Művelődés

Rész­le­tek Erőss Alfréd há­bo­rús nap­ló­já­ból

Né­hány éve buk­kant föl Eger­ben a haj­da­ni Cim­bo­ra-uno­ka, a je­les költő és te­o­ló­gus, az 1949 ele­jén ti­tok­ban Er­dély ró­mai ka­to­li­kus püs­pö­ké­vé szen­telt Erőss Alfréd (Perestyén, 1909. jú­li­us 7.– Ko­lozs­vár, 1950. jú­li­us 31.) há­bo­rús nap­ló­ja. Be­jegy­zé­sei 1944. szep­tem­ber 15-től 1945. áp­ri­lis 23-ig kö­ve­tik nyo­mon sze­mé­lyes és a Zirc­re me­ne­kült ko­lozs­vá­ri te­o­ló­gu­sok sor­sán ke­resz­tül egy tra­gi­kus időszak ese­mé­nye­it. A nap­ló a püs­pök szü­le­té­sé­nek jövő évi cen­te­ná­ri­u­mán könyv alak­ban fog meg­je­len­ni Ko­lozs­várt, a saj­tó alá ren­de­zés mun­ká­ját most kezd­tük el. Ez a köz­le­mény fi­gye­lem­föl­hí­vó szán­dék­kal a do­ku­men­tum­ér­té­kű és egy nagy egyé­ni­ség he­ro­i­kus helyt­ál­lá­sát megörökítő mű első fe­je­ze­te­it tar­tal­maz­za.

Ko­lozs­vár, 1944. szep­tem­ber 15.

Szep­tem­ber ele­jé­ig csön­des volt min­den Ka­lo­ta­sze­gen. Az em­be­rek dol­goz­tak, és hord­ták be a gaz­dag ter­mést. Ezüst­fe­hé­ren csil­lo­gott a ki­áz­ta­tott ken­der a ker­tek hosszá­ban, s az arany­sár­ga szal­ma­bog­lyák mel­lé a sely­mes sar­jú zöld domb­jai emel­ked­tek az ud­va­ro­kon. Édes­anyám­mal a feny­ves fe­lé sé­tál­tunk, hú­gocs­kám­mal az Al­más part­ján Zoltikának ké­pes­köny­vet raj­zol­gat­tam, min­den­nap egy kép az Úr Jé­zus életéből.

Egy­szer­re min­dent föl­ka­vart a „ro­mán áru­lás” hí­re. A csön­des fa­lu mint meg­za­vart han­gya­boly nyug­ta­lan­ko­dott, a bé­kés együtt­élés ma­gya­rok és ro­má­nok kö­zött meg­szűnt, min­den­ki gya­na­kod­va né­zett a má­sik­ra, s bi­zony­ta­lan­ság lo­pa­ko­dott a lel­kek­be. A ko­lozs­vá­ri nya­ra­lók egy­más után köl­töz­köd­tek be a vá­ros­ba, s hir­te­len a gyer­me­ke­ket is be­vit­ték. Üres lett a fa­lu, s má­ról hol­nap­ra min­ket is ma­gá­val ra­ga­dott a köl­tö­zé­si láz. Va­sár­nap szent­mi­se után men­tek el a gyer­me­kek. Még az­nap éj­jel meg­ér­ke­zett só­go­rom, ma­gá­val hoz­ta édes­ap­ját Tordáról. Mind­ket­ten az­zal a szán­dék­kal jöt­tek, hogy be­vi­szik a csa­lá­dot Ko­lozs­vár­ra. Így mi se ma­rad­hat­tunk, s el­ha­tá­roz­tuk édes­anyám­mal, hogy együtt me­gyünk ve­lük. Mi­vel a vo­nat már nem szál­lí­tott na­gyobb cso­ma­got, és te­her­ko­csit sem le­he­tett kap­ni, két fa­lu­si sze­kér­re cso­ma­gol­tuk a leg­szük­sé­ge­sebb és leg­fon­to­sabb hol­mit. Azo­kat Zolti kí­sér­te be Ko­lozs­vár­ra, mi pe­dig Bánffyhunyadon át vo­nat­tal igye­kez­tünk ha­za­fe­lé. Nagy szek­ré­nyem kint ma­radt Vár­al­má­son köny­ve­im és ira­ta­im egyik ré­szé­vel. Meg fo­gom-e eze­ket lát­ni va­la­ha?

Hétfőn es­te ko­csi­val men­tünk be Bánffyhunyadra. A gyö­nyö­rű, lan­kás Al­más-völgy­ben vitt föl­fe­lé az út, fi­a­tal tölgy- és jegenyeerdők közt. A fal­vak­ban már min­de­nütt pol­gá­ri nemzetőrök cir­kál­tak. Vak­sö­tét­ben ér­tünk be a vá­ros­ba, mely már tel­ve volt há­rom­szé­ki me­ne­kül­tek­kel. Így csak ne­he­zen kap­tunk szál­lást. A plé­bá­nos épp őrjáraton volt. A sek­res­tyés egy tanítónőnél szer­zett szál­lást édes­anyám­nak, hú­gom­nak és a gyer­me­kek­nek. Zsi­gá­val a sek­res­tyés asz­ta­los­mű­hely­ében alud­tunk. Ked­den délelőtt egy al­kal­mi ka­to­na­ko­csin ro­bog­tam be Ko­lozs­vár­ra (a töb­bi­ek vo­na­ton). Ak­kor még csön­des és za­var­ta­lan volt a gyö­nyö­rű au­tó­út Gya­lun és Magyarlónán ke­resz­tül. Ko­lozs­várt azon­ban min­dent és min­den­kit iz­ga­lom­ban ta­lál­tam. A Te­o­ló­gia te­le volt Székelyföldről és Dél-Erdélyből me­ne­kült pa­pok­kal. A kis­pap­ok is gyü­le­kez­tek.

Dél-Er­dély­ben a rum­ének pap­ja­in­kat mind össze­fog­ták. Az egyik cso­port Tordán (ezek kö­zött volt Sipos), a má­sik Felvincen (ezek kö­zött volt Ferencz And­rás) sza­ba­dult ki a hon­vé­dek kö­ze­led­te­kor. Be­szél­tem Páll Da­ni­val és Csu­ka Dezsővel, akik ak­kor me­ne­kül­tek Háromszékből, mi­kor a fa­lu­ban már a har­cok foly­tak. Bors Fe­ri, Bá­lint Vil­mos hősies lé­lek­kel ál­lo­más­he­lye­i­ken ma­rad­tak. Hírt azon­ban nem vet­tünk felőlük.

A vá­ros fe­lett szin­te ál­lan­dó­an el­len­sé­ges gé­pek ke­rin­ge­nek szer­da óta. Mind né­met gyárt­má­nyú és jel­zé­sű gép, amit Ro­má­ni­á­ban zsák­má­nyol­tak tőlük. A ri­asz­tás szin­te le­he­tet­len, mert úgy­mond ész­re­vét­le­nül re­pül­nek be a kö­ze­li ha­tár fe­lett, s bár szá­muk ed­dig nem jelentős – hol öt, hol egy, hol hét gép cir­kál az ut­cák fö­lött –, de ál­lan­dó iz­ga­lom­ban tart­ja az em­be­re­ket, an­nál is in­kább, mert oly­kor bom­bát dob vagy gép­pus­ka­tü­zet ereszt re­ánk. Az ut­cán már nem biz­ton­sá­gos a köz­le­ke­dés, ami még job­ban fo­koz­za az ide­ges­sé­get és a pá­ni­kot. Az em­be­rek be- és ki­cso­ma­gol­nak, nem tud­ják el­ha­tá­roz­ni, hogy ma­rad­ja­nak-e vagy me­ne­kül­je­nek. Ez a bi­zony­ta­lan­ság a leg­ret­te­ne­te­sebb.

A had­test­pa­rancs­nok vég­re alá­ír­ta a ki­ürí­té­si ren­de­le­tet, és pén­tek reg­gel meg­je­lent a „fo­ko­za­tos ki­ürí­tés” ha­tá­ro­za­ta. Dél­után a Hely­tar­tó Úr össze­hív­ta a pap­sá­got, és ki­mon­dot­ta, hogy min­den­ki a he­lyén ma­rad, egy pap sem hagy­hat­ja el az egy­ház­me­gyét, ki­vé­ve egy-kettőt, akik­nek dimissorialet** Elbocsátólevelet.

 ad. Ez utób­bi­ak kö­zé so­rol­tak en­gem, s mi­vel szü­le­im is a tá­vo­zás mel­lett dön­töt­tek, el­ha­tá­roz­tuk, hogy a kli­ni­kai nővérek ál­tal föl­aján­lott al­kal­mi ko­csi­val in­du­lunk.

Pén­tek délelőtt vá­rat­la­nul be­ál­lí­tott Eme­se hú­gom. A gyéresi tűz­harc­ból me­ne­kült a kis Ist­ván Lász­ló­val. Édes­any­ja Szentimrén ma­radt, édes­ap­ját a ro­má­nok in­ter­nál­ták, férjéről pe­dig nem tud sem­mit, kint volt a mol­do­vai front­sza­ka­szon. El­ha­tá­roz­tuk, hogy együtt uta­zunk to­vább Bu­da­pest fe­lé.

Gencs, 1944. szep­tem­ber 16.

Pén­tek dél­ben bom­báz­ták a vá­rost, az ál­lo­más is ka­pott ta­lá­la­tot. A nővérek ér­te­sí­tet­tek, hogy nem vo­nat­tal, ha­nem te­her­ko­csi­val me­gyünk. Eme­se cí­mét nem tud­tam, s így nem kö­zöl­het­tem ve­le a vál­to­zást. Re­mé­lem, hogy sze­rez ma­gá­nak he­lyet.

Egész dél­után gé­pek cir­kál­tak fe­let­tünk. Csak késő es­te in­dul­hat­tunk. A Hon­véd ut­cá­ban száll­tunk föl a gé­pek­re. A nővérek egy kü­lön gép­re ül­tek, s mi is kap­tunk egyet. Így a csa­lád együtt volt, s örül­tünk a bő hely­nek. Per­sze a sö­tét­ben és si­et­ség­ben nem tud­tuk jól el­ren­dez­ni cso­mag­ja­in­kat, és elég ké­nyel­met­le­nül ül­tünk a tág ko­csi­ban. A gyer­me­kek sze­ren­csé­re el­alud­tak. A gép­ko­csi elég las­san, gya­ko­ri meg­ál­lá­sok közt vitt ki a vá­ros­ból. Köz­ben nem volt lé­gi­ri­a­dó, s mind­nyá­jan há­lát ad­tunk a sze­ren­csés sza­ba­du­lá­sért a Min­den­ha­tó Is­ten­nek. Gond­vi­se­lés­ét to­vább­ra is érez­tük utun­kon, imád­koz­tunk is igen gyak­ran. A gép­ko­csi­sor ki­for­dult a hídalmási út­ra, és las­sú me­net­ben tá­vo­lo­dott Ko­lozs­vár­ról. Kö­rül­be­lül öt­ven km utat te­het­tünk, egy­szer­re meg­ál­lott a sor, s mi hasz­ta­lan vár­tuk az in­du­lást. Va­la­mi kis fa­lu­ban le­het­tünk, de nem tud­tuk meg­ál­la­pí­ta­ni a hely­sé­get. A ko­csis­or­ra szu­ro­nyos ka­to­nák vi­gyáz­tak. Hi­deg volt az éj­sza­ka. Szo­ro­sabb­ra húz­tuk a pony­vát a ko­csi fe­lett, s a cso­ma­go­kon fá­rad­tan el­szun­dí­tot­tunk. Az éj­sza­ka csön­des volt. Haj­nal négy óra kö­rül moz­gás tá­madt, az őrjárat fel­zör­get­te a kocsivezetőket, s nem­so­ká­ra in­dul­tunk.

A ko­csi­út egy­re rosszabb lett, a zörgő s egy­re gyor­sab­ban ha­la­dó te­her­ko­csin ugyan­csak meg­ta­pasz­tal­tuk a „hepe-hupás” vén Szilágyot. Ked­ves gyér erdők kö­zött ve­ze­tett az út Zilahon és Tasnádon ke­resz­tül. Ja­va dél­után volt, mi­kor Nagy­ká­roly fe­lé kö­ze­led­tünk. A vá­ros­ka előtt azon­ban az első fa­lu­ban meg­ál­lot­tunk, és hosszú – több mint egy órás – vá­ra­ko­zás után kö­zöl­ték ve­lünk, hogy le kell száll­ni, csak hol­nap me­gyünk to­vább. A kis fa­lu­ban két temp­lom volt; az egyik gö­rög ka­to­li­kus ru­mén, a má­sik re­for­má­tus. Ne­kem a kál­vi­nis­ta lel­kész­nél aján­lot­tak föl la­kást, én azon­ban hú­go­mék­nak ad­tam át, és jó anyám­mal egy pa­raszt­ház­ban vet­tünk szál­lást. Itt rög­tön le­ve­tet­tem két­na­pos cipőimet, a gé­mes­kút­nál jól meg­mo­sa­kod­tam, friss dinnyét et­tem, majd a föl­des szo­bá­ban jó ko­rán le­fe­küd­tem. Köz­ben a há­zi­ak­kal be­szél­get­tem, meg­néz­tem gaz­da­sá­gu­kat, és ét­ke­zés köz­ben a szom­széd ház gye­re­kei is kö­rém gyűl­tek a tor­ná­con. Tőlük sok min­dent ki­tu­da­kol­tam a fa­lu éle­té­re vo­nat­ko­zó­lag. Si­ke­rült egy­pár to­jást, saj­tot, szép fe­hér ke­nye­ret is sze­rez­ni. Így biz­to­sít­va volt az est­ebéd s a más­na­pi tí­zó­rai.

Es­te nyolc kö­rül már az ágy­ban vol­tam, erős gép­zú­gást le­he­tett hal­la­ni, majd észak fe­lé nap­pa­li vi­lá­gos­ság árasz­tot­ta el a lát­ha­tárt. A vi­lá­gí­tó gyer­tyák özö­ne hul­lott a gépekről, s egy órán át dö­rög­tek a be­csa­pó­dó bom­bák. Szatmárt tá­mad­ták. A leg­töb­ben fenn­ma­rad­tak, s néz­ték a ret­te­ne­tes lát­ványt. Én azon­ban fá­radt vol­tam, s ha­mar el­alud­tam. Reg­gel ko­rán­ra ter­vez­tük az in­du­lást.

Bal­maz­új­vá­ros, 1944. szep­tem­ber 18.

Négy óra he­lyett csak nyolc óra­kor in­dul­tunk. Nagy­ká­roly­ban meg sem ál­lot­tunk, ha­nem gyor­sí­tott me­net­ben ro­bog­tunk Deb­re­cen fe­lé. Most már sík­sá­gon vit­tek át az utak, a rá­zás csök­kent, el­len­ben egy­re nőtt a por, s kí­mé­let­le­nül be­le­pett min­dent. Rég nem esett, gyö­nyö­rű őszi nap­sü­tés kí­sér­te utun­kat. Csak a min­dent át­ha­tó s betöltő por volt kel­le­met­len. Cso­mag­ja­in­kat is át­ren­dez­tük. Szin­te ké­nyel­mes he­lyet ké­szí­tet­tünk a ko­csi fa­lai kö­rül, s a ke­dé­lyek is egy ki­csit föl­de­rül­tek. A gyer­me­kek él­vez­ték az uta­zást, mi pe­dig las­san beletörődtünk a me­ne­kült­sors­ba, s így gon­dol­tunk vissza az el­ha­gyott ott­hon­ra. Édes­anyám­nak kü­lö­nö­sen ne­he­zé­re esett a le nem sze­dett kert­re, ház­ra, jól be­ren­de­zett kony­há­ra em­lé­kez­nie. Va­jon vi­szont­lát­juk-e nem­so­ká­ra?

Né­hány ki­lo­mé­ter­rel Deb­re­cen előtt is­mét meg­áll­tunk. Lé­gi ve­szélyt je­len­tet­tek. A gép­ko­csi­kat ár­nyé­kos hely­re von­ták, mi pe­dig az or­szág­út mel­lett le­te­le­ped­tünk a fű­be, s el­fo­gyasz­tot­tuk a zsák­ból ebé­dün­ket. Kö­rül­be­lül egy órai vá­ra­ko­zás után tá­vo­li mo­tor­bú­gást le­he­tett hal­la­ni. Szét­szé­led­tünk a ku­ko­ri­cás­ban, s föld­höz la­pul­va fi­gyel­tük a repülő kö­te­lé­kek moz­du­la­ta­it. Nem­so­ká­ra bom­ba­be­csa­pó­dá­sok tom­pa dö­re­jét is jól le­he­tett hal­la­ni. Ez­út­tal nem Deb­re­cent bom­báz­ták, ha­nem va­la­me­lyik kö­ze­li vá­rost, Nyír­egy­há­zát ta­lán vagy Mis­kol­cot.

A dél­után kö­ze­pe tá­ján vég­re el­csen­de­sült min­den, s mi be­fut­hat­tunk Deb­re­cen­be. Itt a hét fo­lya­mán több­ször bom­báz­tak az oro­szok. Majd­nem min­den ut­cá­ban lát­ni ro­mo­kat, egy-két épen ma­radt ház és pa­lo­ta közt rom­ba dőlt épü­le­tek, fel­sza­kí­tott vil­lany­ve­ze­té­kek stb. Le­súj­tó kép.

Deb­re­cent még al­ko­nyat előtt el­hagy­tuk, és ki­ro­bog­tunk a Haj­dú­ság egyik leg­na­gyobb köz­sé­gé­be – Bal­maz­új­vá­ros­ba.

Va­sár­nap es­te ér­kez­tünk. Az em­be­rek a ház­ka­puk­ban ál­lot­tak, de nem­igen akar­tak szó­ba eresz­ked­ni, és szál­lást is csak ne­he­zen ta­lál­tunk. Há­rom he­lyen is pró­bál­koz­tunk, de min­de­nütt ri­de­gen el­uta­sí­tot­tak. Vég­re egy ci­pész­mes­ter­nél kap­tunk igen jó szál­lást. Az asszony in­vi­tált be, amint ha­mar meg­tud­tam, buz­gó ka­to­li­kus hívő, két szép gyer­me­ke szin­tén ka­to­li­kus. Pál ci­pész­mes­ter, a ház ura ka­to­ná­san be­mu­tat­ko­zott, és nyu­go­dal­mas pi­he­nést kí­vánt. A fér­fi re­for­má­tus, de igen jó­lel­kű­nek mu­tat­ko­zott. Há­la Is­ten­nek, ilye­nek is van­nak.

Hétfőn reg­gel be­mu­tat­tam a szent­mi­se­ál­do­za­tot, majd a plé­bá­ni­án je­lent­kez­tem. Az egész na­pot pi­he­nés­re és is­mer­ke­dés­re szen­tel­tem. Vég­te­len hosszú, dísz­te­len és po­ros ut­cák há­lóz­zák be a vá­ro­si ter­je­del­mű köz­sé­get. A köz­pont­ban a Han­gya pa­lo­tá­nak beillő ha­tal­mas épü­le­te és kis fá­sí­tott tér mö­gött a ka­to­li­kus temp­lom meg egy nagy, re­for­má­tus ho­dály. A kettőtől észak­ra, a fa­lu má­sik ré­szé­ben áll a „né­met temp­lom”, me­lyet a Má­ria Te­ré­zia ide­jén be­te­le­pe­dett, most már fé­lig el­ma­gya­ro­so­dott re­for­má­tu­sok hasz­nál­nak. A fe­hér­re me­szelt vá­lyog­há­zak si­vár ud­var­ban ál­la­nak, a ki­aszott kert­ben sem­mi dísz, a szo­bák­ban a fény­ké­pe­ken kí­vül sem­mi ékes­ség. De min­den­fe­lé angóranyulakat te­nyész­te­nek a pa­rasz­tok, és csó­ré­ra ko­pasz­tott li­bák s ru­cák há­pog­nak a ház kö­rül. A mi há­zunk­ban ga­lamb­dúc is van, s az ágy fö­lött szép ke­ret­be fog­lalt szent­ké­pek. Es­te­fe­lé résztvettem a ru­ca­ete­té­sen.

– Pire-pire, pire-pire – így szó­lí­tot­ta ru­cá­it a há­zi­asszony.

– Kura, kura, kura, kura – így biz­tat­ta őket az anyó­sa.

Dö­cög­ve jöt­tek elő a hát­só ud­var mály­va­ül­tet­vé­nye kö­zül. A mály­vát is a nyu­lak­nak ter­me­lik. Fel­tűnt az is, hogy a mi há­zi­gaz­dánk ud­va­rán kí­vül a töb­bi pa­raszt­tel­ken alig volt egész­ség­hely. Ál­ta­lá­ban a sze­mét­dom­bot hasz­nál­ják. Egyik ud­va­ron egész nyílt he­lyen egy kis göd­röt mu­tat­tak, me­lyen egy rá­bo­rí­tott lá­dán ke­rek nyí­lást fúr­tak. Ez a lá­da­szék spa­nyol­fal nél­kül dí­szel­gett a sza­bad­ban. A szom­széd­ból, sőt az ut­cá­ról is lát­ha­tó volt. Er­köl­csi és egész­sé­gi szem­pont­ból bi­zo­nyá­ra hát­rá­nyos vi­szo­nyok je­le ez a kö­zön­sé­ges be­ren­dez­ke­dés.

Jel­leg­ze­tes ka­lap­juk­ban s szép átalvetőjükben a hor­to­bá­gyi boj­tá­rok is meg­je­len­tek az ut­cán. Büsz­ke te­kin­te­tük azon­ban épp­oly ke­vés lel­ket mu­ta­tott, mint a fa­lu több­sé­gé­nek szá­raz ar­ca. El­nyűtt asszo­nyok, veszekedő em­be­rek, fös­vény és irigy te­kin­te­tek min­den­fe­lé. A nővéreket egy öreg­asszony­hoz szál­lá­sol­ták be, aki éj­jel-nap­pal vir­rasz­tott a ház­ban, ne­hogy el­vi­gye­nek tőle va­la­mit. Tusánét szin­tén egy pa­raszt­ház­ba szál­lá­sol­ták el, ahol a ke­mény fa­ke­re­ve­ten aludt sa­ját pok­ró­cá­ba csa­va­rod­va, míg a há­zi­asszony a szo­ba kö­ze­pén a me­leg duny­hák közt hor­kolt az ágy­ban.

Deb­re­cen csak 24 ki­lo­mé­ter a községtől, s így gyak­ran van itt is lé­gi­ri­a­dó. Mos­ta­ná­ban na­pon­ta két­szer. Az ud­var vé­gi­ben vagy a kert ele­jén kis göd­röt ás­tak ma­guk­nak az em­be­rek. A gö­dör épp ak­ko­ra, hogy a ház­be­li­ek szo­ro­san egy­más mel­lé búj­va le­ha­sal­hat­nak ben­ne. A gö­dör rend­sze­rint oly ala­csony, hogy még fe­lül­ni sem le­het ben­ne. Szá­raz gally, vé­kony föld­ré­teg és több­nyi­re szá­raz ku­ko­ri­ca­szá­rak ta­kar­ják. A luk­sze­rű nyí­lá­son va­kon­dok­mód­ra le­mász­nak az em­be­rek, s ott töl­tik az egész ri­a­dót, ma délelőtt két és fél órát, es­te há­rom órát. Én per­sze az el­sö­té­tí­tett szo­bá­ban ma­rad­tam, s gon­dol­ko­zom Ve­res Pé­ter el­anya­gi­a­so­dott fa­lu­já­ban a meg­rom­lott és ha­gyo­má­nya­i­ból kivetkőzött nép szo­mo­rú sor­sá­ról.

Itt per­sze nép­vi­se­let nincs, va­sár­nap is vá­ro­si mód­ra jár­nak az em­be­rek, s csak a fér­fi­ak kipödrött ba­ju­sza s ma­kacs te­kin­te­te árul el va­la­mit a ré­gi haj­dúk ke­gyet­len vad­sá­gá­ból. Mennyi­vel ma­gya­rabb, szebb, iga­zabb a mi szé­kely né­pünk! Most pe­dig épp azt sújt­ja a há­bo­rú ször­nyű csa­pá­sa, s ki tud­ja, mi sor­sa van a ki­ürí­tett te­rü­le­te­ken. Re­gi­na Siculorum, ora pro nobis! Szé­ke­lyek királynője, kö­nyö­rög j éret­tünk!

Hat­van, 1944. szep­tem­ber 20.

Bal­maz­új­vá­ro­son ta­lál­koz­tam Bónissal és több ked­ves ismerőssel. Mind Ko­lozs­vár­ról ér­kez­tek, és egyelőre nem tud­tak to­vább­utaz­ni. Igen ne­héz a cso­ma­gok szál­lí­tá­sa. Úgy be­szél­tem meg szü­le­im­mel, hogy egy kis cso­mag­gal to­vább­uta­zom, szál­lást is ke­re­sek, ők pe­dig meg­vár­ják, hogy a nővérekkel vagy Bónissal sze­rez­ze­nek va­la­mi­lyen uta­zá­si al­kal­ma­tos­sá­got. A kedd dél­utá­ni vo­nat es­te nyolc után in­dult. A bal­maz­új­vá­ro­si uta­so­kat egy üres pos­ta­ko­csi­ban szál­lá­sol­ták el, ott ül­tünk cso­mag­ja­in­kon a sö­tét­ben. Alig dö­cög­tünk egy fu­tás­nyi­ra a Hor­to­bá­gyon, lé­gi­ri­a­dó mi­att le­ál­lí­tot­ták a vo­na­tot, s több órán ke­resz­tül nyílt pá­lyán vesz­te­gel­tünk. Bent ma­rad­tunk a ko­csi­ban, a repülőgépek sze­ren­csé­re nem a pá­lya irá­nyá­ban jöt­tek, ha­nem ke­resz­tez­ték azt. Egy­ha­mar ki­gyúl­tak az ún. sztalingyertyák, s a be­csa­pó­dó bom­bák dör­gé­sét is jól le­he­tett hal­la­ni Deb­re­cen irá­nyá­ból. A ko­csi­ban hét kis­gyer­mek volt. Az idegfeszítő pil­la­na­tok­ban kü­lö­nö­sen az édes­anyák szen­ved­tek so­kat. A leg­ki­sebb nesz­re fel­jaj­dul­tak, s ide­ge­sen kér­ték az uta­so­kat, ne moc­can­ja­nak, ne­hogy „meg­hall­ják a repülőgépről”.

Éj­fél fe­lé járt az idő, mi­kor vég­re el­csön­de­se­dett min­den, és las­san meg­in­dult a vo­nat. Ti­sza­fü­re­dig még éb­ren vol­tam, az­tán átpakkoltam egy má­sik fül­ké­be, és a kimerültségtől el­alud­tam. Reg­gel hét­kor ér­kez­tünk Fü­zes­abony­ba. A mos­dó még zár­va volt, az ét­te­rem­ben hosszú vá­ra­ko­zás után kap­tam egy me­leg te­át. Kis két­szer­sül­tet et­tem hoz­zá a cso­mag­ból, s már­is je­lez­ték, hogy Hat­van­ból be­fu­tott a pes­ti vo­nat, s in­dul rög­tön vissza (nem megy to­vább Mis­kol­cig). Itt vég­re II osz­tá­lyú fül­két kap­tam, s ké­nyel­me­sen el­he­lyez­ked­tem. Ro­má­ni­á­ból me­ne­kült né­met tisz­tek, egy tót kereskedő, egy haj­dú­bö­ször­mé­nyi mozitulajdonosnő és egy öreg há­zas­pár volt a fül­ké­ben. A vo­nat tény­leg ha­mar meg­in­dult, és már ti­zen­egy előtt be­fu­tott Hat­van­ba. Itt is­mét kö­zöl­ték, hogy a vo­nat nem megy to­vább, ha­nem in­dul vissza Abonyba. Be­men­tem a pá­lya­ud­va­ri fod­rász­hoz, egy ki­csit rend­be szed­tem ma­ga­mat, majd el­ha­tá­roz­tam, hogy be­me­gyek a vá­ros­ba. Még bi­zony­ta­lan volt a pes­ti vo­nat, s én holt­fá­radt vol­tam az éj­sza­kai uta­zás után. Gon­dol­tam, egyet al­szom a plé­bá­ni­án. Az ál­lo­más mö­gött a fo­lyo­só­sze­rű föld alat­ti óvó­hely mel­lett jöt­tem el, s lát­szat­ra biz­ton­sá­gos­nak ítél­tem. Már-már ar­ra gon­dol­tam, hogy a ne­héz cso­mag­gal nem iz­za­dok to­vább, de még­is foly­tat­tam az utat. Az át­já­ró híd előtt gyö­nyö­rű gö­rög­dinnyét árul­tak. Vet­tem vol­na, de nem bír­tam ci­pel­ni. Meg-meg­áll­va cihelődtem to­vább, míg vég­re a Zagy­va-hí­don meg­ál­lít­hat­tam egy szembejövő ko­csit. Gyor­san föl­ka­pasz­kod­tam, s négy pengő árán be­ro­bog­tam a plé­bá­ni­á­ra. Ott Ke­nye­res La­jos ad­mi­niszt­rá­tor rög­tön adott szo­bát, ágyat is ve­tet­tek. Fris­sen meg­mos­dot­tam és le is he­ver­tem. Alig ta­ka­róz­tam be, már szólt a szi­ré­na, előbb ve­szélyt, majd ha­ma­ro­san ri­a­dót je­lez­ve. Köz­ben Lá­nyi pré­post is föl­kelt, s en­gem be­ve­zet­tek föld­szin­ti szo­bá­já­ba. Óvó­hely nincs a plé­bá­ni­án, s mi ott él­tük át nyi­tott aj­tó­nál s ab­lak­nál a ke­re­vet­re dűl­ve a ször­nyű lé­gi­tá­ma­dást. Ha­son­ló volt a jú­ni­us 2-i ko­lozs­vá­ri bom­bá­zás­hoz. Két hul­lám­ban ka­nya­rod­tak az an­gol­szász gé­pek a vá­ros fö­lé, és két so­ro­zat­ban ol­dot­ták ki bom­bá­i­kat. Az egész ház in­gott, ren­gett, s a fer­ge­te­ges zú­gás­ban a pré­post gaz­dasszo­nya s hú­ga han­go­san imád­ko­zott a szo­bá­ban. Ez a túlhangos, szin­te ki­ál­tó és ki­tar­tó kö­nyör­gés meg­nyug­ta­tó volt. – „Most se­gíts meg Má­ria!”

Alig tá­voz­tak a repülők, a ri­a­dó alatt már hoz­ták a se­be­sül­te­ket, és az ügye­sen be­ren­de­zett kór­ház­pin­cék­ben gyűj­töt­ték össze. A plé­bá­ni­át is ha­mar moz­gó­sí­tot­ták, én is be­le­kap­cso­lód­tam a mun­ká­ba. A temp­lom kö­ze­lé­ben egy bolt­íves pin­cé­ben vö­rös­ke­resz­tes ápolónők sü­rög­tek a se­be­sül­tek kö­zött. Ide hív­tak en­gem is, hogy el­lás­sam a be­te­ge­ket. Amint később meg­tud­tam, ez volt a leg­ki­sebb se­gély­hely. Itt csak egy sú­lyos se­be­sült volt, a lég­nyo­más föl­sza­kí­tot­ta ál­lát, erősen meg­nyom­ta gyom­rát, s a ko­po­nya is sú­lyos ütést ka­pott, mert a fü­lek­ben meg­je­lent a vér. Ezt mentőkocsin ha­ma­ro­san a kór­ház­ba szál­lí­tot­ták.

Amint ha­ma­ro­san meg­ál­la­pí­tot­ták, a bombaszőnyeg az ál­lo­más­nak szólt. A rom­bo­ló bom­bá­kon kí­vül rend­kí­vül sok gyúj­tó­ha­sá­bot szór­tak, s így a ke­vés­bé össze­rom­bolt ré­szek is mind le­ég­tek. Az ál­lo­más tel­je­sen el­pusz­tult, a vas­úti ko­csik ki­ég­tek, az óvó­he­lyet a bom­bák ki­for­gat­ták helyéből, s min­den­ki oda­ve­szett. Az ál­lo­más­tól Új-Hat­van fe­lé a fe­ren­ces temp­lo­mig min­den el­pusz­tult. A temp­lom is ka­pott né­hány gyúj­tó­bom­bát, de csak a fe­dél­zet gyúlt ki, s ha­ma­ro­san el­ol­tot­ták. Vol­tam utá­na a temp­lom­ban, belülről sem­mi kár nem ér­te, még a mennye­zet is tel­je­sen ép.

Egész éj­sza­ka égett, in­kább iz­zott s pa­rázs­lott a bom­bá­zás vi­dé­ke. Felül vö­rös volt az ég. A ret­te­ne­tes pusz­tu­lás­ban főképp az ál­lo­má­son veszteglő uta­sok és vas­uta­sok kö­zül hal­tak meg so­kan. Az újhatvaniak a mezőkre me­ne­kül­tek, és több­nyi­re csak anya­gi kárt szen­ved­tek. Az óvá­rost a tá­ma­dás nem ér­te, csu­pán a nagy lég­nyo­más­tól be­tört a kó­rus­ab­lak egyik koc­ká­ja a plé­bá­nia­temp­lom­ban.

Bu­da­pest, 1944. szep­tem­ber 22.

Kis hí­ja, hogy nem hagy­tam a fo­ga­mat a hat­va­ni ál­lo­má­son. Há­lát ad­tam Uram­nak Krisz­tu­som­nak, és bol­do­gan mu­tat­tam be Szent Má­té reg­ge­lén a szent­mi­se­ál­do­za­tot a plé­bá­nia­temp­lom főoltárán. A délelőtt fo­lya­mán Nyitrai hit­ok­ta­tó­val és az agg pré­post­tal be­szél­get­tem. Ked­ve­sen em­lé­ke­zett vissza bikszádi üdü­lé­sé­re és az er­dé­lyi ven­dég­sze­re­tet­re. Több­ször is han­goz­tat­ta, hogy mennyi­vel szí­vé­lye­seb­bek a szé­ke­lyek az al­föl­di­ek­nél. Az­tán egé­szen ma­gá­tól, kér­de­zés nél­kül a ja­va­da­lom­ról kez­dett be­szél­ni. A hat­va­ni plé­bá­nia két­száz hold­ja sem­mit sem jö­ve­del­mez. Több bérlővel pró­bál­ko­zott, de min­de­nik vissza­ad­ta, s ma sem vál­lal­ko­zik sen­ki a föl­dek ki­ak­ná­zá­sá­ra. Az egy­há­zi va­gyon­nak sú­lyos kér­dé­sét érin­tet­te ez­zel a val­lo­más­sal. Ha a két­száz hol­dat ki­osz­ta­nák húsz vagy negy­ven csa­lád­nak, va­jon azok­nak és az ügy­nek ja­vá­ra szol­gál­na? Itt csak va­la­mi­lyen nagy­sza­bá­sú szo­ci­á­lis in­téz­ke­dés se­gít­het­ne, amely gé­pek­kel lát­ná el és fog­lal­koz­tat­ná az em­be­re­ket.

A meg­csök­kent pi­a­con s a vá­ros­ház ud­va­rán él­vez­tem a hat­va­ni em­be­re­ket. Először hal­lot­tam ily köz­vet­le­nül és tö­me­ge­sen ezt a hat­va­ni táj­szó­lást, a ma­gán­hang­zók sa­já­tos á-lejtését. Amint meg­fi­gyel­tem, az a és e közt sok­szor el­mo­só­dik a kü­lönb­ség. A hat­va­ni em­ber ányámról és fájámról be­szél.

A délelőtti ri­a­dó után épp ebéd­hez készülődtünk, mi­kor egy ismerős je­len­ti, hogy Tura felől a nyílt pá­lyán áll a Budapestről ér­ke­zett vo­nat, s nem­so­ká­ra in­dul vissza. Gyor­san be­kap­tam egy csé­sze fi­nom tyúk­le­vest, egy ka­réj ke­nye­ret zseb­re dug­tam, s már si­et­tem a jel­zett irány­ba. Sze­ren­csém­re egy sze­ke­ret ta­lál­tam az úton, az is a vo­nat­hoz igye­ke­zett, s így leg­alább cso­ma­go­mat föl­rak­hat­tam a sa­rog­lyá­ra. Több mint egy órát gya­lo­gol­tam a sze­kér mel­lett, mi­kor a ha­tár­ban meg­lát­tuk a töl­té­sen veszteglő vo­na­tot. Köz­ben a bom­bá­zott ál­lo­más mel­lett jöt­tünk. A nyílt mezőn min­den két-há­rom lé­pés­re ki­égett gyúj­tó­ha­sá­bok ha­mu­ja fe­hér­lett. A fel­ka­nya­rí­tott sí­nek közt még min­dig füs­töl­tek a ro­mok. Messziről is bor­zal­mas lát­vány volt e pusz­tí­tás.

Sze­ren­csé­re el­ér­tem a vo­na­tot, s nem­so­ká­ra in­dult is. Turáig há­tul­ról tolt a moz­dony, ott előretolatott, de csak las­san ha­lad­tunk to­vább. Gödöllőn le akar­tam száll­ni, de mi­vel biz­tat­tak, hogy még sö­té­te­dés előtt be­érünk Pest­re, jobb­nak lát­tam ma­rad­ni. Isaszegen a mozdonyvezető aka­dé­kos­ko­dott. Előbb vi­zet vett, az­tán ki­je­len­tet­te, hogy fogy­tán a sze­ne, nem vi­he­ti be a vo­na­tot Bu­da­pest­re. Egy tel­jes óra telt el ez­zel a hu­za­vo­ná­val, míg vég­re le­kap­csol­ták a moz­donyt, és egy te­her­vo­nat moz­do­nya tolt elénk. Nagy zökkenőkkel meg­in­dul­tunk, és kö­rül­be­lül nyolc órá­ra be­ér­tünk a Budapest–Városvég meg­ál­ló so­rom­pó­já­ig. Ott le kel­lett száll­ni, és né­há­nyan még fel tud­tunk ka­pasz­kod­ni a Szol­nok felől érkező vo­nat­ra. Ví­gan ro­bog­tunk az egyet­len ép (hir­te­len hely­re­ál­lí­tott) sín­pá­ron a Ke­le­ti fe­lé, de a bom­ba­té­pett rendezőn le­állt a vo­nat, s nem en­ged­ték be még az ál­lo­más­ra. Már sö­tét volt, s az uta­sok fél­tek a ri­a­dó­tól. Kö­rül­be­lül ne­gyed­órás vá­ra­ko­zás után leg­töb­ben el­vesz­tet­ték tü­rel­mü­ket, és a vál­tók, sa­lak­buc­kák, göd­rök közt buk­dá­csol­va ki­men­tek a leg­kö­ze­leb­bi ut­cá­ra. Ve­lük tar­tot­tam, s nem­so­ká­ra föl­száll­hat­tam egy hu­szon­nyol­cas vil­la­mos­ra. A Ró­kus­nál át­száll­tam, s ví­gan ug­rot­tam le a Fe­ren­ci­ek te­rén. Itt már ott­hon érez­tem ma­gam, és biz­ton­sá­go­san si­et­tem a Köz­pon­ti Papnevelő irá­nyá­ba. A Kárpátiával szem­ben majd­nem ne­ki­men­tem a ro­mok­nak, ame­lyek egy orosz bom­ba nyo­mán el­lep­ték a jár­dát. A túl­ol­dal­ra ke­rül­tem, s most már aka­dály nél­kül ér­kez­tem a Prohászka ut­cá­ba. Nyé­ki ked­ve­sen fo­ga­dott, ren­del­ke­zé­sem­re bo­csá­tot­ta fürdőszobáját, majd va­cso­rá­ról is gon­dos­ko­dott. Mi­u­tán a várt lé­gi­ri­a­dó nem jött, nyu­god­tan le­fe­küd­tem az ebédlő mel­let­ti ven­dég­szo­bá­ba, és na­gyot alud­tam reg­ge­lig.

Ma csak ál­doz­tam az Egye­te­mi temp­lom­ban, mert sze­ret­tem vol­na mielőbb to­vább­utaz­ni. A ta­ka­rék­ban föl­vet­tem pén­ze­met, a me­net­jegy­iro­dá­ban ki­lá­tás­ba he­lyez­tek egy reg­ge­li vo­na­tot, az­tán föl­ke­res­tem Má­ria né­nit a Fil­lér ut­cá­ban, majd Schütz An­talt a pi­a­ris­ta rend­ház­ban. Az asz­tal­nál az elöl­já­ró­kon kí­vül Mihalovics Zsig­mond­dal és a Regnumistákkal ta­lál­koz­tam. Itt hal­lot­tam, hogy a múlt szom­ba­ti bom­bá­zás, me­lyet Gencsről lát­tunk, a szat­má­ri püs­pö­ki pa­lo­tát is el­ta­lál­ta, s éle­tét ol­tot­ta több köz­pon­ti pap­nak és a kis­pap­ok­nak. R. i. p. Requiescat in pace! Nyu­god­jék bé­ké­ben!

A püs­pök épp bérmaúton van, így meg­me­ne­kült, de a vesz­te­ség bi­zo­nyá­ra szí­vét fa­csar­ja. Fi­at voluntas Tua. Le­gyen meg a Te aka­ra­tod!

Pan­non­hal­ma, 1944. szep­tem­ber 23.

Pes­ti tar­tóz­ko­dá­som alatt egyet­len ri­a­dó sem volt. Reg­gel sze­ren­csé­sen ki­ér­tem a Dé­li vas­út­ra, he­lyet is kap­tam egy III osz­tá­lyú fül­ké­ben, és jó fél óra múl­va in­dult a vo­nat.

Vas­uta­sok ül­tek a ko­csi sar­ká­ban, és han­go­san tár­gyal­ták a hely­ze­tet. Már Hat­van­ban több egy­sze­rű em­ber meg­ál­lí­tott a kér­dés­sel: Ho­gyan en­ged­het­te meg Is­ten a temp­lom pusz­tu­lá­sát? Itt az egyik vas­utas így fe­lelt tár­sá­nak: „Mert a leg­job­bak sem elég jók.” Ál­ta­lá­ban a vezetőkre vagy in­kább a pa­pok­ra cél­zott? Alig­ha­nem ne­künk szólt a lec­ke. Később ar­ról pa­nasz­kod­tak, hogy a pa­pok is min­de­nért pénzt kér­nek. „Hát a sze­gény em­be­rért ne mond­ja­nak szent­mi­sét, ha nem tud­ják meg­fi­zet­ni?” Azon is meg­üt­köz­tek, hogy a szer­tar­tá­sok­kal kap­cso­lat­ban (esküvő, te­me­tés) mi­lyen nagy ta­xá­ja van a csil­lár­nak, a szőnyegnek, az or­go­na­kí­sé­ret­nek. Em­lék­szem, Szebenben is mi­lyen pon­to­san ki vol­tak cir­kal­maz­va ezek a külsőségek. Polacsek mon­do­gat­ta: aki pom­pát akar, fi­zes­se meg! De az én úti­tár­sa­im csak ar­ra gon­dol­tak, hogy „a sze­gé­nyek­nek ebből se jus­son?” Per­sze a ka­zu­isz­ti­ka kü­lönb­sé­get tesz a szak­ra­men­tum és a lé­nyeg­te­len külső dísz kö­zött. Az elsőre in­gyen is vál­lal­koz­ni kö­te­les a lel­ki­pász­tor. De az egy­sze­rű nép épp a díszt és pom­pát sze­ret­te a li­tur­gi­á­ban, s nem tesz oly éles kü­lönb­sé­get lé­nyeg és já­ru­lék kö­zött.

Szép szőlők és leara­tott szán­tó­föl­dek kö­zött ro­bo­gott a vo­nat. Almásfüzitő és Szőny kö­rül az an­gol bombaszőnyeg pusz­tu­lá­sát lát­tuk. Győrszentivánnál moz­donyt cse­rél­tünk. In­nen már csak gőzzel me­het­tünk to­vább, mert a vil­lany­ve­ze­té­ket még nem hoz­ták hely­re. Egyet­len sín­pár fut be a győri ál­lo­más­ra, azt is csak úgy si­et­ve ál­lí­tot­ták össze, és lé­pés­ben ha­lad a vo­nat a tönk­re­bom­bá­zott rendezőn ke­resz­tül. Így an­nál rész­le­te­seb­ben lát­hat­juk a ször­nyű pusz­tí­tást, a hemperedő sí­ne­ket, a ki­égett vas­úti ko­csi­kat, a bom­ba­töl­csé­re­ket, a rom­ban és ko­rom­ban ék­te­len épü­le­te­ket és a nyílt mezőn a gyúj­tó­bom­bák fe­hér ha­mu­kö­re­it.

Vég­re be­ér­tünk az ál­lo­más­ra. Ezt már nem ér­te a bombaszőnyeg, itt még min­den ép­ség­ben ma­radt, csak a hát­tér­be raj­zo­ló­dik intő jel­ként a vá­ros­há­za kis­sé meg­ron­gált gyö­nyö­rű ba­rokk tor­nya. Két fi­a­tal ben­cés kle­ri­kus­sal is­mer­ked­tem meg az úton; be akar­tunk men­ni a vá­ros­ba, de meg­tud­ták, hogy még dél­ben in­dul egy vo­nat Varsány fe­lé. Nyu­god­tan meg­ebé­del­tem a res­ti­ben, az­tán ki­men­tem a meg­je­lölt vá­gány­hoz, és vár­tam a for­ró szep­tem­be­ri na­pon. Nem so­ká­ig kel­lett vár­nunk. Nem­so­ká­ra be­tol­ták a vá­gány­ra a var­sá­nyi vo­na­tot, és he­lyet is kap­tunk egy II. osz­tá­lyú fül­ké­ben. Két óra kö­rül meg­in­dult a vo­nat, me­lyet Győr-gyártelepen meg­ro­han­tak az uta­sok. Még egy­szer vé­gig­men­tünk a bom­bá­zott ré­szen, most a má­sik ol­da­lát is jól meg­fi­gyel­het­tük. Gyö­nyö­rű nap­sü­tés­ben dö­cög­tünk a lan­kás vi­dé­ken, s nem­so­ká­ra fel­tűnt a lát­ha­tá­ron Pan­nó­nia hár­mas hal­ma. A ben­cé­sek az ab­lak­hoz hív­tak, és on­nan szem­lél­tük a gyö­nyö­rű ké­pet. Le­ven­te né­hány ál­lo­más­sal ko­ráb­ban le­szállt, hogy te­le­fo­non ko­csit ren­del­jen szá­munk­ra. Ezt a célt per­sze csak később tud­tam meg. Pan­non­hal­mán te­hát várt a hin­tó, és a dísz­ma­gyar­ba öl­tö­zött ko­csis büsz­kén haj­tott át a fa­lun s a szép, ár­nyas úton a felső ha­lom­ra. Szép az apát­ság új be­já­ra­ta a for­du­ló­val. A ko­csi meg­állt, s a ház­gond­nok pá­ter fo­ga­dott. Az I. eme­le­ten nagy­sze­rű szo­bát kap­tam. Egy ki­csit pi­hen­tem, majd él­vez­tem a gyö­nyö­rű ki­lá­tást a ma­gas­ból. Már al­ko­nyo­dott, mi­kor a bolt­íves ke­reszt­fo­lyo­só fe­lé meg­in­dul­tam, hogy Gel­lért cel­lá­ját meg­ke­res­sem. Ked­ve­sen fo­ga­dott, majd a per­jel­hez ve­ze­tett. Az asz­tal­nál volt még Bárczy, aki a rek­re­á­ci­ó­ban ér­de­kes em­lé­ke­ket me­sélt el életéből.

Pan­non­hal­ma, 1944. szep­tem­ber 24.

Szent Gel­lért ün­ne­pe Pan­non­hal­mán! Tu­laj­don­kép­pen egész „vé­let­le­nül” ke­rül­tem ide. Győrött csak Varsányig ad­tak je­gyet, mert on­nan egyelőre nincs to­vább vo­nat. A két ben­cés kle­ri­kus hí­vott, és én könnyen haj­lot­tam a hí­vás­ra. Most itt va­gyok. Gyö­nyö­rű nap­sü­té­ses reg­gel, ke­vés ma­gas­la­ti szél­lel. Gel­lért a di­ák­mi­sét mond­ja, én az­alatt csönd­ben mi­sé­zem a szent­ség­ká­pol­ná­ban. Szent ez a hely. Min­de­nütt Is­ten ke­zé­ben va­gyok!

Reg­ge­li után kö­rül­jár­tuk a ko­los­tort, és meg­néz­tük an­nak főbb ne­ve­ze­tes­sé­ge­it. Részt vet­tem a korális nagy­mi­sén. Utá­na a temp­lo­mot néz­tük meg közelebbről. Mi­cso­da ősi kin­cse a ma­gyar­ság­nak! Job­ban saj­nál­nám, mint Montecassinót. Óv­ja Is­ten! A vi­lá­gon ke­vés olyan ré­gi hely van, mint a kis al­só temp­lom szép fres­kó­i­val, szent­ség­fül­ké­jé­vel, bol­to­za­tá­val. A felső temp­lom gyö­nyö­rű ívei és csil­lag­ro­zet­tái a ne­héz kö­vek közt a szár­nya­ló lé­lek moz­ga­tói. Mi­lyen szép a por­ta speciosa a ke­reszt­fo­lyo­só­val s fönt a gyi­lok­fo­lyo­só em­lé­ke­i­vel s ol­tá­ra­i­val.

Dél­után engesztelő kör­me­net volt a Bol­dog­asszony ká­pol­ná­hoz. Sok nép jött fel a fa­lu­ból, az egész klast­rom és a di­ák­ság is fel­vo­nult. A ba­zi­li­ká­ból in­dul­va a li­tá­ni­át éne­kel­ve ke­rül­tünk el Szent Mór hal­ma mel­lett a kis ba­rokk ká­pol­ná­hoz. A hí­vek­nek csak kis ré­sze fért el a fa­lak közt, de a kint ál­lók is ve­lünk együtt mon­dot­ták el a ró­zsa­fü­zért. Az Evan­gé­li­um ol­da­lán tér­del­tem, fö­löt­tem a Föl­tá­ma­dott ké­pe az ol­tá­ron, va­la­hol egy ol­dal­fa­lon Berchmans Szent Já­nos mo­soly­gó ar­ca néz fe­lém.

Áhí­tat­tal tel­ve in­dul­tunk vissza­fe­lé. A ba­zi­li­ká­ban szent­ség­ál­dás fe­jez­te be az engesztelő kör­me­ne­tet. A Nagyboldogasszony őrködjék nemzetünkön!

Köz­zé­teszi Lisztóczky Lász­ló