|
|||||||||
Herepei János:
Kalotaszegi adattár
Immár a 6. kötetnél tartunk Herepei János történész és levéltáros hagyatékának közzétételével. Ebből az anyagból nyújtunk ízelítőt, a Gyalu történetére vonatkozó adatgyűjtés közzétételével. A történész kutatók munkáját elősegítő aprólékos jegyzeteléstől most eltekintünk, a tanulmány remélhetőleg közeli könyvbeli megjelenésekor természetesen benne lesznek. A régi szövegek helyesírását is egyszerűsítettük a könnyebb olvashatóság kedvéért. * Négy
évtizeddel ezelőtt szándékomban volt Kalotaszeg falvainak
történetét helyszíni és levéltári kutatások alapján megírni, de
miután adatgyűjtésemet – az idők változása miatt véglegesen le
kellett zárnom, ennek következtében befejezetlen munkámat csupán
adattárképpen foglalhatom össze, ámde így is igen nagy nehézség előtt
állok, mivel a föltétlenül szükséges segédkönyvek sem állanak
rendelkezésemre, éppen ezért tehát e munka egyes fejezetei is még
sok kiegészítésre szorulnak. Úgy érzem azonban, hogy csonkán maradt
munkámat még így is fel kell ajánlanom Daróczi Ferenc református
esperes, a népe szellemi és anyagi javát megingathatatlan
kitartással munkáló egyházfő emlékének, aki megismertette és megszerettette
velem Kalotaszeg népét és vidéket járásaim alkalmával mindég hűséges
kísérőm és útmutatóm volt, adatgyűjtéseim alkalmával elhárítva előlem
minden akadályt. Először is a
gyalui adatokat sorolom fel, bárha e vár és városka történetével
kellene kezdenem, de mivel e helység a múltban meglehetősen fontos
feladatot töltött be, hiányosan maradt adattáramból lehetetlen
bármilyen lazán összefüggő képet is adnom; ennél fogva most csak
egészen részletkérdésekre kell szorítkoznom. Meg kell azonban
jegyeznem, hogy ezeknek egyike-másika már nyomtatásban is megjelent,
s ha most mégis besorolom e cikkek közé, azt azért teszem, mert itt-ott
változtattam rajta: bővítve valamelyes, újabban elémbe került
adattal. I. Gyalu A
református egyházközség lelkipásztorai E
gyülekezetnek elsőkként ismert két lelkipásztorára vonatkozólag,
Gyaluval összefüggésben tulajdonképpen semmiféle új adattal nem
rendelkezem, ezért róluk én is csak a Bod Péter által mondottak
alapján emlékezhetem meg, pedig a Smirnai Szent Polykárpus
megjelenése óta eltelt két évszázad alatt a forráskutatások
eleddig új adatokat is tártak fel e két nevezetes férfiról. Toronyai
Máté (1596-ig) A
Wittenbergben tanult magyar ifjak coetusának anyakönyve bizonyítja,
hogy Matthaeus Thoronaeus ott tanult az egyetemen, sőt 1574–1577. esztendőkben
a coetusnak seniora is volt. Ehhez számítsuk hozzá, hogy Bod Péter
tudósítása szerint, külső országokbeli bujdosása közben itt már
1572-ben megállapodott. Ugyancsak
Bod Pétertől idézem: Toronyai Máté „Erdélybe béjövén idegen földön való
tanulása után Gyaluban lett pap. Amelly helységet akkor bírt amaz nem
tsak Régiséggel, hanem sok Kintsel és Tudománnyal is gazdag Kendi
Familia. Még Ifju korában, a Gyalui Ekklésiában való Papságában 1585-dik
Eszt. választatott Püspökségre, és ugyan onnan elvitetett az Enyedi
Ekklésiában való Papságra.” Az idézet
évszámának azonban ellen mondanak Pokoly József munkájának következő
sorai: Báthory Zsigmond fejedelem „1596-ban Naprágyi Demeternek adta
Gyalut, honnan Báthory András a református püspököt, Toronyai Mátét
eltávolította.” Az eltérés okát nincsen lehetőségem
megállapítanom, ámde Pokoly forrásokra hivatkozik, s ezért nagyon
hihető, hogy Toronyai csak akkor távozott el Enyedre, amikor 1596-ban
Naprágyira szállott a Kendiektól elkonfiskált váruradalom. Eddig az
ideig tehát mint püspök is innen irányította egyházkerületi teendőit,
s erre az időre azután nyugodtan vonatkoztathatjuk Bod Péter további
szavait, úgy mint: „Erdélynek valóban boldog állapotjában kezdette
vala viselni Püspökségét; midőn amaz Igazságot s Vallását szerető
Gétzi János volna annak Gubernátora és a Bátori Sigmond Gyermek
Fejedelemnek Tútóra. Akinek igazgatása alatt az Országban jóbékesség
s az Ekklésiában vala szép tsendesség. El is szaporodtak vala mind a Tudós
Emberek, s mind a sokat látott hallott jó Haza-Fiak; az Ország is, nem
nyomdosván az Ellenség lova patkaja, igen elgazdagodott vala. Urak és
Nemessek Gyermekeik... Oskolákba, Udvarokba Országokba a
látásért, hallásért, tanulásért elmennek vala: ugy-hogy, annyi tanult
tudós Nemesi és Uri Rend egyszer, mint akkor, ebben a Hazában nem találtatott.
De felette nyomoruságos állapotjában végezé el; mert mihelyen az
igazgatásnak kormányát az öreg Gétzi János által-adá az Ifju Bátori
Sigmond Fejedelemnek; annak éretlensége s állhatatlansága miatt
Erdély nemtsak háboruságba borula; hanem tanult bölts Emberekböl is igen
kipusztula; sokakat azok közül kik az ö akaratjának nem engednének
kegyetlenül a Fejedelem megöletvén… A veszedelem mélységébe torkig
bémeritvén B. Sigmond Fejed. Erdélyt... Ebben a nyomoruságos időben...
bujdosásban hala meg a Püspök Toronnyai Máté Rettegen 1599-dik
Esztendben.” Tasnádi
Veres Mihály (1600 előtt) Nevét
latinra fordítva, Rubernek írta. Születési helye a szilágysági
Tasnád, ahonnan kiindulva, Bod Péter szerint: „minekutána a Hazában
lévő Oskolákban Tanulását serényen és fundamentumoson folytatta
volna, Még Erdélynek boldog állapotjában ment vala 1588-dik Esztendőben a
Német-Országi fundamentumosabb Oskolákba.” Nevét a wittenbergi
magyar tanulók coetusának anyakönyvében valóban meg is találjuk,
csakhogy már 1587. november 4-én itt van és átadja a seniornak a Károli S.
György marosvásárhelyi pap által a diákok társaságának küldött egy
tallért. 1593-ban azonban már idehaza van, amit az bizonyít, hogy ekkor
egy fél tallért küldött a wittenbergi coetusnak, de ekkor még legfennebb
ha rektor lehetett valamelyik iskolában, minthogy a coetus
küldötte, Ujfalvi Imre által a diáktársaságnak juttatott pénz küldőjét
az anyakönyvbe bejegyző nem „reverendus”-nak, hanem csak „Ornatissimus vir
dominus Michael Thasnadi”-nak nevezi meg. Bod Péter
folytatólagosan arról tudósít, hogy „a Hazába jövén, idegen
Országokon való bujdosása és tanulása után, lett Gyalui Pappá;
aholott lakott abban a nyomoruságos időben, amellyben Erdély a
boldogtalan Sigmond Fejedelem, kegyetlen Básta és vérengző Mihály
Vajda, s más erőszakos s hatalmasok kezeken veszedelmezett, s ugy
el-pusztult vala, hogy azt lehetett volna gondolni, hogy soha többé
talpra nem áll.” Tasnádi
püspök gyalui papságáról Pokoly így ír: „Míg a gyalui vár és uradalma a
Báthory család kezébe nem került, ez a hely volt egyházmegyénk
középpontja. Itt lakott Toronyai Máté püspök és esperes, majd utána
Tasnádi Veres Mihály, kit l600-ban Bánffyhunyadon találunk.” A Pokolytól
idézett munkák mellett még Szamosközire is hivatkozhatunk, aki –
mint kortárs – bizonyítja, hogy Bánffyhunyadnak 1600 augusztusában
történt elpusztulásakor Tasnádi már e szerencsétlen városka
lelkipásztora volt. Ugyancsak
Bod Péter írja, hogy „vitetett azután az Enyedi Ekklésiában való
Papságra; melly szolgálatban lévén 1605-dik Esztendőben. Mártziusnak
hetedik Napján, a M. Vásárhelyi Sinódusban választatott a Püspöki
Hivatalra.” A most
bemutatott kép nem egészen világos, nemcsak azért, mert Bod nem szól a
bánffyhunyadi papságáról, de az is nehezen képzelhető el, hogyha a
Báthory-erőszak az egyik papot elűzte Gyaluból, helyébe más papot
engedett volna. Ezért inkább gondolhatnánk arra, hogy Báthory András
meggyilkolása, Naprágyi püspöknek Erdélyből történt eltávozása s a
jezsuitáknak eltávolítása után került volna a gyalui parókiába. Bocskai
István győzelme után a romlások helyrehozásában Tasnádinak is bőséges
rész jutott, ezért tehát fáradhatatlanul kivette részét az
egyházépítés terén. Tekintélyes egyénisége mind Bocskai, mind
Báthory Gábor, mind Bethlen Gábor fejedelmeknél el tudta érni
akaratának teljesítését. ő nyitotta meg a Keserű Dajka Jánossal,
majd Geleji Katona Istvánnal folytatódó nagy püspökök sorát. Életének
vége felé a magyarigeni egyházközség papi állását vállalta el,
ugyanitt is hunyt el 1618. szeptember 14-én. Holt tetemét a fejedelem a
gyulafehérvári nagy templomban temettette el. Enyedi M.
János (1658 körül) A
kolozsvári református kollégium nagykönyvtárában megőrzött 1525.
esztendei kiadású Galenus előzéklapjára írt bejegyzés szerint: „Dono
dedit r[evere]ndus et clarissimus D. Johannes M. Enyedi V. D. in Eccl.
Gyaluiensi Minister etc. Johanni Chieri Apacio Theol. Doctori et Profess.
A[nn]o 1658. Nov. 9. Claudiopoli.” Zoványi Jenő
Enyedi János címszó alatt bár mit sem tud e lelkipásztor gyalui
szolgálatáról, külső országokbeli tanulásáról megemlékezik,
ugyanis Apáczaival azon egy évben: 1649-ben iratkozott be Utrechtben,
majd a franekerei egyetem anyakönyvében – másfél esztendővel Apáczainak
innen történt eltávozása után – van bevezetve: 1650. március 7-én
„Johannes Monar Enjedi Ungarus Theol. Stud.” Tehát ez az
Enyedi Molnár János Apáczai idejében járt a külső országokbeli
akadémiákon, s az is bizonyos, hogy már odakünn kötöttek
ismeretséget, de hazatérésük után amíg Apáczai Fehérvárra
rendeltetett scholamesternek, addig ő Gyaluban kapott
elhelyezkedést. Kétségtelen, hogy Gyalu nem tartozott az utolsó
egyházközségek közé, hiszen mint egy fejedelmi vártartomány
központjában levő gyülekezet, maga is az itt gyakran időző fejedelem
pártfogása alatt állott. Amikor azután Apáczai Fehérvárról
eltávozott s Kolozsvárra helyeztetett, a régi ismeretséget
felújítva, Enyedi könyvvel is megajándékozta barátját: a tudós
professzor és teológiai doktort. Ennek a
bizonyosan érdemes lelkipásztornak gyalui szolgálata Erdély
múltjának legválságosabb idejére esik. II. Rákóczi Györgynek Fenes –
Lóna közötti csatavesztése után a győztes Szejdi Ahmet feldúlta
Gyalut, mint a Váradra menekült fejedelem megerősített várát. Maga a
városka s vele együtt a templom is leégett, sőt e lelkipásztor is
valószínűleg hajléktalanná lett, s ezért hihetőleg el is távozott
innen. Ezért nem lehetetlen, hogy az Apafi Mihályt fejedelemmé tevő
Kucsuk basa táborában 1661 őszén jelen volt Enyedi János, Apafi udvari
papja, akit a török vezér a fogarasi vár őrségéhez követül küldött a várnak
az új fejedelem parancsára történendő megadása végett, egy és ugyanaz
a személy ezzel az azonos nevű gyalui pappal. A Gyaluból
történő végleges eltávozást tehát az 1660. évi újabb pusztítás
válthatta ki. Korábbi időre, vagyis a szilisztriai basának és Mehmet
Gira tatár chámnak Kolozsvár körülzárolásának és külvárosai
elpusztításának idejére nem tudtam visszavezetni, minthogy ez az
1658. szeptember 10–14-e közötti időben, a könyvajándékozás pedig két
hónappal ezután, vagyis november 9-én történt, amikor Enyedi még
mindég gyalui lelkipásztornak írta magát. Enyedi
teljes nevében levő s a családnevet rejtő M betű feloldására még egy
másik adat is áll rendelkezésünkre. Ugyanis a Szenczi Kertész Ábrahám
nyomdájában 1665-ben megjelent egy, Az Isten ígéretinek
felnyittatott Arany Bányája című 130 1apnyi terjedelmű 12o nagyságú
könyv, ennek szerzője, illetőleg idegen nyelvből való fordítója magát
„Enyedi Molnar Janos, V. Hunyadi Magyar Egyhasi egyigyü Szolga”-nak
nevezi: Bod Péter szerint „Enyedi szemlélteti ebben [a könyvben] az
Istenfélő embernek sok világi bajait, és az Isten vigasztalásának
fundamentumit mind ezekben.” Visszatérve
Zoványi cikkeihez, nála az található, hogy a Hollandiából hazatért
ifjú mindjárt Alvincre rendeltetett volna lelkipásztorul, 1665-ben
pedig Vajdahunyadon volt magyar pap. Ezzel szemben a gyalui papságból
történt eltávozás s a fogarasi követségjárás így is jól
összeegyeztethető lehet az alvinci, azután meg a vajdahunyadi papsággal,
sőt az sem lehetetlen, hogy az az „Eniedi Janos az Vr[u]nk Papia” , aki
1657. január 10-én a lengyelországi hadjáratra induló Rákóczi után
Visk felé sietett, a fejedelmi uradalmi vártartományhoz tartozott
Gyalu papjával azonos személy. Imreh
Mihály (1742) A
kolozsvári kollégium neveltje: itt 1732-ben írta alá az iskola
törvényeit. A tanulók névsora szerint: „Michael Imreh satisfecit
praedicator Evan[ge]lii I. Xti factus est”, mígnem e névsornak valamivel
korábbi, de félben maradt másolata szerint ugyanez az ifjú
„Capellanus Gyalaiensis factus”. Az 1741. év második felében búcsúzott ki
az intézetből, hogy Körösfői eltávozása után Boros Gáspár mellett
átvegye a káplánságot. Tekintettel azonban arra, hogy Boros
esperes 1742-ben meghalt s megválasztott utóda, Szentsimoni József, még
ugyanabban az esztendőben elfoglalta hivatalát, ezzel Imrehnek is
megszűnt gyalui segédpaposkodása. További sorsa ismeretlen, ámbár a
szolnok-dobokai Esztényben 1751-ben egy Imre Mihály nevezetű papot találunk.
Minden másbizonyíték hiányában az azonosságot egészen
határozottan nem merem kimondani. Kovács
László (1764. május 4-től – kb. 1769-ig) A leidai
egyetem anyakönyvébe bejegyzett sorok szerint: „1760. 6. Sept. Ladislaus
Kowats Transsylvano-Hung. Annorum 26, T[heologiae Studiosus], coll[egii]
ord[inarius] al[umnus].” Ez az első adat, amit vele kapcsolatosan
ismerek. Hazatérése után a gyalui papságra választatott meg. Az
anyakönyvbe saját kezűleg írt feljegyzése szerint „Anno 1764. Die 4ta
Maji Isten rendeléséből ezen Gyalui Reformata Ecclesiab[an] Tanitoul elő
állván, kereszteltem eszerént 1764. május 19-én… Itteni szolgálata
valószínűleg öt évre terjedt, minthogy 1769. május 29-én már más pap:
Kolosvári Tót György köszönt be az egyházközségbe. M. Szakács
János (1830–1846) Ifjabb
Szakács János az ugyanilyen nevű édesapának: a Magyarvalkón, majd
Szászlónán paposkodott idősebb Szakács Jánosnak volt a fia, akit a
nyugalomba vonult Farnos György helyébe 1830-ban választották a
gyalui egyházközség lelkipásztorául. Állomáshelyének
elfoglalása után még ugyanabban az esztendőben november 17. táján
Zilahon megházasodott, feleségül véve zilahi nemes Kis József
Közép-Szolnok vármegye r. orvosának Katica nevű 15 éves leányát. A
fiatal asszony azonban – úgy látszik – már ekkor beteg volt, merthogy
rövid házasélet után szülei házában 1831 augusztusában tüdőbajban
elhunyt. Ifjabb
Szakács János 1846-ig szolgálta gyülekezetét. Harmathi Sámuel
kolozsvári egyházfi feljegyzése szerint: 1846 júniusában
eltemetett „Gyalui Réfor. Pap T. Szakáts János Urért 2.30 frt”-ot kapott.
Úgy látszik, hogy Kolozsvárt temették el, sírjára azonban se a
Házsongárdi temetőben, se Gyaluban nem találtam. Kónya
András (1847-től 1871. augusztus 29-ig) Kónya
András mint 25 éves ifjú 1834 nyarán hozatott ki a kolozsvári
kollégiumból a szucsáki papi hivatalra. Hivatalát 1834. július
4-én kezdette el és folytatta szolgálatát 1847. március 21-ig. Ekkor
azután állását József nevű öccsének engedte át. Kónya András
Szucsákból Gyaluba költözött át, minthogy az itteni eklézsia az
elhunyt Szakács János helyébe papjuknak választotta. Przemysli
Lengyel Dániel orvosdoktor és gimnáziumi igazgató
emlékirataiban feljegyezte, hogy ő, mint gyermek, édesapjával:
Lengyel István kolozsvári kollégiumi rektor-professzorral 1832
szeptemberében egy napot Gyaluban töltött. „Ott voltak Pénzesék is,
kiknek akkori időben Jóska fiuk kolosvári deák volt, leányuk pedig
Susika igen szép hajadon, kit később Kónya András gyalui ref. pap vett nőül.
Susikát mint özvegyet 1875-ben Kolosvártt Nagy Péter püspöknél láttam.”
Ugyancsak róla olvassuk, hogy 1887. július 10-én, közel 70 éves
korában öngyilkossággal vetett véget életének. A gyalui
református temető közepe táján hasábos sírkő áll. Felirata szerint:
„Itt nyugszik – Kónya András – ev. ref. lelkész – meghalt élete 62ik –
lelkészi hivatala 37ik évében – aug. 29én 1871ben – Kónya Andrásné – sz.
Pénzes Zsuzsánna – 1819 – 1886 és Burján Zsuzsa – 1861 – 1880.” Deési Nagy
Gyula (1873-tól 1929-ig) A
kalotaszegi egyházmegyének sok derék papot és tanítót adott Deési
Nagy családból származott. ő maga 1843-ban Kolozsvárt született, ahol
apja főkormányszéki kancellista, anyja Inczédi Anna volt. Deési Gyula
iskoláit a kolozsvári kollégiumban, a teológiát Nagyenyeden és
külföldön végezte. Kiváló készültségű, tekintélyes lelkipásztor
volt. Egész életét, mint pap, a gyalui gyülekezetnek, s mint esperes a
kalotaszegi egyházmegyének szentelte. Tagja volt az erdélyi
egyházkerület igazgatótanácsának s az egyetemes zsinatnak. Az ő
esperességének idejében történt a kolozs-kalotaszegi egyházmegyének
kettéválása. Deési továbbra is a kalotaszeginek maradt esperese,
mígnem a kolozsvárivá átalakult másik félnek, miután mind a széki,
mind pedig a dési egyházmegyének egyes községeivel gyarapodott,
Herepei Gergely kolozsvári első pap lett első esperese. Családjának
Deési Gyula volt utolsó egyházi szolgálatban álló tagja. Késő
öregkorában, 1929-ben hunyt el Gyaluban. Az urát is túlélő felesége, az
1845. december 12-én Kolozsvárt született Vadas Polixena, a kiváló
szónok Vadas József kolozsvári lelkipásztor leánya, valamint
görgényi Csiszár Sámuel, Kolozsvár közszeretetben állott papjának
és kolozs-kalotaszegi egyházmegye esperesének unokája volt. Ady Elemér Erről a
nagyon derék lelkipásztorról éppenséggel semmi adattal nem
rendelkezem, csak annyit tudok vele kapcsolatosan, hogy 1936-ban
templomába behordatta mindazokat a nagyon becses régi sírköveket,
a megelőző esztendőben a gyalui temetőben felkutatnom és leírnom
sikerült. Nagyon megbecsülendő s a múltunk emlékei iránt kiváló
megértést tanúsított cselekedetével olyan példát mutatott,
amelyet – sajnos – talán sehol máshol nem követtek. Utólag úgy
értesültem, hogy mint ketesdi lelkipásztor és esperes a közelmúlt
években elhunyt. Közzéteszi
Sas Péter vissza a kiadáshoz minden cikke ENCIKLOPÉDIA rovat összes cikke |
|||||||||
|