magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Csomafáy Ferenc: Gó­lya­ka­li­fa


Egy em­ber, aki­ben két én van

A Ko­lozs­vá­ri Ma­gyar Ope­ra leg­újabb pro­duk­ci­ó­ja be­il­lik ab­ba a mű­vé­szi vo­nu­lat­ba, mely­nek ki­épí­té­sén majd­nem két év­ti­ze­de a ház vezetősége tu­da­to­san, te­vé­keny­ke­dik. A mos­ta­ni be­mu­ta­tó: Gyön­gyö­si Le­ven­te A gó­lya­ka­li­fa cí­mű ope­rá­ja, mely­nek szö­veg­könyv­ét, Ba­bits Mi­hály re­gé­nye nyo­mán Balla Zsó­fia ír­ta. A ko­lozs­vá­ri előadás, ki­gon­do­ló­ja és rendezője Selmeczi György zeneszerző-kar­mes­ter. Dísz­let: Lőrincz Gyu­la, Jel­mez: Sza­kács Ág­nes. Moz­gás: Koz­ma At­ti­la. Báb, maszk: Venczel At­ti­la, Kar­igaz­ga­tó: Kul­csár Sza­bolcs.

Ba­bits emblematikus kisregényéből (152 ol­dal) szü­le­tett a szö­veg­könyv. Mind a zeneszerző, mind a libretista rá­érez­tek ar­ra, hogy az idő fel­ér­té­kel­te a re­gény mon­da­ni­va­ló­ját, amely Sigmund Fre­ud, Fried­rich Nietz­sche el­mé­le­te­i­re épít­ke­zik. Az in­tel­lek­tu­á­lis önkereséstől, a leg­szé­le­sebb ré­te­ge­kig el­jut az az   esz­me­tör­té­ne­tű jelentőségű gon­do­lat, hogy mind­nyá­jan kettős én­nel élünk. A re­gény­ben ez in­tel­lek­tu­á­lis prob­lé­má­vá nö­vi ki ma­gát.  A Ko­lozs­vá­ri Ma­gyar Ope­rá­ban előadott A gó­lya­ka­li­fa cí­mű al­ko­tás en­nek a gon­do­lat­nak bá­mu­la­to­san ar­tisz­ti­kus kifejeződése, amit az előadás pla­kát­ja is jól hang­sú­lyoz.

Ba­bits Mi­hály kis­re­gény­ét ol­vas­va, ne­he­zen kép­zel­hető el szín­pa­di mű­ként. Az ak­ció, a drá­ma olyan mély ré­te­gek­ben zaj­lik, me­lyet a szín­há­zi idi­ó­ma rend­szer alap­ján meg­je­le­ní­te­ni nagy ki­hí­vást je­lent. Balla Zsó­fi­á­nak, mint libretistának az volt a dol­ga, hogy egy szín­há­zi nyel­vet ta­lál­jon a tény­leg rend­kí­vül össze­tett gon­do­lat­sor­nak.

A zeneszerző Gyön­gyö­si Le­ven­te 27 éve­sen lá­tott ne­ki a kom­po­ná­lás­nak. A fi­a­tal­sá­ga nem aka­dá­lyoz­ta meg ab­ban, hogy az egyéb­ként na­gyon ne­héz mű­ben adott­sá­ga­it zse­ni­á­li­san bi­zo­nyít­sa. A saj­tó­tá­jé­koz­ta­tón Selmeczi György el­mond­ta: a szerző bra­vú­ro­san, tud­ja a szak­mát. Kom­po­zí­ci­ós bra­vúr, ahogy ő ezt össze­rak­ja. A fi­a­tal­ság me­rész­sé­gé­vel há­za­sít össze ba­rokk tí­pu­sú anya­go­kat és dzsesszes tí­pu­sú anya­go­kat. A hall­ga­tó meg­ta­lál­ja har­mo­ni­kus együtt­lét­ben a ba­rokk ope­rá­nak azo­kat a bra­vúros ári­á­it, be­tétszá­ma­it, ame­lye­ket leg­utol­já­ra Händelnél le­he­tett él­vez­ni. Amit kö­vet egy pes­ti lo­kál­nak az a ze­nei vi­lá­ga, ami hal­lat­la­nul szó­ra­koz­ta­tó és rend­kí­vül su­gal­la­tos szín­há­zi ér­te­lem­ben. Te­hát van egy sti­lá­ris mű­fa­ji bra­vúr, ami a szerzőnek si­ke­rül. En­nek kö­vet­kez­té­ben a ze­nei szö­veg iz­gal­mas­sá vá­lik. A dal­lam anya­ga na­gyon erősen kötődik az ope­rai tra­dí­ci­ó­hoz. Ha­gyo­má­nyos ope­rai dal­la­mo­kat hal­lunk. Ami na­gyon mé­lyen kötődik a tra­dí­ci­ó­hoz. A hang­sze­re­lés azért kitűnő, mert a vo­ká­lis meg­va­ló­su­lást nem te­szi le­he­tet­len­né. Min­de­nütt he­lyet hagy az ének­hang­nak. Min­de­nütt meg­te­rem­ti azt a transz­parenciát, amin ke­resz­tül át tud jön­ni az ének­hang.

Az ope­ra vál­lal­ko­zá­sá­nak rend­kí­vü­li­sé­ge ta­lán ab­ban áll, hogy hi­he­tet­len mun­ká­val, köszönhetően a tár­su­lat rend­kí­vü­li fel­ké­szült­sé­gé­nek, si­ke­rült meg­kö­ze­lí­te­ni a szín­há­zi anya­got. Az össze­szo­kott kol­lek­tí­va, cso­dá­lat­ra mél­tó kon­cent­rá­ci­ó­val dol­go­zott a si­ker ér­de­ké­ben. A moz­gás­nál Koz­ma At­ti­la meg­ta­lál­ta azt, ami az előadó mű­vé­szek­nek a legelőnyösebb. A ze­nei fel­ké­szü­lést Incze G. Ka­ta­lin, Nagy Ibo­lya, Kolcsár Pé­ter biz­to­sí­tot­ta. A da­ra­bot nem csak Selmeczi György, ha­nem Hor­váth Jó­zsef ve­zény­li, aki a szerzőnek osz­tály­tár­sa volt.

Az előadás ké­pi, ze­nei in­tel­lek­tu­á­lis ér­te­lem­ben rend­kí­vül igé­nyes. Az alap­anyag dik­tál­ja azt, hogy ez na­gyon bo­nyo­lult előadás, amely az előadóktól megfelelő hoz­zá­ál­lást kér. Nem a nép­sze­rű­ség gyors ki­kény­sze­rí­té­se volt a főcél. Hi­szen ar­ra ott van az ope­ra ra­gyo­gó re­per­to­ár­ja, ope­rá­ból operettből. Ar­ra le­het­nek büsz­kék, hogy nem tet­tek komp­ro­misszu­mot, se lát­vány­ban, se a ze­nei meg­szó­lal­ta­tás­ban. Még ak­kor sem, ami­kor eset­leg ér­zé­kel­ték, ezt meg azt le­het­ne ta­lán könnyebb mű­faj­ban meg­ol­da­ni. A rendező ar­ra büsz­ke, hogy az ope­ra vezetőségével, a mű­vé­szek be­le­gye­zé­sé­vel, vé­gig tu­dott vin­ni egy kö­zös gon­dol­ko­dá­si fo­lya­ma­tot egy te­ma­ti­ká­ról.

Balla Zsó­fia a saj­tó­tá­jé­koz­ta­tón el­mond­ta Gyön­gyö­si Le­ven­te na­gyon fi­a­ta­lon fo­gott eh­hez a mun­ká­hoz. Egy­szer­re volt ez rész­ben dip­lo­ma mun­ká­ja, más rész­ben ez a mun­ka egy bu­da­pes­ti ope­ra­pá­lyá­zat­ra ké­szült, me­lyen má­so­dik dí­jat nyert. A lib­ret­tón más­fél évig dol­go­zott, nem volt sok ide­je, de az a más­fél év egy nagy aján­dék szá­má­ra. A nagy ki­hí­vást az je­len­ti, hogy Ba­bits Mi­hály kü­lö­nö­sen ér­de­kes re­gé­nye nem iga­zán drá­mai meg­kö­ze­lí­té­sű. Ar­ról szól, hogy egy gaz­dag pol­gár, Tábory Elem­ér rossza­kat ál­mo­dik. Azt ál­mod­ja, hogy tör­vény­te­len gye­rek, le­lenc és asz­ta­los inas. Ez az álom egy­re job­ban gyöt­ri. El­ha­tal­ma­so­dik raj­ta, a nap­pa­la­it át­szí­ne­zi. Ismerős ar­co­kat vél lát­ni a má­sik énjéből. En­nek az ál­mo­dás­nak, gon­dol­ko­dás­nak, belső mo­no­ló­gok­nak a rend­jét kel­lett szín­pa­di­lag meg­te­rem­te­nie. Tábory Elem­ér meg sem pró­bál ön­ma­ga elől me­ne­kül­ni. A sze­re­lem­be, uta­zá­sok­ba. El­len­ben min­dent meg­tesz azért, hogy belső én­jét túl­har­sog­ja. A belső én az asz­ta­los inas. Ba­bits fel­fo­gá­sá­ban is bi­zo­nyos tár­sa­dal­mi kon­ven­ci­ó­nak fe­lel meg. Ba­bits egy ki­csit az em­ber­ben levő ide­gen­re, vad­ra, az in­tel­lek­tu­á­lis­sal szem­ben az ösz­tön élet­re utal. Van ben­ne va­la­mi meg­ve­tés az ala­cso­nyabb tár­sa­dal­mi osz­tály, vagy az el­foj­tott tu­dat­alat­ti­val szem­ben. A lib­ret­tó­ban Balla Zsó­fia azt sze­ret­te vol­na ki­hang­sú­lyoz­ni, hogy a ben­nünk lévő má­sik én nem föl­tét­le­nül ala­cso­nyabb ren­dű. Igye­ke­zett em­be­rib­bé, élet kö­ze­lib­bé va­rá­zsol­ni, az inas alak­ját. Mind a két vi­lág­nak meg­van­nak a ma­ga von­zó és sza­kí­tó ele­mei. Az inas me­ne­kü­lé­se a műhelyből azt je­len­ti, az álom­be­li én­nek is meg van a ma­ga tör­té­ne­te. Az ope­ra fo­lya­mán két he­lyen ta­lál­koz­nak. Az egyik az a pil­la­nat, amely­ben Tábory Elem­ér di­ák­tár­sa­i­val az érett­sé­git ün­nep­li egy ma­já­li­son. A szö­kött inas ugyan­ab­ba a park­ba té­ved, ahol a bag­da­di báb­szín­ház­nak az előadását né­zik meg. A bag­da­di báb­szín­ház nem sze­re­pel a Ba­bit­si mű­ben, azért, mert a szerző mű­vé­ben el­mond­hat­ja en­nek a me­sé­nek a tör­té­ne­tét, amely egyéb­ként Wilhelm Hauff né­met elbeszélő, re­gény­író mű­ve A gó­lya­ka­li­fa tör­té­ne­te cí­met vi­se­li, és né­pi elemekből épít­ke­zik. Balla Zsó­fia a me­se egy bi­zo­nyos ré­szét hasz­nál­ja fel, mellyel meg tud­ta vi­lá­gí­ta­ni a gó­lya­ka­li­fa ér­tel­mét. Ami vál­to­zást, át­ala­ku­lást je­lent. Csak a va­rázs­szót nem sza­bad el­fe­lej­te­ni. Ami könnyen meg­es­het, ha az át­vál­to­zott lény el­ne­ve­ti ma­gát. A ne­ve­tés meg­tör­tént, és en­nek kö­vet­kez­té­ben örök­ké gó­lyák lesz­nek az át­vál­to­zot­tak. A gó­lya­ka­li­fa uta­lás Ba­bits re­gé­nyé­ben azt je­len­ti, hogy va­rázs­sza­vak­ra van szük­sé­günk, mert nem min­dig tud­juk, ki a má­sik énünk, mi volt a má­sik éle­tünk­ben. A lib­ret­tó­ban Balla Zsó­fia a fér­fit, sa­ját ma­gá­val, sa­ját énké­pé­vel egye­sí­ti, mely azt a pil­la­na­tot je­lö­li, ami­kor a kis dizőzzel ta­lál­ko­zik, és ki­bon­ta­ko­zik az első sze­re­lem. Tábory Elem­ér ezt a pil­la­na­tot un­dor­ral és bűn­tu­dat­tal éli meg. Az inas fel­sza­ba­du­lás­sal, szép­ség­ként, bol­do­gu­lás­ként éli meg a sze­rel­met. Mert őt a job­bik én­jé­re em­lé­kez­te­ti. A sze­re­lem az, ami a két lényt össze­for­raszt­ja. In­nen ki­bon­ta­ko­zik a tör­té­net az ide­á­lis sze­re­lem, a föl­di sze­re­lem, és min­den­fé­le szín­pa­di bo­nyo­dal­mak kö­ze­pet­te a két em­ber vál­ság­ba ke­rül, és vé­gül Tábory Elem­ér nem bír­ja to­vább és ön­gyil­kos lesz. Ami a két szereplő ha­lá­lát is je­len­ti. 

Ba­bits re­gé­nye emblematikus, amit ta­lán nem írt vol­na, meg, ha nem Fogarason ta­nít. Ez ben­ne van A gó­lya­ka­li­fá­ban. Az a fel­fe­de­zés, hogy nem csak egy énük van, ha­nem több. Ezt a gon­do­la­tot a ze­ne ma­gasz­tos­sá és va­rázs­la­tos­sá eme­li. A lib­ret­tó­ban fel­hasz­nál­tak kö­zép­ko­ri di­ák­éne­ket, különböző ver­se­ket. Rend­kí­vül sze­ren­csés volt a zá­ró kó­rus­ban Ba­bits Mi­hály na­gyon hí­res stan­zá­ja a Ne mondj le semmiről zár­ja az előadást. Ez a csúcs­pont­ja a mű­nek.

A Ko­lozs­vá­ri Ma­gyar Ope­ra messze meg­ha­lad­va ön­ma­gát, ha­tal­mas er­köl­csi be­fek­te­tés­sel, pél­da­mu­ta­tó mű­vé­szi alá­zat­tal, ki­tar­tás­sal, fe­szí­tett pró­baso­ro­zat­tal arany­ol­dalt írt az ope­ra­ház tör­té­nel­mé­nek köny­vé­be. Be­mu­tat­ta a kor egyik fi­gye­lem­re mél­tó ma­gyar ope­rá­ját, me­lyet a Ko­lozs­vár­ról el­szár­ma­zott, Ma­gya­ror­szá­gon ki­bon­ta­ko­zott Gyön­gyö­si Le­ven­te írt meg.

Az előadás bi­zo­nyít­ja: anya­gi­ak kel­le­nek ah­hoz, hogy az ope­ra­iro­da­lom bár­me­lyik előadását az in­téz­mény ne­vé­hez mél­tó­an be tud­ják mu­tat­ni. A mos­ta­ni be­mu­ta­tó kü­lön­le­ges­sé­ge, hogy a zeneszerző, szö­veg­könyv­író, mind­ket­ten ko­lozs­vá­ri­ak, je­len le­het­nek a mű má­so­dik be­mu­ta­tó­ján. Az első Bu­da­pes­ten volt.
A ko­lozs­vá­ri be­mu­ta­tó leg­lé­nye­ge­sebb ele­me a kö­zös mun­ka. Bíz­tak ab­ban, hogy a szo­ká­sos­nál el­mé­lyül­tebb mun­ka meg­hoz­za gyü­möl­csét, a pro­fi hoz­zá­ál­lás szin­tén.

A győzelem a tár­su­la­té. Beérőben van egy új tár­su­lat. Előttünk ját­szó­dik le a ge­ne­rá­ció­vál­tás a Ko­lozs­vá­ri Ma­gyar Ope­rá­ban. Még­pe­dig úgy, hogy nem tra­u­mák so­ra ját­szó­dik le, ahogy ez ál­ta­lá­ban len­ni szo­kott más há­zak­nál, ami­kor a ge­ne­rá­ció­vál­tás meg­té­páz min­dent, re­per­to­árt is. Ko­lozs­vá­ron az a sze­ren­cse, hogy ott áll­nak a fi­a­ta­lok, na­gyon te­het­sé­ges em­be­rek, vár­ván a lehetőségre, meg­mu­tat­ni, mit tud­nak. Be­érik egy új tár­su­lat, mely­re ér­de­mes fi­gyel­ni.

 Gyön­gyö­si Leventétől kér­dez­tem meg: a ko­lozs­vá­ri be­mu­ta­tó há­nya­dik a sor­rend­ben?

 – Volt egy Bu­da­pes­ti be­mu­ta­tó, te­hát ez a má­so­dik.

 – En­nek alap­ján van ön­nek  némi össze­ha­son­lí­tá­si alap­ja. Ar­ra kér­ném, ne le­gyen ud­va­ri­as a Ko­lozs­vá­ri Ma­gyar Ope­rá­val kap­cso­lat­ban. So­rol­ja fel azo­kat az ele­me­ket, melyekről úgy ér­zi: a kolozsvári előadásban job­ban si­ke­rül ki­emel­ni és kö­ze­lebb ke­rülni ah­hoz a ze­nei mon­da­ni­va­ló­hoz, amely­ben Ön ezt meg­fo­gal­maz­ta?

 – Nagy öröm­mel te­szek ele­get en­nek a csap­dá­nak, me­lyet ön ál­lít ne­kem.  Tu­dok egypár olyan ele­met mon­da­ni, nem meg­fe­led­kez­ve a tár­su­lat­ról, amely el­kép­ze­let­le­nül ko­moly mun­kát fek­te­tett eb­be az előadásba. A ze­ne­kar­tól egé­szen az ügyelőig, min­den­ki­nek na­gyon há­lás va­gyok. Amint a köszöntő be­szé­dem­ben el­mondom, meg va­gyok ren­dül­ve, mert érződik az irán­tam va­ló sze­re­tet. De hadd emel­jem ki az Etel­kát éneklő fi­a­tal höl­gyet, Kele Bri­git­tát és az inast éneklő fi­a­tal­em­bert, Sán­dor Ár­pá­dot. A má­so­dik inast, Szé­kely Zselykét, aki szen­zá­ci­ós nad­rág­sze­re­pet ala­kí­tott. A ze­ne­kart Selmeczi György ve­zény­le­té­vel, és min­de­nek előtt a ren­de­zést, ami szin­tén Selmeczi György ne­vé­hez fűződik.

 – A ko­lozs­vá­ri kö­zön­ség mennyi­re érett er­re az előadásra. Mennyi­re ér­tet­te az előadást?

 – Egy ki­csit tar­tot­tam tőle, hogy nem lesz-e ide­gen ez a ze­nei nyelv a kö­zön­ség­nek. Na­gyon örü­lök an­nak, hogy ez nem így tör­tént.

 – Ez megerősíti Önt ab­ban a szán­dé­ká­ban, hogy a meg­kez­dett úton to­vább men­jen?

 – Tud­nia kell, ez egy na­gyon ré­gi da­rab már, 1999-ben ke­let­ke­zett. Az­óta más dol­go­kat, más­kép­pen csi­ná­lok. A stí­lus­ra is mond­hat­juk, ta­lán egy ki­csit ke­vés­bé ek­lek­ti­kus, mint ez a da­rab. Ab­ban el­len­ben tény­leg megerősít, hogy az ope­ra vi­lága éle­tem­ben ne­kem min­dig szív­sze­rel­mem volt. An­nak köszönhetően, hogy eb­ben a ház­ban nőttem fel. Fi­a­tal ko­rom­ban na­gyon sok ope­rát lát­tam. Azok­kal a mű­vé­szek­kel, aki­ket, most sze­mé­lye­sen is meg­is­mer­kedhet­tem, és ter­mé­sze­te­sen ma is éne­kel­tek. Sze­ret­nék mi­nél több ope­rát ír­ni, mert az ope­rát tar­tom az összes ze­nés mű­faj kö­zött az elsőnek. Szá­mom­ra mindenképpen, és ta­lán ob­jek­tí­ven néz­ve is.

 – A következő nagy lé­leg­ze­tű mű­ve miről fog szól­ni?

 – Már­ci­us 18-án lesz a Bu­da­pes­ti Má­tyás temp­lom­ban a Luk­ács pas­sió című da­ra­bom be­mu­ta­tó­ja. A pas­si­ó­ról tud­juk, hogy az majd­nem ope­ra. Eb­ben a pas­si­ó­ban min­den olyan ope­rai lehetőséget igye­kez­tem be­le­vin­ni, amit ed­dig az ope­rá­ról tu­dok. Ha min­den jól megy, ak­kor Lu­das Ma­tyit fo­gom életre kel­teni. A szö­veg­köny­vet Szőcs Gé­za ír­ja. Ve­le már ed­dig is több­ször vol­tam mun­kakap­cso­lat­ban. Utána ré­gi sze­rel­mem­hez tér­nék vissza, a Bul­ga­kov ál­tal meg­írt Mes­ter és Margaritára.

A mos­ta­ni ko­lozs­vá­ri tar­tóz­ko­dá­som­nak köszönhetően úgy ér­zem, a vá­ros vissza­fo­gad­ta haj­da­ni Le­ven­té­jét.



vissza a kiadáshoz
minden cikke
GITÁRISKOLA rovat összes cikke

© Művelődés 2008