Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Kolozsi Ger­gely Ist­ván: Em­be­rek és sor­sok


Ma­ris­ka né­ni má­so­dik vi­lág­há­bo­rús em­lé­kei

Ma­ris­ka né­ni Ma­gya­ror­szá­gon Sza­bolcs me­gye Búj ne­vû köz­sé­gé­ben szü­le­tett 1920-ban, mely a töb­bi ma­gyar­or­szá­gi te­le­pü­lé­sek­kel együtt a „fel­sza­ba­dí­tó ha­dak” út­já­ba esett. Meg­szám­lál­ha­tat­lan nô vált erôszak ál­do­za­tá­vá, akik­nek könyörgô jaj­ki­ál­tá­sa jár­ta be az ut­cá­kat és a há­za­kat. A sze­ren­csét­len, ki­szol­gál­ta­tott, véd­te­len nôk igye­kez­tek min­den meg­té­vesz­tô, el­csú­nyí­tó mód­szert fel­hasz­nál­ni, hogy a vad, kí­mé­let­len megerôszakolástól meg­me­ne­kül­je­nek. A le­le­mé­nye­seb­bek nagy ha­sat csi­nál­tak ma­guk­nak, mint­ha szü­lés elôtt állanának, mert ezek­kel szem­ben ál­ta­lá­ban kí­mé­le­te­seb­bek vol­tak. Má­sok a lá­ba­i­kat fol­ton­ként comb­tö­vig be­ken­ték vas­ta­gon szil­va­íz­zel, meg­hin­tet­ték fe­hér liszt­tel és ugyan­úgy az ar­cu­kat is, amitôl úgy néz­tek ki, mint­ha un­do­rí­tó, ót­va­ros, gennyes se­bek bo­rí­ta­nák a tes­tü­ket. Az ilye­nek­hez még a leg­kí­mé­let­le­neb­bek sem nyúl­tak, ha­nem ami­kor meg­lát­ták, így ki­ál­toz­tak: „Phi, phi, phi, ibiu jobfoj máty!” – és na­gyo­kat köp­dös­tek, mond­ván: – cifilisz, cifilisz, nem kel­lesz, és un­dor­ral for­dul­tak el tôlük. (Tud­ni­il­lik az orosz pro­pa­gan­da azt hí­resz­tel­te, hogy a ka­pi­ta­lis­ta ki­zsák­má­nyo­ló or­szá­gok­ban mind te­le van­nak az em­be­rek szi­fi­lisz-be­teg­ség­gel, és en­nek fôleg a nôk a terjesztôi. Hogy na­gyobb le­gyen az un­do­rí­tó ha­tás, kö­rül­ír­ták en­nek a tü­ne­te­it a nôi tes­ten, me­sél­te Édes­apám, aki az elsô vi­lág­há­bo­rú­ban az orosz fron­ton volt. Tu­laj­don­kép­pen ez is az oro­szok egyik ered­mé­nyes fegy­ve­re volt, mert sok ilyen, va­ló­ban szi­fi­li­szes nôt be­szi­vá­rog­tat­tak a ma­gyar és a né­met ka­to­nák kö­zé, amely az­tán a ka­to­nák szá­za­it harc­kép­te­len­né tet­te.

Azok az em­be­rek, akik a má­so­dik vi­lág­há­bo­rú „fel­sza­ba­dí­tó­i­nak” je­len­lét­ét át­él­ték, így me­sél­tek: „Azok a nôk, akik nem tud­ták va­la­mi­kép­pen un­do­rí­tó­vá, elrettentôen vissza­ta­szí­tó­vá ten­ni tes­tü­ket, vagy úgy elrejtôzni, hogy ne ke­rül­je­nek kéz­re, gyer­mek­lány­ok­tól az öreg­asszony­okig, szin­te ki­vé­tel nél­kül a so­ro­za­tos és kí­mé­let­len erôszak ál­do­za­ta­i­vá vál­tak. (E so­rok író­ja is szem­ta­nú­ja volt Szom­bat­he­lyen, ami­kor orosz fog­ság­ba esett, amint egy 13-14 éves kis­lány vált ilyen ál­do­zat­tá; ti­zen is át­men­tek raj­ta. Fôleg azok az orosz ka­to­nák vol­tak a leg­kí­mé­let­le­neb­bek, aki­ket a szov­jet ha­tó­sá­gok mint köz­tör­vé­nyes bûnözôket ki­en­ged­tek a börtönökbôl, és be­so­roz­ták ôket az elsô ­vo­nal­ba, mert tud­ták, hogy ott az­tán úgy­is ha­lom­ra fog­nak el­pusz­tul­ni.

De nem vi­sel­ked­tek kü­lön­bül a „fel­sza­ba­dí­tó”, is­ten­félô ro­mán had­se­reg ka­to­nái sem, ezen a té­ren ôk se vol­tak vá­lo­ga­tó­sab­bak, fôleg a ma­gyar nôkkel szem­ben; sôt sok­szor még túl is tet­tek ke­gyet­len­ke­dés­ben az oro­szo­kon, mint­ha elég­té­tel­ként cse­le­ked­né­nek bosszú­ból az Észak-Er­dély­ben el­szen­ve­dett vélt vagy va­lós sé­rel­mek mi­att. Amer­re men­tek ma­gyar te­le­pü­lé­se­ken, min­de­nütt jajveszékelô ma­gyar nôk könyörgô jaj­ki­ál­tá­sai hang­zot­tak az ut­cá­kon. De a túlélôk azt mond­ták, hogy azt is le­he­tett hal­la­ni, hogy „ne saj­náld, mert ungoroaicã”.

A Ma­ris­ka fa­lu­ját is a ro­mán istenfélô „fel­sza­ba­dí­tó” had­se­reg ka­to­nái száll­ták meg, hosszabb ide­ig be is vol­tak szál­lá­sol­va, mert pa­ran­csot kap­tak a szov­jet hadvezetôségtôl, hogy to­vább nincs szük­sé­gük a se­gít­sé­gük­re. Mielôtt meg­kezd­ték vol­na a vissza­vo­nu­lást, kár­pó­to­lás­ként min­den meg­moz­dít­ha­tót igye­kez­tek össze­ra­bol­ni. Ami­ket gya­lo­go­san nem le­he­tett el­vin­ni, sze­ke­rek­re, au­tók­ra rak­ták, és úgy in­dul­tak ha­za­fe­lé a bôséges zsák­mánnyal – me­sél­te ne­kem mis­kol­ci ha­di­fo­goly baj­tár­sam.

Ma­ris­ka ak­kor fa­lu­já­nak egyik leg­szebb, szôke, kék­sze­mû le­á­nya volt. Epe­ked­ve, könnyes szem­mel vár­ta ha­za vôlegényét a front­ról. Hosszú ide­ig si­ke­rült elrejtôznie a ro­mán ka­to­nák elôl. Ám ami­kor már ar­ra gon­dolt, hogy nem­so­ká­ra vé­ge lesz a há­bo­rú­nak, és az ide­gen ka­to­nák ha­za­men­nek, egy sze­ren­csét­len na­pon fel­fe­dez­ték a rej­tek­hely­ét, ahon­nan mint „friss cse­me­gét” elôhurcolták, ki­vit­ték a gyü­möl­csös­kert al­já­ba, és ott az ad­dig érin­tet­len lányt ép­pen tí­zen, sor­já­ban megerôszakolták. Mi­u­tán vad ál­la­ti ösz­tö­nü­ket ki­tom­bol­ták raj­ta, ájul­tan, vér­be fagy­va ott hagy­ták, mert azt hit­ték, hogy már ha­lott. Ma­ris­ká­nak úgy rém­lett, mint­ha az egyik azt mond­ta vol­na: gyer­tek men­jünk el in­nen gyor­san, mert még ba­junk is le­het belôle, de nem kár ér­te. Már késô es­té­re járt az idô, ami­kor Ma­ris­ka esz­mé­let­len ál­la­po­tá­ból kez­dett ma­gá­hoz tér­ni. Alig hall­ha­tó, szin­te túl­vi­lá­gi, könyörgô han­gon kezd­tek vér­te­len aj­ká­ról hal­kan el­száll­ni a segélykérô sza­vak, de a nagy vér­vesz­te­ség mi­att láb­ra áll­ni nem volt ere­je – me­sél­te bor­za­doz­va vissza­em­lé­ke­zé­se­it.

Az életmentô Ioan

Amint ab­ban az élet-ha­lál ál­la­pot­ban fe­küd­tem – me­sél­te to­vább Ma­ris­ka né­ni –, ta­lán az Is­ten ve­zér­le­te ál­tal is, ar­ra té­vedt egy jó­in­du­la­tú ro­mán ka­to­na, fel­fi­gyelt jajsegély-kérô han­gom­ra, és oda­si­e­tett hoz­zám, ahon­nan az én erôtlen hang­fosz­lá­nya­im jöt­tek. Amint meg­lát­ta, hogy mi­lyen ál­la­pot­ban va­gyok, így szólt hoz­zám: „Te sze­ren­csét­len, hol laksz?” (Más­kü­lön­ben az a ka­to­na ép­pen a tôszomszédunk há­zá­ba volt be­kvár­té­lyoz­va.) Ma­ris­ka meg­ér­tet­te, hogy mit kér­dez, és a há­zuk irá­nyá­ba mu­ta­tott a ke­zé­vel. Ioan egy pár szót tu­dott ma­gya­rul is, mert a mold­vai csán­gó Galu (Gálfalva) köz­ség­ben, ahol a báty­ja la­kott, aki­nek székelymagyar lány volt a fe­le­sé­ge, bu­ka­res­ti meg­is­mer­ke­dés ré­vén – ti. a tri­a­no­ni békeszerzôdés után sok er­dé­lyi ma­gyar em­ber, fôleg ipa­ro­sok és cse­lé­dek igye­kez­tek ott ke­res­ni a bol­do­gu­lá­su­kat. ôket a gaz­dag bo­já­rok és pol­gá­rok tárt ka­rok­kal fo­gad­ták és ki­emelt fi­ze­tés­sel al­kal­maz­ták ôket. Ab­ban az idôben – me­sél­get­ték az ott dol­go­zók – ta­lán kö­zel két­száz­ezer er­dé­lyi ma­gyar dol­go­zott a ro­mán fôvárosban, úgy­annyi­ra, hogy kis Bu­da­pest­nek is ne­vez­ték tré­fá­san Bu­ka­res­tet. Va­sár­na­pon­ként a hí­res Ciąmigiu park­ban szin­te több ma­gyar szót le­he­tett hal­la­ni, mint ro­mánt. Ez volt a ma­gya­rok ta­lál­ko­zó he­lye. Ma­radt is ott sok ma­gyar, akik idôvel be­ol­vad­tak a több­ség­be, me­sél­te a szom­szé­dom.

Az­tán amint Ioan meg­lát­ta Ma­ris­kát, hogy mi­lyen ál­la­pot­ban van, öl­be vet­te és ha­za­vit­te, utá­na or­vost ho­zott és saj­nál­koz­va ezt mond­ta: „Ha tud­nám, hogy mely kol­lé­gá­im vol­tak a tet­te­sek, nem saj­nál­nék tôlük egy go­lyót”. E ro­mán ka­to­ná­nak, aki Surdu Ioan név­re hall­ga­tott, Ma­ris­ka na­gyon meg­tet­szett, és egy na­pon ezt kér­dez­te tôle tol­mács ál­tal: „Ma­ris­ka, nem akar­na a fe­le­sé­gem len­ni?” Rö­vid gon­dol­ko­dás után Ma­ris­ka rá­bó­lin­tott, mi­u­tán meg­kér­dez­te, hogy mi a fog­lal­ko­zá­sa ci­vil­ben? Er­re Ioan azt vá­la­szol­ta, hogy ta­ní­tó. Ez nem rossz, gon­dol­ta ma­gá­ban Ma­ris­ka, és el is hit­te. Az­tán mi­vel­hogy Ioan egy két­lo­vas ka­to­na­sze­kér haj­tó­ja volt, és mi­u­tán Ma­ris­ka el­bú­csú­zott a szüleitôl, ma­ga mel­lé ül­tet­te az ülés­re és meg­in­dul­tak Ro­má­nia fe­lé.

Jöt­tek, jöt­tek na­po­kig a vissza­vo­nu­ló ro­mán me­net­osz­lop­pal, Ma­ris­ka az is­me­ret­len vi­lág fe­lé. (Amint a köz­mon­dás tart­ja: „Hosszú haj, rö­vid ész”.) Mi­re Vá­rad­ra meg­ér­kez­tek, ott hosszabb pihenôt tar­tot­tak, s köz­ben kö­rül­néz­tek a vá­ros­ban. Amint az ut­cán jár­va nézelôdtek, Ma­ris­ka úgy érez­te, mint­ha még min­dig Ma­gya­ror­szá­gon vol­na, mert annyi ma­gya­rul beszélô em­ber­rel ta­lál­koz­tak. Az egyiktôl meg is kér­dez­te: „Tes­sék mon­da­ni, ez itt még Ma­gyar­or­szág?” Er­re az illetô azt vá­la­szol­ta: „Ked­vesem, ez már csak volt. Itt már egy hó­nap­ja a ro­má­nok az urak, ne­künk kuss, mert jaj a legyôzött­nek!”

Na, most in­dul­junk Ko­lozs­vár fe­lé – mond­ta az if­jú férj.

Mint­hogy a ro­mán ka­to­nák­nak a le­sze­re­lés után, aki­ket nem tar­tott meg a had­se­reg, jo­guk volt az or­szág bár­mely hely­sé­gé­ben le­te­le­ped­ni, Ioan Ko­lozs­várt vá­lasz­tot­ta, de Ma­ris­ka is ra­gasz­ko­dott e hely­hez. Mi­nek is ment vol­na ha­za Ioan, hi­szen egy­sze­rû pa­raszt­fiú volt, nem ta­ní­tó, de még mes­ter­em­ber sem. (A messzirôl jött em­ber sok min­dent mond­hat, ha van, aki el­higgye.) No, mi­u­tán meg­ér­kez­tek Ko­lozs­vár­ra, Ma­ris­ka itt is úgy érez­te ma­gát, mint­ha még min­dig Ma­gya­ror­szá­gon vol­na, annyi ma­gyar szót hal­lott az ut­cán. Ioan amint le­sze­relt a ka­to­nai tisz­ti kony­hán ka­pott ál­lást, Ma­ris­ka meg különbözô ma­gyar csa­lá­dok­nál szol­gált, mint bejárónô. Az­tán egy na­pon egy festômûvész, ahol ta­ka­rí­tott, így szólt hoz­zá: „Ma­ris­ka, a Képzômûvészeti Uni­ó­ban vol­na egy ma­gá­nak va­ló olyan al­tisz­ti, ta­ka­rí­tói ál­lás, amely a ma­ga ro­mán nyelv­tu­dá­sá­nak is meg­fe­lel­ne.” Ak­ko­ri­ban az unió tag­ja­i­nak több mint 80 szá­za­lé­ka ma­gyar mû­vész volt, de a ro­má­nok is majd­nem mind tud­tak ma­gya­rul. Igaz, Ma­ris­ka is igye­ke­zett mi­nél job­ban el­sa­já­tí­ta­ni a nyel­vet, de tö­ké­le­te­sen so­ha se si­ke­rült, mert a nyelv­ér­zé­ke sán­tí­tott. Ioan – aki itt már csak Já­nos lett – ha­ma­rabb ta­nult meg annyi­ra, hogy ott­hon csak ma­gya­rul be­szél­get­tek, igaz, csak amo­lyan ma­karóni­nyel­ven, de Ma­ris­ka sem kü­lön­bül. Egy na­pon meg­szö­kött az egyet­len ma­la­cuk, s amint Já­nos a ke­re­sé­sé­re in­dult, így kér­de­zôs­kö­dött: „Bá­csi ké­rem, nem lát ki­csi ma­lac? Teg­nap vet­ted, má­ma sza­lad. Egye fe­ne ki­csi ma­lac!”

Na, de nem kü­lön­bül Ma­ris­ka sem. Egy na­pon el­küld­ték, hogy X.Y.-t ke­res­se meg, és gyor­san hoz­za fel az iro­dá­ba. Az­tán ezt ro­má­nul így mond­ta el a meg­ta­lált­nak: „Tovaris, vinye repede pe minye, spus tovaris director la birou.” – Ma­ris­ka, ma­ga tud­ja, hogy mit mon­dott most ne­kem? Hát per­sze, hogy tu­dom – mond­ta meggyôzôdéssel. Tud­ja ma­ga a fe­nét, hogy mit mon­dott! Ma­ga most azt mond­ta ne­kem, hogy gyor­san másszak ma­gá­ra, mert azt mond­ta az igaz­ga­tó elv­társ, úgy men­jünk az iro­dá­ba. –Jaj Is­te­nem, én ezt mond­tam ro­má­nul? – Ezt bi­zony. Hát per­sze vi­dult raj­ta az egész unió, mert ha­mar szét­re­pült, hogy ma­gyar­ból ho­gyan for­dí­tot­ta ro­mán­ra.

Ma­ris­ka az uni­ó­ban csak­ha­mar min­den­ki szim­pa­ti­kus Ma­ris­ka né­ni­je lett, de nem csak ott, ha­nem min­den kul­tu­rá­lis in­téz­mény­ben, ahol csak meg­for­dult, aho­vá az ér­te­sí­té­se­ket és meg­hí­vó­kat szok­ta kéz­be­sí­te­ni. Az­tán olyan ked­velt Ma­ris­ka né­ni lett, hogy itt is re­kedt örök­re Ko­lozs­várt, csak lá­to­ga­tó­ba ment ha­za idônként, és az uni­ó­tól ment nyug­díj­ba. Egy al­ka­lom­mal ne­kem – aki ak­kor a Képzômû­vé­szeti Szö­vet­ség igaz­ga­tó-tit­ká­ra vol­tam –, amint szü­lô­falujáról és a sa­ját sor­sá­ról be­szél­ge­tett-me­sél­ge­tett, én azt kér­dez­tem tôle: „Mond­ja Ma­ris­ka, hol volt ma­gá­nak ak­kor az esze, mi­kor oda­hagy­ta a szü­lô­faluját, szü­le­it és test­vé­re­it s el­in­dult egy is­me­ret­len ka­to­ná­val a bi­zony­ta­lan, is­me­ret­len ide­gen­be, alig csak pár szót tud­va ro­má­nul?” ô er­re szo­mor­kás han­gon egy kis gon­dol­ko­dás után ezt mond­ta: „Én ak­kor úgy gon­dol­tam két­ség­beesett el­ke­se­re­dé­sem­ben, hogy ha már a ro­mán ka­to­nák tet­tek en­gem csúf­fá, csú­fol­tak meg és tör­ték de­rék­ba az éle­te­met, ak­kor hát így meg­csú­fol­va, le­gyek az övék. Az­tán hír jött ar­ról is, hogy a vôlegényem va­la­hol a Don-ka­nyar­ban hôsi ha­lált halt, te­hát rá már nem szá­mít­ha­tok.

Na de az­tán a fa­lu szá­ja is, at­tól az Is­ten ôrizzen meg, mert ha szá­já­ra vesz, ott nincs ma­ra­dá­sod ha­lá­lo­dig sem a szá­juk­tól. Ab­ban a hely­zet­ben annyi­ra össze vol­tam tör­ve tes­ti­leg-lel­ki­leg, hogy még gon­dol­koz­ni sem tud­tam nor­má­li­san, és még az ör­dög­höz is férj­hez men­tem vol­na, ha kér. Na, meg ak­kor még úgy tud­tam, hogy Er­dély a ma­gya­ro­ké ma­rad, és nem le­szek tel­je­sen ide­gen­ben.” Az­tán amint ar­ra for­dult a szó, hogy nem bán­ja-e ami­ért nincs gye­re­kük, er­re azt vá­la­szol­ta: „Nem baj, ha nincs, leg­alább nem sza­po­rí­tom a ro­má­no­kat, úgy­is van­nak ôk ele­gen.”

Ott­hon a Ma­ris­ka fa­lu­já­ban úgy tud­ták, hogy ked­ve­zett ne­ki a sze­ren­cse, mert ami­kor kér­dez­ték tôle, hogy hol dol­go­zik a fér­je, ezt fe­lel­te: a ka­to­na­ság­nál, ez­re­de­si rang­ban. Ilyen­kor még irigy­ked­tek is a sze­ren­csé­jé­re. Pe­dig a Ioan csak egy kony­hai mun­kás volt, ahon­nan csak annyi fi­ze­tést ka­pott, amely fe­dez­te azt, amit a tor­kán le­eresz­tett, mert bi­zony iszá­kos volt.

Ár­va öreg­ség

Jaj Is­te­nem, de ne­héz az, ha nincs párt­fo­gód! Ma­ris­ka né­ni 53 év után 80 éves ko­rá­ban megint ke­se­rû könnye­ket hul­la­tott, de most már azért, mert kis hí­ján a szél­há­mos­ok majd­nem ki­for­gat­ták öreg­sé­gé­re a há­zá­ból. Emi­att pa­na­szo­san így fa­kadt ki: „Vi­gyá­zat egye­dül­ál­ló öre­gek, mert ha van va­la­mi va­gyon­ká­tok, szél­há­mos­ok kör­nyé­kez­nek a va­gyo­nod mi­att!” Ezért az­tán egy na­pon így só­haj­tott fel: „Mondd Uram... A hosszú élet ál­dás, vagy bün­te­tés az em­ber­nek?” Ugyan­is mi­u­tán Já­nos el­ha­lá­lo­zott, aki mel­let ugyan nem ép­pen volt ró­zsás az éle­te, de azért csak ja­vult va­la­mit, ezt szok­ta mon­da­ni: „Rossz volt a rosszal, de most még rosszabb a rossz nél­kül”. Mi­vel­hogy sem gyer­me­ke, sem más ro­ko­na nem volt, aki­re öreg­sé­gé­re tá­masz­kod­jon, el­ha­tá­roz­ta, hogy el­tar­tá­si szerzôdést fog köt­ni egy jó­ra­va­ló em­ber­rel. Azért is ha­tá­ro­zott így, mert már jól ben­ne járt az öreg­kor­ban, és az egész­sé­gi ál­la­po­ta is ezt ta­ná­csol­ta. A „jó­ra­va­ló” em­ber egy ro­mán nô sze­mé­lyé­ben ke­rült, is, aki kez­det­ben min­den jó­val, mé­zes-má­zos sza­vak­kal el­hal­moz­ta. Az­tán mi­kor már le­telt a pró­ba­idô, így szólt hoz­zá a nô: „na most drá­ga Ma­ris­ka né­ni, job­ban mond­va anyám, jöj­jön men­jünk a közjegyzôhöz, hogy kös­sük meg a hi­va­ta­los el­tar­tá­si szer­zôdést, hogy le­gyünk biz­to­sak a dol­gunk­ban.” Az­tán au­tó­ra ül­tek, meg­kö­töt­ték a hi­va­ta­los szerzôdést és alá is ír­ták, de hogy?! Na, azt úgy, hogy ab­ból hi­va­ta­los adás­vé­te­li szerzôdés lett, hogy Ma­ris­ka né­ni 60 ezer le­jért 1991-ben el­ad­ta a gar­zon­la­ká­sát, de a pénzt so­sem lát­ta és kéz­hez sem kap­ta, de alá­ír­ta. Mi­vel­hogy annyi­ra ro­má­nul nem tu­dott, hogy a szö­veg tar­tal­mát meg­ért­se, hogy mit ír alá, hát jó­hi­sze­mû­en alá­ír­ta, anél­kül, hogy ma­gyar­ra is le­for­dí­tot­ták vol­na leg­alább a tar­tal­mát. Sze­ren­csé­re az is ben­ne fog­lal­ta­tott egy mel­lék­let­ben, hogy a ha­szon­él­ve­ze­ti jog az övé. Ma­ris­ka né­ni ami­kor alá­ír­ta az adás­vé­te­li szerzôdést azt hit­te, ab­ba az is ben­ne fog­lal­ta­tik, hogy fel­bont­ha­tó, ha nem lesz meg­elé­ged­ve az el­tar­tó vi­sel­ke­dé­sé­vel. Az­tán mi­u­tán alá lett ír­va min­den, és az el­tar­tó már nye­reg­ben érez­te ma­gát, vaj­mi ke­ve­set, mond­hat­ni sem­mit sem törôdött az­zal, amit meg­ígért, mond­ván, hogy „van nyug­dí­ja, ab­ból meg­él­het, kö­szön­je meg, hogy el fo­gom ke­resz­tény mód­ra te­met­ni”.

Ma­ris­ka né­ni ak­kor kez­dett rá­éb­red­ni, hogy ôt be­csap­ták, mi­kor egy na­pon meg­je­lent az el­tar­tó és lel­tá­roz­ni akart a ház­ban, mert tud­ta, hogy sok ér­té­kes dol­ga van a ház­ban: kezd­ve a már­kás festmé­nyek­tôl stb... No, az­tán amint meg­lát­ta, hogy mit akar az el­tar­tó­ja, vet­te a las­ka­nyúj­tót, és azt mond­ta fel­há­bo­ro­dott han­gon: „Ta­ka­rod­jon ki a há­zam­ból!” Er­re az el­tar­tó ezt vá­la­szol­ta: „Már csak volt a ma­gáé. En­nek én va­gyok a tu­laj­do­no­sa. Meg­til­tom, hogy má­tól kezd­ve in­nen, ebbôl a ház­ból egyet­len­egy tár­gyat is el­ad­jon vagy el­aján­dé­koz­zon, mert itt minden­nek én va­gyok az örö­kö­se, és ha aka­dé­kos­ko­dik, nem en­ge­del­mes­ke­dik, az öre­gek há­zá­ban fog fel­éb­red­ni!” – „Ma­ga fog ott fel­éb­red­ni, de nem én” – mond­ta Ma­ris­ka né­ni. Az­tán an­nak tu­da­tá­ban, hogy az el­tar­tá­si szerzôdés fel­bont­ha­tó, a bí­ró­ság­hoz for­dult igaz­ság­té­tel­ért. De a pert min­den szin­ten el­vesz­tet­te, hi­á­ba volt ügy­véd­je, mert a szerzôdés úgy volt meg­szer­keszt­ve, hogy azt fel­bon­ta­ni nem le­he­tett. A per fo­lya­mán még azt sem tud­ta meggyôzôen bi­zo­nyí­ta­ni, hogy az el­tar­tó nem tett ele­get a kö­te­les­sé­gé­nek, mert az olyan ta­nú­kat ho­zott (ha­mi­sa­kat is!), akik es­kü­té­tel alatt bi­zo­nyí­tot­ták, hogy az el­tar­tó „lel­ki­is­me­re­te­sen gon­dos­ko­dott ró­la”. No meg az el­tar­tó­nak a be­fo­lyá­sos is­me­ret­sé­ge is nyo­mott a ha­mis igaz­ság serpenyôjén.

Ez a pe­res­ke­dés Ma­ris­ka né­ni­nek majd­nem 4000 le­jé­be ke­rült, rá­ment az egész meg­spó­rolt pén­ze, amit öreg nap­ja­i­ra ku­por­ga­tott össze; mert nem akar­ta el­hin­ni, hogy az igaz­ság­szol­gál­ta­tás nem fog ne­ki iga­zat ad­ni. Hi­á­ba mond­ták ismerôsei, akik a jog­tu­do­mány­ban jár­ta­sab­bak vol­tak, hogy ke­vés esé­lye van ar­ra, hogy ô nyer­jen, nem akart hin­ni ne­kik. Az­tán eb­ben az el­ke­se­re­dett hely­ze­té­ben egy jó­in­du­la­tú jo­gász em­ber in­gyen meg­fo­gal­ma­zott ne­ki egy pa­nasz­be­ad­ványt, me­lyet Ma­ris­ka né­ni be­nyúj­tott a fellebviteli bí­ró­ság­ra. Ott amint az ügyét át­ta­nul­má­nyoz­ták, át­lát­tak a szi­tán, hogy az el­tar­tá­si szerzô­dést a Ma­ris­ka hát­rá­nyá­ra írat­ták alá ve­le. S mint­hogy ro­má­nul nem tu­dott tö­ké­le­te­sen, hogy a szak­ki­fe­je­zé­se­ket meg­ért­se, ma­gyar­ra is for­dí­ta­ni let­tek vol­na kö­te­le­sek az alá­íra­tás elôtt. Per­sze a szerzôdést így se, itt se bont­hat­ták fel, de azt már le­he­tett jóindulatúlag úgy mér­le­gel­ni, hogy az illetô el­tar­tót – an­nak bá­na­tá­ra – ar­ra kö­te­lez­ték, hogy Ma­ris­ká­nak éle­te vé­gé­ig kö­te­les ha­von­ta 350 lejt fi­zet­ni az el­tar­tás dí­já­ban. Na, most én is mon­dom: „Vi­gyá­zat öre­gek, hogy mit ír­tok alá, ren­dez­zé­tek a dol­ga­i­tok ad­dig, amíg urai vagy­tok a hely­zet­nek, mert ha nem, szél­há­mos­ok há­ló­já­ba es­het­tek könnyen!” 



vissza a kiadáshoz
minden cikke
FŐLAPTEST rovat összes cikke

© Művelődés 2008