Művelődés

„For­ra­dal­mak”

So­kan úgy vé­lik, a fém ne­héz, ri­deg, hi­deg elem. Pe­dig de­hogy, hisz ügyes mes­ter ke­ze alatt még a vas is élet­re kel, a szi­lárd, lé­lek­te­len anyag ru­gal­mas­sá, moz­gé­konnyá ala­kul. Rá­adá­sul a fém en­ge­del­me­seb­ben kö­ve­ti a díszítőkedv szer­te­len szár­nya­lá­sát, mint a kő, amely­nek ilye­tén ke­ze­lé­se az anyag meg­e­rő­szakolásának be­nyo­má­sát kel­ti. Ezek is­me­re­té­ben, il­let­ve mi­nél szé­le­sebb kör­ben történő meg­is­mer­te­té­sé­nek szán­dé­ká­val fo­gal­ma­zó­dott meg a te­mes­vá­ri tár­lat, amely kul­tu­rá­lis té­ren a te­kin­tet­ben is újí­tott, hogy be­bi­zo­nyí­tot­ta: ke­vés pénzből is le­het cso­dá­kat mű­vel­ni, közművelődési fel­ada­tot el­lát­ni. Tény­leg csu­pán akar­ni kell, cse­le­ked­ni, rámenősnek len­ni s rá­ál­doz­ni, fel­ál­doz­ni egy-két he­tet, hó­na­pot, szabad­i­dőt, sza­bad­na­pot.

Tu­da­to­san törekvő, ha­tá­ro­zott és el­hi­va­tott egyé­ni­ség­ből pe­dig a je­lek sze­rint ke­rül még egy-kettő a Bán­ság­ban, akár­csak a leg­utób­bi ha­tár­mó­do­sí­tás időszakát megelőzően, hisz a je­len­le­gi mú­ze­um fun­da­men­tu­mát is agi­lis, szen­ve­dé­lyes, kö­zös­sé­gi em­be­rek rak­ták le a 19. szá­zad­ban, főként fá­rasz­tó szel­le­mi s fi­zi­kai mun­ká­val, ne­mes szán­dék­kal, nem pe­dig önös érdekből, va­gyon­gya­ra­pí­tá­si vágy­tól fűt­ve.

Az eseményről te­hát több szem­pont­ból ér­de­mes szót ej­te­ni, nem csu­pán mint a fenn­tar­tók egyik ki­pi­pá­lan­dó, eset­leg kultúrdiplomáciailag fon­tos rendezvényéről. Nem el­ha­nya­go­lan­dó, sőt, in­kább alap­ve­tő, hogy öt­vös-, il­let­ve ko­vá­csolt­vas mun­kák már az in­téz­mény elődjének, a Délmagyarországi Ré­gé­sze­ti és Tör­té­ne­ti Tár­su­lat­nak az alap­kol­lek­ci­ó­já­ban is sze­re­pel­tek, szá­muk pe­dig a 20. szá­zad első fe­lé­ben Aurel Ciupe mú­ze­um­igaz­ga­tó és Marius Moga tör­té­nész vá­sár­lá­sa­i­nak, adományszerző had­já­ra­ta­i­nak köszönhetően egy­re csak nőtt. A nagy­ér­de­mű ezekből a da­ra­bok­ból lát­ha­tott most ha­tá­sos, tetsze­tős vá­lo­ga­tást. A tár­lat rendezője ugyan­is rend­kí­vül át­fo­gó­an mu­tat­ta be, mi­ként vált egy-egy, főként nyu­gat-eu­ró­pai fo­gan­ta­tá­sú for­ma, mo­tí­vum nép­sze­rű­vé a Bán­ság­ban, ho­gyan ido­mí­tot­ta, ala­kít­gat­ta azt hoz­zá sa­ját, il­let­ve kli­en­se­i­nek íz­lé­sé­hez a kül­föld­ön ta­nult he­lyi mes­ter.

No­ha a 18. szá­zad első fe­lé­ben Claudius Flori­mund Mercy kor­mány­zó in­téz­ke­dé­se foly­tán Te­mes­vár délnyu­ga­ti ré­szén, a későbbi Gyár­vá­ros­ban meg­ha­tá­ro­zó szá­mú oszt­rák, er­dé­lyi, majd fla­mand, fran­cia és olasz kéz­mű­ves nyi­tott mű­helyt, tö­mö­rült tár­su­lás­ba, egy­faj­ta céh­be, s kez­dett el kü­lön­fé­le tra­dí­ci­ók ve­gyí­té­sé­vel egy­faj­ta ha­gyo­mányt te­rem­te­ni, a szá­zad má­so­dik fe­lé­ben már egy­ér­tel­mű­en a bé­csi öt­vös­ség je­len­tet­te mind­annyi­uk szá­má­ra a fő iga­zo­dá­si pon­tot. Ez a ha­so­nu­lás vi­szont nem je­len­tett szol­gai má­so­lást, még ak­kor sem, ha időről időre ta­lál­ko­zunk is bi­zo­nyos tí­pu­sok, min­ták pon­tos át­vé­te­lé­vel.

A di­vat­dik­tá­to­rok ugyan­is egyen­ként ír­ják meg a ma­guk kü­lön tör­té­nel­mét. A 16-17. szá­zad­ban Ma­gya­ror­szá­gon még a Ga­ram men­ti bá­nya­vá­ros­ok, Kas­­sa, Lőcse, Er­dély­ben pe­dig Ko­lozs­vár, Nagy­sze­ben és Bras­só cé­hei vol­tak az öt­vös­mű­ves­ség ki­emelt he­lyei, a tö­rök ki­űzé­se után a súly­pont Pest­re, Bu­dá­ra, Győrre, Po­zsony­ra, Nagy­szom­bat­ra és Kas­sá­ra tevődött. Az ural­ko­dó uta­sí­tá­sá­ra először 1732-ben ír­ták össze az or­szág ötvösmestereit, rész­ben azért, hogy fel­mér­hes­sék a ne­mes­fém moz­gá­sát, a for­gás­ban levő ne­mes­fém mennyi­sé­get. A szám­lá­lás le­han­go­ló ál­la­pot­ra de­rí­tett fényt: szá­mos olyan vá­ros­ban, amely ko­ráb­ban a mű­ves­ség elsőrendű köz­pont­ja volt, alig ma­radt né­hány mes­ter, és még ők is meg­él­he­té­si ne­héz­sé­gek­re pa­nasz­kod­tak. A ko­ráb­bi két nagy ötvösközpont, Nürn­berg és Augsburg is el­ve­szí­tet­te so­ká­ig őrzött do­mi­nan­ci­á­ját Kö­zép-Eu­ró­pá­ban: ural­ko­dó dél­né­met po­zí­ci­ó­ját ek­kor vál­tot­ta fel a bé­csi ipar­tes­tü­le­té.

A hely­zet pon­tos meg­ér­té­sét könnyí­ti, ha szám­ba vesszük, hogy a föld­raj­zi fel­fe­de­zé­sek kö­vet­kez­té­ben meg­is­mert nyers­anyag­ok­nak, ízek­nek tu­laj­do­nít­ha­tó­an a ko­ra új­kor­ban az eu­ró­pai ét­ke­zé­si szo­ká­sok, a kony­ha­tech­ni­ka, a fű­sze­re­zés, a tá­la­lás mód­ja óri­á­sit vál­to­zott. Az új vi­lág és az át­ala­ku­lás per­sze a kéz­mű­ves­ség­re sem ma­radt ha­tás­ta­lan. Az­tán be­rob­bant az ipa­ro­sí­tás, a ma­nu­fak­tú­rák ro­vá­sá­ra menő üze­mi tö­meg­ter­me­lés, meg­je­lent az egy­re tehetősebb és finnyá­sabb kö­zép­osz­tály, amely az ura­ké­val ve­te­ke­dő ké­nyel­mes ott­hont ál­mo­dott, kö­ve­telt, emelt ma­gá­nak. És hogy a termelők lé­pést tart­has­sa­nak a megrendelők kí­vá­nal­ma­i­val, a mér­nö­kök mind újabb és újabb anya­go­kat fej­lesz­tet­tek ki, s jobb­nál jobb tech­no­ló­gi­á­kat, fém­meg­mun­ká­lá­si el­já­rá­so­kat sza­ba­dal­maz­tat­tak.  

Ék­szer a há­zon, a ház­ban

Marcela Oprescu mu­ze­o­ló­gus ki­ál­lí­tá­sa kö­zel fél­száz re­mek­be sza­bott fém­tárggyal is­mer­tet­te meg az ér­deklődőket, akik a tárlatvezető fel­ada­tát el­lá­tó, he­lyet­tesítő, il­luszt­rált ka­ta­ló­gus­ból egye­bek mel­lett ré­gen el­fe­le­dett bán­sá­gi mesterekről sze­rez­het­tek tu­do­mást. Az új­vi­dé­ki szü­le­té­sű Ignatz Leyritzről, pél­dá­ul, a Béga-parti vá­ros leg­ré­gibb la­ka­tos­mű­hely-tu­laj­do­no­sá­ról, po­ten­tát cégvezetőjéről. A díszmű­la­ka­tos mű­vész ne­vét az­zal együtt nem ej­tet­te ki, nem ír­ta le már év­ti­ze­dek óta sen­ki, hogy az im­már hu­szon­va­la­hány éve szépülő, újjáépülő, res­ta­u­rá­lás alatt ál­ló Ba­rokk Pa­lo­tán, mű­vé­sze­ti mú­ze­u­mon haj­da­nán ott­hagy­ta a kéz­jegy­ét. A ko­ráb­bi im­pé­ri­u­mok­ról és a vé­get nem érő mun­ká­la­tok­ról nyi­lat­ko­zók te­hát úgy tet­tek, mint a strucc, ami­kor a közelgő kel­le­met­len­sé­get elkerülendő be­le­dug­ja fe­jét a ho­mok­ba. Tud­ni­il­lik: az egy­ko­ri me­gye­há­za 1885– 1886-os da­tá­lá­sú ko­vá­csolt­vas tar­to­zé­kai, amelyekből jónéhányat Leyritz ki­vi­te­le­zett, a tör­té­ne­lem ol­vasz­tó­ke­men­cé­jé­be ke­rül­tek. Új­fent ön­tött­vas ter­mé­kek pó­tol­ják a ré­gi­e­ket (ott, ahol egy­ál­ta­lán pó­tol­ják).

Mind­ezt a je­len kor em­be­re hol job­ban, hol ke­vés­bé jól, de fel­fe­de­zi, va­gyis: a re­konst­ruk­ci­ó­ban rejlő (meg­gaz­da­go­dá­si) lehetőséget.

Ezért van az, hogy is­mét ha­tal­mas az érdeklődés, igény a ko­vács­mes­ter­ség iránt. Ez per­sze ob­jek­tív okok­kal is ma­gya­ráz­ha­tó: a jó­mó­dú­ak kö­ré­ben me­nők let­tek a nagy belterű la­ká­sok, az össze­nyí­ló szo­bák, már­pe­dig a ko­vá­csolt­vas bú­to­rok, tér­el­vá­lasz­tók, díszítőelemek igen tér­igé­nye­sek, meg­mun­ká­lá­suk pe­dig jó­val költ­sé­ge­sebb, mint a fá­ból ké­szül­te­ké. Ter­mé­sze­te­sen el­en­ged­he­tet­len kü­lönb­sé­get ten­ni a tű­zi ko­vá­cso­lás­sal előállított tár­gyak, a ko­vá­csolt­vas jel­le­gű, va­la­mint az egy­sze­rű la­ka­tos­tech­ni­ká­val ki­kép­zett da­ra­bok kö­zött, mert pénz­be­li ér­té­kü­ket elsősorban az al­kal­ma­zott mód­szer, a tech­ni­kai mű­ve­let ad­ja meg. A la­ka­tos­mun­ka so­rán ugyan­is csu­pán vág­ják, szab­ják, majd he­gesz­tik a va­sat, és rit­kán mun­kál­ják el, va­gyis csak né­ha ci­zel­lál­ják. A ko­vá­cso­lás­sal fab­ri­kált tár­gyak ese­tén azon­ban he­ví­tik, iz­zó ál­la­po­tá­ban ka­la­pál­ják, ütik, haj­lít­gat­ják az anya­got, de hasz­nál­ják a bi­lin­cse­lést, avagy bundo­lást, lyu­kasz­tást, vál­la­zást, csa­va­ro­zást, no meg a sze­­ge­cse­lést is, dí­szí­tés­re pe­dig a tré­be­lést, vé­sést, ma­ra­tást, óno­zást, a ne­mes­fé­mek­kel történő tau­sí­ro­zást, a szí­nes­re fes­tést, az ara­nyo­zást, ezüs­tö­zést. A vas tu­laj­don­kép­pen eb­ben az össze­tett, hosszas fo­lya­mat­ban ve­szí­ti el a ri­deg­sé­gét, vá­lik plasz­ti­kus­sá, fe­lü­le­te egye­net­len­né, így ma­rad raj­ta a ko­vács­mes­ter egye­di kéz­je­gye, így lesz belőle ék­szer a há­zon és a ház­ban. De csak ak­kor, ha a jó íz­lés mér­té­ke­it be­tart­va ren­dez­zük be ott­ho­nun­kat, mun­ka­he­lyün­ket. Hisz a túl­zsú­folt­ság, a ko­vá­csolt­vas bú­to­rok, kie­gé­szí­tők hal­ma­za könnyen meg­fojt­hat­ja az enteriőrt, meg­öl­he­ti az élet­te­ret, ku­sza, át­lát­ha­tat­lan ha­tást kelt­het.

Az ará­nyok­ra, s az ele­mek, ré­szek egyen­sú­lyá­nak be­tar­tá­sá­ra a tár­lat ku­rá­to­rá­nak, Marcela Oprescu mu­ze­o­ló­gus­nak is ügyel­nie kel­lett. Az ez­zel já­ró ne­héz­sé­ge­ket úgy küz­döt­te le, hogy elsőként a Mű­vé­szet és kéz­mű­ves­ség cí­mű ki­ál­lí­tás­ról al­ko­tott el­kép­ze­lé­sét il­lesz­tet­te be­le a kör­nye­zet­be, a vö­rös tég­lá­val ki­bé­lelt, egy­más­ba nyí­ló bolt­íves ter­mek ba­rokk együt­te­sé­be. Ugyan­ezen gon­do­la­tok je­gyé­ben és a he­lyi­ség for­ma­vi­lá­gá­hoz al­kal­maz­kod­va vá­lo­gat­ta ki később a köz­gyűj­te­mény rak­tá­rá­ból a tár­la­tot fi­no­man megteremtő em­pi­re gyer­tya­tar­tó­kat, sze­cesszi­ós vá­zá­kat, bie­der­mei­er te­ás­kész­le­te­ket, fur­csa fa­zo­nú fém­po­ha­ra­kat, neorokokó s neoreneszánsz gyü­möl­csös­tá­la­kat, put­tók­kal de­ko­rált pet­ró­le­um­lám­pá­kat. Ter­ve – amit meg­va­ló­sí­tott – az volt, hogy egy­szer­re több stí­lust, mű­vé­szet­tör­té­ne­ti kor­sza­kot je­le­nít­sen meg. Ám nem az, hogy a kezdetektől a 19. szá­za­dig, a kéz­mű­ves­ség ala­pú fém­mű­ves­ség ha­nyat­lá­sá­ig hi­ány­ta­la­nul fel­vá­zol­ja az öt­vös­mű­ves­ség tör­té­ne­tét, a díszműkovácsolás fejlődését. A cél ki­zá­ró­lag a mú­ze­um tu­laj­do­ná­ban lévő mun­kák függ­vé­nyé­ben vég­le­ge­sült, és in­kább a köz­gyűj­te­mény, a pol­gá­ro­so­dó, nagy­ko­rú­so­dó vá­ros his­tó­ri­á­já­ra fó­ku­szált. An­nak fel­vil­lan­tá­sá­ra, hogy bár Bécs volt minden­nek a meg­mond­ha­tó­ja, vi­dé­ken is pezs­gett az élet, a vé­ge­ken is megteremtődtek az ér­té­kek. Mert két-há­rom­száz esztendővel ezelőtt a ko­vács­ina­sok, mes­ter­je­löl­tek ba­tyut kö­töt­tek a há­tuk­ra, s ad­dig ván­do­rol­tak egyik ta­ní­tó­tól a má­si­kig, míg­nem ki­ta­nul­ták a szak­ma min­den for­té­lyát, és va­ló­sá­gos mű­vé­szek­ké vál­tak. Ez­zel egy időben a tár­lat fel­fed­te azt is, hogy a ko­vá­cso­lás, a minőség kimerítő fi­zi­kai mun­kát, ala­pos anyag­is­me­re­tet szük­sé­gel­tet.

Mű­vé­szet és kéz­mű­ves­ség

A tár­lat lét­re­jöt­té­nek van még egy na­gyon fon­tos előfeltétele, oko­za­ti tényezője. Mint is­me­re­tes, a 19. század vé­gé­nek, 20. szá­zad ele­jé­nek lég­kö­re ki­mon­dot­tan ked­ve­zett a műgyűjtő szenvedélynek. A pezs­gő szel­le­mi s kul­tu­rá­lis élet, a mű­vé­szet­tör­té­net-írás ki­bon­ta­ko­zá­sa s az élő mű­vé­szet­kri­ti­ka egy­aránt hoz­zá­já­rult ah­hoz, hogy Te­mes­vár­nak le­gye­nek mú­ze­u­mai. Hogy meg­va­ló­sul­has­sa­nak az iga­zán nagy ki­ál­lí­tá­sok. A mo­dern ko­ri fém­meg­mun­ká­lást be­mu­ta­tó tár­lat­nak ugyan nem volt év­for­du­ló­hoz köthető ap­ro­pó­ja, de ben­ne volt a kí­ván­ság, hogy a szak­ma és a la­i­kus kö­zön­ség fel­fe­dez­ze vég­re a köz­gyűj­te­mé­nyek­ben rejlő ér­té­ke­ket. Az in­téz­mény vezető­sé­ge kész­sé­ge­sen tá­mo­gat­ta a tö­rek­vést.

A ga­lé­ria első ter­mé­ben a lá­to­ga­tó a 19. szá­za­di ma­gyar vas­úti tá­ra­ság stájerlakaninai mű­he­lye­i­ben ön­tött, a gö­rög mi­to­ló­gi­á­ból köl­csön­zött je­le­ne­tek­kel dí­szí­tett bronz dísz­tá­nyé­ro­kat és né­hány, ugyan­ott al­ko­tott kis­mé­re­tű tér­plasz­ti­kát ve­he­tett szem­ügy­re, a szin­tén bán­sá­gi ere­de­tű gyer­tya­tar­tó-so­ro­zat mint­egy ki­egé­szí­té­se­kép­pen. A tár­lat rendezője te­hát nem az időrendi sor­ren­det kö­vet­te, in­kább a gyűj­té­si s szár­ma­zá­si hely­szí­nek sze­rint cso­por­to­sí­tot­ta a sok­fé­le anya­got. Jól­le­het a da­ra­bok min­de­ni­ke fi­gye­lem­re mél­tó, kü­lön­le­ges szín­fol­tot még­is a tá­vol-, il­let­ve kö­zel­-ke­le­ti kéz­mű­ipar por­té­ká­i­ból ízelítőt nyúj­tó „ázsi­ai sa­rok” kép­vi­selt, mi­vel a jel­leg­ze­tes raj­zo­la­to­kat viselő, kar­csú­vá for­mált se­lyem­könnyű kí­nai por­ce­lán­vá­zák, po­ha­rak, az iz­gal­mas vo­nal­ve­ze­té­sű per­zsa dísz­edé­nyek fém­vál­to­zat­ban vol­tak megtekinthetők. Aki nem ol­vas­ta el a fel­ira­to­kat és nem né­zett be­le a ka­ta­ló­gus­ba, az va­ló­szí­nű­leg el­sik­lott a fö­lött, hogy amit lát va­ló­já­ban nem az, ami­nek ő hi­szi. „Repülő” arab szőnyegből köz­szem­lé­re saj­nos most csak egy ke­rült, de leg­alább nem ter­hel­te meg a te­ret.

Töb­bes szám­ban vol­tak azon­ban je­len az or­to­dox vo­nu­la­tot képviselő orosz sza­mo­vá­rok, va­la­mint a kö­zép-eu­ró­pai pon­tos­ság fel­tét­len esz­kö­zei, az órák. A „theamachináknál” ma­rad­va, s a fél­re­ér­té­sek ki­kü­szö­bö­lé­se vé­gett megjegyzendő: ere­de­ti orosz sza­mo­vár a 19. szá­zad kö­ze­pén még csak el­vét­ve for­dult elő ma­gyar lak­ta te­rü­le­ten, sőt, még a szá­zad vé­gén is eg­zo­ti­kum­nak szá­mí­tott. Áll­vá­nyos teafő­zők akad­tak ugyan, ám ezek csak külső meg­je­le­né­sük­ben ha­son­lí­tot­tak a sza­mo­vá­rok­hoz. Lé­nye­gé­ben há­rom­lá­bú tá­masz­ra he­lye­zett, hen­ge­res vagy vá­za for­má­jú, fe­de­les vízmelegítő edé­nyek vol­tak, al­só har­ma­du­kon kis csap­pal. A vi­zet a tar­tó­szer­ke­zet alat­ti spirituszégővel for­ral­ták fel, nem az edény bel­se­jé­ben lévő fűtő­hen­ger­ben, mert ilyen­nel nem ren­del­kez­tek. A tár­la­ton két, több­szö­rö­sen dí­ja­zott orosz teamachina kép­vi­sel­te a rusz­ki sza­mo­vár­gyár­tó­kat.

A ki­ál­lí­tás befejező, hang­sú­lyo­san ek­lek­ti­kus ré­sze főként az em­pi­re, a bie­der­mei­er és a sze­cesszió pro­duk­tu­ma­i­ból vo­nul­ta­tott fel olyan ipar­mű­vé­sze­ti al­ko­tá­so­kat, ame­lye­ket a rossz em­lé­kű dik­ta­tú­rá­ban hasz­no­sabb volt rej­te­get­ni, mint mu­to­gat­ni. A hír­zár­lat és a til­tás ak­ko­ra ere­jű volt, hogy egye­sek még ma is fél­ve be­szél­nek – ha be­szél­nek – a mú­ze­um tár­gyi örökségéről. 

Ci­zel­lált tör­té­ne­lem

A hu­mán­ér­tel­mi­ség­re ráerőszakolt kom­mu­niz­mus­be­li ret­te­gés, nyo­masz­tó tit­ko­ló­zás, vész­ter­hes hall­ga­tás olyan semmiségekből is fa­kad­ha­tott, hogy ma már tény­leg csak ne­vet­ni tu­dunk a sar­lós-ka­la­pá­csos re­zsim sok-sok agya­lá­gyult­sá­gán. Azo­kon az ap­pa­rá­tus­be­li ak­ti­vis­tá­kon, akik rossz szem­mel néz­ték, rend­szer­el­le­nes­ség­gel vá­dol­ták az öt­vös- és ko­vá­csolt­vas-mű­ves­sé­get, il­let­ve mind­azo­kat, akik e mű­vé­sze­te­ket gya­ko­rol­ták, tá­mo­gat­ták. De igaz ez for­dít­va is: e kéz­mű­ipart a pu­faj­ká­sok vé­gül azért le­he­tet­le­ní­tet­ték el, mert művelői, fenn­tar­tói azok a si­ke­res vál­lal­ko­zók, nagy becs­ben tar­tott intellektü­el­lek, ran­gos és va­gyo­nos arisz­tok­ra­ták vol­tak, aki­ket ko­holt vá­dak alap­ján fél­re kel­lett se­per­ni­ük ah­hoz, hogy ab­szo­lút ha­ta­lom­hoz jut­va meg­szed­jék ma­gu­kat. 

Volt azon­ban egy erős gaz­da­sá­gi in­do­ka is a fém­kul­tú­ra fo­ko­za­tos át­ala­ku­lá­sá­nak. A 18-19. szá­zad­ban több­nyi­re ón asz­ta­li edé­nye­ket, kész­le­te­ket hasz­nál­tak a ház­tar­tá­sok­ban, a ne­héz­kes anyag azon­ban nem tu­dott meg­fe­lel­ni az új el­vá­rá­sok­nak. A haj­lé­kony, oly­kor sze­szé­lyes for­má­kat az öt­vö­sök va­ló­sí­tot­ták meg ezüstből. Ez már azu­tán volt, hogy a sta­bil, drá­ga­kö­vek­kel meg­ra­kott tá­lak, vá­zák, ku­pák ko­ra el­múlt, és a ven­dég meg­tisz­tel­ve érez­te ma­gát, ha uzson­ná­ra ezüst­tel te­rí­tet­tek.

A pol­gár­ság egy­re növekvő igé­nye azon­ban meg­vál­toz­tat­ta az öt­vö­sök mun­ká­ját: a biz­tos vevőkör tu­da­tá­ban a mes­te­rek mind­in­kább az ol­csó kész­áruk gyár­tá­sá­ra ren­dez­ked­tek be. A köz­em­ber fény­űzé­se ek­ként ösz­tö­nöz­te az öt­vös­mű­vé­szet fejlődését, já­rult hoz­zá az új for­mák és dí­szít­mé­nyek meg­szü­le­té­sé­hez. A sza­po­ra ter­me­lés azon­ban a minőség ro­vá­sá­ra ment, csor­bát ej­tett a ki­vi­te­le­zés szín­vo­na­lán. A so­ro­zat­gyár­tás vé­gül szok­vá­nyo­so­dás­hoz ve­ze­tett.

A legjelentősebb mes­te­rek mun­ká­já­nak ní­vó­ját per­sze nem ron­tot­ta ez a mó­di. Hír­név­hez, el­is­mert­ség­hez ők épp az­ál­tal ju­tot­tak, hogy a szé­ri­á­ban gyár­tott da­ra­bo­kat is igé­nye­sen, mű­vé­szi ké­pes­sé­gük, mű­sza­ki tu­dá­suk leg­ja­vát ad­va ké­szí­tet­ték el. ők nem­csak ki­elé­gí­tet­ték, ha­nem ké­pez­ték, fi­no­mí­tot­ták, ci­zel­lál­ták is a tö­me­gek íz­lé­sét. A pro­le­tár­ura­lom ide­jén azon­ban nem volt sza­bad egyénieskedni, sem egyén­nek len­ni, ki­mon­da­ni azt, hogy a vas mű­vé­szi meg­mun­ká­lá­sát kez­det­ben a ko­los­to­rok­ban vé­gez­ték. Hogy a kéz­mű­ipar mű­vé­szet­té ne­me­se­dé­se egy­há­zi te­vé­keny­ség­hez kötődött. Hit­hez, val­lás­hoz.

Er­re ti­los volt em­lé­kez­ni. Il­let­len volt ki­ej­te­ni Fe­ren­czy Kár­oly és David Klein ne­vét, pe­dig mind­ket­ten pá­rat­lan szép­sé­gű ko­vá­csolt vas­mun­ká­kat, gyer­tya­tar­tó­kat hagy­tak az utó­kor­ra.

Má­ra azon­ban va­la­me­lyest rendeződött, úgy­mond nor­ma­li­zá­ló­dott a hely­zet, ma már sza­bad ró­luk és a hoz­zá­juk ha­son­lók­ról, ve­lük egyenértékű­ekről sza­ba­don be­szél­ni, s ha sza­bad, ak­kor kell is mi­nél gyak­rab­ban. Nem áll­ha­tom meg te­hát, hogy le ne ír­jam: a ma­gyar mű­vé­szet tör­té­ne­té­ben épp az öt­vös­ség ren­del­ke­zik a leg­gaz­da­gabb ha­gyo­má­nyok­kal, hisz egé­szen az ál­lam­ala­pí­tás ko­rá­ig, a hon­fog­la­ló ma­gya­rok díszítőművészetéig vezethető vissza. A későbbi idők nagy fel­ta­lá­lá­sai kö­zül is kiemelendő né­hány, ek­ként a sod­rony­zo­mánc, amely ma­gyar jel­leg­ze­tes­ség­ként ala­kult ki, és már Szent Lász­ló ki­rály ara­nyo­zott ezüstlemezből vert erek­lye­tar­tó­ján meg­ta­lál­ha­tó. Büsz­kék le­he­tünk ar­ra is, hogy a 16–18. szá­zad­ban az er­dé­lyi zo­mán­cot nagy előszeretettel, lát­vá­nyos ered­mé­nye­ket fel­mu­tat­va al­kal­maz­ták a környező or­szá­gok­ban. A ma­gyar öt­vös­mű­vé­szet meg­be­csült he­lyét ter­mé­sze­te­sen az is bi­zo­nyít­ja, hogy ter­mé­kei – a dísz­fegy­ve­rek, ék­sze­rek, ru­ha­kap­csok, bog­lá­rok, nás­fák stb. – nél­kü­löz­he­tet­len kie­gé­szí­tői let­tek a ne­me­si-nem­ze­ti vi­se­let­nek, a dísz­ma­gyar­nak. Ez a hi­he­tet­le­nül tar­tal­mas örök­ség még­sem tu­dott ki­tel­je­sed­ni, a 17. szá­zad­ban vég­le­ge­sült tí­pu­sok (a klasszi­kus ido­mú tal­pas po­hár, a fe­de­les ser­leg, a sok­szö­gű dísz­tá­nyér, a fü­les ku­pa) a 18. szá­zad­ban fo­ko­za­to­san el­tűn­tek, a vi­lá­gi öt­vös­ség, fém­mű­ves­ség pe­dig el­ve­szí­tet­te szin­te összes ele­mi, ere­de­ti vo­ná­sát. A ko­ra új­kor tö­rök és né­met há­bo­rú­i­ban ugyan­is a vá­ro­sok el­sze­gé­nyed­tek, tönk­re­men­tek, új­já­szü­le­té­sük egy-egy főpapi vagy főúri me­cé­nás kegyétől füg­gött, olyan főrendiektől, akik fel­vi­lá­go­so­dott vi­lág­pol­gár­ként a nem­zet­kö­zi, aka­dé­mi­kus kul­tú­rát, il­let­ve az egy­há­zi kul­tusz­hoz köthető mű­velt­sé­get is­tá­pol­ták.

A bi­ro­da­lom épí­té­sé­nek meg­annyi gond­ját, ba­ját csak sú­lyos­bí­tot­ta, hogy a bé­csi kor­mány Ma­gya­ror­szá­got a 18. szá­zad kö­ze­pe óta az oszt­rák tar­to­má­nyok földművelő s állattenyésztő gyar­ma­tá­nak te­kin­tet­te, ma­gyar szak­em­ber­nek en­nél­fog­va csak mint a leg­kez­det­le­ge­sebb ipar­ágak művelőjének ju­tott sze­rep: míg mé­szá­ros, gu­bacs­apó, bog­nár, kö­tél­ve­rő, gombkötő bár­ki le­he­tett, az asz­ta­los, öt­vös, kőfaragó, sza­bó s min­den más, na­gyobb ügyes­sé­get és mű­vé­szi te­het­sé­get, ér­zé­keny­sé­get meg­kí­vá­nó mes­­ter­ség űzé­sé­nek tel­jes jo­gá­val ki­zá­ró­lag a né­met aj­kú tár­sa­sá­gok ren­del­kez­tek.

A múlt eme sze­le­te így szá­munk­ra nem egy ólom­ka­to­nás, tündérilonás de­rűs tör­té­net, de ra­gyo­gó­vá te­szi az in­du­lat­men­tes em­lé­ke­zés, az elődök előtti őszinte főhajtás, a va­ló­di ér­de­mek szívből jövő el­is­me­ré­se. A Mű­vé­szet és kéz­mű­ves­ség cí­mű ki­ál­lí­tás ezért nem­csak hogy szép volt, tar­tal­mas, ta­nul­sá­gos és el­fo­gu­lat­lan, de min­den po­zi­tí­vu­ma mel­lett olyan­fé­le él­ményt is nyúj­tott, amellyel remélhetően sok­szor lesz még al­kal­munk feltöltődni a te­mes­vá­ri mú­ze­um időszakos tár­la­ta­in.