Művelődés

Ed­di­gi ér­tel­me­zé­se­im­ben nem tér­tem ki kü­lö­nö­seb­ben Bo­dor Ádám pró­zá­já­nak a szakralitással kap­cso­la­tos pont­ja­i­ra, csak érin­tőlegesen je­lez­tem a té­ma ilyen jel­le­gű von­za­ta­it. Ma­gisz­te­ri mű­hely­be­szél­ge­té­sünk so­rán azon­ban si­ke­rült tény­sze­rű­vé vál­nia an­nak, hogy nem sza­bad fi­gyel­men kí­vül hagy­ni az ér­tel­me­zés­nek ezt az ol­da­lát sem, hisz így vál­hat tel­jes­sé a Bo­dor pró­zá­já­ról fes­tett kép.

Két­ség­kí­vül sar­kí­tott lesz az itt következő ér­tel­me­zé­si kí­sér­le­tem, hi­szen a bodori írás­mű na­gyon komp­lex szö­veg­kor­pusz, és ren­ge­teg sí­kon le­het, és kell ér­tel­mez­ni. Ön­ma­gá­ban ez nem áll­ja meg a he­lyét, sok pont­ban meg­tá­mad­ha­tó, de mint az al­cím­ben is je­lez­tem, ez egy ada­lék kí­ván len­ni, ami ki­egé­szí­ti az ed­di­gi ér­tel­me­zé­se­ket, és va­la­mi­lyen ala­pot ad az újak­nak.

Ed­di­gi mun­ká­im­ban a szak­ra­li­tást érintőlegesen már kap­cso­lat­ba hoz­tam a Bo­dor-pró­zá­val, de nem konk­re­ti­zál­tam. Most nem kí­vá­nom új­ra el­mon­da­ni az ál­ta­lam már ki­dol­go­zott hi­po­té­zist, csak ízelítőképpen be­mu­ta­tom an­nak vá­zát, a to­váb­bi­ak­ban pe­dig ki­egé­szí­tem azok­kal az új ada­lék­in­for­má­ci­ók­kal, amik­re a sze­mi­ná­ri­u­mi be­szél­ge­tés so­rán rá­vi­lá­gí­tot­tunk.

A má­gi­kus re­a­lis­ta írás­mű le­gen­dá­kat ol­vaszt ma­gá­ba. Bo­dor írás­mű­vé­re in­kább az jellemző, hogy le­gen­dá­kat te­remt. Úgy me­sé­li el a tör­té­ne­tet, hogy az ol­va­só­nak az az ér­zé­se, va­la­mi­lyen le­gen­dát, anek­do­ta­gyűj­te­ményt ol­vas. Olyan tör­té­ne­te­ket me­sél el a szerző, ame­lyek re­á­lis­nak tűn­nek, még­is a non­szensz ha­tá­rát sú­rol­ják, iga­zi má­gi­kus re­a­lis­ta be­széd­mód ez. Ezek a le­gen­dák leg­több­ször a val­lá­si ha­ta­lom­mal füg­ge­nek össze, de nem cso­dák­ra kell itt gon­dol­nunk, hisz az itt megjelenő szakralitásnak szin­te sem­mi­lyen li­tur­gi­kus alap­ja nin­csen. Itt in­kább a val­lás szo­ci­og­rá­fi­ai jellegéről, a tár­sa­dal­mi be­ren­dez­ke­dés­ben ki­sa­já­tí­tott ha­tal­má­ról van szó.

Az egy­ház­atyák le­gen­da­sze­rű vi­sel­ke­dé­se nem a szen­tek éle­té­hez ha­son­ló, ha­nem sok­kal in­kább a hét­köz­na­pi cso­dák­kal hoz­ha­tó össze­füg­gés­be. Vé­let­len­sze­rű eltűnésektől és fel­buk­ka­ná­sok­ról le­het itt ol­vas­ni, át­vál­to­zá­sok­ról, ame­lyek ma­gya­rá­za­ta sok­kal kö­ze­lebb áll a lá­to­más­hoz, mint az igaz ke­resz­tény éle­tért já­ró föl­di ju­ta­lom­hoz, a transz­cen­dens­hez va­ló kö­zel­ség ér­ze­té­hez. Ar­ra is gon­dol­hat­nánk, hogy ezek a szereplők kép­zel­gé­sei, al­ko­hol­má­mo­ros vagy el­me­be­teg agyuk szü­le­mé­nyei. A sar­kí­tás ve­szé­lye per­sze itt is fenn áll, nem sza­bad so­ha­sem ál­ta­lá­no­sí­ta­ni, ha Bodort ol­va­sunk, mert az ér­tel­me­zés foly­ton ku­darc­ba ful­lad, az értelmezőt pe­dig meg­folyt­ja a szö­ve­vé­nyes szö­veg-in­da. De az tény, hogy az ezek­ben a szö­ve­gek­ben történő cso­dák nem áll­nak kap­cso­lat­ban a val­lá­sos élet­tel, csak az egy­ház képviselőivel, akik na­gyon is pro­fán éle­tük­ben hi­he­tet­len ka­lan­dok­ban, és nem ju­ta­lom-cso­dák­ban ré­sze­sül­nek.

Az ér­sek lá­to­ga­tá­sa cí­mű re­gény­ben (no­vel­la­fü­zér­ben – a re­cep­ció még nyit­va hagy­ja a mű­faj kér­dé­sét) pél­dá­ul a Bogdanski Do­li­na fe­lett ka­var­gó ápo­ro­dott bűz is egy olyan tényező, ami el­ho­má­lyo­sít­ja a szereplők sze­mét és gon­do­la­ta­it is. En­nek a köd­nek tu­laj­do­nít­ha­tók a lá­to­má­sok is, de ez a köd le­het az el­nyo­mó to­ta­li­tá­ri­us rend­szer meg­fé­lem­lí­té­se­i­nek és a sza­bad gon­dol­ko­dást el­foj­tó erőinek az al­le­gó­ri­á­ja is.

A hit és hi­tet­len­ség kér­dé­se két szemszögből is vizs­gá­lan­dó, de ez a két meg­kö­ze­lí­té­si mód is össze­ol­vad, mint a regényidő, vagy az in­ter­per­szo­ná­lis kap­cso­la­tok, ugyan­ar­ról szól, ne­ve­ze­te­sen a ha­tal­mon lévő egy­há­zi szervezetről, ame­lyik a hit kér­dé­sét ha­tal­mi kér­dés­sé ala­kít­ja át. Vizs­gá­ló­dá­sunk egyik szem­pont­ja le­het­ne az, hogy kik a hi­tet­le­nek és kik a hívők. Az egy­ház em­be­rei mi­ben hisz­nek, és mennyi­re hisz­nek, és mi­ben hisz­nek a hí­vek? Egy­ál­ta­lán hisz­nek-e va­la­mi­ben, vagy csak kény­sze­rí­tik őket ar­ra, hogy higgye­nek. A hit kér­dé­se na­gyon szö­ve­vé­nyes a Bo­dor-re­gé­nyek­ben (főleg Az ér­sek­ben), és nem is le­het tel­jes meggyőződéssel el­dön­te­ni az ezek­re a kér­dé­sek­re adott vá­la­szok hi­te­les­sé­gét, igaz­sá­gát. Nem eldöntendő kér­dé­sek ezek, és a szereplők szá­má­ra nem is lé­tez­nek még csak ha­son­ló kér­dé­sek sem.

En­nek az írás­mű­nek a kon­tex­tu­sá­ban nem be­szél­he­tünk a hit kér­dé­sé­nek klasszi­kus értelme­zé­sé­ről, hisz itt nyo­ma sincs an­nak, hogy va­la­ki is hin­ne va­la­mi­ben. Eb­ben a re­gény­ben min­den ter­mé­sze­tes­nek és ma­gá­tól értetődőnek tű­nik, nincs szük­sé­gük a szereplőknek ar­ra, hogy higgye­nek va­la­mi­ben, hi­szen min­den meg­tör­té­nik úgy­is ma­gá­tól, nem tud­nak, és nem is akar­nak sem­mit sem be­fo­lyá­sol­ni. A hit és a hi­tet­len­ség kér­dé­se te­hát nem re­le­váns a szereplők szem­pont­já­ból, eset­leg az ol­va­só­é­ból le­het­ne az: el­hi­szi-e vagy sem, amit ol­vas.  A kér­dés­re adan­dó vá­lasz ál­tal a szö­veg in­terp­re­tá­ci­ók so­ro­za­tát hív­ja elő.

Ami vi­szont tény, meg­je­le­nik a re­gény ha­sáb­ja­in is, és a má­so­dik vizs­gá­ló­dá­si pon­tot je­len­ti, hogy ezek az egy­há­zi mél­tó­sá­gok, akik Do­li­na vá­ros­ka éle­tét irá­nyít­ják nem má­sok, mint az egy­ko­ri he­gyi­va­dász­ok, aki­ket a Sinistrából oly jól is­me­rünk. Egyes – re­gény­be­li – pletykák sze­rint csu­pán új gú­nyát öl­töt­tek és sza­kál­lat nö­vesz­tet­tek a volt ez­re­de­sek és ka­to­nák: „Az Ér­sek haj­da­ni bá­nyá­sza­i­nak is van egy rög­esz­mé­jük, még­pe­dig az „hogy a do­li­nai pó­pák egy­ko­ri ez­re­de­sek és káp­lá­rok, egytől egyig ré­gi he­gyi­va­dász­ok, ép­pen csak dús sza­kál­lat nö­vesz­tet­tek, és be­öl­töz­tek min­den­fé­le pa­pi gú­nyá­ba”. Te­hát nem vál­to­zott sem­mi, a vá­ros la­ko­sai ugyan­olyan po­li­ti­kai hely­zet­ben él­nek, mint a Sinistra sze­rep­lői. Ez is egy­faj­ta foly­to­nos­sá­got biz­to­sít a két re­gény kö­zött, és iga­zol­ja azt a hi­po­té­zi­sem, mi­sze­rint a Bo­dor-pró­za egyet­len nagy könyv­ként is ol­vas­ha­tó.

A hit és hi­tet­len­ség, va­la­mint a szakralitással va­ló kap­cso­lat a Bo­dor-pró­za ese­té­ben te­hát több szemszögből is megközelíthető. Egyik le­het­sé­ges meg­ol­dás­nak lát­szik ta­lán az, ha fi­gyel­münk el­ke­rü­lik a val­lá­si ha­ta­lom ki­szol­gá­ló­it, és csak a von­zás­kör­ze­tük­be ta­ro­zó szereplőkre össz­pon­to­sí­tunk. Bo­dor szimbolisztikájával már so­kat fog­lal­ko­zott a re­cep­ció, de leg­in­kább csak a név­misz­ti­ká­val kap­cso­lat­ban hoz­ták szó­ba. Én meg me­rem koc­káz­tat­ni azt a ki­je­len­tést, hogy a Bo­dor-mű­vek szim­bó­lu­mai nem csak a ne­vek­ben keresendők, ha­nem az azo­kat viselő ala­kok­ban is.

Ezek a szereplők ma­guk is szim­bó­lum­ér­té­kű­ek, a szim­bó­lu­mok ma­gya­rá­za­ta pe­dig szer­ve­sen kap­cso­ló­dik a ke­resz­tény val­lá­si mí­to­szok alak­ja­i­hoz. Bo­dor­nál min­de­nütt fel­buk­kan­nak a ki­sa­já­tí­tott, ma­guk­ra ha­gyott vagy ki­hasz­nált nőalakok, akik szün­te­le­nül ke­re­sik a meg­bo­csá­tást, és aki­ket a kö­zös­ség le­néz azért, mert min­dig más fér­fi­ban vé­lik fel­fe­dez­ni a meg­vál­tást. Ezek a nők le­het­nek a bib­li­ai Má­ria Mag­da­lé­na bodori megtestesítői, akik azon­ban so­ha­sem ta­lál­nak meg­bo­csá­tás­ra, sor­suk örök kör­for­gás, vég­te­len hallandi bo­lyon­gás. Ez akár jó pél­da is le­het ar­ra, hogy ho­gyan pro­fa­ni­zá­ló­dik egy óko­ri szak­rá­lis szim­bó­lum a 20. szá­za­di pró­zá­ban.

Még me­ré­szeb­ben azt is meg me­rem koc­káz­tat­ni, hogy Bo­dor Ádám főhősei (Andrej Bo­dor és Gáb­ri­el Ventuza) krisz­tu­si kül­de­tést hor­doz­nak, ame­lyet azon­ban nem tud­nak be­tel­je­sí­te­ni, így me­ne­kül­ni­ük kell min­dig a meg nem vál­tott közösségből. A pro­fa­ni­zá­ló­dá­si fo­lya­mat itt is erőteljes, hi­szen az a tét­je min­den tör­té­net­nek, hogy főhősének me­ne­kül­nie kell, vagy ha a meg­vál­tó a bű­nö­sök kö­zött ma­rad, ak­kor ő is egy lesz kö­zü­lük. Nem le­het meg­vál­ta­ni az adott tár­sa­dal­mat so­ha­sem, sőt annyi­ra erős az ott ural­ko­dó bűn, hogy ké­pes a mes­si­ást is le­rán­ta­ni a mély­be.

Már­tír­sze­re­pek­re is ta­lá­lunk pél­dát Bo­dor­nál. Az ér­sek­ben pél­dá­ul Vid­ra föld­rajz­ta­nár fe­le­sé­ge ön­ként vo­nul be a tüdőbetegek ne­gye­dé­be, fertőzésveszélynek te­szi ki ma­gát, hogy új­ra együtt le­hes­sen a fér­jé­vel. De más már­tí­rok­ról is ol­vas­ha­tunk a szö­ve­gek­ben, olya­nok­ról is, akik nem ön­szán­tuk­ból, vagy va­la­mi­lyen sze­ren­csét­len vé­let­len foly­tán lesz­nek már­tír­rá (er­re a Sinistra kör­zet­ben ta­lá­lunk pél­dá­kat).

Több pár­hu­za­mot is fel­fe­dez­het az ol­va­só a Bo­dor-mű­vek és a bib­li­ai szim­bo­li­kus szereplők kö­zött. Min­den­képp ér­de­mes len­ne egy na­gyobb vizs­gá­ló­dást szán­ni en­nek a té­má­nak, és pont­ról-pont­ra, szerep­lőn­ként össze­vet­ni az egye­zé­se­ket, az eset­le­ges el­té­ré­se­ket, min­de­nütt rész­le­te­sen ki­tér­ve az ősi, szak­rá­lis szimbolisztika mo­dern­ko­ri pro­fa­ni­zá­ló­dá­sá­ra.