben –
mesélgették az ott dolgozók – talán közel kétszázezer erdélyi
magyar dolgozott a román fôvárosban, úgyannyira, hogy kis Budapestnek
is nevezték tréfásan Bukarestet. Vasárnaponként a híres Ciąmigiu
parkban szinte több magyar szót lehetett hallani, mint románt. Ez volt
a magyarok találkozó helye. Maradt is ott sok magyar, akik idôvel
beolvadtak a többségbe, mesélte a szomszédom. Aztán amint
Ioan meglátta Mariskát, hogy milyen állapotban van, ölbe vette és
hazavitte, utána orvost hozott és sajnálkozva ezt mondta: „Ha
tudnám, hogy mely kollégáim voltak a tettesek, nem sajnálnék tôlük egy
golyót”. E román katonának, aki Surdu Ioan névre hallgatott, Mariska
nagyon megtetszett, és egy napon ezt kérdezte tôle tolmács által:
„Mariska, nem akarna a feleségem lenni?” Rövid gondolkodás után
Mariska rábólintott, miután megkérdezte, hogy mi a foglalkozása
civilben? Erre Ioan azt válaszolta, hogy tanító. Ez nem rossz,
gondolta magában Mariska, és el is hitte. Aztán mivelhogy Ioan egy
kétlovas katonaszekér hajtója volt, és miután Mariska
elbúcsúzott a szüleitôl, maga mellé ültette az ülésre és megindultak
Románia felé. Jöttek,
jöttek napokig a visszavonuló román menetoszloppal, Mariska az
ismeretlen világ felé. (Amint a közmondás tartja: „Hosszú haj, rövid
ész”.) Mire Váradra megérkeztek, ott hosszabb pihenôt tartottak, s
közben körülnéztek a városban. Amint az utcán járva nézelôdtek,
Mariska úgy érezte, mintha még mindig Magyarországon volna, mert
annyi magyarul beszélô emberrel találkoztak. Az egyiktôl meg is kérdezte:
„Tessék mondani, ez itt még Magyarország?” Erre az illetô azt
válaszolta: „Kedvesem, ez már csak volt. Itt már egy hónapja a románok
az urak, nekünk kuss, mert jaj a legyôzöttnek!” Na, most
induljunk Kolozsvár felé – mondta az ifjú férj. Minthogy a
román katonáknak a leszerelés után, akiket nem tartott meg a
hadsereg, joguk volt az ország bármely helységében letelepedni,
Ioan Kolozsvárt választotta, de Mariska is ragaszkodott e helyhez.
Minek is ment volna haza Ioan, hiszen egyszerû parasztfiú volt, nem
tanító, de még mesterember sem. (A messzirôl jött ember sok mindent
mondhat, ha van, aki elhiggye.) No, miután megérkeztek Kolozsvárra,
Mariska itt is úgy érezte magát, mintha még mindig Magyarországon
volna, annyi magyar szót hallott az utcán. Ioan amint leszerelt a
katonai tiszti konyhán kapott állást, Mariska meg különbözô magyar
családoknál szolgált, mint bejárónô. Aztán egy napon egy festômûvész,
ahol takarított, így szólt hozzá: „Mariska, a Képzômûvészeti Unióban
volna egy magának való olyan altiszti, takarítói állás, amely a maga
román nyelvtudásának is megfelelne.” Akkoriban az unió tagjainak
több mint 80 százaléka magyar mûvész volt, de a románok is majdnem mind
tudtak magyarul. Igaz, Mariska is igyekezett minél jobban
elsajátítani a nyelvet, de tökéletesen soha se sikerült, mert a
nyelvérzéke sántított. Ioan – aki itt már csak János lett – hamarabb
tanult meg annyira, hogy otthon csak magyarul beszélgettek, igaz, csak
amolyan makaróninyelven, de Mariska sem különbül. Egy napon
megszökött az egyetlen malacuk, s amint János a keresésére indult,
így kérdezôsködött: „Bácsi kérem, nem lát kicsi malac? Tegnap vetted,
máma szalad. Egye fene kicsi malac!” Na, de nem
különbül Mariska sem. Egy napon elküldték, hogy X.Y.-t keresse meg, és
gyorsan hozza fel az irodába. Aztán ezt románul így mondta el a
megtaláltnak: „Tovaris, vinye repede pe minye, spus tovaris director la
birou.” – Mariska, maga tudja, hogy mit mondott most nekem? Hát persze,
hogy tudom – mondta meggyôzôdéssel. Tudja maga a fenét, hogy mit mondott!
Maga most azt mondta nekem, hogy gyorsan másszak magára, mert azt mondta
az igazgató elvtárs, úgy menjünk az irodába. –Jaj Istenem, én ezt
mondtam románul? – Ezt bizony. Hát persze vidult rajta az egész unió,
mert hamar szétrepült, hogy magyarból hogyan fordította románra. Mariska az
unióban csakhamar mindenki szimpatikus Mariska nénije lett, de nem
csak ott, hanem minden kulturális intézményben, ahol csak megfordult,
ahová az értesítéseket és meghívókat szokta kézbesíteni. Aztán
olyan kedvelt Mariska néni lett, hogy itt is rekedt örökre Kolozsvárt,
csak látogatóba ment haza idônként, és az uniótól ment nyugdíjba. Egy
alkalommal nekem – aki akkor a Képzômûvészeti Szövetség
igazgató-titkára voltam –, amint szülôfalujáról és a saját sorsáról
beszélgetett-mesélgetett, én azt kérdeztem tôle: „Mondja Mariska,
hol volt magának akkor az esze, mikor odahagyta a szülôfaluját, szüleit
és testvéreit s elindult egy ismeretlen katonával a bizonytalan,
ismeretlen idegenbe, alig csak pár szót tudva románul?” ô erre
szomorkás hangon egy kis gondolkodás után ezt mondta: „Én akkor úgy
gondoltam kétségbeesett elkeseredésemben, hogy ha már a román
katonák tettek engem csúffá, csúfoltak meg és törték derékba az
életemet, akkor hát így megcsúfolva, legyek az övék. Aztán hír jött
arról is, hogy a vôlegényem valahol a Don-kanyarban hôsi halált halt,
tehát rá már nem számíthatok. Na de aztán
a falu szája is, attól az Isten ôrizzen meg, mert ha szájára vesz, ott
nincs maradásod halálodig sem a szájuktól. Abban a helyzetben
annyira össze voltam törve testileg-lelkileg, hogy még gondolkozni
sem tudtam normálisan, és még az ördöghöz is férjhez mentem volna, ha
kér. Na, meg akkor még úgy tudtam, hogy Erdély a magyaroké marad, és nem
leszek teljesen idegenben.” Aztán amint arra fordult a szó, hogy nem
bánja-e amiért nincs gyerekük, erre azt válaszolta: „Nem baj, ha nincs,
legalább nem szaporítom a románokat, úgyis vannak ôk elegen.” Otthon a
Mariska falujában úgy tudták, hogy kedvezett neki a szerencse, mert
amikor kérdezték tôle, hogy hol dolgozik a férje, ezt felelte: a
katonaságnál, ezredesi rangban. Ilyenkor még irigykedtek is a
szerencséjére. Pedig a Ioan csak egy konyhai munkás volt, ahonnan csak
annyi fizetést kapott, amely fedezte azt, amit a torkán leeresztett,
mert bizony iszákos volt. Árva
öregség Jaj
Istenem, de nehéz az, ha nincs pártfogód! Mariska néni 53 év után 80
éves korában megint keserû könnyeket hullatott, de most már azért, mert
kis híján a szélhámosok majdnem kiforgatták öregségére a házából.
Emiatt panaszosan így fakadt ki: „Vigyázat egyedülálló öregek, mert
ha van valami vagyonkátok, szélhámosok környékeznek a vagyonod
miatt!” Ezért aztán egy napon így sóhajtott fel: „Mondd Uram... A hosszú
élet áldás, vagy büntetés az embernek?” Ugyanis miután János
elhalálozott, aki mellet ugyan nem éppen volt rózsás az élete, de azért
csak javult valamit, ezt szokta mondani: „Rossz volt a rosszal, de most
még rosszabb a rossz nélkül”. Mivelhogy sem gyermeke, sem más rokona nem
volt, akire öregségére támaszkodjon, elhatározta, hogy eltartási
szerzôdést fog kötni egy jóravaló emberrel. Azért is határozott így,
mert már jól benne járt az öregkorban, és az egészségi állapota is ezt
tanácsolta. A „jóravaló” ember egy román nô személyében került, is,
aki kezdetben minden jóval, mézes-mázos szavakkal elhalmozta. Aztán
mikor már letelt a próbaidô, így szólt hozzá a nô: „na most drága
Mariska néni, jobban mondva anyám, jöjjön menjünk a közjegyzôhöz, hogy
kössük meg a hivatalos eltartási szerzôdést, hogy legyünk biztosak a
dolgunkban.” Aztán autóra ültek, megkötötték a hivatalos szerzôdést
és alá is írták, de hogy?! Na, azt úgy, hogy abból hivatalos adásvételi
szerzôdés lett, hogy Mariska néni 60 ezer lejért 1991-ben eladta a
garzonlakását, de a pénzt sosem látta és kézhez sem kapta, de
aláírta. Mivelhogy annyira románul nem tudott, hogy a szöveg
tartalmát megértse, hogy mit ír alá, hát jóhiszemûen aláírta,
anélkül, hogy magyarra is lefordították volna legalább a tartalmát.
Szerencsére az is benne foglaltatott egy mellékletben, hogy a
haszonélvezeti jog az övé. Mariska néni amikor aláírta az
adásvételi szerzôdést azt hitte, abba az is benne foglaltatik, hogy
felbontható, ha nem lesz megelégedve az eltartó viselkedésével.
Aztán miután alá lett írva minden, és az eltartó már nyeregben érezte
magát, vajmi keveset, mondhatni semmit sem törôdött azzal, amit
megígért, mondván, hogy „van nyugdíja, abból megélhet, köszönje meg,
hogy el fogom keresztény módra temetni”. Mariska
néni akkor kezdett ráébredni, hogy ôt becsapták, mikor egy napon
megjelent az eltartó és leltározni akart a házban, mert tudta, hogy
sok értékes dolga van a házban: kezdve a márkás festményektôl stb...
No, aztán amint meglátta, hogy mit akar az eltartója, vette a
laskanyújtót, és azt mondta felháborodott hangon: „Takarodjon ki a
házamból!” Erre az eltartó ezt válaszolta: „Már csak volt a magáé.
Ennek én vagyok a tulajdonosa. Megtiltom, hogy mától kezdve innen,
ebbôl a házból egyetlenegy tárgyat is eladjon vagy elajándékozzon,
mert itt mindennek én vagyok az örököse, és ha akadékoskodik, nem
engedelmeskedik, az öregek házában fog felébredni!” – „Maga fog ott
felébredni, de nem én” – mondta Mariska néni. Aztán annak
tudatában, hogy az eltartási szerzôdés felbontható, a bírósághoz
fordult igazságtételért. De a pert minden szinten elvesztette, hiába
volt ügyvédje, mert a szerzôdés úgy volt megszerkesztve, hogy azt
felbontani nem lehetett. A per folyamán még azt sem tudta meggyôzôen
bizonyítani, hogy az eltartó nem tett eleget a kötelességének, mert
az olyan tanúkat hozott (hamisakat is!), akik eskütétel alatt
bizonyították, hogy az eltartó „lelkiismeretesen gondoskodott
róla”. No meg az eltartónak a befolyásos ismeretsége is nyomott a
hamis igazság serpenyôjén. Ez a
pereskedés Mariska néninek majdnem 4000 lejébe került, ráment az
egész megspórolt pénze, amit öreg napjaira kuporgatott össze; mert nem
akarta elhinni, hogy az igazságszolgáltatás nem fog neki igazat
adni. Hiába mondták ismerôsei, akik a jogtudományban jártasabbak
voltak, hogy kevés esélye van arra, hogy ô nyerjen, nem akart hinni
nekik. Aztán ebben az elkeseredett helyzetében egy jóindulatú
jogász ember ingyen megfogalmazott neki egy panaszbeadványt,
melyet Mariska néni benyújtott a fellebviteli bíróságra. Ott amint az
ügyét áttanulmányozták, átláttak a szitán, hogy az eltartási
szerzôdést a Mariska hátrányára íratták alá vele. S minthogy románul
nem tudott tökéletesen, hogy a szakkifejezéseket megértse,
magyarra is fordítani lettek volna kötelesek az aláíratás elôtt.
Persze a szerzôdést így se, itt se bonthatták fel, de azt már lehetett
jóindulatúlag úgy mérlegelni, hogy az illetô eltartót – annak bánatára
– arra kötelezték, hogy Mariskának élete végéig köteles havonta
350 lejt fizetni az eltartás díjában. Na, most én is mondom: „Vigyázat
öregek, hogy mit írtok alá, rendezzétek a dolgaitok addig, amíg urai
vagytok a helyzetnek, mert ha nem, szélhámosok hálójába eshettek
könnyen!” vissza a kiadáshoz minden cikke FŐLAPTEST rovat összes cikke |
|||||||||
|