magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Orbán István: Ká­dár Ti­bor, a lá­zon­gó mes­ter


Elöl­já­ró­ban tisz­táz­nunk kell, hogy képzőművész ber­kek­ben há­rom sze­mély is vi­se­li-vi­sel­te ezt a ne­vet. Je­len írás id. Ká­dár Ti­bor­ról, az egy­ko­ri re­bel­lis pe­da­gó­gus­ról szól. Fia, ifj. Ká­dár Ti­bor szin­tén mű­vész, és rajz­ta­ná­ri pá­lyát vá­lasz­tott. Vé­gül, hogy az eset­le­ges to­váb­bi za­vart osz­las­suk, em­lí­te­nünk kell a mű­vész­vi­lág har­ma­dik azo­nos ne­vű képzőmű­vé­szét, Ká­dár F. Ti­bort is. Utób­bi­ak ket­ten Ko­lozs­vár­ról te­le­ped­tek át, és él­nek Ma­gya­ror­szá­gon.

Kö­zel fél év­szá­zad­dal ezelőtt, 1962 szep­tem­be­ré­ben döb­be­ne­tes hír ráz­ta meg a ha­zai mű­vész­vi­lá­got: Ká­dár Ti­bor festő, gra­fi­kus, a ko­lozs­vá­ri képző­mű­vé­szeti főiskola ta­ná­ra 43. élet­év­ében tra­gi­kus kö­rül­mé­nyek kö­zött el­hunyt. Ha­lá­lá­nak 10. év­for­du­ló­ján 113 mun­ká­já­ból nagy si­ke­rű ret­ros­pek­tív ki­ál­lí­tás nyílt a ko­lozs­vá­ri Szép­mű­vé­sze­ti Mú­ze­um­ban, ugyan­ak­kor egy­ko­ri ta­nít­vá­nyai a saj­tó ha­sáb­ja­in több me­leg han­gú mél­ta­tó ta­nul­mány­ban em­lé­kez­tek meg mun­kás­sá­gá­ról (Ve­ress Jó­zsef – ki­ál­lí­tá­si ka­ta­ló­gus, 1972, Kancsura Ist­ván – Ko­runk 1972/8, Ka­zin­czy Gá­bor – Utunk év­könyv, 1972 stb.) Hosszas csend után 1999 áp­ri­li­sá­ban a Ko­runk Ga­lé­ria ter­mé­ben 32 mun­ká­já­ból újabb em­lék­ki­ál­lí­tás­ra ke­rült sor.

De ki is volt Ká­dár Ti­bor? Sepsibükszádi ta­ní­tói csa­lád­ban szü­le­tett 1919. jú­ni­us 19-én. Ele­mi is­ko­lai ta­nul­má­nya­it Sep­si­szent­györ­gyön, a kol­lé­gi­u­mit Ma­­ros­vá­sár­he­lyen vég­zi. Ugyan­itt jár Ciupe Au­rél festőiskolájába, majd 1938–40 kö­zött a Bu­ka­res­ti Szép­­mű­vé­sze­ti Aka­dé­mia di­ák­jai kö­zött ta­lál­juk. Négy­évi bu­da­pes­ti főiskoláskodás után 1944-ben kap rajz­ta­ná­ri ok­le­ve­let, mellyel öt évet tanáros­ko­dik Csík­sze­re­dán, Gyergyószentmiklóson, Ma­ros­vá­sár­he­lyen, vé­gül 1949-ben a Ko­lozs­vá­ri Ma­gyar Mű­vé­sze­ti Főiskola meg­ala­ku­lá­sa­kor ki­ne­ve­zik a fes­té­sze­ti szak­ra, ahol ha­lá­lá­ig te­vé­keny­ke­dik. Köz­ben mun­ká­i­val részt vesz több bu­da­pes­ti kö­zös tár­la­ton, szá­mos ma­ros­vá­sár­he­lyi és ko­lozs­vá­ri tar­to­má­nyi fes­té­sze­ti és gra­fi­kai se­reg­szem­lén, de bu­ka­res­ti ál­la­mi képzőművészeti ki­ál­lí­tá­so­kon is ta­lál­ko­zunk ne­vé­vel. Mű­vé­sze­tét elemző írá­sok, mun­ká­i­ról rep­rók je­len­nek meg ko­ra­be­li la­pok­ban. Le­xi­ká­li­sán ez len­ne a szá­raz adat­sor életéről, mun­kás­sá­gá­ról; de pró­bál­junk mé­lyebb­re ha­tol­ni és fel­vil­lan­ta­ni a mű­vészt, az al­ko­tó em­bert, hogy mi­ért olyan fan­tasz­ti­kus a rö­vid mű­vész­pá­lya alatt szü­le­tett élet­mű.

Mun­kás­sá­gát az 1957-es év oszt­ja két nagy stí­lus­pe­ri­ó­dus­ra. Már kez­de­tek­kor ki­tű­nik zse­ni­á­lis rajz­kész­sé­ge, nagy­vo­na­lú gra­fi­ku­si te­het­sé­ge, ugyan­ak­kor útkereső, kísérletező ter­mé­sze­te. Vir­tu­ó­zan meg­raj­zolt port­réi (Poór Li­li, Szentimrei Jenő, Tom­pa Lász­ló, Ba­jor Andot, Ta­más Gás­pár, Ma­ro­si Pé­ter, Ta­kács Zol­tán, Osváth Zsu­zsa, Trenka Éva, Pal­kó At­ti­la, Pussi Já­nos, Jakobovits Mik­lós stb.) mel­lett szá­mos csend­élet, tájképkompozició szü­le­tik egye­lő­re még a ha­gyo­má­nyos re­a­lisz­ti­kus, né­ha na­tu­ra­lisz­ti­kus meg­fo­gal­ma­zás­ban, a legkülönbözőbb tech­ni­kák­ban (gra­fit, szén, pasz­tell, ak­va­rell, tem­pe­ra, gu­ache, olaj – sok­szor ezek ve­gyes al­kal­ma­zá­sá­val), ké­szít met­sze­te­ket, sőt szobrászkodik is. Egy­szó­val az ak­ko­ri mű­vész­ge­ne­rá­ci­ó­ra jellemző sok­ol­da­lú, szin­te re­ne­szánsz po­li­hisz­tor. Meg­szál­lot­tan gyűj­ti, ta­nul­má­nyoz­za a mű­vé­sze­ti tár­gya­kat, iko­no­kat, az an­tik kul­tú­rát, a pri­mi­tív né­pek mű­vé­sze­tét, min­dent amiből ta­nul­ni le­het.

Lob­ba­né­kony ter­mé­sze­te egy­re szű­kebb­nek ér­zi a ha­gyo­má­nyos al­ko­tói ke­re­te­ket, ki­tör­ni vá­gyik, s a las­san hoz­zánk is be­szi­vár­gó nyu­ga­ti avant­gárd mű­vé­sze­tet ma­gá­é­nak vall­ja, lel­kes szó­szó­ló­já­vá vá­lik. Még nem tud­hat­ja, hogy a sors már csak ke­vés időt osz­tott ki szá­má­ra, még­is rö­vid négy-öt év le­for­gá­sa alatt jut el olyan fel­is­me­ré­sek­hez, me­lyek tel­je­sen új irány­ba te­re­lik mű­vé­sze­tét. 1957–58-ban szin­te em­pa­ti­kus kí­sér­le­te­ket vé­gez, egyes ha­la­dó, avant­gárd mű­vé­szek bőrébe bú­jik, hogy meg­is­mer­je gon­dol­ko­dá­su­kat, kép­szer­kesz­té­si tech­ni­ká­ju­kat. Kom­po­zí­ci­ók so­rát ké­szí­ti el Pi­cas­so, Braque, Lég­ér, Cha­gall, Rouolt „után”(!) A nyo­ma­té­ko­sí­tás­ra azért van szük­ség, mert e mun­kák mind­má­ig má­so­la­tok­ként sze­re­pel­nek, jól­le­het ezek új, egyé­ni kom­po­zí­ci­ók, stí­lus- és szer­kesz­té­si ta­nul­má­nyok. Pél­dá­ul a Kom­po­zí­ció Lég­ér után ki­in­du­ló­pont­ja a nagy fran­cia festő Nő tü­kör­rel cí­mű is­mert vász­na. A kettőnek csak a bal felső sar­ka azo­nos. Ebből a le­má­solt sár­ga arcrészletből és né­hány kö­rü­löt­te lévő geo­met­ri­ai for­ma­sti­li­zá­lás­ból ki­in­dul­va épül fel egy új szer­ke­zet, be­tart­va a to­váb­bi­ak­ban is a szer­kesz­té­si, épí­té­si, for­mai és szín­struk­tú­rát, a rész­let tör­vény­sze­rű­sé­ge­it, szer­kesz­té­si lo­gi­ká­ját. Ká­dár­nál új kom­po­zí­ció szü­le­tik Lég­ér mo­do­rá­ban. Fel­gyor­sí­tott ütem­ben vo­nul­nak vé­gig mű­vé­sze­tén az exp­resszi­o­nis­ta, ku­bis­ta, konst­ruk­ti­vis­ta és egyéb irány­za­tok fel­is­me­ré­sei, tör­vény­sze­rű­sé­gei, és el­jut a tel­jes non­fi­gu­ra­tív abszt­ra­há­lá­sig, ahol a mű­vé­szi pro­duk­tum tel­je­sen új, füg­get­len, a ma­ga tör­vé­nyei sze­rint létező, meg­al­ko­tott tárgy (és te­szi mind­ezt az 1950-es évek­ben). Már nem a va­ló­ság vég­te­len imp­resszi­ó­it, szub­jek­tív lá­tás­mód­ját rög­zí­ti, ha­nem meg­szű­ri a külső jel­zé­se­ket, min­den fö­lös­le­ge­set el­hagy­va ma­xi­má­li­san egy­sze­rű­sít s az ér­te­lem mér­cé­jé­vel mind­ezt új­ra­fo­gal­maz­va, új jel­rend­szer­ben át­épít, új­ra­é­pít, ob­jek­tí­vebb ér­tel­met ad. Nem a fe­lü­le­ti be­nyo­má­sok, ref­le­xek ér­dek­lik, ha­nem a dol­gok, je­len­sé­gek mé­lyé­re ha­tol, azok tör­vény­sze­rű­sé­gé­ig, szer­ke­ze­ti fel­épí­té­sé­ig, lo­gi­ká­já­ig, le­bon­tá­sá­ig, majd új­ra­szer­kesz­té­sé­ig, belső di­na­mi­ká­juk fel­tá­rá­sá­ig, sok­szor a moz­gás áb­rá­zo­lá­sá­ig. A két­di­men­zi­ós sík­fe­lü­let tör­vény­sze­rű­sé­ge­i­nek ke­re­té­ben a plasz­ti­kai, il­let­ve gra­fi­kai meg­fo­gal­ma­zás, a szí­nek­kel és vo­na­lak­kal történő épít­ke­zés a ma­xi­má­lis­ra egy­sze­rű­sö­dik. A mi­ni­má­lis­ra csök­ken­tett hát­te­ret, a sí­kon szé­les ecset­vo­nás­ok­kal (sok­szor slepper-ecsettel és egy moz­du­lat­tal) el­he­lye­zett szín­szi­ge­te­ket, szin­te egy­vo­na­las gra­fi­kai vo­nal­há­ló kö­ti össze szer­ke­ze­ti egy­ség­be, kom­po­zí­ci­ós struk­tú­rá­ba. Nagy, de­ko­ra­tív szín­par­cel­lák fö­lé, kö­ré he­lyez erő­teljes fe­ke­te vagy fe­hér vonalkontűrt, az előbbit fes­ték­kel az utób­bit kar­co­lás­sal (az ecset mind­két vé­gét hasz­nál­ja). Fo­ko­za­to­san el­jut a szí­nek önál­ló­sá­gá­ig, op­ti­kai ha­tá­sok meg­te­rem­té­sé­ig, a har­mó­nia di­a­da­lá­ig. Mind­eze­ket bát­ran hir­de­ti főiskolai órá­in is. Valovics Lász­ló me­sél­te, hogy az in­té­ze­ti rajz­ta­nul­má­nyo­kon, mi­kor min­den­ki he­gyes­re fa­ra­gott ce­ru­zá­val pe­pe­csel­get­te, sa­tí­roz­gat­ta, pisz­mog­ta aka­dé­mis­ta raj­zát, Ká­dár így biz­ta­tott: „Húzd meg erősen, bát­ran azt a vo­na­lat!”

Az el­len­ál­lás hi­va­ta­los részről nem so­kat vá­rat ma­gá­ra. Míg első sza­ka­szá­ban mun­kái ott sze­re­pel­nek a leg­több tar­to­má­nyi, sőt ál­la­mi ki­ál­lí­tá­son (sok­szor 6–8–l0 al­ko­tás), pá­lyá­ja vé­ge fe­lé több­ször el­uta­sít­ják, ki­zsű­ri­zik, a főiskolán he­ves vi­ták­ba bo­nyo­ló­dik; vagy mi­u­tán el­ké­szí­ti a ko­lozs­vá­ri Köz­tár­sa­ság mo­zi fres­kó­ter­ve­it, a meg­ren­de­lést vissza­von­ják. Mind­ezek el­le­né­re nem volt meg­al­ku­vó, az aka­dé­mi­kus fel­fo­gás­sal vég­leg sza­kí­tott, s hir­det­te a meg­úju­lás szük­sé­ges­sé­gét, az új irány­za­tok ha­gyo­má­nya­ink­ba történő be­épí­té­sét. Az új­ba ve­tett hi­te, újí­tá­si vá­gya, ön­ki­fe­je­zé­si út­ke­re­sé­se, a va­ló­ság új­faj­ta lát­ta­tá­sa, jel­ké­pek te­rem­té­se, a néző fan­tá­zi­á­já­nak be­vo­ná­sa a to­vább­épí­tés­hez, mind­ezek bi­zo­nyít­ják, hogy előfutára és pró­fé­tá­ja volt, megérzője, megértője és művelője a for­ra­dal­ma­sí­tó új esz­mék­nek, ame­lyek­nek az ak­ko­ri ha­ta­lom ha­dat üzent, lá­zí­tó­nak, ret­rog­rád­nak, fel­for­ga­tó­nak bé­lye­gez­ve. Az 1950-es évek szo­ci­a­lis­ta re­a­lis­ta kör­nye­ze­té­ben Ká­dár Ti­bor­nak volt mer­sze át­néz­ni a vas­füg­göny­ön és a dekandens nyu­ga­ti mű­vé­sze­tek­ben ke­res­ni a követendő utat.

Kí­sér­le­te­i­ben s az új meg­al­ko­tá­sá­ban messzi­re ju­tott. „Kü­lön­le­ges ké­pes­sé­gek­kel meg­ál­dott mű­vész volt” – ír­ták ró­la. Az öt­ve­nes évek er­dé­lyi pik­tú­rá­já­ban rö­vid éle­te, de­rék­ba tört al­ko­tó­mun­kás­sá­ga üs­tö­kös­ként tűnt fel. Be­fe­je­zet­le­nül ma­radt örök­sé­ge ta­nít­vá­nya­i­ban to­vább élt, egy egész ge­ne­rá­ci­ó­ra gya­ko­rolt ha­tá­sa, út­mu­ta­tá­sa ma már vi­tat­ha­tat­lan egye­te­mes ér­té­ket kép­vi­sel.

Sze­mé­lye­sen nem is­mer­tem, ha­lá­la­kor alig kö­zép­is­ko­lás vol­tam, de mint min­den fi­a­tal, aki ma­gá­ban hor­doz­za lá­za­dó, re­bel­lis vol­tát, a meg­kö­ve­se­dett, túl­ha­la­dott ér­ték­ren­dek el­ve­té­sét s új utak, új ér­té­kek ke­re­sé­sét, if­jú ko­rom­ban én is szom­jaz­tam és meg­él­tem (a ma­gam mód­ján) a lá­zas hat­va­nas éve­ket. Aka­rat­la­nul is föl­me­rül ben­nem a kér­dés, va­jon ő ho­gyan re­a­gál­ta vol­na le a mű­vé­sze­ti vi­lág­cent­rum Pá­rizs­ból Ame­ri­ká­ba történő átrendeződését, az op- és pop-ar­tot, Jackson Pollockot, Andy Warholékat, a hip­pi-moz­gal­mat, a bluejeanses be­at nem­ze­dé­ket, a Beat­les Sár­ga ten­ger­alatt­já­ró­ját, Salinger Zabhegyezőjét... mind­azt a lá­za­dást, amit a hat­va­nas évek hoz­tak. Ezek előszelét az örök­if­jú Ká­dár Ti­bor már meg­érez­te, s ta­nít­vá­nya­it őszinte hit­tel és ba­rát­ság­gal fel­ké­szí­tet­te az új utak­ra.

Később, fe­le­sé­gem mel­lett a Balaskó mű­vész­csa­lád­ban gyak­ran fel­ele­ve­ní­tet­ték Ká­dár Ti­bor em­lé­két. Anyó­som­mal, az an­nak ide­jén ha­ja­don Osváth Zsu­zsá­val még egy ár­tat­lan idill­je is szövődött a ma­ros­vá­sár­he­lyi festőiskolában, s Ti­bor több­ször le­raj­zol­ta. Apó­som, Balaskó Nán­dor szob­rász­mű­vész, mint ba­rá­tot és egye­te­mi ta­nár­kol­lé­gát, meg­min­táz­ta port­ré­ját.

A Sé­ta­tér kö­ze­lé­ben fekvő csa­lá­di ott­hont nem­rég szá­mol­ta fel Ka­ti­ka, a mes­ter Né­me­tor­szág­ban élő le­á­nya, a csa­lád utol­só Ko­lozs­vá­ron élő tag­já­nak, édes­any­já­nak, Ká­dár Ol­ga tanárnőnek ha­lá­la­kor. Ka­ti­ka ez­után lá­to­ga­tott meg, ma­gá­val hoz­va édes­ap­ja több váz­lat­fü­zet­ét és igen ér­té­kes mű­vé­szet­tör­té­ne­ti do­ku­men­tu­mo­kat. Eze­ket for­gat­va ben­nem is em­lé­kek tör­tek fel. 1999 áp­ri­li­sá­ban, a már ré­gen ha­lott mes­ter szü­le­té­sé­nek 80. év­for­du­ló­ján, 22 éves csend után, em­lék­ki­ál­lí­tást ren­dez­tünk a csa­lád tá­mo­ga­tá­sá­val a Ko­runk Ga­lé­ri­á­ban. Ké­pe­i­nek egy ré­sze ek­kor a vá­ros mű­vé­sze­ti mú­ze­u­má­nak rak­tá­rá­ban pi­hent (és pi­hen ma is), né­hány da­rab csa­lá­di ott­ho­nok fa­la­it dí­szí­tet­te, a ha­gya­ték töb­bi ré­sze egy pad­lás­tér­ben po­ro­so­dott. Ez utób­bi­ak let­tek ki­ál­lít­va. Em­lék­szem egy a fal­nak tá­masz­tott hosszú és me­re­dek lét­rá­ra. Ezen kel­lett a pad­lás­ról le­egyen­sú­lyoz­ni a nagy­mé­re­tű, sú­lyos, üveg­gel fe­dett ké­pe­ket. Sa­ját au­tóm­mal szál­lí­tot­tam ott­ho­nom­ba a 32 mun­kát, majd egy hó­na­pot dol­goz­tam rend­be­té­tel­ükön. Le­tisz­tít­va, res­ta­u­rál­va, új­ra­rá­máz­va, szó­ró­la­pot-pla­ká­tot ké­szít­ve ál­lí­tot­tuk ki őket. Vé­gül köz­ve­tí­té­sem­mel a csa­lád biz­tos hely­re jut­tat­ta eze­ket megőrzésre az utó­kor szá­má­ra. 



vissza a kiadáshoz
minden cikke
GALÉRIA rovat összes cikke

© Művelődés 2008