magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Pap István: Ba­rá­tom a föld­ész


Ott ült előttem a pad­ban vé­gig a gim­ná­zi­um első négy évé­ben. Idősebb volt mint jó­ma­gam, majd­nem két esztendővel, amo­lyan zö­mök vál­las fe­ke­te kis mokányberci, leg­alább két­szer olyan erős, mint amit test­re mu­ta­tott. Nagy La­ci­nak hív­ták. Nem volt láng­ész, elég gyak­ran kel­lett súg­nom, a né­met­re pe­dig se­hogy sem for­gott a nyel­ve. Nem is azért jött gim­ná­zi­um­ba, hogy so­kat ta­nul­jon. Ak­ko­ri fo­gal­ma­ink sze­rint mó­dos gaz­da volt az ap­ja, le­he­tett úgy 6–7 hold föld­je. Ab­ból ta­lán kettő a Küküllő mel­lett. Jó ré­ti föld. Test­vé­re is volt vagy há­rom úgy le­het. Büsz­ke nya­kas em­ber volt az ap­ja, azért ad­ta a fi­át ta­nul­ni, de nem akart pa­pot csi­nál­tat­ni belőle sem „ügyvédöt”. La­ci ki­ma­radt a ne­gye­dik után, és lett belőle gaz­dál­ko­dó. Gon­dol­ko­zó, szak­köny­ve­ket ol­vas­ga­tó, szak­tan­fo­lyam­ok­ra já­ro­ga­tó, nyi­tott sze­mű hall­ga­tag pa­raszt. Azért ha­ra­gu­dott, ha pa­raszt­nak ne­vez­ték, s ma­gam­agát in­kább ne­vez­te föld­mű­ves­nek vagy föld­ész­nek.

Jött a csa­lád, jöt­tek a gye­re­kek, né­gyen. Jött a szok­vá­nyos vir­ra­dat­tól va­ku­lá­sig, pi­a­co­lás, ökör­híz­la­lás, jöt­tek a hold föl­dek: 10–12–16–17 ka­tasz­te­ri hold, az­az ke­re­ken 10 hek­tár.

En­gem a sors messze so­dort, de né­ha ta­lál­koz­tunk nya­ran­ta, és ami­kor ke­zet fog­tunk, meg­ál­la­pí­tot­tam, hogy olyan ke­mény kér­ges a ke­ze, mint­ha azon jár­na. Szót vál­tot­tunk, ör­ven­dez­tünk, el­vál­tunk. Jött a há­bo­rú, jött az utó­já­ték, tíz­éves tá­vol­lét után jöt­tünk össze.

– Te on­nan jössz úgy-é, tőlük? Már nyíl­tan ki­mon­dom, te tán nem löttél gazembör – on­nan ke­let­ről. Mondd meg szí­ved­re, de őszintén, mi­lyen ott a vi­lág? Tu­dod er­re­fe­lé sok min­dent be­szél­nek.

Mond­tam ne­ki, hogy sé­tál­junk egy ki­csit ar­rébb, ahol nincs más a kö­zel­ben, ad­dig mon­dom el, hogy él­nek. El akar­tam passzol­ni a vá­laszt. Nem le­he­tett át­ej­te­ni, új­ra kér­dez­te, mi le­het a re­mény­ség?

– Ide­hall­gass – mond­tam, jól fi­gyelj re­ám. Há­rom dol­got je­gyezz meg ma­gad­nak, ha él­ni akarsz: egy, a szá­dat jól fogd bé, kettő, amit kér­nek tőled, szép­sze­ri­vel add oda, mert ha nem, úgy­is el­ve­szik, és még meg is ver­nek. Há­rom: az an­go­lo­kat pe­dig ne várd, mert so­ha ide nem jön­nek.

Az esztendők ível­tek, év­ti­ze­dek­ké so­ra­koz­tak, vi­ha­rok jöt­tek, né­ha kis nap­sü­tés. Öt­ven­éves érett­sé­gi ta­lál­ko­zó­ra La­ci is el­jött. Ugyan nem érett­sé­gi­zett ve­lünk de el­jött egypár for­gá­csot dob­ni a ré­gi ba­rát­ság pis­lá­ko­ló tá­bor­tü­zé­re. Be­szél­get­tünk időjárásról, re­u­má­ról, ré­gi ta­ná­rok­ról, egy­ko­ri is­ko­la­tár­sak­ról.

– Mi lett Sán­dor­ral, a Bonka fi­á­val? (Sán­dor mel­let­tem ült, ugyan­olyan ve­re­tű volt, mint La­ci, de arc­ra szebb és az esze is job­ban járt. Kol­lek­ti­vi­zá­lás után a ház­tá­ji­ban ten­ge­ri ma­la­cot tar­tott, ab­ból pén­zelt, mert a kór­há­zak jól fi­zet­ték).

– Sán­dor meg­halt. Va­la­mi ba­ja volt a tü­de­jé­vel. Tu­dod, ami­kor nem akart be­lép­ni, erősen meg­ver­ték. So­ká­ig fe­küdt, úgy le­het ab­ból ma­radt vissza va­la­mi.

– Nem az ap­ját ver­ték meg? Ko­nok em­ber volt. Mi­kor ha­za­jöt­tem a fog­ság­ból be­hí­vott ma­gá­hoz, kér­de­zett: ne­kem csak egy dol­got mond­jál csak egyet, de iga­zat mondj. Amíg oda vol­tál, majd­nem négy évet, a fo­gad kol­bász­ban vá­sott-e? Mond­tam ne­ki, hogy nem­igen, in­kább csak ha­lat kap­tunk. No – azt mond­ja – ak­kor ne­kem az a vi­lág nem kell. Ke­mény volt az öreg, kitűnő gaz­da, mind te­nyész­bi­ká­kat ne­velt, ab­ból pén­zelt. Úgy mond­ják, Mezőhegyesen volt hu­szár, az­tán ott úgy be­le­ta­nult, hogy a leg­jobb ta­nult szak­em­be­rek is ki­kérték a vé­le­mé­nyét. Mi lett az öreg­gel?

– Mi lett vol­na? Nem tu­dod? Agyon­ver­ték. Be­hív­ták, há­rom na­pig oda­volt. Alá­írat­ták, hogy nem bán­tot­ták. Ha­za­jött, or­vost hív­tak, azt mond­ta, belső vér­zés, de a szán­kat tart­suk. Még az­nap meg­halt.

– Hát Pa­ta­ki Laji? Hány­szor el­dön­ge­tett! De ő is jó gaz­da volt. Ve­le mi van, él-e, hal-e?

- Laji él, ví­gan van. Az uno­ká­it abaj­gat­ja, van­nak vagy nyol­can. Nem tu­dott el­jön­ni, pe­dig hív­tam. Tu­dod, ne­ki ak­kor mind a két lá­bát el­tör­ték. So­ká­ig volt be­teg, utá­na min­dig sántált. Most is azért nem jö­he­tett, mert erősen fáj­lal­ja a já­rást.

– Hát Her­ceg Kál­mán? De jó­ked­vű, vi­dám fiú volt. Szép ve­gyes­ke­res­ke­dés­ük volt a pi­a­con, úgy tu­dom, kereskedő lett, meg­úsz­ta a há­bo­rút.

– Meg nem úsz­ta, ha­nem nyu­gat­ra ke­rült, on­nan ha­za­jött. Át­vet­te az ap­ja bolt­ját, aki hir­te­len meg­halt, azt kí­noz­ta egy da­ra­big. Kér­ték, hogy ad­ja át a bol­tot, de ő ra­gasz­ko­dott hoz­zá. Mond­ták, hogy le­gyen szö­vet­ke­ze­tes. Ra­gasz­ko­dott a bolt­já­hoz. Be­hív­ták há­rom nap­ra. Alá­ír­ta, hogy nem bán­tot­ták. Har­mad­nap te­met­tük.

– Fo­dor Bé­lus? Pom­pás al­ka­tú gyö­nyö­rű fiú, egyet­len gye­rek. Volt vagy húsz hold föld­jük!

– Él, ott­hon van Andrásfalván. Tiszt lett belőle, sú­lyo­san se­be­sült. Vé­let­le­nül ma­radt élet­ben. Min­de­nü­ket el­vet­ték, de ír­nok lett a kol­lek­tív­ben, ne­ki is van úgy le­het há­rom uno­ká­ja, de le­het több is.

– Egyelőre hagy­juk a töb­bi­e­ket, de be­szélj ma­gad­ról. Hogy vagy öreg­fiú, mint vi­szed öreg nap­ja­i­dat?

– Jere bé ide hoz­zánk, meg­iszunk egy ku­pa bort, azt be­szél­ge­tünk nyu­god­tan.

Be­men­tünk, le­ül­tünk. El­kezd­te:

– Te Ist­ván! Po­fozz meg! Gye­re, po­fozz meg jól!

– Mi lelt, em­ber­fia, mi lelt, be­teg vagy?

– Po­fozz meg te. Hogy én mi­lyen sült mar­ha va­gyok! Em­lék­szel-e, hogy ami­kor ha­za­jöt­tél a fog­ság­ból, mit mond­tál neköm?

– Em­lék­szem úgy nagy­já­ból, mert töb­bek­nek is el­mond­tam ugyan­azt.

– Mond­tad, hogy a szá­mat fog­jam meg. Hát én azt mond­tam ma­gam­ban, né itt van ez az én ba­rá­tom, itt az egész kör­nyék tud­ja mi­lyen be­csü­le­tes ő is meg az egész csa­lád­ja, az­tán ez is meg­bo­lon­dult. Nem hit­tem, po­fáz­tam. Kap­tam is ér­te nem is egy sort.

Má­sod­já­ra mond­tad, hogy amit kér­nek, ad­jam oda szé­pen, mert ha nem, úgy­is el­ve­szik, még meg is ver­nek. Gon­dol­tam ma­gam­ban, no csak azt pró­bál­ják meg, mert fo­gom a fészit! Hát az­tán er­re na­gyon rá­fáz­tam. Tu­dod, ami­kor szo­rí­tot­tak a be­lé­pés­sel, és meg­tud­tuk mi lett Bonkával, én vet­tem a ba­tyut és el­tűn­tem. Elmöntem ide a hegy­be egy ki­csi ro­mán fa­lu­ba, ott vol­tak jó­em­be­re­im és nem is kol­lek­ti­vi­zál­tak. Az asszony­nak meg­hagy­tam, mond­ja elmöntem, nem tud­ja ho­va. Túl a ví­zen volt egy da­rab föl­dünk an­nak a vé­gi­ben egy bo­kor. Oda hoz­ta ki min­den hé­ten a tisz­tát, és ami en­ni­va­lót tu­dott. őt nem bán­tot­ták. Két hó­na­pot húz­tam ki, ak­kor a vi­har elmönt. Én ha­za­jöt­tem. Mindenemöt elvötték. Tu­dod, ta­lán még nem is a föl­det saj­nál­tam annyi­ra, ha­nem a két gyö­nyö­rű tehenemöt, meg a lo­va­kat. Olyan két lo­vat te, Ist­ván te, gye­re po­fozz meg. Ki­men­tem a csűr­be és úgy sír­tam, mint a ki­csi gye­rek.

No te Is­ten, ad­tad, vet­ted. Bémöntem a kol­lek­tív­be, ad­ja­nak mun­kát. Elé­bem te­szik a be­lé­pé­si nyi­lat­ko­za­tot, ír­jam alá. Én ugyan nem írok alá sem­mit. Min­de­ne­met el­vet­té­tek, ad­ja­tok mun­kát! – Lesz mun­ka ha alá­írsz. – Nem írok alá sem­mit! – Ha nem, már­is me­hetsz ha­za.

Ha­za­men­tem. Éj­jel fel­köl­töt­tek, el­vit­tek. Bán­ta­ni nem bán­tot­tak, el­ítél­ni nem ítél­tek el, csak in­gyen ta­lics­káz­tam a föl­det Bé­ká­son a vízerőműnél há­rom évet. Nem mon­dom, an­nál rosszab­bul volt már dol­gom, és hogy ígér­ték, ha jól megy, ha­mar el­eresz­te­nek, hát nyom­tuk.

Mi­re ha­za­ke­rül­tem, a fe­le­sé­gem alá­írt. Azt mond­ták, ha alá­ír, ha­ma­rabb ha­za­eresz­te­nek. Bémentem, ad­tak mun­kát. Te em­lék­szel, a víz mel­lett volt az a ki­csi jó föld. Azon haj­da­ná­ban ker­tész­ked­tünk. A bol­gár­tól még le­gény­ko­rom­ban el­les­tem, az­tán csi­nál­tam én is bol­gár­ke­re­ket, biza jól ho­zott, ab­ból let­tek a hol­dak. No, be­tet­tek a ker­té­szet­be, min­dig a ne­he­zé­be. Ta­vasz­tól őszig, ön­töz­ni; min­dig éj­jel. Nem lett vol­na baj, mert bír­tam, tu­dod-e, csak egy ki­csit meg­re­u­má­sod­tam, de az sem­mi. Ha­nem a főnökömmel se­hogy sem jöt­tem ki. Egy utol­só susz­ter volt, azt meg­tet­ték bri­gá­dos­nak. An­nak én mond­hat­tam, hogy bo­ru­lat­ban kell ön­töz­ni, hogy szemetelő eső­ben kell ön­töz­ni, hogy nem sza­bad túl­ön­töz­ni, be­szél­het­tem bár­mit, ő job­ban tud­ta, mert – aszongya – ol­vas­ta, hogy most „új ba­ráz­dát szánt az eke”. No ezt le­nyel­tem vol­na. Ha­nem a pon­to­zás­sal baj volt. Jól ke­res­tem vol­na, ha­nem a fe­lét-har­ma­dát min­dig rá­ír­ták a bri­gá­dos só­go­rá­ra, Domira, biz­tos is­mer­ted, ar­ra a ré­sze­ges disz­nó­ra, akit ide osz­tot­tak be a kert­be, de egy hé­ten ha két­szer béjött, az sok volt, s úgy dol­go­zott, hogy köp­tél, ha lát­tad. Hát én ezt egy­szer meg­un­tam. El­küld­tem az egész tár­sa­sá­got a franc­ba, ott­hagy­tam őket, be­ál­lot­tam a lengyárba ka­pus­nak. Fel­vet­tek, te. Igaz, meg­ken­tem, ad­tam egy ma­la­cot, le­he­tett 140–150 kg. De meg­ér­te. At­tól kezd­ve úr let­tem. Én let­tem az, aki pén­zért alu­szik. Hát így lett az­tán ezer pénz nyug­dí­jam. De po­fozz meg te! Hogy mi­ért nem hall­gat­tam re­ád. Most vol­na több mint 2500.

De vár­tam az an­go­lo­kat. Úgy volt, hogy akár­me­lyik nap jön­nek. Egy­szer Bonka Sán­dor is meg­un­ta, azt mond­ta, hadd azo­kat a fe­né­be, ed­dig gya­log is ide­ér­tek vol­na. De nem hit­tem, hogy nem jön­nek el.

– Tu­dod La­ci, volt ne­kem egy rö­vid ese­tem az an­go­lok­kal. To­va 44 már­ci­u­sá­ban ott vol­tam lég­vé­del­mi a főváros mel­lett. Egy éj­jel jön egy főhadnagy, írá­sos pa­ran­csot hoz, tiszt tiszt­nek, bi­zal­mas! A nyu­gat­tal fegy­ver­szü­net ké­szül, kül­de­nek 17 had­osz­tályt, több ez­red ejtőernyőst. A gé­pek­re ti­los tü­zel­ni, mi­helyt megkezdődik a le­szál­lás, át­ál­lunk. Ez volt rö­vi­den. A főhadnagy el­ment. Más­nap gyö­nyö­rű szép idő­ben lop­juk a na­pot, egy­szer csak ri­a­dó. Tűz­ké­szült­ség! Jön­nek a gé­pek! Jöt­tek. Há­rom gép jött. Ér­ted? Há­rom. Így, mint a há­rom uj­jam. Be­ál­lít­juk a gép­ágyú­kat, vá­runk, a távmérő mér, tűz­pa­rancs nincs. Sza­bó szakaszvezető meg­szó­lal: „Zász­lós úr, mi­ért nem lö­vünk?” Én: Mert messze van­nak! Sza­bó (Tü­csök): 3000 m az nincs messze! Én: Ha mond­tam, messze van­nak! Sza­bó (Tü­csök): az ágyú­sok mi­ért nem lőnek? Azok­nak nem le­het­nek messze! Én (a nagy de­mok­ra­ta): Be­fog­ja a szá­ját, vagy én fog­jam be? Ennyi. A há­rom gép el­ment. Ezt a cse­kély­sé­get a há­bo­rú után a had­se­reg-pa­rancs­nok­ság egy­sze­rű­en le­ta­gad­ta. Mind a kettő. Már­most tud­ha­tod, hogy két harc­vo­nal fö­lött jól be az or­szág kö­ze­pé­be ala­cso­nyan nem jö­het be repülő, ha nem en­ge­dik, mert ké­zi fegy­ve­rek­kel is le­lö­vik. Az an­go­lok be akar­tak ug­rat­ni, hogy csak vé­rez­zen el a szer­bek mel­lett még ez a nép, az ő jól fel­fo­gott ér­de­kük­ben. Hát azért mond­tam, hogy ne várd, most se várd. Nem jön­nek, uj­ju­kat sem moz­dít­ják ér­ted.

Na de a fi­a­id? Azok­nak nem kell föld?

– A jó is­ten megőrizzen! Ta­nul­tak, mes­ter­em­be­rek. A lá­nyom a lengyárban dol­go­zik, az uno­ká­im, öten van­nak egyelőre, itt hederegnek, de őket sem en­ge­dem a föld kö­ze­li­be.

–Te La­ci! Most más sze­lek fúj­nak. Nem len­ne ked­ved föl­det ki­ven­ni?

– Ide­hall­gass Istán. Annyi föld se kell ne­kem, ami­re reá­pi­sil­jek (en­ge­del­met). Aki el­vet­te, az lás­sa. Kel­jen min­den­nap haj­nal­ban, ro­han­jon etet­ni, itat­ni, mezőre; foly­jon az ő gal­lér­já­ba a víz, ha esik, ver­je az ő szé­ná­ját, ver­je a jég el a ha­tá­rát, és ha­zud­ják el a biz­to­sí­tá­sát, húz­zák ki a fe­je alól a pár­ná­ját adó­ba, vi­gye az ál­la­tját a száj- és kö­röm­fá­jás, a ser­tés­dö­ge, a ba­rom­fi­ko­le­ra, fagy­jon ki a ve­té­se, és ha el­megy hi­va­ta­los ügyét ren­dez­ni, köp­jék le, hogy bü­dös pa­raszt. Ne­kem ebből ele­gem volt. De tu­dok job­bat! Em­lék­szel, mi­kor fi­a­ta­lon kon­fir­mál­tunk, mi­lyen bol­do­gak vol­tunk?

– Em­lék­szem, hogy­ne. Ütő es­pe­res úr ki­vá­ló szó­nok volt!

– Gye­re nézd meg, új temp­lo­mot épí­tet­tünk, na­gyob­bat. Reá­húz­tuk a ré­gi­re, és ami­kor kész volt, le­bon­tot­tuk és ki­hord­tuk a ki­csit. Mind a mi kor­osz­tá­lya­ink épí­tet­ték.

Va­ló­ban meg­néz­tük. Néz­tem La­ci ke­mény cson­tos ar­cát, tö­ret­len ter­me­tét, acél aka­ra­tát.

– Te La­ci. Mond­tam, hogy más sze­lek fúj­nak. Nem di­vat a temp­lom, nem kell az is­ten. Sem an­nak, akit a te­nye­rén hord, sem an­nak, akit büntetésből te­rem­tett.

– Az le­het Ist­ván, tu­dom én, mi­re gon­dolsz. No­hát mi sem va­gyunk szem­for­ga­tó vi­rág­lel­kek. Ha­nem a tör­vény, az tör­vény. Már a mi tör­vé­nyünk, amit be­tar­tunk és be­tar­ta­tunk. A pa­pot az ál­lam fi­ze­ti ugyan, de mi se hagy­juk ma­gá­ra. Az új­szü­löt­tet meg­ke­resz­tel­jük, az if­jú pár meg­es­kü­szik, a hol­ta­kat el­si­rat­juk, el­pré­di­kál­juk, szen­telt föld­be te­met­jük. Ná­lunk még nem di­vat, hogy es­kü­szünk a fűz­fá­nál, el­vá­lunk a nyár­fá­nál és az útszélén… (sze­ret­ke­zünk) mint a ku­tyák. Aki­nek ku­tya­er­köl­csök kel­le­nek, men­jen a vá­ros­ba, mert ott van­nak azok, akik ben­nün­ket ku­tyá­ba se vesz­nek, s akik­nek holt­ja­ink csak dög­nek szá­mí­ta­nak.

– Te La­ci! Most is be­szélsz!

– Ele­get él­tem. Gye­re hall­gas­suk meg Mis­kát, a pa­pot! Azt is épp elég­gé el­dön­get­te a vi­lág­tör­té­ne­lem.

Men­tünk a ta­lál­ko­zó­ra, aho­va el­jött kitűnő ba­rá­tom L. Mi­hály (ő volt egész gim­ná­zi­u­mi éve­ink alatt az osz­tály első), és a tör­té­nész lá­nya, aki­vel ar­ról vi­tat­koz­tunk, hogy ke­rül­tek eraviszkuszok Pan­nó­ni­á­ba és kik vol­tak a jukagirok, a szabirok. Te jó­sá­gos is­ten! Mi­lyen am­bí­ci­ó­val, szor­ga­lom­mal dol­goz­tam év­ti­ze­de­ket a mezőgazdasági szö­vet­ke­ze­tek meg­ala­kí­tá­sá­ért, meg­szer­ve­zé­sé­ért, fel­vi­rá­goz­ta­tá­su­kért! És mi lett a vé­ge!

Igaz is! Majd el­fe­lej­tet­tem: írás­ban kel­lett je­len­te­ni, hogy miről be­szél­get­tünk a ta­lál­ko­zón.


*Részlet a szerző Brüsszeli levelek című ön­é­let­írásából. 



vissza a kiadáshoz
minden cikke
EMLÉKIRAT rovat összes cikke

© Művelődés 2008