Művelődés

Frissen megszerzett orvosi oklevéllel a zsebemben meg kellett értenem, hogy Nagyváradon nem maradhatok, szakvizsgára csak három év után jelentkezhetem, kénytelen voltam elfogadni egy körzeti orvosi állást Hollódon. Így aztán búcsút vettem a Pece-parti Párizstól, és lelombozódva 1958 második felében félnormás fizetéssel, de egésznormás munkaidőben dolgoztam a Belényeshez közeli faluban fél évig.

Dull József volt az előttem ott szolgált vasúti orvos, de ő már sikeresen versenyvizsgázott és a nagyváradi ortopédiai és traumatológiai kórházba került. Beiktatásomhoz elkísért a venterei születésű Ioan Creţu, aki a nagyváradi vasúti kórház igazgatója volt, így az én főnököm lett.

Vonattal mentünk. A főnököm beült az első osztályú vagonba, én a másodosztályúba, így beszélgetésre nem került sor, amit pedig annyira óhajtottam volna. Estére értünk Hollódra 1958. október 25-én, és még aznap át kellett vennem az orvosi rendelőt, teljes felszereléssel és a házi patikával Florica nővértől, mivel Dull doktor távozása után csak neki adhatta át. Láttam, hogy az új igazgatómnak sem türelme, sem kedve nem volt az átvételnél asszisztálni, hiszen nem az én semmiségemért kísért el, hanem a másnapi vadászat kedvéért jött. Én csak ürügy voltam arra, hogy igazoltan jöhessen Hollódra, azaz Venterére, az ő szülőfalujába.

A gyógyszerszekrénnyel kezdtük. Sorra vettük a számtalan orvosságot, csupasz kézzel számolgattuk a tablettákat, a gumikesztyű akkoriban nemcsak drága portéka volt, de többnyire hiánycikk is. Mire a gyógyszerek átadásánál a dilaudenig (morfin készítmény) jutottunk, elvették a villanyáramot. Az igazgatóm erre, láthatóan örömmel felállt és átadott az állomásfőnöknek, aki továbbított az állomásszolgának, hogy kísérjen el a vendégszobáig.

Sajnos, rosszul kezdődött a hollódi orvosi pályafutásom, mert az első éjszaka (szombat volt), a vendégszobában súlyosan megbetegedtem. Elkövettem azt a hibát, hogy öngyógyítással próbálkoztam, amitől annyira óvott egykori belgyógyászat tanárom, Málnási Géza.

Végül beláttam, hogy orvosi segítséget kell kérnem a szomszédos venterei körzeti orvostól. A legnagyobb meglepetésemre a segítség Vay István személyében érkezett meg egy kétkerekű kordén, akit jól ismertem egyetemista koromból, mert a gyönyörű és bájos évfolyamtársnőmet, Nagy Emíliát vette feleségül, számtalanszor találkoztunk és közeli barátságba kerültünk még egyetemi éveink idején. Percek alatt megállapította, hogy heveny féregnyúlvány gyulladásom van, tehát sürgősen meg kell operáljanak a belényesi sebészeten.

Megkértem a barátomat és kollégámat, hogy a mentővel ne Belényesre, hanem Váradra vigyenek, hogy ott az általam már jól ismert és nagyra becsült Krisán Zoltán sebész főorvos operáljon meg. A belényesi mentőállomás elhárította a szállítást azzal, hogy ők csak a belényesi kórházba szállíthatnak betegeket. Közben telt a drága idő, és én egyre rosszabbul éreztem magam. Beláttam, hogy a barátom mindent elkövetett, de a kérésemet nem tudta teljesíteni.

Éppen vasárnap estére érkeztem meg a mentővel a belényesi sebészetre, de gyorsan kiderült, hogy nincsen villanyáram (egyenáram!), nincsen steril műszer, de nincs a kórházban dr. Andor sebész főorvos sem, a másik sebész pedig éppen esküvőn volt. Vay Pista barátom nagy nehezen összeverbuválta a műtéti csapatot. Kifőzték a műszereket, előkerült két nagy petróleumlámpa, a sebészek bemosakodtak, engem reszketve a műtőasztalra fektettek és megkezdődött a helyi érzéstelenítés. (Csak 5-6 év múlva tanulta meg az egyik belényesi sebész Nagyváradon az altatógép kezelését!)

Nehéz volt a műtét, mert a gyulladt féregnyúlvány a vakbél háta mögött feküdt, és ezért utóbbit a felszínre kellett húzni, ami nagy fájdalommal járt. Ordítottam is, mint a fába szorult féreg. Az érzéstelenítés nem használt, de végül is a műtét mégis sikerült, és én is megnyugodtam. A szép Emília és Pista barátom gyakran meglátogattak és nagy magányomat baráti, és kollegiális szeretetükkel enyhítették.

Az állomásfőnök csak egy hétre bocsátotta rendelkezésemre a vendégszobát, de térítés ellenében. A hét után már nagyon sürgetett, hogy költözzek ki, mert szüksége van a vendégszobára. Közben a bukaresti származású nővérrel, Floricával jártuk a falut, hogy albérletet keressünk számomra. Alig erősödtem meg a műtét után, máris egy súlyos grippe-járvány közepén találtam magam 1958 őszén. Úgyszólván kézről kézre adtak a betegek, mert nem volt olyan ház, ahol 1-2 személy ne lett volna beteg. Gumicsizmában dagasztottuk a kövezetlen hollódi utcák sarát. Mindenütt érdeklődtünk albérlet után, de a válasz mindig az volt, hogy: az első szoba, a tiszta szoba, azt nem adhatják, a második szobában az öregek vannak, azt azért és a harmadik szobában pedig a második és a harmadik generáció lakik, azt meg azért nem adhatják.

Ilyen kényszerhelyzetben nem volt mit tennem, rendelőben ütöttem fel a tanyámat. Ágyam, egy régi, kimustrált műtőasztal lett a vizsgálóban, amit éjszaka alvásra, nappal pedig betegvizsgálatra használtam. A takaróm, hol jobbra, hol pedig balra csúszott le a rendelő linóleumára.

Hollód az 1940-es évektől vasúti csomópontnak számított, nagy vasúti műhellyel, de az úja visszarendeződött határokkal elvesztette fontosságát, üres épületek maradtak, elhanyagolt, lerobbant állapotban a falu peremén. Az újraegyesült Erdélyben már itt haladt el a nagy forgalmú Vaskohsziklás–Bukarest felé menő gyorsvonat.

A falu minden házából valaki a vasútnál dolgozott, de megvolt a magángazdasága is, mert még a kollektivizálás előtt voltunk. A szép, kérkedő házak egymás után épültek. Összehasonlíthatatlanul jobban éltek az emberek Hollódon, mint az én szülőfalumban, a mezőségi Vajdakamaráson. Noha Hollódon volt vasút, de már a falu közútjaira senki sem gondolt. Esős időben a sár a mezőségi sárral vetekedett.

Egy állami gazdaság működött a falu határában a görög katolikus egyház elkobzott földjein. Így aztán az egyszerűbb munkaerőt már ez is felszívta. A gazdaságnak volt egy kantinja is, ahol orvos, tanító, tanár, tisztviselő ebédelhetett, de ez a minimális egészségügyi követelményeknek sem felelt meg, igaz, hogy az igények is csak ilyenek voltak. A régi papi pincékből még mindig hozzá lehetett jutni jó minőségű borhoz, a környék erdeiben nemcsak a vadászok, hanem a vadorzók is megtalálták számításukat.

Orvosi tevékenységem lényege a vasúti dolgozók táppénzes állományba vétele volt, főleg, mert az igazi betegek az idegen, fiatal orvosban nem nagyon bíztak, inkább elmentek a szomszédos faluba, Venterére, a már megismert és megkedvelt Vay doktorhoz.

Elődeim egy kis borravalóért már táppénzes állományba vettek bárkit, amire főleg a mezőgazdasági munkák idején került sor. Próbáltam ilyen téren rendet teremteni, de miután megfenyegettek, lemondtam erről, inkább az elmenetelen törtem a fejemet. Nagyon sok hollódinak nem tetszett, hogy magyar vagyok, de ezen nem tudtam – nem is akartam – változtatni. Mindössze csak egy magyar ember élt a faluban, a monarchiabeli kisbíró.

Egyetlen hely, ahol otthonosan éreztem magam, a Vay Pista és felesége, Emília venterei lakása volt, ahol mindig szeretettel vártak. A nagyszerű, emlékezetes, finom vacsorák után rendszerint hármasban römiztünk. A házigazda nemcsak kitűnő orvos, szervező és nagyszerű vadász volt egy személyben, de még a römiben is mindig ő nyert, lepipálva engem és szeretett feleségét, Emikét. Megtárgyaltuk közös problémáinkat, mert rádió, televízió nem volt ezekben az években.

Néhány nap múlva jön a pályamester: volna a falu szélén egy üres szoba, és azt nekem adná, igaz, hogy az ablaka alatt megy el a vaskói gyorsvonat, de ha nincs jobb, nézzem meg. Nyomban felkerestem az üres, piszkos szobát (egykoron vasúti laktanya lehetett), s mindenek ellenére igent mondtam. Ígéretet kaptam, hogy valami bútorzatot is szereznek a szobába és tűzifáról is gondoskodnak. A pályamester szerzett egy vaskályhát, tűzifát, vaságyat, egy asztalt székkel, ám szekrényt és fogast már nem tudott adni, de a falba nagy szögeket veretett, ahová a ruhámat felakaszthattam.

Egyetlenegy új, szürke vasalt nadrágom volt, elsőnek ezt akasztottam a falba vert szögre. Egy pár nap múlva fel akartam venni a vasalt nadrágomat, de a legnagyobb megdöbbenésemre a csupasz jobbtérdem kilátszott a nadrágból. Aprólékosan figyeltem a csodát, megállapítottam, hogy valaki borotvapengével vágta le a nadrágom jobbszárán a vasalás élét legalább 10-15 cm hosszúságban. Gyanakodni kezdtem egy-két személyre, a durva viccért, de hamarosan kiderült az igazság, mert a mindennap használt nadrágomon is hasonló jelenséget észleltem. A sebészi precizitással elkövetett műtétet éhes egerek művelték a féltve őrzött, legszebbik nadrágomon, mivel élelmet nem találtak a lakásban, így a gyenge tápértékű nadrágom élére fanyalodtak.

Ami a lakást illeti, hát azzal jól bevásároltam, mert mindennap négyszer eldübörgött a gyorsvonat az ablakom alatt, úgy hogy még a cserepek is zörögtek az egykori munkásszállás fedelén. Ez volt a totális ébresztés, de ezen kívül naponta többször is elcsörömpölt az ablakom alatt a személyvonat, no meg a nappali és éjszakai sok tolatás biztosította az álmatlanságot.

A Kolozsvári Területi Vasútigazgatóság Egészségügyi Osztályához tartoztunk, de közvetlenül a nagyváradi vasúti kórház igazgatója volt a teljhatalmú vezetőnk, aki gyakran benézett egy-egy ellenőrzésre Hollódra vadászatok után. Nagy ember volt, mert a megyei pártbizottság tagjaként is jegyezték, többek közt.

Nagyváradi igazgatóm 1959-ben, egy szép tavaszi napon sürgősen keresett telefonon. Persze a legrosszabbra gondoltam azonnal: nevezetesen arra, hogy a félnormás állásomat megszüntetik, mert ezt a lehetőséget többször meglebegtették előttem, hogy ne legyen percnyi nyugalmam se.

– Dezseu elvtárs, nem cserélnéd el állásodat a szilágysomlyói orvossal? – kérdezi a mindenható igazgatóm. Nem hittem a fülemnek, és megkérdeztem, de mire szolgálna ez a csere?

– Arra való, hogy a somlyói orvos közelebb kerüljön a feleségéhez, aki Belényesen él, mert kibékültek – válaszolta az igazgatóm.

Valami sötét praktikát sejtettem a háttérben, de arra gondoltam, hogy ennél rosszabb nem lehet, jöjjön, aminek jönni kell – villant át az agyamon a szabadulás egyetlen szikrája és azt mondtam színtelen hangon: – Beleegyezem!

– De először nem szeretnéd megnézni, mert ezt aztán nem lehet visszafordítani? – folytatja az igazgatóm.

– Anélkül is beleegyezem – válaszoltam.

– Rendben van, a formaságokat én elintézem – zárta le a beszélgetést nagyfőnököm.

1959-ben egy télvégi napon (február 20-án), egész vagyonommal, egy bőrönddel Hollódon felültem a gyorsvonatra, de még indulás előtt elhatároztam, hogy nem fogok sem integetni, sem hátra nézni, de ha tőlem függ, vissza se fogok menni sohasem oda, ahol annyi megalázatásban volt részem.

Szilágysomlyóról csak egykori kollégám és egyetemi szobatársam, Vida Gyula elbeszéléséből és történelmi ismereteimből, a híres Báthory család kapcsán tudtam egyet, mást. Úgy tűnt, hogy a vonat alig halad Somlyó felé, pedig ment a személyvonat a maga megszokott ritmusában.

Jobb oldalon csinos fenyves erdőt látok, a bal oldalon a Magura napsütötte oldala kerül látóterembe, sok, sok apró emberrel elszórva a hegyoldalon, mert a szép februári napsütés már kicsalta a szorgalmas somlyóiakat a szőlőparcelláikba. (Kollektivizálás előtt vagyunk.)

Szemrevételeztem új munkahelyemet: a fenyves erdő és a Magura között fekszik ez a magyar történelemben egykoron oly nagy jelentőségű Szilágysomlyó.

Már tudtam Hollódról, hogy egy vasúti orvosnak, ha nem is közvetlen felettese, de mindenesetre nagyon jelentős személyisége a vasútállomás főnöke. Így aztán egyenesen őt kerestem. Meg is találtam, mert az irodája előtt állt szép egyenruhájában. Bemutatkozom, mondom, ki vagyok, kit keresek. ő pedig Tache Popovici állomásfőnök. Mondja, hogy itt áll mellette a leköszönő vasúti orvos és éppen rám vár, de véletlenül itt várja egyetemista lányát Valentin Blându pályamester is, hozzánk társul a másik pályamester is, Nicolae Corbeanu kissé mámoros állapotban. Kezet fogok mindenkivel, még a serpenyőjét kezében tartó forgalmistával is. Leköszönő orvos kollégám az ötvenen túl járhat, de a haja már hófehér. Érdeklődik a csomagjaim után, mert ott van az irodaszolga, Kabai bácsi is. Mondom, ennyi az egész csomagom, semmi más. Popovici állomásfőnök könnyedén megfogja a bőröndömet és Kabai bácsit elengedi.

Hármasban megyünk a vasúti rendelő felé, öt perc alatt már ott is vagyunk. Körülnézek: az orvosi rendelő előtt virágos kert szépen bekerítve, a kiskert két oldalán egy-egy ajtócska, csinos retesszel. Nagy váróterem, még nagyobb rendelő és ebből nyíló orvosi pihenőszoba. A rendelő épülete mögött veteményes kert, a végében újonnan készített deszka illemhely.

Mondja a kollégám, hogy akkor kezdjük meg az átadást, átvételt, mert alig várja, hogy szabaduljon ebből a városból, ahol sehogyan sem éri a nyugdíjas betegei panaszát.

Itt van ez a nagy papírzsák, ebben vannak a műszerek, de ezekhez hozzá sem nyúltam, úgy vannak, ahogy Pişcolteanu doktortól átvettem egy évvel ezelőtt, én azt mondom te se használd a műszereket, mert még elvész valami és akkor csak bajod származik belőle egy átadásnál – folytatja. De azért mégiscsak látni szeretném, hogy mi van a zsákban. Átszámoljuk a fogászati fogókat, kürett-felszerelést, fecskendőket és másokat. Megvan minden a leltár szerint. Hát ezzel gyorsan végeztünk. Utána következett a gyógyszerek sokasága (ebben az időben a vasúti alkalmazottak és családtagjaik ingyen gyógyszert is kaphattak).

Kezdjük az aszpirinnél, hiányzik öt tabletta, papaverinből kettővel több van. Vagy tízféle gyógyszert nézünk, hol több, hol kevesebb, de sehol sem klappol. Közben beszürkül, a villanyáram is alig pislákol. Fáradt is vagyok meg nyugtalan, de mindent egybe véve örvendek, hogy Szilágysomlyóra kerültem. Azt javasolom a kollégámnak, hogy én látatlanban aláírom, hogy mindent hiánytalanul átvette, és a végén eladminisztrálom úgy, hogy abból sem neki, sem nekem ne származzon semmi bajunk, ha mostanában jönne egy ellenőrzés.

A kollégám nagyon örült, hogy ilyen simán átadta a zűrzavaros leltárát, és hozzátette (regáti származású volt), hogy többször hallotta: a magyarok gavallérok, úri emberek, de most meggyőződött róla. Ha te úriember vagy, akkor én is az leszek, folytatta, meghívlak vacsorára egy kis magánvendéglőbe, ide a közelbe, Miclea nénihez, a park közelébe.

Először egy kis sétát tettünk a Fő utcán, ahol a fiatalság vidáman csevegett, de csak magyar szót hallottam. Látod ezt a sok, szép, piros arcú lányt? – kérdezte. Azért piros az arcuk, mert ezek a lányok mindennap megisznak egy pohár magurai bort, adta meg a választ is egyúttal az idős kollégám, akivel madarat lehetett volna fogatni a boldogságtól, hogy megszabadul végre ettől a magyar fészektől, és mehet vissza Belényesre a feleségéhez, akit bizonyára nagyon szerethetett, ha egyszer kibékült vele.

Hát így kezdődött!