Művelődés

Ér­de­kes do­log meg­em­lé­kez­ni olyan dol­gok­ról, helyekről, ahol so­ha­sem jár­tunk mos­ta­ná­ig, de ami­kor vég­re el­ju­tunk, min­den ismerősnek, ter­mé­sze­tes­nek tű­nik. Ilyen em­lé­ke­im van­nak gye­rek­ko­ri ol­vas­má­nya­im, haj­da­ni, kö­zép­is­ko­lai iro­da­lom órák, majd a Szil­ágy­sá­gi ma­gyar nép­mű­vé­szet 1975-ik évi zi­la­hi be­mu­ta­tó­já­nak (mely­re el­jö­het­tek a szerzők és a kö­tet szerkesztője, Mikó Im­re is) jó­vol­tá­ból Sztánáról. Hal­lot­tunk, ol­vas­tunk Mó­ricz Zsig­mond lá­to­ga­tá­sá­ról, cso­dá­la­to­san meg­örö­kí­tett él­mé­nye­iről, ame­lye­ket fel­hasz­nált a Nem él­he­tek mu­zsi­ka­szó nél­kül cí­mű re­gé­nyé­ben. Már felnőttként, tit­kos ba­rá­ti kap­cso­la­tok­ból, be­sö­té­tí­tett szo­bá­ban el­ol­vas­hat­tam a Ki­ál­tó szót 1985-ben, s nem győztem ele­get cso­dál­koz­ni a Kós tisz­tán ­lá­tá­sán és főleg me­rész­sé­gén, hogy mind­azt olyan fél­re­ért­he­tet­le­nül le mer­te ír­ni, egy olyan or­szág­ban, amely­ben mi is le­él­tük éle­tünk leg­na­gyobb ré­szét.

A 2008. évi sztánai far­san­gi na­pok­ba va­ló be­kap­cso­ló­dás­nak is vol­tak előzményei. Tör­tént, hogy a Szentimrei Ala­pít­vány el­nö­ké­hez ré­gi, ba­rá­ti szá­lak fűz­nek, így több­ször is meg­hí­vott a ren­dez­vény­re. Saj­nos, mind­ed­dig akadt szá­munk­ra fon­to­sabb­nak nyil­vá­ní­tott he­lyi vagy szil­ágy­sá­gi ren­dez­vény. Az­tán 2007 nya­rán a Zilah vá­ro­si na­pok al­kal­má­val ide lá­to­ga­tott lo­vas csa­pa­tá­val a sztánai De­mar­tin La­jos doktor, és so­kak­nak fel­csi­gáz­ták az érdeklődését. Ek­kor el­ha­tá­roz­tuk, hogy ha csak le­het, a következő Ba­lázs-na­pot Sztánán tölt­jük. Ma­gá­tól Kós Kár­oly­tól tud­tuk, hogy a só­go­rát a kör­nyék­be­li­ek Duflának ne­vez­ték, mert Ba­lázs Ba­lázs­nak hív­ták, ezért az idén még ér­de­ke­sebb­nek tűnt szá­mom­ra az Em­lé­kez­zünk Szent Ba­lázs­ra, mert ma va­gyon nap­ja című név­na­pi köszöntő, amely egy kis re­mek­mű a ma­ga ne­mé­ben. A nép­dal ta­ní­tá­sa köz­ben tu­dat alatt érlelődött ben­nem a készülődés, az egy­ko­ri ol­vas­má­nya­im em­lé­ke­i­nek fel­idé­zé­se, ren­de­zé­se. A szak­sze­rű­en és nagy hoz­zá­ér­tés­sel fel­újí­tott Szentimrei vil­lá­ban fog­lal­tunk szál­lást, de en­nek igény­be­vé­te­le előtt a  De­mar­tin La­jos, a lovasgazda és fe­le­sé­ge, Mihaela ven­dé­gei vol­tunk An­na lá­nyom­mal és a fé­lig zi­la­hi, fé­lig ka­lo­ta­sze­gi idegenvezetőnkkel, aki szin­tén tör­té­nel­mi ne­vet vi­sel, mi­vel a szent ke­reszt­ség­ben a Wag­ner Ri­chárd ne­vet kap­ta. (Nagy elődjéről, pe­dig köz­tu­do­má­sú, hogy Liszt Fe­renc ve­je volt.) Az es­ti po­ha­raz­ga­tás köz­ben sok ló­tar­tá­si szo­kás­ról, lo­va­gi tor­ná­ról, fegyvernemekről, szo­ká­sok­ról, kor­hű do­ku­men­tu­mok­ról, vi­se­le­tek ve­le­já­ró­i­ról esett szó, meg a más­na­pi prog­ram­ról, amely a va­sár­na­pi lo­vas­be­mu­ta­tót volt hi­va­tott meg­szer­vez­ni a fut­ball­pá­lyán, a far­san­gi ven­dég­se­reg­nek.

Késő éj­jel ke­rül­tünk vissza a Szentimrei vil­lá­ba, szál­lás­he­lyünk­re. Éj­jel nem le­he­tett szem­mel fel­mér­ni a Kós Károly-i épí­té­szet stí­lus­je­gye­i­nek a cso­dá­ját, de a levegőben ben­ne volt az él­mény: olyan he­lyen van sze­ren­csénk meg­szál­la­ni, ahol az első, az önál­ló­su­lás út­já­ra lé­pett (in­kább kényszerített) er­dé­lyi vers­­an­to­ló­gia gon­do­la­ta s rész­ben meg­va­ló­sí­tá­sa vég­be­ment. Ugyan­is Szentimrei Jenő volt az, aki Kóshoz ha­son­ló­an han­goz­tat­ta, hogy ré­gen lé­te­zik és él a transz­szil­va­niz­mus esz­mé­je, mi­sze­rint sa­ját lá­ba­ink­ra kell állanunk, épít­kez­ni, min­den szem­pont­ból megerősödni, élet­ké­pes­sé vál­ni. A Ver­sek­ben tündöklő Er­dély cí­mű an­to­ló­gi­á­ról Cs. Sza­bó Lász­ló elismerően ír­ta a Nyu­gat­ban (1941/8), hogy „Szentimrei úttörő mun­ká­ra vál­lal­ko­zott”, s hogy „ha nem tar­ta­nék so­kat a könyvről, né­hány ud­va­ri­as szó­val elengedném…” Ilyen s eh­hez ha­son­ló em­lé­ke­ket idé­zett fel az éj­fél utá­ni csend­ben a Szentimrei-villa. Más­nap, a csípősen tisz­ta feb­ru­á­ri ko­ra reg­gel­ben must­rál­tuk a fel­újí­tott kör­nye­ze­tet. Ezt min­den­ki­nek lát­ni, él­vez­ni, szel­le­mi bir­tok­ba kell ven­ni, aki ma­gá­é­nak ér­zi az er­dé­lyi szel­le­mi­sé­get, vagy hal­lott egy­ál­ta­lán va­la­mit a Ka­lo­ta­sze­gi Köz­tár­sa­ság­ról, an­nak szép terveiről, a meg­ál­mo­dott ka­lo­ta­sze­gi zász­ló­ról, pénznemről, bélyegekről, a Sztánán szü­le­tett sok-sok mű­vé­szi szépségről. Las­san be­me­rész­ked­tünk a ház­mes­ter szo­bá­já­ba, meg a föld­szin­ti nap­pa­li­ba. Itt ért utol csak iga­zán a kósi vi­lág. A va­la­mi­kor nagy kö­rül­te­kin­tés­sel meg­ál­mo­dott, a ta­ka­ros­ság és a funk­ci­o­na­li­tás dik­tál­ta éssze­rű­ség min­den le­he­tő­sé­gét fel­vo­nul­ta­tó ter­ve­zés, ki­vi­te­le­zés ma is le­nyű­gö­zi az először oda­lá­to­ga­tót. Min­den tég­lán, vo­na­lon, ab­lak­ka­ri­kán, fa­ra­gott tar­tó- és mes­ter­ge­ren­dán felismerhető a tervező össze­té­veszt­he­tet­len stí­lu­sa. A va­ko­lat alól ki­sza­ba­dí­tott szem­öl­dök-ge­ren­da be­tű­iről nem is be­szél­ve. Köz­ben előjött a ház egyik örö­kö­se, Sza­bó Gyu­la is, aki ecse­tel­te a fel­újí­tás rész­le­te­it, hogy édes­any­juk, Szentimrei Ju­dit, ho­gyan em­lé­ke­zett a gyer­mek­ko­rá­ban meg­élt ese­mé­nyek­re, a belső dí­szí­té­sek­re, a kom­mu­niz­mus éve­i­ben esz­kö­zölt kon­tár vál­toz­ta­tá­sok­ra. Cso­dá­la­to­san meg­me­ne­kült a bú­tor­zat, a haj­da­ni zsoboki asz­ta­los­mes­ter­nek meg­tet­szet­tek a Kós Kár­oly ter­vez­te asz­ta­lok, szé­kek, ágyak, szek­ré­nyek (iga­zán meg­ért­jük), ezért az egész gar­ni­tú­rát ma­gá­nak is el­ké­szí­tet­te. Mi­vel az ere­de­ti bú­tor­zat az 1944-es „nádasiak nagyta­ka­rí­tá­sának” áldozatául esett, ami megmaradt, a kom­mu­niz­mus új­gaz­dag­ja­i­nak nem iga­zán tet­szett, ezért tönk­re tet­ték, így jól fo­gott, hogy az asz­ta­los­mes­ter­nél meg­ma­radt a min­ta, ezt most a mes­ter uno­ká­ja le­má­sol­ta, az ere­de­ti min­ták­kal le­fes­tet­ték, és is­mét a ré­gi szép­sé­gé­ben pom­pá­zik a nap­pa­li.

A Var­jú­vár pe­dig a szom­széd­ban vár­ja ha­za lá­to­ga­tó­it. A Kós-leszármazottak leg­több­je már út­le­vél­lel (újab­ban sze­mély­azo­nos­sá­gi­val, de min­den­kép­pen ha­tár­át­lé­pés­sel) jár­nak ha­za a kis épí­té­sze­ti re­mek­mű­vet meg­lá­to­gat­ni. Most ép­pen itt vol­tak, így meg­néz­het­tük az 1944-ben a kör­nyék­be­li ro­mán pa­rasz­tok ál­tal fel­dúlt, ki­ra­bolt és má­ra fel­újí­tott Var­jú­vá­rat. Ahogy a köny­vek­nek meg van a sor­suk, ugyan­úgy a kósi épí­té­sze­ti örök­ség­nek is. Most vi­szony­lag csen­des kor­sza­ka van a vi­dék­nek, de a kö­zel­múlt­ban is be­tör­tek, és az ér­té­ke­sebb hol­mit, hasz­ná­la­ti esz­kö­zö­ket el­vit­ték.

Mind­ez ar­ra utal, hogy az együtt­élést, a ha­gyo­má­nya­ink tisz­te­le­tét, a nyel­vi és szo­kás­be­li kü­lönb­sé­gek el­fo­ga­dá­sát, egy­szó­val a ke­resz­tyé­ni sze­re­tet még ta­nul­ni, gya­ko­rol­ni, al­kal­maz­ni kell tá­ja­in­kon. Er­re is ta­ní­tot­ta az oda­lá­to­ga­tó­kat az idei far­sang. Min­den­ki­nek ju­tott a ren­dez­vé­nyen egy-egy po­hár bor, jó szó, vi­dám­ság a helybeli gyerekek Lu­das Ma­tyi be­mu­ta­tó­ján, kürtős ka­lács, tán­cos part­ner, taps a va­sár­na­pi lo­vas-be­mu­ta­tón. Még a por­ták épí­té­sze­ti stí­lu­sa, fes­té­se sem árul­ja el az először oda­lá­to­ga­tó­nak, hogy me­lyik ház­ban la­kik ma­gyar vagy ro­mán csa­lád. Ta­lán ez le­het­ne az a he­lyi kü­lön­le­ges­ség, amely meg­kü­lön­böz­te­ti a sztánaiakat a más ré­gi­ók­ban együtt élő nemzetiségiektől: ők külsőre tel­je­sen azo­no­sak. Csak egy do­log ag­gaszt még, hogy ma­nap­ság a te­le­pü­lés la­kó­i­nak át­lag­élet­ko­ra 60 év!