Művelődés

*

Négy év­ti­zed­del ezelőtt szán­dé­kom­ban volt Ka­lo­ta­szeg fal­va­i­nak tör­té­ne­tét hely­szí­ni és le­vél­tá­ri ku­ta­tá­sok alap­ján meg­ír­ni, de mi­u­tán adat­gyűj­té­se­met – az idők vál­to­zá­sa mi­att vég­le­ge­sen le kel­lett zár­nom, en­nek kö­vet­kez­té­ben be­fe­je­zet­len mun­ká­mat csu­pán adat­tár­kép­pen fog­lal­ha­tom össze, ám­de így is igen nagy ne­héz­ség előtt ál­lok, mi­vel a föl­tét­le­nül szük­sé­ges se­géd­köny­vek sem ál­la­nak ren­del­ke­zé­sem­re, ép­pen ezért te­hát e mun­ka egyes fe­je­ze­tei is még sok ki­egé­szí­tés­re szo­rul­nak. Úgy ér­zem azon­ban, hogy cson­kán ma­radt mun­ká­mat még így is fel kell aján­la­nom Daróczi Fe­renc re­for­má­tus es­pe­res, a né­pe szel­le­mi és anya­gi ja­vát meg­in­gat­ha­tat­lan ki­tar­tás­sal mun­ká­ló egyházfő em­lé­ké­nek, aki meg­is­mer­tet­te és meg­sze­ret­tet­te ve­lem Ka­lo­ta­szeg né­pét és vi­dé­ket já­rá­sa­im al­kal­má­val mind­ég hű­sé­ges kísérőm és út­mu­ta­tóm volt, adat­gyűj­té­se­im al­kal­má­val el­há­rít­va előlem min­den aka­dályt.

Először is a gya­lui ada­to­kat so­ro­lom fel, bár­ha e vár és vá­ros­ka tör­té­ne­té­vel kel­le­ne kez­de­nem, de mi­vel e hely­ség a múlt­ban meglehetősen fon­tos fel­ada­tot töl­tött be, hi­á­nyo­san ma­radt adat­tá­ram­ból le­he­tet­len bár­mi­lyen la­zán összefüggő ké­pet is ad­nom; en­nél fog­va most csak egé­szen rész­let­kér­dé­sek­re kell szo­rít­koz­nom. Meg kell azon­ban je­gyez­nem, hogy ezek­nek egyi­ke-má­si­ka már nyom­ta­tás­ban is meg­je­lent, s ha most még­is be­so­ro­lom e cik­kek kö­zé, azt azért te­szem, mert itt-ott vál­toz­tat­tam raj­ta: bővítve va­la­me­lyes, újab­ban elémbe ke­rült adat­tal.

I.

Gya­lu

A re­for­má­tus egy­ház­köz­ség lel­ki­pász­to­rai

E gyü­le­ke­zet­nek elsőkként is­mert két lel­ki­pász­tor­ára vo­nat­ko­zó­lag, Gya­lu­val össze­füg­gés­ben tu­laj­don­kép­pen sem­mi­fé­le új adat­tal nem ren­del­ke­zem, ezért ró­luk én is csak a Bod Pé­ter ál­tal mon­dot­tak alap­ján em­lé­kez­he­tem meg, pe­dig a Smirnai Szent Polykárpus meg­je­le­né­se óta el­telt két év­szá­zad alatt a for­rás­ku­ta­tás­ok eled­dig új ada­to­kat is tár­tak fel e két ne­ve­ze­tes fér­fi­ról.

Toronyai Má­té (1596-ig)

A Wit­ten­berg­ben ta­nult ma­gyar if­jak coetusának anya­köny­ve bi­zo­nyít­ja, hogy Matthaeus Thoronaeus ott ta­nult az egye­te­men, sőt 1574–1577. esztendőkben a coetusnak seniora is volt. Eh­hez szá­mít­suk hoz­zá, hogy Bod Pé­ter tu­dó­sí­tá­sa sze­rint, külső or­szá­gokbeli buj­do­sá­sa köz­ben itt már 1572-ben meg­ál­la­po­dott.

Ugyan­csak Bod Pétertől idé­zem: Toronyai Má­té „Er­dély­be béjövén ide­gen föl­dön va­ló ta­nu­lá­sa után Gya­lu­ban lett pap. Amelly hely­sé­get ak­kor bírt amaz nem tsak Ré­gi­ség­gel, ha­nem sok Kintsel és Tu­do­mánnyal is gaz­dag Ken­di Familia. Még Ifju ko­rá­ban, a Gya­lui Ekklésiában va­ló Pap­sá­gá­ban 1585-dik Eszt. vá­lasz­ta­tott Püs­pök­ség­re, és ugyan on­nan el­vi­te­tett az Enyedi Ekklésiában va­ló Pap­ság­ra.”

Az idé­zet év­szá­má­nak azon­ban el­len mon­da­nak Pokoly Jó­zsef mun­ká­já­nak következő so­rai: Bá­tho­ry Zsig­mond fe­je­de­lem „1596-ban Naprágyi De­me­ter­nek ad­ta Gya­lut, hon­nan Bá­tho­ry And­rás a re­for­má­tus püs­pö­köt, Toronyai Má­tét el­tá­vo­lí­tot­ta.” Az el­té­rés okát nin­csen lehetőségem meg­ál­la­pí­ta­nom, ám­de Pokoly for­rá­sok­ra hi­vat­ko­zik, s ezért na­gyon hihető, hogy Toronyai csak ak­kor tá­vo­zott el Enyedre, ami­kor 1596-ban Naprágyira szál­lott a Kendiektól el­kon­fis­kált vár­ura­da­lom. Ed­dig az ide­ig te­hát mint püs­pök is in­nen irá­nyí­tot­ta egy­ház­ke­rü­le­ti teendőit, s er­re az időre azu­tán nyu­god­tan vo­nat­koz­tat­hat­juk Bod Pé­ter to­váb­bi sza­va­it, úgy mint: „Er­dély­nek va­ló­ban bol­dog állapotjában kez­det­te vala vi­sel­ni Püs­pök­sé­gét; midőn amaz Igaz­sá­got s Val­lá­sát szerető Gétzi Já­nos vol­na an­nak Gu­ber­ná­to­ra és a Bátori Sigmond Gyer­mek Fe­je­de­lem­nek Tútóra. Aki­nek igaz­ga­tá­sa alatt az Or­szág­ban jóbékesség s az Ekklé­siában vala szép tsendesség. El is sza­po­rod­tak vala mind a Tu­dós Em­be­rek, s mind a so­kat lá­tott hal­lott jó Haza-Fiak; az Or­szág is, nem nyomdosván az El­len­ség lo­va patkaja, igen el­gaz­da­go­dott vala. Urak és Nemessek Gyer­me­ke­ik... Os­ko­lák­ba, Ud­va­rok­ba Or­szá­gok­ba a lá­tá­sért, hal­lá­sért, ta­nu­lá­sért el­men­nek vala: ugy-hogy, annyi ta­nult tu­dós Ne­me­si és Uri Rend egy­szer, mint ak­kor, eb­ben a Ha­zá­ban nem ta­lál­ta­tott. De fe­let­te nyomoruságos állapotjában végezé el; mert mihelyen az igaz­ga­tás­nak kor­má­nyát az öreg Gétzi Já­nos által-adá az Ifju Bátori Sigmond Fe­je­de­lem­nek; an­nak éret­len­sé­ge s áll­ha­tat­lan­sá­ga mi­att Er­dély nemtsak háboruságba borula; ha­nem ta­nult bölts Emberekböl is igen kipusztula; so­ka­kat azok kö­zül kik az ö aka­rat­já­nak nem en­ged­né­nek ke­gyet­le­nül a Fe­je­de­lem megöletvén… A ve­sze­de­lem mély­sé­gé­be tor­kig bémeritvén B. Sigmond Fe­jed. Er­délyt... Eb­ben a nyomoruságos időben... buj­do­sás­ban ha­la meg a Püs­pök Toronnyai Má­té Rettegen 1599-dik Esztendben.”

Tasnádi Ve­res Mi­hály (1600 előtt)

Ne­vét la­tin­ra for­dít­va, Rubernek ír­ta. Szü­le­té­si he­­lye a szil­ágy­sá­gi Tasnád, ahon­nan ki­in­dul­va, Bod Pé­ter sze­rint: „mi­nek­utá­na a Ha­zá­ban lévő Os­ko­lák­ban Ta­nu­lá­sát se­ré­nyen és fun­da­men­tu­mo­son foly­tat­ta vol­na, Még Er­dély­nek bol­dog állapotjában ment vala 1588-dik Esztendőben a Német-Országi fun­da­men­tu­mo­sabb Os­ko­lák­ba.” Ne­vét a wit­ten­ber­gi ma­gyar ta­nu­lók coetusának anya­könyv­ében va­ló­ban meg is ta­lál­juk, csak­hogy már 1587. no­vem­ber 4-én itt van és át­ad­ja a seniornak a Károli S. György ma­ros­vá­sár­he­lyi pap ál­tal a di­á­kok tár­sa­sá­gá­nak kül­dött egy tal­lért. 1593-ban azon­ban már ide­ha­za van, amit az bi­zo­nyít, hogy ek­kor egy fél tal­lért kül­dött a wit­ten­ber­gi coetusnak, de ek­kor még legfennebb ha rek­tor le­he­tett va­la­me­lyik is­ko­lá­ban, mint­hogy a coetus kül­döt­te, Ujfalvi Im­re ál­tal a di­ák­tár­sa­ság­nak jut­ta­tott pénz küldőjét az anya­könyv­be bejegyző nem „reverendus”-nak, ha­nem csak „Orna­tissimus vir dominus Michael Thasnadi”-nak ne­ve­zi meg.

Bod Pé­ter foly­ta­tó­la­go­san ar­ról tu­dó­sít, hogy „a Ha­zá­ba jövén, ide­gen Or­szá­go­kon va­ló buj­do­sá­sa és ta­nu­lá­sa után, lett Gya­lui Pap­pá; aholott la­kott ab­ban a nyomoruságos időben, amellyben Er­dély a bol­dog­ta­lan Sigmond Fe­je­de­lem, ke­gyet­len Básta és vérengző Mi­hály Vaj­da, s más erőszakos s ha­tal­ma­sok ke­ze­ken ve­sze­del­me­zett, s ugy el-pusz­tult vala, hogy azt le­he­tett vol­na gon­dol­ni, hogy so­ha töb­bé talp­ra nem áll.”

Tasnádi püs­pök gya­lui pap­sá­gá­ról Pokoly így ír: „Míg a gya­lui vár és ura­dal­ma a Bá­tho­ry csa­lád ke­zé­be nem ke­rült, ez a hely volt egy­ház­me­gyénk kö­zép­pont­ja. Itt la­kott Toronyai Má­té püs­pök és es­pe­res, majd utá­na Tasnádi Ve­res Mi­hály, kit l600-ban Bánffyhunyadon ta­lá­lunk.” A Pokolytól idé­zett mun­kák mel­lett még Sza­mos­kö­zi­re is hi­vat­koz­ha­tunk, aki – mint kor­társ – bi­zo­nyít­ja, hogy Bánffyhu­nyad­nak 1600 au­gusz­tu­sá­ban tör­tént el­pusz­tu­lá­sa­kor Tasnádi már e sze­ren­csét­len vá­ros­ka lel­ki­pász­to­ra volt.

Ugyan­csak Bod Pé­ter ír­ja, hogy „vi­te­tett azu­tán az Enyedi Ekklésiában va­ló Pap­ság­ra; melly szol­gá­lat­ban lé­vén 1605-dik Esztendőben. Mártziusnak he­te­dik Nap­ján, a M. Vá­sár­he­lyi Sinódusban vá­lasz­ta­tott a Püs­pö­ki Hi­va­tal­ra.”

A most be­mu­ta­tott kép nem egé­szen vi­lá­gos, nem­csak azért, mert Bod nem szól a bánffyhunyadi pap­sá­gá­ról, de az is ne­he­zen képzelhető el, hogy­ha a Báthory-erőszak az egyik pa­pot el­űz­te Gya­lu­ból, he­lyé­be más pa­pot en­ge­dett vol­na. Ezért in­kább gon­dol­hat­nánk ar­ra, hogy Bá­tho­ry And­rás meg­gyil­ko­lá­sa, Naprágyi püs­pök­nek Erdélyből tör­tént el­tá­vo­zá­sa s a je­zsu­i­ták­nak el­tá­vo­lí­tá­sa után ke­rült vol­na a gya­lui pa­ró­ki­á­ba.

Bocs­kai Ist­ván győzelme után a rom­lá­sok hely­re­ho­zá­sá­ban Tasnádinak is bőséges rész ju­tott, ezért te­hát fá­rad­ha­tat­la­nul ki­vet­te ré­szét az egy­ház­épí­tés te­rén. Te­kin­té­lyes egyé­ni­sé­ge mind Bocs­kai, mind Bá­tho­ry Gá­bor, mind Beth­len Gá­bor fe­je­del­mek­nél el tud­ta ér­ni aka­ra­tá­nak tel­je­sí­té­sét. ő nyi­tot­ta meg a Ke­se­rű Daj­ka Já­nos­sal, majd Geleji Ka­to­na Ist­ván­nal foly­ta­tó­dó nagy püs­pö­kök so­rát.

Éle­té­nek vé­ge fe­lé a magyarigeni egy­ház­köz­ség pa­pi ál­lá­sát vál­lal­ta el, ugyan­itt is hunyt el 1618. szep­tem­ber 14-én. Holt te­te­mét a fe­je­de­lem a gyu­la­fe­hér­vá­ri nagy temp­lom­ban te­met­tet­te el.

Enyedi M. Já­nos (1658 kö­rül)

A ko­lozs­vá­ri re­for­má­tus kol­lé­gi­um nagy­könyv­tá­rá­ban megőrzött 1525. esz­ten­dei ki­adá­sú Galenus előzéklapjára írt be­jegy­zés sze­rint: „Dono dedit r[e­ve­re]ndus et clarissimus D. Johannes M. Enyedi V. D. in Eccl. Gyaluiensi Minister etc. Johanni Chieri Apacio Theol. Doctori et Profess. A[nn]o 1658. Nov. 9. Claudiopoli.”

Zoványi Jenő Enyedi Já­nos cím­szó alatt bár mit sem tud e lel­ki­pász­tor gya­lui szol­gá­la­tá­ról, külső országokbeli ta­nu­lá­sá­ról meg­em­lé­ke­zik, ugyan­is Apá­czai­val azon egy év­ben: 1649-ben irat­ko­zott be Utrechtben, majd a franekerei egye­tem anya­könyv­ében – más­fél esztendővel Apá­czai­nak in­nen tör­tént el­tá­vo­zá­sa után – van be­ve­zet­ve: 1650. már­ci­us 7-én „Johannes Monar Enjedi Ungarus Theol. Stud.”

Te­hát ez az Enyedi Mol­nár Já­nos Apá­czai ide­jé­ben járt a külső országokbeli aka­dé­mi­á­kon, s az is bi­zo­nyos, hogy már oda­künn kö­töt­tek is­me­ret­sé­get, de ha­za­té­ré­sük után amíg Apá­czai Fe­hér­vár­ra ren­del­te­tett scholamesternek, ad­dig ő Gya­lu­ban ka­pott el­he­lyez­ke­dést. Két­ség­te­len, hogy Gya­lu nem tar­to­zott az utol­só egy­ház­köz­sé­gek kö­zé, hi­szen mint egy fe­je­del­mi vár­tar­to­mány köz­pont­já­ban levő gyü­le­ke­zet, ma­ga is az itt gyak­ran időző fe­je­de­lem párt­fo­gá­sa alatt ál­lott. Ami­kor azu­tán Apá­czai Fe­hér­vár­ról el­tá­vo­zott s Ko­lozs­vár­ra he­lyez­te­tett, a ré­gi is­me­ret­sé­get fel­újít­va, Enyedi könyv­vel is meg­aján­dé­koz­ta ba­rát­ját: a tu­dós pro­fesszor és te­o­ló­gi­ai dok­tort.

En­nek a bi­zo­nyo­san ér­de­mes lel­ki­pász­tor­nak gya­lui szol­gá­la­ta Er­dély múlt­já­nak leg­vál­sá­go­sabb ide­jé­re esik. II. Rá­kó­czi György­nek Fenes – Lóna kö­zöt­ti csa­ta­vesz­té­se után a győztes Szejdi Ahmet fel­dúl­ta Gya­lut, mint a Vá­rad­ra me­ne­kült fe­je­de­lem meg­erősített vá­rát. Ma­ga a vá­ros­ka s ve­le együtt a temp­lom is le­égett, sőt e lel­ki­pász­tor is va­ló­szí­nű­leg haj­lék­ta­lan­ná lett, s ezért hihetőleg el is tá­vo­zott in­nen. Ezért nem le­he­tet­len, hogy az Apa­fi Mi­hályt fe­je­de­lem­mé tevő Kucsuk ba­sa tá­bo­rá­ban 1661 őszén je­len volt Enyedi Já­nos, Apa­fi ud­va­ri pap­ja, akit a tö­rök ve­zér a fogarasi vár őrségéhez kö­ve­tül kül­dött a vár­nak az új fe­je­de­lem pa­ran­csá­ra történendő meg­adá­sa vé­gett, egy és ugyan­az a sze­mély ez­zel az azo­nos ne­vű gya­lui pap­pal.

A Gya­lu­ból történő vég­le­ges el­tá­vo­zást te­hát az 1660. évi újabb pusz­tí­tás vált­hat­ta ki. Ko­ráb­bi időre, va­gyis a szilisztriai ba­sá­nak és Mehmet Gira ta­tár chámnak Ko­lozs­vár kö­rül­zá­ro­lá­sá­nak és kül­vá­ro­sai el­pusz­tí­tá­sá­nak ide­jé­re nem tud­tam vissza­ve­zet­ni, mint­hogy ez az 1658. szep­tem­ber 10–14-e kö­zöt­ti idő­ben, a könyv­aján­dé­ko­zás pe­dig két hó­nap­pal ez­után, va­gyis no­vem­ber 9-én tör­tént, ami­kor Enyedi még mind­ég gya­lui lel­ki­pász­tor­nak ír­ta ma­gát.

Enyedi tel­jes ne­vé­ben levő s a csa­lád­ne­vet rejtő M be­tű fel­ol­dá­sá­ra még egy má­sik adat is áll ren­del­ke­zé­sünk­re. Ugyan­is a Szenczi Ker­tész Áb­ra­hám nyom­dá­já­ban 1665-ben meg­je­lent egy, Az Is­ten ígé­re­ti­nek fel­nyit­ta­tott Arany Bá­nyá­ja cí­mű 130 1apnyi ter­je­del­mű 12o nagy­sá­gú könyv, en­nek szerzője, il­le­tő­leg ide­gen nyelvből va­ló for­dí­tó­ja ma­gát „Enyedi Molnar Janos, V. Hu­nya­di Ma­gyar Egy­ha­si egyigyü Szolga”-nak ne­ve­zi: Bod Pé­ter sze­rint „Enyedi szem­lél­te­ti eb­ben [a könyv­ben] az Istenfélő em­ber­nek sok vi­lá­gi ba­ja­it, és az Is­ten vi­gasz­ta­lá­sá­nak fun­da­men­tu­mit mind ezek­ben.”

Vissza­tér­ve Zoványi cik­ke­i­hez, ná­la az ta­lál­ha­tó, hogy a Hol­lan­di­á­ból ha­za­tért if­jú mind­járt Alvincre ren­del­te­tett vol­na lel­ki­pász­to­rul, 1665-ben pe­dig Vajdahunyadon volt ma­gyar pap. Ez­zel szem­ben a gya­lui pap­ság­ból tör­tént el­tá­vo­zás s a fogarasi kö­vet­ség­já­rás így is jól összeegyeztethető le­het az al­vin­ci, azu­tán meg a vajdahunyadi pap­ság­gal, sőt az sem le­he­tet­len, hogy az az „Eniedi Janos az Vr[u]nk Papia” , aki 1657. ja­nu­ár 10-én a len­gyel­or­szá­gi had­já­rat­ra in­du­ló Rá­kó­czi után Visk fe­lé si­e­tett, a fe­je­del­mi ura­dal­mi vár­tar­to­mány­hoz tar­to­zott Gya­lu pap­já­val azo­nos sze­mély.

Imreh Mi­hály (1742)

A ko­lozs­vá­ri kol­lé­gi­um ne­velt­je: itt 1732-ben ír­ta alá az is­ko­la tör­vé­nye­it. A ta­nu­lók név­so­ra sze­rint: „Michael Imreh satisfecit praedicator Evan[ge]lii I. Xti factus est”, míg­nem e név­sor­nak va­la­mi­vel ko­ráb­bi, de fél­ben ma­radt má­so­la­ta sze­rint ugyan­ez az if­jú „Capellanus Gyalaiensis factus”. Az 1741. év má­so­dik fe­lé­ben bú­csú­zott ki az intézetből, hogy Körösfői el­tá­vo­zá­sa után Bo­ros Gás­pár mel­lett át­ve­gye a káp­lán­sá­got. Te­kin­tet­tel azon­ban ar­ra, hogy Bo­ros es­pe­res 1742-ben meg­halt s meg­vá­lasz­tott utó­da, Szentsimoni Jó­zsef, még ugyan­ab­ban az esztendőben el­fog­lal­ta hi­va­ta­lát, ez­zel Imrehnek is meg­szűnt gya­lui segédpaposkodása. To­váb­bi sor­sa is­me­ret­len, ám­bár a szolnok-dobokai Esztényben 1751-ben egy Im­re Mi­hály ne­ve­ze­tű pa­pot ta­lá­lunk. Min­den más­bi­zo­nyí­ték hi­á­nyá­ban az azo­nos­sá­got egé­szen ha­tá­ro­zot­tan nem me­rem ki­mon­da­ni.

Ko­vács Lász­ló (1764. má­jus 4-től – kb. 1769-ig)

A leidai egye­tem anya­köny­vé­be be­jegy­zett so­rok sze­rint: „1760. 6. Sept. Ladislaus Kowats Transsylvano-Hung. Annorum 26, T[heologiae Studiosus], coll[egii] ord[inarius] al[umnus].” Ez az első adat, amit ve­le kap­cso­la­to­san is­me­rek. Ha­za­té­ré­se után a gya­lui pap­ság­ra vá­lasz­ta­tott meg. Az anya­könyv­be sa­ját ke­zű­leg írt fel­jegy­zé­se sze­rint „An­no 1764. Die 4ta Maji Is­ten rendeléséből ezen Gya­lui Reformata Ecclesiab[an] Tanitoul elő áll­ván, ke­resz­tel­tem eszerént 1764. má­jus 19-én… It­te­ni szol­gá­la­ta va­ló­szí­nű­leg öt év­re ter­jedt, mint­hogy 1769. má­jus 29-én már más pap: Kolosvári Tót György kö­szönt be az egy­ház­köz­ség­be.

M. Sza­kács Já­nos (1830–1846)

If­jabb Sza­kács Já­nos az ugyan­ilyen ne­vű édes­apá­nak: a Magyarvalkón, majd Szászlónán paposkodott idősebb Sza­kács Já­nos­nak volt a fia, akit a nyu­ga­lom­ba vo­nult Farnos György he­lyé­be 1830-ban vá­lasz­tot­ták a gya­lui egy­ház­köz­ség lel­ki­pász­to­rá­ul. Ál­lo­más­hely­ének el­fog­la­lá­sa után még ugyan­ab­ban az esztendőben no­vem­ber 17. tá­ján Zilahon meg­há­za­so­dott, fe­le­sé­gül vé­ve zi­la­hi ne­mes Kis Jó­zsef Kö­zép-Szol­nok vár­me­gye r. or­vo­sá­nak Ka­ti­ca ne­vű 15 éves le­á­nyát. A fi­a­tal asszony azon­ban – úgy lát­szik – már ek­kor be­teg volt, mert­hogy rö­vid há­zas­élet után szü­lei há­zá­ban 1831 au­gusz­tu­sá­ban tüdőbajban el­hunyt.

If­jabb Sza­kács Já­nos 1846-ig szol­gál­ta gyü­le­ke­ze­tét. Harmathi Sá­mu­el ko­lozs­vá­ri egy­ház­fi fel­jegy­zé­se sze­rint: 1846 jú­ni­u­sá­ban el­te­me­tett „Gya­lui Réfor. Pap T. Szakáts Já­nos Urért 2.30 frt”-ot ka­pott. Úgy lát­szik, hogy Ko­lozs­várt te­met­ték el, sír­já­ra azon­ban se a Házsongárdi temetőben, se Gya­lu­ban nem ta­lál­tam.

Kó­nya And­rás (1847-től 1871. au­gusz­tus 29-ig)

Kó­nya And­rás mint 25 éves if­jú 1834 nya­rán ho­za­tott ki a ko­lozs­vá­ri kol­lé­gi­um­ból a szucsáki pa­pi hi­va­tal­ra. Hi­va­ta­lát 1834. jú­li­us 4-én kez­det­te el és foly­tat­ta szol­gá­la­tát 1847. már­ci­us 21-ig. Ek­kor azu­tán ál­lá­sát Jó­zsef ne­vű öccsé­nek en­ged­te át. Kó­nya And­rás Szucsákból Gya­lu­ba köl­tö­zött át, mint­hogy az it­te­ni ek­lé­zsia az el­hunyt Sza­kács Já­nos he­lyé­be pap­juk­nak vá­lasz­tot­ta.

Przemysli Len­gyel Dá­ni­el or­vos­dok­tor és gim­ná­zi­u­mi igaz­ga­tó em­lék­ira­ta­i­ban fel­je­gyez­te, hogy ő, mint gyer­mek, édes­ap­já­val: Len­gyel Ist­ván ko­lozs­vá­ri kol­lé­gi­u­mi rek­tor-pro­fesszor­ral 1832 szep­tem­be­ré­ben egy na­pot Gya­lu­ban töl­tött. „Ott vol­tak Pén­ze­sék is, kik­nek ak­ko­ri időben Jós­ka fi­uk kolosvári de­ák volt, le­á­nyuk pe­dig Susika igen szép ha­ja­don, kit később Kó­nya And­rás gya­lui ref. pap vett nőül. Susikát mint öz­ve­gyet 1875-ben Kolosvártt Nagy Pé­ter püs­pök­nél lát­tam.” Ugyan­csak ró­la ol­vas­suk, hogy 1887. jú­li­us 10-én, kö­zel 70 éves ko­rá­ban ön­gyil­kos­ság­gal ve­tett vé­get éle­té­nek.

A gya­lui re­for­má­tus temető kö­ze­pe tá­ján ha­sá­bos sírkő áll. Fel­ira­ta sze­rint: „Itt nyug­szik – Kó­nya And­rás – ev. ref. lel­kész – meg­halt éle­te 62ik – lel­ké­szi hi­va­ta­la 37ik évé­ben – aug. 29én 1871ben – Kó­nya Andrásné – sz. Pén­zes Zsuzsánna – 1819 – 1886 és Bur­ján Zsu­zsa – 1861 – 1880.”

Deési Nagy Gyu­la (1873-tól 1929-ig)

A ka­lo­ta­sze­gi egy­ház­me­gyé­nek sok de­rék pa­pot és ta­ní­tót adott Deési Nagy csa­lád­ból szár­ma­zott. ő ma­ga 1843-ban Ko­lozs­várt szü­le­tett, ahol ap­ja főkormányszéki kan­cel­lis­ta, any­ja Inczédi An­na volt.

Deési Gyu­la is­ko­lá­it a ko­lozs­vá­ri kol­lé­gi­um­ban, a te­o­ló­gi­át Nagyenyeden és kül­föld­ön vé­gez­te. Ki­vá­ló ké­szült­sé­gű, te­kin­té­lyes lel­ki­pász­tor volt. Egész éle­tét, mint pap, a gya­lui gyü­le­ke­zet­nek, s mint es­pe­res a ka­lo­ta­sze­gi egy­ház­me­gyé­nek szen­tel­te. Tag­ja volt az er­dé­lyi egy­ház­ke­rü­let igaz­ga­tó­ta­ná­csá­nak s az egye­te­mes zsi­nat­nak. Az ő es­pe­res­sé­gé­nek ide­jé­ben tör­tént a kolozs-kalotaszegi egy­ház­me­gyé­nek ket­té­vá­lá­sa. Deési to­vább­ra is a ka­lo­ta­sze­gi­nek ma­radt es­pe­re­se, míg­nem a ko­lozs­vá­ri­vá át­ala­kult má­sik fél­nek, mi­u­tán mind a szé­ki, mind pe­dig a dési egy­ház­me­gyé­nek egyes köz­sé­ge­i­vel gya­ra­po­dott, Herepei Ger­gely ko­lozs­vá­ri első pap lett első es­pe­re­se.

Csa­lád­já­nak Deési Gyu­la volt utol­só egy­há­zi szol­gá­lat­ban ál­ló tag­ja. Késő öreg­ko­rá­ban, 1929-ben hunyt el Gya­lu­ban. Az urát is túlélő fe­le­sé­ge, az 1845. de­cem­ber 12-én Ko­lozs­várt szü­le­tett Va­das Polixena, a ki­vá­ló szó­nok Va­das Jó­zsef ko­lozs­vá­ri lel­ki­pász­tor le­á­nya, va­la­mint görgényi Csi­szár Sá­mu­el, Ko­lozs­vár köz­sze­re­tet­ben ál­lott pap­já­nak és ko­lozs-kalotaszegi egy­ház­me­gye es­pe­re­sé­nek uno­ká­ja volt.

Ady Elem­ér

Erről a na­gyon de­rék lel­ki­pász­tor­ról ép­pen­ség­gel sem­mi adat­tal nem ren­del­ke­zem, csak annyit tu­dok ve­le kap­cso­la­to­san, hogy 1936-ban temp­lo­má­ba be­hor­dat­ta mind­azo­kat a na­gyon be­cses ré­gi sír­kö­ve­ket, a megelőző esztendőben a gya­lui temetőben fel­ku­tat­nom és le­ír­nom si­ke­rült. Na­gyon megbecsü­len­dő s a múl­tunk em­lé­kei iránt ki­vá­ló meg­ér­tést ta­nú­sí­tott cse­le­ke­de­té­vel olyan pél­dát mu­ta­tott, ame­lyet – saj­nos – ta­lán se­hol más­hol nem kö­vet­tek.

Utó­lag úgy ér­te­sül­tem, hogy mint ketesdi lel­ki­pász­tor és es­pe­res a kö­zel­múlt évek­ben el­hunyt.

Köz­zé­te­szi Sas Pé­ter