Művelődés

A száz­húsz éve szü­le­tett és száz éve de­bü­tált, egy­ko­ron Modiglianinak ba­rát­já­vá, Pi­cas­só­nak és Tagorénak beszélgetőtársává vált Szuhanek Osz­kár vá­lo­ga­tott mun­kái no­vem­ber­ben a Te­mes­vá­ri Szép­mű­vé­sze­ti Mú­ze­um­ban vol­tak megtekinthetők. A ki­ál­lí­tás ku­rá­to­ra Miklósik Ilo­na mű­vé­szet­tör­té­nész volt.

Ta­nú­je­lek

Az ese­ményt megelőző hosszas és kimerítő szer­ve­zés da­cá­ra a kö­zel 50 al­ko­tást be­mu­ta­tó vá­lo­ga­tás saj­nos nem nyúj­tott tel­jes be­te­kin­tést az 1887-ben Ta­más­don (Temes me­gye) szü­le­tett Szuhanek Osz­kár mun­kás­sá­gá­ba, és kis­em­be­ri gyar­ló­sá­gok, fé­lel­mek mi­att nem tud­ta vé­gig­kí­sér­ni a mű­vész több mint fél év­szá­za­dos pá­lyá­ját. Ezen árny­ol­da­lak ab­ból fa­kad­tak, hogy a kép­író vász­na­i­nak, szén­raj­za­i­nak zö­me ha­zai s kül­föl­di ma­gán­gyűj­te­mé­nyek­ben ta­lál­ha­tó, a tu­laj­do­no­sok pe­dig vagy is­me­ret­le­nek, vagy le­he­tet­len ve­lük fel­ven­ni a kap­cso­la­tot, vagy nem ad­ják köl­csön mű­tár­gya­i­kat. Az ügy­in­té­zés buk­ta­tói s a rossz­má­jú fon­tos­ko­dók sze­ren­csé­re nem túl né­pes tá­bo­rá­nak se­rény­ke­dé­se el­le­né­re a ki­ál­lí­tás­ba be­ke­rült fest­mé­nyek, gra­fi­kák ki­vá­ló ta­nú­je­lei vol­tak an­nak, hogy a szür­re­a­liz­mus, konst­ruk­ti­viz­mus és a töb­bi mo­dern irány­zat csá­bí­tá­sá­nak el­len­áll­va a mes­ter mind­vé­gig fi­a­ta­los szel­lem­ben dol­go­zott. A jól is­mert mű­vek mel­lett a lá­to­ga­tók szá­mos új­ra fel­fe­de­zett, ed­dig in­tim kör­nye­zet­ben őrzött al­ko­tás­ra is rá­cso­dál­koz­hat­tak.

Szem­mel lát­ha­tó­an (egye­sek) ar­ra is, hogy a ré­gi te­mes­vá­ri­ak ál­tal ün­nep­ként meg­élt no­vem­be­ri dél­után­ra meg­je­lent egy szí­nes és fe­ke­te-fe­hér rep­ro­duk­ci­ók­kal gaz­da­gon il­luszt­rált ro­mán nyel­vű ka­ta­ló­gus, amely ugyan nem men­tes az el­írá­sok­tól meg a nyom­dai, kor­rek­tú­rai ba­kik­tól, de ren­del­ke­zik egy al­bum vé­gi an­gol ki­vo­nat­tal.

Han­gu­la­tok

Szuhanek Osz­kár több szem­pont­ból is kü­lön­le­ges szín­fol­tot kép­vi­selt a múlt szá­za­di ha­zai sze­mé­lyi­sé­gek pa­let­tá­ján. No­ha szak­mai el­is­me­ré­sek övez­ték, és kül­föl­di sze­rep­vál­la­lá­sai, je­le­né­sei al­kal­má­val szá­mos mél­ta­tás­ban ré­sze­sült, nem állt be a tömegtermelők fu­tó­sza­lag­ja mö­gé. Bra­vúr­ja is eb­ben rej­lik: a min­den­na­pi élet apró-cseprő epi­zód­ja­i­nak meglehetősen sta­ti­kus tab­ló­ját pá­rat­lan hig­gadt­ság­gal, lé­lek­ta­ni ár­nyalt­ság­gal áb­rá­zol­ta, ke­ze alatt még a mar­kán­sabb vagy el­mo­só­dot­tabb vo­nás­sal jel­lem­zett mo­del­lek is tel­jes em­be­rek­ké ke­re­ked­tek. Fes­té­sze­te pil­la­nat­ról pil­la­nat­ra hi­te­les, rajz­tu­dá­sa vir­tu­óz, ám félő, hogy foly­tat­va e sort ha­mar ki­fogy­nák a jelzőkből, ön­is­mét­lés­be té­ved­nék.

Me­leg­sé­get árasz­tó de­ko­ra­tív stí­lu­sát, amely a nagy­vá­ro­si élet moz­gal­mas­sá­gát, va­la­mint az ak­ko­ri­ban di­va­tos me­di­ter­rán fürdőhelyek han­gu­la­tát egy­aránt köz­ve­tí­ti, rész­ben az első vi­lág­há­bo­rú ka­tar­zi­sá­nak és a hú­szas évek exp­resszív fes­té­sze­té­nek a ha­tá­sá­ra ala­kí­tot­ta ki. Mert Szuhanek Osz­kár mun­kái leg­in­kább könnyed­sé­gük­kel, gör­dü­lé­keny­sé­gük­kel lep­nek meg, ki­fe­je­zés­mód­ja ide­gen a gör­csös formakereséstől. Nyel­ve­ze­té­nek nin­csen olyan ele­me, amely ne haj­la­na kö­vet­ke­ze­te­sen, ma­gá­tól értető­dően a len­dü­le­te­sen, élvezhetően előadott cse­lek­mény­hez, a kon­tex­tu­sá­ból ki­ra­ga­dott pil­la­nat­hoz. Az ő ese­té­ben nin­csen szük­ség va­rázs­gömb­re ah­hoz, hogy je­le­ne­te­i­nek szereplői, moz­za­na­tai meg­idéz­tes­se­nek. Ér­de­kes még gon­do­la­ti han­golt­sá­ga, hisz ké­pe­in sze­ret­ni va­ló tár­sa­ság gyűlt össze, jó­mó­dú­ak és ke­vés­bé jó­mó­dú­ak, a tár­sa­da­lom­ba be­il­lesz­ke­det­tek és az em­be­ri együtt­élés nor­má­it zsigerből fel­rú­gó pol­gá­rok.

Uni­ver­zum

A hoz­zá ha­son­ló ér­zel­mű képzőművészektől el­kü­lö­nül­ve Szuhanek Osz­kár nem vá­lasz­tot­ta sem a tör­té­ne­ti, sem az életképfestő hi­va­tást. Mű­vé­sze­té­nek fő té­má­ja a szű­kebb csa­lá­di s ba­rá­ti kör­nye­zet, a lak­he­lye­it körülvevő par­kok, fo­lyók, dom­bok, a sze­líd, üde táj­tól nyert if­jú­ko­ri él­mé­nyek, a vá­ros, amely­ben élt, mun­kál­ko­dott, a po­lisz ódon épü­le­tei, belső ud­va­rai. Képzelőerejét, al­ko­tó ked­vét a ter­mé­szet csend­jé­nek áhí­ta­tos, bensőséges mű­vé­szi át­élé­se in­dí­tot­ta meg leg­in­kább. Élet­mű­ve így alap­já­ban vé­ve táj­mű­vé­szet, re­a­liz­mu­sa azon­ban más­faj­ta, mint nagy kor­tár­sa­ié: a ter­mé­szet­ben nem a tra­gi­kus el­lent­mon­dás­ok szim­bo­li­kus, eset­leg va­ló­sá­gos ki­fe­je­zé­sét ku­tat­ta, nem ke­re­sett ben­ne vi­gaszt és fel­ol­dó­dást, ha­nem ő tény­leg ké­pes volt a gyönyörökről, a har­mó­ni­á­ról be­szél­ni. Ecset­je nyo­mán a bű­nös uni­ver­zum pa­ra­di­cso­mi tisz­ta­sá­gát nyer­te vissza, és bol­dog­sá­gos, költői va­ló­ság­gá ne­me­se­dett. Egy olyan kor­ban tör­tént mind­ez, amely­ben sok írónk és al­ko­tónk meg­ha­son­lott ön­ma­gá­val, las­san­ként el­hall­ga­tott, kre­a­tív ere­je felőrlődött.

Szuhanek Osz­kár mű­vé­sze­te egy olyan festői vi­lág meg­va­ló­sí­tá­sa te­hát, amely kö­zel áll a va­ló­ság­hoz, ab­ból táp­lál­ko­zik, a szép­ség és a sza­bad­ság je­gye­it vi­se­li ma­gán, bá­jos és kel­le­mes, han­gu­la­tát a hu­má­num for­mál­ja, ural­ko­dó prin­cí­pi­u­ma pe­dig az élet fel­pör­ge­tett vi­dám­sá­ga.

Ön­azo­nos­ság

A so­kat ígérő fran­cia főváros szá­má­ra nem a gyors si­ker, a mű­vé­szet út­ján va­ló meg­gaz­da­go­dás csá­bí­tó szi­ge­te volt, ha­nem az a re­mény­te­li föld­nyelv, ahol levetkőztethette az ott­ho­ni kö­tött­sé­ge­ket, és be­le­kós­tol­ha­tott a bo­hém­vi­lág könnyel­mű, fesz­te­len élet­mód­já­ba. De mi­vel utób­bit ne­vel­te­té­se kö­vet­kez­té­ben nem tar­tot­ta illendőnek, ha­nem val­lot­ta in­kább ha­szon­ta­lan­nak, a kon­ven­ci­ók­tól el­sza­kad­ni, ve­lük vi­tá­ba száll­ni pe­dig nem kí­vánt, úgy ha­tá­ro­zott, egyé­ni hang­ján fog meg­szó­lal­ni. A fejlődés az ő irány­mu­ta­tó mű­ve­it iga­zol­ta.

Pá­rizs­ban több évig tar­tóz­ko­dott, ám ezen esztendők kar­ri­er­jé­ben ab­szo­lút egye­nes vo­na­lú­ak: cél­tu­da­tos, kö­vet­ke­ze­tes ön­ne­ve­lés­sel tel­tek el. Az eb­ben a kor­szak­ban fo­gant fest­mé­nyei mél­tó ered­mé­nyei ott­lét­ének. Ál­ta­lá­nos­ság­ban ér­vé­nyes rá, hogy bár kép­zé­sé­ben ran­gos mes­te­rek, így Balló Ede, He­ge­dűs Lász­ló, Ferenczy Kár­oly, Jean-Paul Laurens vet­tek részt, pél­da­ké­pei nem iga­zán be­fo­lyá­sol­ták, sőt, sa­já­tos, ar­tisz­ti­kus áb­rá­zo­lás­mód­ja, vá­lasz­té­kos ko­lo­rit­ja, a meg­hitt han­gu­la­tok tol­má­cso­lá­sá­ra s a festői, ter­mé­sze­tes ha­tá­sok­ra va­ló kész­sé­ge, tö­rek­vé­se már bu­da­pes­ti ta­nu­ló­éve­i­ben ki­bon­ta­ko­zott. A maj­mo­lás nem volt ke­nye­re, mestereitől csu­pán a tech­ni­ká­ra, a kom­po­ná­lás mi­ben­lé­té­re, mi­lyen­sé­gé­re vo­nat­ko­zó éssze­rű út­mu­ta­tá­so­kat fo­ga­dott el. E gya­kor­la­tá­nak ékes bi­zo­nyí­té­kai a csa­lád­já­nak tag­ja­i­ról fes­tett arc­ké­pek, ame­lyek­nek min­de­ni­ke a re­a­lis­ta fel­fo­gás meg­ka­pó szép­sé­gű ered­mé­nye. Nagy gon­dot for­dí­tott a rajz­ra, ka­rak­te­re­i­nek plasz­ti­kus for­mát adott. Bár be­ha­tó lé­lek­áb­rá­zo­lás­ra nem gon­dol­ha­tott, a ru­hák szí­nei, az ala­kok tar­tá­sa és arc­vo­ná­sai bőven ára­dó lí­rai ér­zel­me­ket kö­zöl­nek.

Ki­vá­ló­vá te­szi még, hogy a leg­hét­köz­na­pibb táj leg­hét­köz­na­pibb rész­le­te­i­ben is fel­fe­dez­te a nagy­sze­rűt, a költői szép­sé­gűt, a festői mo­tí­vum­nak va­lót. Ké­pe­in a fi­gu­rák (ha van­nak) a ter­mé­szet­tel egy­azon lég­kör­ben, egyet­len ak­kord­ban kap­cso­lód­nak össze: a gyen­gé­den meg­fes­tett fák, dom­bok, he­gyek az em­be­ri tar­tal­mak, ke­dély­ál­la­pot­ok nagy­sze­rű vissz­hang­já­vá vál­nak. Em­ber és natúra így ná­la nem­csak han­gu­la­ti­lag, ha­nem a jel­ké­pek jelentőségét illetően is egyet je­lent: Is­ten te­remt­mé­nyei nem csu­pán színt hor­do­zó tényezők. 

Szuhanek Osz­kár mun­ká­it per­sze nem csu­pán fel­fo­gá­sá­nak egy­ön­te­tű­sé­ge, szín­gaz­dag­sá­ga te­szi rend­kí­vü­li ér­ték­ké, ha­nem az at­mosz­fe­ri­kus meg­je­le­ní­tés mo­dern­sé­ge is. A fény fel­fo­ko­zott in­ten­zi­tá­sa s a ké­pek ko­lo­rit­já­ban, né­hol pá­rás tó­nu­sá­ban va­ló döntő je­len­lé­te őt a fran­cia imp­resszi­o­nis­ták ro­ko­ná­vá te­szi. S bár egyes meg­ol­dá­sa­it néz­ve kö­zel azo­nos ve­lük, fes­té­sze­te nem tekinthető tel­jes mér­ték­ben imp­resszi­o­nis­tá­nak, mi­vel a ha­son­ló­sá­got mu­ta­tó vo­ná­sok mel­lett a két cso­port­ba (az övé­be és a fran­ci­á­ké­ba) osz­tott mű­al­ko­tá­so­kat alapvető vo­ná­sok, mű­vi fo­gá­sok kü­lön­böz­te­tik meg egy­más­tól.

Min­den­eset­re Szuhanek opuszai va­ló­sá­gos szín­váz­lat­ok, ame­lye­ken fes­tés­mód­já­nak bá­mu­la­tos biz­ton­sá­ga, szín­adá­sá­nak tisz­tán csengő, új­sze­rű össz­hang­ja s a fe­lü­le­tek ki­kép­zé­sé­nek vá­lasz­té­kos­sá­ga figyelhető meg. Mű­vé­sze­té­ben az élet cso­dá­it szí­vó­san igenlő fi­a­ta­los op­ti­miz­mus, a lét ün­ne­pé­lyes köl­té­sze­te, a fel­sza­ba­dult­ság és a lé­lek bé­ké­je nyil­vá­nul meg.

Ele­gan­cia

Te­mes­vár­ra va­ló vissza­té­ré­se­kor, de főként a má­so­dik vi­lág­há­bo­rú utá­ni vál­sá­gos hó­na­pok­ban szin­te min­dent elölről kel­lett kez­de­nie. A ke­re­sés, a nél­kü­lö­zés kor­sza­ka volt ez szá­má­ra. El kel­lett tel­nie egy kis időnek, amíg vég­re len­dü­let­tel, a meg­va­ló­su­lás, ki­tel­je­se­dés bi­zal­má­val tel­ve ru­gasz­kod­ha­tott ne­ki az évek óta ma­gá­ban ér­lelt té­mák meg­fes­té­sé­nek.

Szuhanek Osz­kár ha­za­tér­ve is, a kom­mu­niz­mus­ban is tényekről be­szélt, az igaz­ság ki­mon­dá­sa pe­dig tu­dá­sá­nak megfelelően mó­do­sult, egy­sze­rű­sö­dött, nagyszerűsödött. Ez az is­ten­ál­dot­ta te­het­ség, a ve­le va­ló sá­fár­ko­dás volt a fel­té­te­le si­ke­re­i­nek, pá­ri­zsi el­is­mert­sé­gé­nek.

Fauve-nak len­ni itt nem le­he­tett, ezért meg kel­lett ta­lál­ni a to­vább­lé­pés, túl­élés op­ti­má­lis for­má­it. És ő meg­ta­lál­ta: olyan igénnyel fes­tet­te, raj­zol­ta meg min­de­nik ké­pét, mint­ha az len­ne az utol­só, leg­alább­is a tö­ké­le­tes­ség­re törő esz­mény kí­sér­té­sé­ben. És bár a mun­kák annyi­ra ma­gas iz­zá­sú­ak, hogy bár­me­lyik­kel új­ra kezd­het­te vol­na a ki­fe­je­zést, nem tekinthetők egy­azon egy­ség széteső da­rab­ja­i­nak. A fel­fo­gás­mód ter­mé­sze­te­sen azo­nos ben­nük, ami­ként az a haj­lam és el­tö­kélt­ség is, amely a va­ló­ság rep­ro­du­ká­lá­sa he­lyett az ön­el­vű vizualitás meg­te­rem­té­se fe­lé te­rel­te. Ezek em­lí­té­sé­vel azon­ban még nem zár­ha­tó le a szám­ba vé­tel. Mű­vé­sze­té­nek haj­lé­kony­sá­ga, vál­to­za­tos­sá­ga so­sem je­len­tett áll­ha­tat­lan­sá­got, bi­zony­ta­lan­sá­got, nem vont ma­ga után lát­vá­nyos irány­vál­tást, és élet­mű­vé­nek a har­mó­ni­á­ját sem tör­te meg. Ez a kö­vet­ke­ze­tes­ség, egyen­sú­lyo­zás tet­te őt a 20. szá­za­di bán­sá­gi képzőművészet ki­ma­gas­ló mes­te­ré­vé.

A festői mó­dik­tól ko­rán el­lök­te ma­gát, hogy már húsz éve­sen, fi­zi­o­ló­gi­ai ár­tat­lan­sá­gá­ban, ma­ku­lát­lan elképzeléseitől ve­zet­ve ki­for­rott mű­ve­ket al­kos­son. A múlt szá­zad első ne­gye­dé­ben szug­gesz­tív port­rék, ak­tok és vá­ros­ké­pek ke­rül­tek ki az ecset­je alól: ezek min­de­ni­ké­ben már ben­ne volt a rá­ta­lá­lás pezsdítő, szin­te a szemlélőt is felperzselő él­ve­ze­te. Pél­dá­ul a Pont-Neuf-öt, a Szaj­nát és a Notre Dame-ot il­luszt­rá­lók, mert te­lí­tett szí­ne­i­nek vi­lá­gí­tó fo­ko­za­ta­i­val már ek­kor ké­pes volt egy­sé­ges ké­pi tex­tú­rát te­rem­te­ni. Tech­ni­ká­já­nak könnyed­sé­ge, amely az ecset moz­ga­tá­sá­nak hol kal­lig­ra­fi­kus fut­ta­tá­sá­ban, hol pár­hu­za­mos vo­ná­sok hal­mo­zá­sá­ban vagy a szí­nek fol­tok­ká la­pí­tá­sá­ban ér­vé­nye­sült, már ki­ér­lelt, spon­tán, a lé­leg­zet­vé­tel rit­mu­sá­nak ere­de­ti­sé­gé­vel ha­tó festői me­tó­dus­ra vall. Szin­te hi­he­tet­len, hogy nagy­be­csű al­ko­tá­sai kö­zül töb­bet is egé­szen fi­a­ta­lon vég­le­ge­sí­tett, ám az érett­ség leg­ma­ga­sabb fo­kán áll­va.

Port­réi egy­sze­rű­en ele­gán­sak, mes­ter­ké­let­le­nek. E meg­ál­la­pí­tás akt­ja­i­ra is jellemző, ame­lyek­nek tér­ben va­ló el­he­lye­zé­se, ana­tó­mi­á­ja nem pusz­tán op­ti­kai tör­vény­sze­rű­sé­gek­nek, raj­tuk ke­resz­tül pe­dig egy belső hi­te­les­ség­nek fe­lel meg, ha­nem va­la­mi­fé­le szép­ség­ide­ál­nak, a ha­gyo­má­nyos ér­te­lem­ben vett esz­té­ti­kus­ság­nak. Eb­ben a meg­fe­le­lés­ben ben­ne van a pá­ri­zsi fauve-ok, a bu­da­pes­ti imp­resszi­o­nis­ták és a né­met exp­resszi­o­nis­ták tér­ér­tel­me­zé­se, de jó adag szu­ve­re­ni­tás­sal, hisz mun­ká­i­nak e sok­fé­le ha­tás egyé­ni za­ma­tot adott. Szuhanek nem tor­zít, nem ka­ri­kí­roz, me­zí­te­len testjei ke­cse­sek, raj­za­it nem jel­lem­zi a la­za áttetszőség, fest­mé­nye­it a tar­ka­bar­ka fol­tok káp­rá­za­ta. Több­nyi­re át­la­gos­nak minősíthető ré­teg­ben rak­ja fel a fes­té­ket, al­ko­tói in­ven­ci­ó­ja pe­dig nem me­rész­ke­dik el odá­ig, hogy túl­zá­sok­ba ra­gad­ja, s egy adott pon­ton mun­ká­it fur­csá­vá, meghökkentővé te­gye.

Élet­te­li­ség

Belemerítkezése a gra­fi­kák uni­ver­zu­má­ba épp­úgy gya­kor­la­ti, mint el­mé­le­ti, rá­adá­sul sem­mi­képp sem eset­le­ges kitérő, el­vég­re sze­mé­lyé­ben egy in­tel­lek­tu­á­li­san is elmélyedő, ol­va­sott, a fran­cia enciklopedisták esz­mé­it már fi­a­ta­lon ma­gá­ba szí­vó al­ko­tó­sze­mé­lyi­ség mu­tat­ko­zott meg. A 20-as, 30-as évek­ben az akt­áb­rá­zo­lás amúgy is a fa­vo­ri­zált té­mák kö­zé tar­to­zott, és be­le­si­mult a ra­di­ká­lis festők érdeklődési kö­ré­be. Matisse nyo­má­ba lép­ve kor­tár­sai még ak­tos cso­port­ké­pek­kel is meg­pró­bál­koz­tak (a kí­sér­le­te­zés­nél több­re azon­ban nem ju­tot­tak e té­ren). ő vi­szont az­zal, hogy a gra­fi­kai prob­lé­mák gyúj­tó­pont­já­vá tet­te, tény­leg ki­emel­ke­dett a raj­zo­ló tömegből. Akt­ké­pei önál­ló­sult vi­zu­á­lis vi­lá­gok, ame­lyek­ben az élet szubsz­tan­ci­á­ját megtestesítő höl­gyek­ben és az őket kiegészítő fér­fi­ak­ban mint­ha a koz­mosz ener­gi­ái ke­rin­ge­né­nek.

A ru­hát­la­nul pó­zo­lók ga­lé­ri­á­ját szé­pen ki­egé­szí­tik későbbi port­réi az elbűvölő feleségről, a szó­fo­ga­dó le­ány­ról, a felelősségteljes fi­ú­ról, a csá­bos mú­zsák­ról, a megértő ba­rá­tok­ról és ön­ma­gá­ról. E fo­tó­sze­rű fest­mé­nyei tel­je­sen be­töl­tik a képmezőt, és olyan­fé­le szí­vé­lyes jel­lem­áb­rá­zo­lás­sá vál­nak, hogy ál­ta­luk a meg­je­le­ní­tett lény tes­ti tu­laj­don­sá­gai, lel­ki rez­dü­lé­sei is kivetítődnek a vá­szon­ra.

Az ösz­tö­nös­ség­nek, az élet­te­li­ség fel­szik­ráz­ta­tá­sá­nak Szuhanek Osz­kár a hoz­zá leg­kö­ze­lebb ál­ló ro­ko­nok, hely­szí­nek meg­fes­té­se­kor en­ge­di át ma­gát tel­jes fel­sza­ba­dult­ság­ban. Friss szí­nei ilyen­kor erő­tel­jesen ra­gyog­nak fel a fla­mand fo­gan­ta­tá­sú, ko­moly­sá­got, bensőségességet su­gal­ló ho­mo­gén hát­tér előtt, a test tér­be­li meg­for­má­lá­sa s a mo­dellt kö­rül­ve­vő táj azon­ban egy­sze­rű­en hi­ány­zik a kom­po­zí­ci­ó­ból (amely emi­att nem is nevezhető kom­po­zí­ci­ó­nak). Ha a kör­vo­na­lak nem in­di­vi­du­a­li­zál­nák a for­má­kat, mun­kái ak­kor sem ve­szí­te­né­nek so­kat va­lós értékükből.

Port­ré

Mi­vel a mű­vé­szi ki­tel­je­se­dés fo­ko­za­ta­i­nak fel­vá­zo­lá­sa­kor több­nyi­re év­szám­ok kö­zött csa­pong­va ha­lad­tam e zá­ró­fe­je­zet fe­lé, Szuhanek Osz­kár ed­dig kis­sé nél­kü­lö­zött élet­raj­zi ada­ta­it ez­út­tal sze­dem kro­no­lo­gi­kus rend­be, nem mellőzve azon­ban a meg­ér­tést, be­fo­ga­dást segítő, ezért szin­te kötelező rö­vid elem­zé­se­ket. Ér­de­mes ugyan­is eltűnődni azon, hogy a kor vezető al­ko­tó­i­nak és író­i­nak tár­sa­sá­gá­ból, Ama­deo Modogliani, Fernand Léger, Alfred Wiegmann, Charles de Tholey, Anatole France, Rabin­d­ranath Tagore s Max Jacob köreiből az első vi­lág­há­bo­rút követő nagy te­rü­let­ren­de­zé­sek, és az ebből fa­ka­dó fe­jet­len­sé­gek, ku­sza­sá­gok el­le­né­re Szuhanek a mű­vé­sze­ti élet te­rén ak­kor még elég­gé hang­súly­ta­lan Te­mes­vá­ron te­le­pe­dett le.

„Pusz­tai rejtőzködése” kar­ri­er­jét ér­dem­ben még­sem érin­tet­te: el­ha­tá­ro­zá­sai mel­lett ki­tar­tó, kö­vet­ke­ze­tes em­ber lé­vén ugyan­is nem en­ged­te meg, hogy a 20. szá­za­di Kár­pát-me­den­cei for­du­lat és a ve­le já­ró me­ta­mor­fó­zis ne­ga­tí­van érint­se. Új lak­he­lyén ha­mar tár­sak­ra lelt. Első ne­ki­fu­tás­ra a pá­ri­zsi Julian Aka­dé­mi­án ta­nult Ferenczy Jó­zsef­fel, va­la­mint Krausz Al­bert­tel össze­fog­va a Kan­dia cso­ko­lá­dé­gyár egyik csar­no­ká­ban ál­lí­tot­ta ki mun­ká­it. Azért egy ipa­ri han­gár­ban, mert a Béga-parti kis Bécs­ben hí­ján vol­tak az en­nél szak­ma­i­lag op­ti­má­li­sabb lehető­sé­gek­nek. Szék­hely­gond­ja­i­kon saj­nos a kez­de­mé­nye­zé­sé­re meg­ala­kult bán­sá­gi képzőművészeti szö­vet­ség sem könnyí­tett, hisz ga­lé­ria a Bán­ság fővárosában ez­után sem lé­te­sült. A so­ron következő együt­tes tár­la­tu­kat a bel­vá­ro­si Lloyd-palota dísz­ter­mé­ben nyi­tot­ták meg a te­mes­vá­ri pik­to­rok. Az ese­mé­nyen Szuhanek Osz­kár a Ve­len­cé­ben és Né­me­tor­szág­ban ké­szült ké­pe­it ál­lí­tot­ta ki.

Ün­ne­pel­tünk egyéb­iránt nagy uta­zó volt, a te­rep­mun­ka, a plain-air fes­té­szet lel­kes hí­ve. A bu­da­pes­ti Ma­gyar Képzőművészeti Főiskolára, Balló Ede osz­tá­lyá­ba, s He­ge­dűs Lász­ló párt­fo­gá­sá­ba 1906-ban, Te­mes­vár pol­gár­mes­te­ri hi­va­ta­lá­nak az ösz­tön­dí­já­val ke­rült. Ebből a kor­szak­ból va­lók az aka­dé­mi­ai stí­lus­ban ké­szült szén­raj­zai. Ki­vé­te­les adott­sá­ga­i­ra azon­ban már gim­na­zis­ta ko­rá­ban fel­fi­gyel­tek a ta­ná­rai: nem csu­pán a rajz­órá­kon re­me­kelt, ha­nem a nyel­ve­ket is feltűnő gyor­sa­ság­gal sa­já­tí­tot­ta el. A ma­gyar mel­lett anya­nyel­vi szin­ten be­szél­te a né­me­tet, a ro­mánt, a fran­ci­át, de tu­dott ola­szul is. An­go­lul né­hány ba­rát­ja ked­vé­ért ta­nult meg, spa­nyo­lul pe­dig idős ko­rá­ban, csu­pán azért, hogy ere­de­ti­ben ol­vas­has­sa Cer­van­tes mű­ve­it. Amúgy va­ló­ság­gal fal­ta a köny­ve­ket, főleg a fran­cia ra­ci­o­na­lis­ták el­ve­it hirdetőket (Vol­taire volt az egyik ked­ven­ce), és ez lé­nye­ge­sen meg­ha­tá­roz­ta egyé­ni­sé­gét. Em­ber­tár­sa­i­hoz jó­hi­sze­mű kí­ván­csi­ság­gal kö­ze­le­dett, portréfestővé el­hi­va­tott­ság­ból vált, és azt val­lot­ta, hogy a vi­lág egy cso­dá­la­tos te­remt­mény.

Budapestről Pá­rizs­ba ve­ze­tett az út­ja, a Julian Aka­dé­mi­á­ra. Bőven termő, si­ke­res kor­sza­ka volt ez Szuhanek Osz­kár­nak, hisz négy év di­á­kos­ko­dás után már sza­bad­úszó­ként bé­rel­he­tett ma­gá­nak mű­helyt a fran­cia fővárosban, az­tán Ve­len­cé­ben és Fi­ren­zé­ben te­het­te meg ugyan­ezt. Be­jár­ta Ola­szor­szá­got, a föld­kö­zi-ten­ge­ri szi­ge­te­ket, el­ju­tott Lí­bi­á­ba, Tu­­né­zi­á­ba, Dal­má­ci­á­ba. 1912-ben be­irat­ko­zott a ró­mai Me­di­ci Aka­dé­mi­á­ra, és tag­ja lett a he­lyi né­met festők szö­vet­sé­gé­nek. Ezen ci­vil szer­ve­zet össze­jö­ve­te­le­in is­mer­te meg egyik mú­zsá­ját, Meta Hilpert festőnőt. Ih­le­tet adó höl­gyet mel­les­leg nem volt ne­héz ta­lál­nia: rossz nyel­vek sze­rint nem­csak a nők imád­ták őt, ő is imád­ta a nőket. Még­is, 1927-ben egész élet­re szó­ló há­zas­sá­got kö­tött a gyö­nyö­rű Irene Fischl­lel, akitől két gyer­me­ke szü­le­tett: György és Yvonne.

A 30-as évek­ben meg­élén­kült te­mes­vá­ri mű­vé­sze­ti élet­ben Aurel Ciupe, Andreas és Franz Ferch, Ion Isac, Ro­mul Ladea, Corneliu Liuba, Iulius Pod­lipny, Bottlik Ti­bor, Gallas Fer­di­nánd, Kristóf-Krausz Al­bert, Lenhardt Emil, Var­ga Al­bert mel­lett ta­lál­juk, akár azt is ál­lít­hat­nánk: köz­pon­ti fi­gu­ra­ként, össze­fo­gó ka­pocs­ként. Ren­ge­teg egyé­ni és cso­por­tos ki­ál­lí­tá­son vesz részt, egye­bek mel­lett a bu­da­pes­ti és bán­sá­gi sza­lo­no­kon. Édes­ap­ja ha­lá­la, a csa­lád te­mes­vá­ri, Fröbel (volt Resica, ma Iuliu Maniu) ut­cai üveg­ke­res­ke­dé­sé­nek be­zá­rá­sa azon­ban vá­rat­lan és át­hi­dal­ha­tat­lan anya­gi ne­héz­sé­ge­ket gör­dí­tett elé­be.

Te­mes­vá­ri mű­he­lyét rö­vid bu­ka­res­ti kitérő után ren­dez­te be, a Ma­gyar Hi­tel Bank tor­nyá­ban, a Jenő her­ceg té­ren (ma Sza­bad­ság). Majd a Szö­rény­ség­ben, Temesfőn, Ferencfalván, Boksánbányán, Szászka­bá­nyán fes­tett, mert úgy érez­te, táj­kép­fes­tés­kor je­len kell len­nie a ter­mé­szet­ben, em­lé­ke­i­re nem ha­gyat­koz­hat.

Újabb po­fo­nok a kom­mu­niz­mus­ban ér­ték: mi­vel a rend­szer meg­foj­tot­ta ad­di­gi leg­fon­to­sabb megrendelő ré­te­gét, a pol­gár­sá­got, annyi­ra le­sze­gé­nye­dett, hogy tal­pon ma­ra­dá­sá­ért ismerőseire szo­rult. Bi­zal­ma­sa­i­nak tá­mo­ga­tá­sát él­vez­ve egy ide­ig vissza­vo­nul­tan, Temesszékáson dol­go­zott. Eb­ben az időszakban ké­szí­ti el Arday Ala­dár nagy­vá­ra­di re­for­má­tus püs­pök kép­má­sát.

1972 má­ju­sá­ban tá­vo­zott az élők so­rá­ból. Arc­vo­ná­sa­it ma már csak Gallas Fer­di­nánd bronz mell­szob­ra, Kóra-Korber Nán­dor ka­ri­ka­tú­rá­ja s Var­ga Al­bert mun­ká­ja őrzi ma­te­ri­á­li­san Te­mes­vá­ron, no meg azok a hely­be­li­ek, akik­nek még volt al­kal­muk lát­ni őt mun­ka köz­ben a vá­ros ut­cá­in, te­re­in, ré­gi vá­gá­sú, vér­be­li festőként, so­kat lá­tott, so­kat meg­élt festőállványa mö­gül kö­szönt­ve tisz­te­let­tel­jes mo­sollyal ked­ves ismerőseit, a vá­rost.

Így, ennyi­re nyil­vá­no­san, ennyi­re nyil­ván­va­ló el­hi­­va­tott­ság­ból szü­let­tek meg sze­re­tet­tel te­li, sze­ret­ni­­va­ló ké­pei, ame­lyek lel­ki­sé­gük ál­tal annyi­ra kon­cent­rált ere­jű­ek, hogy va­ló­ság­gal be­le­ég­nek a né­ző­be.