magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Lengyel Dénes : Az ősök nyomában


„Nem mondhatom el senkinek,

 Elmondom hát mindenkinek.”

(Karinthy Frigyes)

De szép tör­té­ne­te­ket be­szélt el déd­apám a fi­á­nak, Be­ne­dek Elek­nek a csa­lád múlt­já­ról. A Bene­de­kek­ről, akik ősfoglalók Kis­ba­con köz­ség­ben, és mint hu­szá­rok szol­gál­ták min­den­kor a ha­zát. Mind­ezt én már nyom­ta­tás­ban is ol­vas­hat­tam az Édes anya­föl­dem! első kö­te­té­ben. Ist­ván nagy­apó, And­rás nagy­apó és Nagy­anyó ké­pe már gyer­mek­ko­rom­ban úgy je­lent meg előttem, mint a be­csü­let, a hű­ség, a sze­re­tet meg­sze­mé­lye­sí­té­se.

Ezek a pa­rasz­ti, de sza­bad szé­kely ősök nem­csak azért lel­ke­sí­tet­tek, mert könyv­ben is ol­vas­hat­tam ró­luk, ha­nem azért is, mert én is Kis­ba­con­ban szü­let­tem, s az egész csa­lád­dal együtt min­den nya­rat Be­ne­dek Elek nagy­apó há­zá­ban töl­töt­tem. Ott is­mer­tem meg a szé­ke­lyek éle­tét, a fa­lu vi­lá­gát, azt a kör­nye­ze­tet, amely a Be­ne­dek ősöket is kö­rül­vet­te, s ma­ga­mat so­ká­ig „ki­csi gaz­dá­nak” te­kin­tet­tem, kü­lön­ben ma­ga Nagy­apó tisz­telt meg ez­zel a cím­mel. (Ez va­ló­já­ban egyik köny­vé­nek cí­me: Édes ki­csi gazdám!, s ben­ne egyik ro­ko­nunk, Nagy Jó­zsef éle­tét be­szé­li el.)

Ezek a mon­dá­ból kilépő hősök va­ló­ság­gal vissza­szo­rí­tot­ták a töb­bi ősöket. De hi­szen szo­rí­ta­ni se kel­lett őket: a felnőttek hall­gat­tak ró­luk. Ez­zel a hall­ga­tás­sal ré­gi ha­gyo­má­nyo­kat kö­vet­tek: a ki­ke­resz­tel­ke­det­tek nem be­szél­nek a múlt­ról.

Már­pe­dig Nagy­anyó a há­zas­ság előtt tért át re­for­má­tus hit­re, ad­dig zsi­dó val­lá­sú volt. ő so­ha­sem be­szélt csa­lád­já­ról, egyet­len­egy­szer mond­ta el Éva né­­ném­nek ap­ja tra­gé­di­á­ját.

Édes­ap­ja, Fischer Já­nos vál­lal­ko­zó volt, aki ha­jó­val fu­va­ro­zott a Ti­szán. Egy ide­ig jól ke­re­sett, de mi­kor Szé­che­nyi be­ve­zet­te a gőzhajózást, ak­kor a ló­von­ta­tá­sú ha­jók már nem ver­se­nyez­het­tek a gé­pek­kel. Ezt déd­apám is fel­is­mer­te, s el akar­ta bo­csá­ta­ni a ko­csi­so­kat, vá­gó­híd­ra kül­de­ni a lo­va­kat. Ezt kí­ván­ta az üz­let: a tőkét más­hol kell ka­ma­toz­tat­ni, ha a ló­von­ta­tá­sú fu­va­ro­zás meg­bu­kik. Csak­hogy egy­más után jöt­tek a ré­gi, meg­bíz­ha­tó fu­va­ro­sok, ko­csi­sok, s kö­nyö­rög­tek ne­ki: ne bo­csás­sa el őket, éhen pusz­tul­nak csa­lá­dos­tul. Déd­apám a szí­vé­re hall­ga­tott: két­ség­beesett ver­seny­be kez­dett a gőzhajóval, és alul­ma­radt. Tel­je­sen tönk­re­ment, ön­gyil­kos­sá­got kö­ve­tett el, a Ti­szá­ba öl­te ma­gát.

Nagy­apó már Pes­ten, egy Rá­kó­czi úti tra­fik­ban is­mer­te meg Fischer Má­ri­át, ná­la vett első re­gé­nye szá­má­ra pa­pi­rost. Há­zas­sá­ga és csa­lád­ja tör­té­ne­tét ma­ga be­szé­li el, ab­ban a re­gény­ben, mely­nek cí­me: Má­ria.

Apám is há­zas­sá­ga előtt ke­resz­tel­ke­dett ki, az ő szüleiről, őseiről még ke­ve­seb­bet tu­dok.

Anyai ágon je­les zsi­dó csa­lád­ból szár­ma­zott: a Benediktek sok tu­dós rab­bit ad­tak a hit­köz­ség­nek. A Katz csa­lád so­ká­ig Zsibón élt, a Wesselényiek bir­to­kát bé­rel­te. Apus édes­any­ja és Fá­ni ne­vű test­vé­re jó ne­ve­lés­ben ré­sze­sült, lány­ko­ruk­ban né­me­tül, fran­ci­á­ul, ola­szul ta­nul­tak. De a nagy­apa könnyel­mű élet­mód­já­val tönk­re­tet­te a csa­lá­dot. Egyéb­ként jel­leg­ze­tes sze­mé­lyi­ség: ami­kor Apus négy­éves volt, fel­tet­te egy csi­kó há­tá­ra, ahogy ezt a Wesselényiek szok­ták, s mi­kor meg­be­te­ge­dett, töl­tött pus­kát vitt az ágyá­ba, az­zal lőtte vol­na le az or­vost, ha ugyan be mer men­ni a szo­bá­ba. Apus édes­any­ja fi­a­ta­lon meg­halt, ő öt­éves sem volt, mi­kor fél­ár­va ma­radt. Va­ló­já­ban egé­szen ár­va­ság­ra ju­tott há­rom test­vé­ré­vel együtt, mert nagy­apám el­hagy­ta gyer­me­ke­it, nem gon­dos­ko­dott ró­luk. Ró­la mind­össze egy tör­té­ne­tet örö­kí­tett rám Apus:

„Ami­kor ötö­dik gim­ná­zi­um­ba jár­tam, Fá­ni né­ni­nél lak­tam Szol­no­kon. Egy­szer, ahogy me­gyek az is­ko­lá­ba, va­la­ki oda­lép és meg­fog­ja a ke­zem. Az apám volt. Kezd kí­sér­ni az is­ko­la fe­lé, s köz­ben be­szél. Ar­ról tart előadást, hogy Kí­ná­ban nagy a nyo­mor, a gye­­re­kek szá­zai hal­nak éhen. Én meg úgy jár­tam mel­let­te, hogy lás­sa, lyu­kas a cipőm, a sár min­den lé­pés­nél be­le­megy, az­tán ki­spric­cel belőle. Én ma­gam le­szeg­tem a fe­je­met is, mint­ha a cipőmet néz­ném, de hi­á­ba, ő sem­mit sem vett ebből ész­re, mond­ta to­vább a kí­na­i­ak ke­ser­ve­it.”

Apus annyi­ra ha­ra­gu­dott ap­já­ra, ami­ért tel­je­sen cser­ben hagy­ta kis­gyer­me­ke­it, hogy még a te­me­té­sé­re se ment el.

Én nagy ta­nul­sá­got von­tam le a két déd­apa vi­sel­ke­déséből. Mind a két zsi­dó déd­apa ugyan­ab­ban a baj­ban szen­ve­dett: csa­lád­já­ról, köz­vet­len hoz­zá­tar­to­zó­i­ról fe­led­ke­zett meg, mert má­sok szen­ve­dé­sét, ba­ját túl­sá­go­san is át­él­te. Mint­ha tá­vol­lá­tók let­tek vol­na, a kö­ze­li­e­ket nem lát­ták, a kí­nai gye­rek­nek akar­tak se­gít­sé­get nyúj­ta­ni, és sa­ját csa­lád­juk­ról meg­fe­led­kez­tek. Bár­mennyi­re til­ta­ko­zott ez el­len az apám, na­gyon sok­szor ha­son­ló mó­don vi­sel­ke­dett, s ne­kem is ne­he­zem­re esik igen sok­szor, hogy a he­lyes arányt meg­ta­lál­jam, nagy haj­la­mom van rá, hogy a kö­zös­sé­get szol­gál­jam, s csa­lád­tag­ja­im­ról meg­fe­led­kez­zem.

Kisbaconban születtem

Ami­lyen ősi, meg­gyö­ke­re­se­dett csa­lád­ból szár­ma­zom, hi­szen a Be­ne­de­kek le­szár­ma­zott­ja va­gyok, annyi­ra gyö­kér­te­len ab­ban a fa­lu­ban, ahol nem mint ős­lakó fia szü­let­tem. Apus pes­ti ta­nár, Bu­dán la­kunk, min­den­ki ter­mé­sze­tes­nek tar­ta­ná, hogy fe­le­sé­ge egy fővárosi kór­ház­ban, szülőotthonban szü­li meg gyer­me­két. De Anyus tud­ja: az öre­gek két­ség­be­­es­nek, ha nyá­ron nem lát­hat­ják a csa­lá­dot. Azért épí­tet­ték a há­zat, ül­tet­ték a gyü­möl­csöst, hogy a fi­a­ta­lok­nak örö­met sze­rez­ze­nek. Már­most bár­mi­lyen koc­ká­zat, Kis­ba­con­ba megy szül­ni, ott van bá­ba­asszony, még or­vos is, igaz, hogy Baróton, nyolc ki­lo­mé­ter­re a fa­lu­tól.

Apus na­gyon el­ke­se­re­dett, ami­kor első gyer­me­ke csak lány lett. Nagy­apó bol­dog volt az első uno­ká­val, a szép és okos Évát ké­nyez­tet­te, szép kis er­de­jé­nek egy ré­szét kép­le­te­sen ne­ki is ad­ta, ma is Éva er­de­jé­nek hív­ják az erdő far­kát.

Na­gyon, na­gyon so­kan vár­ták a szü­le­té­se­met. Nagy­apó kis­ba­co­ni há­zá­ban együtt volt a csa­lád, amely hat gyermekéből s ezek­nek há­zas­tár­sá­ból állt, a kör­nyék la­kói pe­dig a fél fa­lu­nyi ro­kon­sá­got és Be­ne­dek Elek tisztelőinek, ba­rá­ta­i­nak, ismerőseinek egész so­rát je­len­tet­ték.

– Fiú lesz, fi­ú­nak kell len­ni! – kö­ve­tel­te Apus, Anyus pe­dig ag­gód­va mon­do­gat­ta: – Mi lesz, ha nem fi­út szü­lök? Nagy­apó min­den csecsemőt imá­dott, ne­ki kü­lön­ben sem volt olyan fon­tos a fiú­uno­ka, mert egy év­vel Évi után Já­nos fia há­zas­sá­gá­ból már meg­szü­le­tett La­ci, így hát hely­re­állt a har­mó­nia.

Apus annyi­ra félt a fa­lu­si vi­szo­nyok­tól, hogy két or­vost hí­va­tott Barótról a szü­lés­hez, sze­ren­csé­re nem akadt sem­mi­fé­le fel­ada­tuk: a kis­ba­co­ni bá­ba­asszony min­dent el­lá­tott. El bi­zony, ő vág­ta el olyan rosszul a köl­dök­zsi­nórt, hogy min­den or­vo­si vizs­gá­la­ton az­óta is szó­vá te­szik.

Négy­ki­lós, ha­tal­mas csecsemő vol­tam, később is jól fejlődtem, így kap­tam a Du­ci be­ce­ne­vet, ame­lyet Nagy­apó is hasz­nál írá­sa­i­ban, ha ró­lam van szó. Most szin­te de­ká­ról de­ká­ra be­mu­tat­hat­nám fej­lő­dé­sem tör­té­ne­tét, in­tel­li­gen­ci­ám első je­le­it, mert a ke­ve­sek kö­zé tar­to­zom, akik­nek édes­any­ja pon­to­san fel­je­gyez­te min­den ada­tát. Eze­ket a fel­jegy­zé­se­ket nem köz­löm, hi­szen sa­ját emlékeimről írok, csak egy meg­­jegy­zést fű­zök hoz­zá­juk.

1933 őszétől a szé­kes­fe­hér­vá­ri Ybl Re­ál­is­ko­la kez­dő ta­ná­ra vol­tam. Ép­pen azon fá­ra­doz­tam, hogy fi­a­tal ko­rom el­le­né­re meg­szi­lár­dít­sam te­kin­té­lye­met, ami­kor Anyus fel­jegy­zé­sei csecsemőkori hőstetteimről, szo­pás, bi­li­zés s más ef­faj­ta kul­túr­mun­ka, meg­je­len­tek a fe­hér­vá­ri Óvónők Lapjában. Nagy­bá­tyám, Lexi bá­csi, aki fe­hér­vá­ri gyer­mek­or­vos volt, köl­csön­ad­ta egy buz­gó óvónőnek a fü­ze­te­ket, s az mind­járt le is kö­zöl­te. Ta­nít­vá­nya­im nagy érdeklődéssel for­gat­ták az óvo­dai ki­ad­ványt.

A név­adást nagy csa­lá­di vi­tat­ko­zás előzte meg. Apus­nak az Im­re név tet­szett leg­job­ban, Nagy­apó Len­gyel Be­ne­dek­nek akart ke­resz­tel­tet­ni, hogy ne­vem a két csa­lá­dot egye­sít­se. Vé­gül Anyus győzött, aki az ak­kor rit­ka Dé­nes ne­vet vá­lasz­tot­ta. De Nagy­apó kí­ván­sá­gát is tel­je­sí­tet­ték, így kap­tam az e be­tűk­ben túl­sá­go­san is gaz­dag ne­vet: Dé­nes, Be­ne­dek, Elek.

Kis­ko­rom­ban egy ide­ig így is mu­tat­koz­tam be. Egy­szer az­tán Anyus fi­gyel­mez­te­tett:

– Nem il­lik nagy­apád ne­vé­vel di­cse­ked­ni!

Iga­zát rög­tön be­lát­tam, tel­jes ne­ve­met töb­bé so­ha­sem em­le­get­tem, de em­le­get­ték a ha­tó­sá­gok! A ro­mán nyel­vű anya­köny­vi ki­vo­na­tot sok­szor for­dí­tot­ták rosszul, dip­lo­mám­ba is Sán­dor­nak ír­ták az Ele­ket (Alex – Ale­xan­der té­vesz­tés), az­óta is úgy áll.

Jövőmről már ek­kor kezd­tek gon­dos­kod­ni. Fló­ra nagy­né­ném, akit a csa­lád Lolinak be­cé­zett, biz­to­sí­tást kö­tött ne­vem­re az Első Ma­gyar Biz­to­sí­tó Tár­sa­ság­nál, még­pe­dig Sán­dor bá­csi, Apus báty­ja se­gít­sé­gé­vel, aki a Tár­sa­ság tisztviselője volt. Ez az arany­ko­ro­ná­ban kö­tött biz­to­sí­tás gon­dos­ko­dott ró­la, hogy hu­szon­egy éves ko­rom­ban, ami­kor ka­to­ná­nak be­vo­nu­lok, vá­sá­rol­has­sak ma­gam­nak egy lo­vat – hadd le­gyek hu­szár! (Ez a biz­to­sí­tás több­ször eszem­be ju­tott, ami­kor mun­ka­szol­gá­la­tos­nak be­vo­nul­tam.)

Apus el­já­rá­sa en­nél sok­kal kü­lö­nö­sebb, s ne­he­zeb­ben érthető. Ar­ra tö­re­ke­dett, hogy fi­át zsi­dó szel­lem­ben ne­vel­je, s ez­zel mint­egy jó­vá­te­gye ki­ke­resz­tel­ke­dé­sét. Sa­já­tos tö­rek­vés: a zsi­dó is­ten­hi­ten kí­vül ne­kem is, öcsém­nek is min­dent meg akart ad­ni, amit zsi­dó csa­lád­ban a gyer­mek­nek jut­tat­nak. Ez csecse­mő­korban a keresztszülők ki­vá­lasz­tá­sá­val kez­dő­dött. Két lá­nyá­nak ke­resz­té­nyek gon­doz­hat­ták a lel­két, ne­kem test­vér­ét, Dánielné Len­gyel La­u­ra írónőt és fér­jét, Dá­ni­el Mik­lóst je­löl­te ki keresztszülőkül. ők uni­tá­ri­us val­lás­ra tér­tek át, s ezt a hi­tet sem foly­tat­ták. Öcsém ke­reszt­ap­ja, Já­nos bá­csi pe­dig zsi­dó hi­ten élt fe­le­sé­gé­vel, Bel­la né­ni­vel, ők is olyan ke­reszt­szülők vol­tak, akiktől nem kel­lett tar­ta­ni. Így hát a két fi­ú­nak sem­mi­fé­le ide­gen, ke­resz­tény ha­tás nem za­var­hat­ta meg vi­lág­né­zet­ét. Ezek­nek a ke­reszt­szülőknek nem is volt egyéb hi­va­tá­suk: aján­dé­kok­kal mu­tat­ták ki sze­re­te­tü­ket.

Ma is sze­re­tet­tel gon­do­lok La­u­ra né­ni­re, aki hasz­nos köny­vek­kel gya­ra­pí­tot­ta könyv­tá­ra­mat, an­nál ke­vés­bé Da­ni bá­csi­ra, pe­dig ben­ne még élt an­nak tu­da­ta, hogy a keresztszülő va­la­mi­kép­pen a gye­rek val­lá­si ne­ve­lé­sé­re hi­va­tott. En­nek az el­hi­va­tott­ság­nak tud­ha­tó be ígér­ge­té­se:

– A kon­fir­má­ci­ó­ra dup­la­fe­de­lű arany­órát kapsz tőlem!

Éve­ken át kö­szön­get­tem nagy­szí­vű­sé­gét, há­lál­kod­tam az órá­ért, Bó­ka La­ci ba­rá­tom pe­dig el­ne­vez­te Da­ni bá­csit Dup­la­fe­de­lű nagy­bá­csi­nak, de hi­á­ba, az órát vé­gül sem kap­tam meg, csak kon­fir­má­ció után csen­de­se­dett le az öreg, at­tól fog­va már sem­mi­fé­le órát nem em­le­ge­tett.

Na­gyon, na­gyon sze­re­tett, jól gon­do­zott kis­gye­rek vol­tam, s ahogy mond­ják, a sok sze­re­te­tért mo­soly­gás­sal, si­mo­ga­tás­sal, csók­kal fi­zet­tem, mint sok más­nak, ne­kem is ez volt éle­tem fény­ko­ra.

Gyermekkori örömek és megpróbáltatások

Kü­lö­nös ked­vez­mé­nyek jár­tak ná­lunk a be­teg­nek, annyi­ra, hogy gye­rek­ko­runk­ban sze­ret­tünk be­te­gek len­ni. Per­sze csak a „jó” be­teg­sé­get sze­ret­tük, amely ke­vés fáj­da­lom­mal járt. A be­teg befőttet, ma­dár­te­jet, eset­leg cso­ko­lá­dét ka­pott, fel­ol­vas­tak ne­ki, és Anyus is me­sét mon­dott. Eze­ket a me­sé­ket ma­ga ta­lál­ta ki, örök kár, hogy sen­ki sem je­gyez­te fel, mert költői al­ko­tá­sok vol­tak. A me­se­mon­dás úgy in­dult, hogy utál­tuk a hőmérőt, mert hi­deg­nek ta­lál­tuk, s Anyus ke­mé­nyen tar­tot­ta, még szúrt is. Hogy meg­sze­ret­tes­se, meg­köl­töt­te a Hőmérnök né­ni me­sé­it. Ren­ge­teg mu­lat­sá­gos és for­du­la­tos ese­mény tör­tént ab­ban a Hőmérnök csa­lád­ban, már ezért is ér­de­mes volt be­teg­nek len­ni!

Túl­sá­go­san is gyen­géd, ér­zé­keny szí­vű, képze­lő­dő gye­rek vol­tam, ezért ak­kor is szen­ved­tem, ami­kor nem kel­lett. Így jár­tam Hendrichék zsúr­ján, ame­lyet gye­re­kek­nek ren­dez­tek.

A jól kereső épí­tész fe­let­tünk la­kott, lá­nya Évi­vel, fia ve­lem volt egy­ko­rú. Min­dig együtt ját­szot­tunk, de most gye­rek­zsúr­ra hív­tak meg! A kis tár­sa­ság már asz­tal­hoz ült, de Évi még nem jö­he­tett meg, mert zon­go­ra­órá­ja volt.

Egy ide­ig él­vez­tem a re­mek en­ni­va­ló­kat, a ka­ka­ót, a ka­lá­csot, a tor­tát, de mi­kor a kitűnő őszibarackbefőttet hoz­ták, el­tört a mé­cses cse­rép, ke­ser­ves sí­rás­ra fa­kad­tam.

– Ebből Évi nem ehet, ebből Évi­nek nem ma­rad – szi­pog­tam.

Alig tud­tak meg­nyug­tat­ni, hogy van ebből elég, ma­rad a test­vé­rem­nek is.

Eh­hez az ér­zé­keny­ség­hez já­rult Apus ne­ve­lé­se: ő min­den kol­dus­nak adott, s gyak­ran en­gem kül­dött, hogy át­ad­jam, amit ne­kik szánt. Így ke­rül­tem kap­cso­lat­ba az orosz ha­di­fog­lyok­kal is, de eh­hez előbb egy kis­gye­rek első vi­lág­há­bo­rús él­mé­nye­it kell el­be­szél­nem.

Leg­ré­gibb em­lé­ke­im kö­zé tar­to­zik: te­le to­rok­ból éne­ke­lem a hí­res nó­tát: „Me­gállj, me­gállj, ku­tya Szer­bia! Majd ád né­ked a monárkia!” Per­sze, azt se tu­dom, mi­ért ku­tya az a Szer­bia, vagy ki s mi a monárkia, de így hal­lot­tam ját­szó­paj­tá­sa­im­tól, a parasztgyerekektől, így fúj­ta a „szóga” is.

Apus fel­fi­gyelt a har­sány nó­tá­zás­ra. Azt mond­ta:

– Fi­am, ne éne­kelj ilyes­mit. Ez a nó­ta ha­zu­dik, és há­bo­rú­ra biz­tat. Majd később meg­ma­gya­rá­zom, de most hagyd ab­ba!

– De a töb­bi­ek is ének­lik, And­rás bá­csi is ezt ének­li! – most már te­kin­tély­re hi­vat­koz­tam, And­rás bá­csi Nagy­apó szógája volt, s ő is ép­pen ezt fúj­ta a fa­vá­gón.

De Apust nem le­he­tett meg­za­var­ni. Le­jött a ve­ran­dá­ról, oda­ment And­rás bá­csi­hoz, és meg­szó­lí­tot­ta:

– Hal­lom, mit éne­kel, And­rás! Hát mond­ja, mi­ért ha­rag­szik Szer­bi­á­ra? Bán­tot­ták ma­gát va­la­mi­kor a szer­bek?

– En­gem nem, ta­nár úr, de a trón­örö­köst meg­gyil­kol­ták.

– Először is nem a szer­bek gyil­kol­ták meg, ha­nem né­hány összeesküvő. Kü­lön­ben pe­dig, tud­ja, az a trón­örö­kös olyan Habs­burg volt, aki­ért ne­künk ma­gya­rok­nak, szé­ke­lyek­nek ne fáj­jon a szí­vünk.

And­rás el­gon­dol­ko­zik:

– Mind­járt más, ha az em­ber ta­nult. Lám, a ta­nár úr job­ban ki­iga­zo­dik az ilyes­mi­ben. Hát, Ducika, ezen­túl ezt nem éne­kel­jük.

Apus az első perctől fog­va vi­lá­go­san lát­ta: ezt a há­bo­rút a ma­gyar nép­nek sem meg­nyer­ni, sem el­vesz­te­ni nem sza­bad. Ha győz, a né­me­tek se­géd­né­pe lesz belőle, ha ve­szít, föld­jét fel­oszt­ják a szom­szé­dos or­szá­gok kö­zött.

Ami­kor be­so­roz­ták, be­hí­vott a szo­bá­já­ba, az író­asz­ta­la elé ál­lí­tott és azt mond­ta:

– Fi­am, eb­be a fi­ók­ba te­szem a vég­ren­de­le­te­met. Eb­ben meg­ír­tam, de meg is mon­dom ne­ked, mit kí­vá­nok tőletek. So­ha­se di­cse­ked­je­tek apá­tok­kal, mint hőssel, mert én en­nek a há­bo­rú­nak az ál­do­za­ta le­szek. Csak azért vo­nu­lok be, mert a csa­lád­nak így könnyebb, de én so­ha­sem akar­tam há­bo­rúz­ni, s ti se öl­je­tek em­bert, akár­ki biz­tat rá!


* Részlet a szerző Emlékezések (1914–1947) című emlékiratából, amely a közeljövőben jelenik meg a Művelődés kiadásában.



vissza a kiadáshoz
minden cikke
FŐLAPTEST rovat összes cikke

© Művelődés 2008