Művelődés

Áprily La­jos költő, esszé­író, mű­for­dí­tó

1991 óta is­ko­lánk, az Áprily La­jos Főgimnázium név­adó­ja. Er­dé­lyi köl­té­sze­tünk meg­ha­tá­ro­zó költő egyé­ni­sé­ge, po­é­ti­ká­já­ban a Nyu­gat cí­mű szép­iro­dal­mi fo­lyó­irat imp­resszi­o­nis­ta és szim­bo­lis­ta ha­gyo­má­nya­i­nak foly­ta­tó­ja, meg­újí­tó­ja és meg­ho­no­sí­tó­ja. 1887. no­vem­ber 14-én szü­le­tett Bras­só­ban. Később Pa­rajdra köl­töz­tek, itt jár­ta az ele­mi is­ko­lát. Székely­ud­varhelyen vé­gez­te a gim­ná­zi­um első osz­tá­lyát. Mi­u­tán Ko­lozs­vár­ra köl­töz­nek, az it­te­ni Re­for­má­tus Kol­lé­gi­um ta­nu­ló­ja, majd ta­ná­ri ok­le­ve­let kap a Ko­lozs­vá­ri Tu­do­mány­egye­tem német–magyar sza­kán. Pá­ri­zsi út­ja után a nagyenyedi Beth­len Kol­lé­gi­um Tanítóképzőjének, majd a gim­ná­zi­um ma­gyar iro­da­lom ta­ná­ra lesz. 1918-ban je­len­nek meg első ver­sei Szentimrei Jenő Új Er­dély cí­mű fo­lyó­ira­tá­ban. A ko­lozs­vá­ri re­for­má­tus kol­lé­gi­um­ban ta­nít, részt vesz a marosvécsi író­ta­lál­ko­zón, majd az Er­dé­lyi He­li­kon szerkesztője lesz. 1929-ben át­te­le­pe­dik Ma­gya­ror­szág­ra. Ki­ne­ve­zik a Baár-Madas Leánynevelő In­té­zet igaz­ga­tó­já­nak Bu­da­pes­ten. A bé­csi dön­tés után ide­ig­le­ne­sen vissza­köl­tö­zik Parajdra, hogy termé­szet­kö­zelben le­gyen, 1944-ben nyudíjazzák. Öreg­ko­ri éve­i­nek utol­só év­ti­ze­de­it a Vi­seg­rád mel­let­ti Szentgyörgypusztán éli le. 1967-ben halt meg Bu­da­pes­ten.

Áprily Rím cí­mű köl­te­mé­nyé­ben ha­zá­ját, Er­délyt és a táj­hoz, ter­mé­szet­hez fűződő kötődéseit szem­lél­te­ti; an­nak kí­sé­ri út­ját, akár­ho­va megy, mert szű­kebb ha­zá­ja és a ter­mé­szet tá­gabb di­men­zi­ó­ja vissza­húz­za. A vers esz­té­ti­ku­mát, lát­ha­tó és hall­ha­tó szép­sé­gét a hang­zó, ze­nei ele­mek hor­doz­zák : ,,hangpatak”-ká va­rá­zsol­ja az élet áram­lá­sát, amely­be ,,új csen­gés sza­kad”, va­gyis az  ér­zel­me­i­re vissz­hang­zó ott­ho­ni táj har­mó­ni­á­ja : ,,mentát lo­csol, szir­mot so­dor / és il­la­tos lesz, mint a bor”. A ,,kurjongató vi­dám bo­lond” Ady ver­se­i­re emlékeztetően ( Az ős Ka­ján, A Hor­to­bágy po­é­tá­ja ) a hon­vá­gyat és en­nek cél­ta­lan­sá­gát, a hi­ányt idé­zi. Ha a ,,mély fe­lé ör­vénnyel ás, / hogy be­le­néz­ni: kábulás”,vagyis a jövőbe te­kin­te­ni le­he­tet­len, de akár­mi tör­tén­het, a ha­za ,,fényforrás” ma­rad; a ha­za­esz­mény ,,fénye a tün­dér­völgy­be” visz. Meg­je­le­nik a tó-mo­tí­vum a vers­ben, mely ,,virágot úsz­ta­tó, hab­nyug­ta­tó”, a re­mény, hogy vi­szont­lát­ja azt, ami után vá­gya­ko­zik. Lel­ké­ben ,,csak ring s a lel­kem ben­ne ring”, vall­ja Áprily; iden­ti­tá­sát a köl­té­szet, a po­é­zis őrzi meg. Ha­zá­ja a köl­té­szet­ben, a dal­ban van. A lí­rai én és a kül­vi­lág össze­csen­gé­se az az ér­tel­mi-ér­zel­mi rím, ami a költői szó-rí­mek rin­ga­tá­sá­ban az „álom és ti­tok” va­rázs­la­tá­val a lí­rai én, a be­szé­lő ide­gen­ség­él­mé­nyét szem­lél­te­ti, s azt, hogy sok­szor hi­á­ba­va­ló ez a küz­de­lem, a le­mon­dás ural­ko­dik fö­löt­te. A múlt be­épü­lé­se a vers­be egy­ben a szub­jek­tív él­mény tár­gyi­a­sí­tá­sát szol­gál­ja, egy sa­já­tos élet­ér­zés vég­te­len­sé­gét, időtlenségét.

Ugyanerről a hazaszeretetről be­szél Tetőn cí­mű, a transz­szil­ván gon­do­la­tot, mint esz­mény­ké­pet megjelenítő ver­sé­ben. Sa­já­tos sors­él­mény és elé­gi­kus hang szó­lal meg itt. A vers ele­jén észlelhető, hogy az őszről, mint az élet azon pe­ri­ó­du­sá­ról be­szél, mi­kor ki­hal a ter­mé­szet, s így a „min­den össze­om­lott” re­mény­vesz­tett­ség­re, elégikumra utal. Míg lenn „sö­tét kö­döt ka­vart a kat­lan” és „zsi­bon­gott még a völgy a láz­tól”, fenn időkbe lát, „tisz­tást vet a bújdosó ve­rő­fény”. A lí­rai én ér­zel­mei ha­tár­ta­la­nok, bé­ke és mély sze­re­tet ural­ja; „át­ölel­tem a hul­lám-ho­ri­zon­tot” s a leg­fon­to­sab­bat: Er­délyt. Mint a he­gyek és völ­gyek ván­do­ra, lé­té­ben eny­hü­lést ta­lál kín­ja­i­ra a ter­mé­szet­ben; köl­té­sze­tét a ter­mé­szet egyen­sú­lya hat­ja át.  Áprily rá­ta­lál az el­ve­szett ér­té­kek­re, a sze­re­tet és a test­vé­ri­ség meg­ha­tá­ro­zó ere­jé­re: ,,békességes szót ej­tett a szá­ja”. A tetőről messze el­lát­ni és ahogy a köl­tői te­kin­tet át­pász­táz­za a vi­dé­ket, úgy nyíl­nak meg előttünk is a messzibb táv­la­tok : „Tá­vol, hol már a hó ki­rá­lya hó­dít / az ég len­get­te örök lo­bo­gó­it”. A me­se­sze­rű lát­ványt a hó, mint vég­te­len ha­tal­mú, min­dent el­ta­ka­ró ré­teg lát­tat­ja; táj­szem­lé­le­te a leg­re­le­ván­sabb po­é­ti­kai for­má­ban és egy­ség­ben nyil­vá­nul meg az ol­va­só sze­mei előtt.

Áprily az er­dé­lyi ma­gyar lí­ra egyik leg­na­gyobb for­ma­mű­vé­sze is : „For­ma van a ver­sem / egy­sze­rű so­rá­ban: / öt­vös volt az ősöm / Bras­só vá­ro­sá­ban” ír­ja Egy po­hár bor cí­mű ver­sé­ben. Öt­vös elődeire hi­vat­ko­zik, akik „ezüst ampolnákat”, „úr­va­cso­ra kely­het” ka­la­pál­tak, vés­tek, fa­rag­tak drá­ga­kö­vet, bog­lárt stb. Költői én­je szá­má­ra a for­ma me­ne­dék, ments­vár, meg­tar­tó erő. Er­re a vers­re Áprily La­jos min­den ol­va­só­ja fel­fi­gyelt, hisz szülővárosának ma­ra­dan­dó tár­gyi és ter­mé­sze­ti ér­té­ke­it tár­ja fel, er­dé­lyi kultúrkincseket is egy­ben. Össze­ol­vad ben­ne az ala­nyi és a tár­gyi va­ló­ság, a ter­mé­sze­ti és a tár­sa­dal­mi vi­lág. Az öt­vö­zés-mo­tí­vum a vers mű­vé­szi meg­for­má­lá­sá­ba is be­le­ját­szik. A Bras­só fö­lött ma­ga­so­dó Cen­ket Er­dély leg­cso­dá­la­to­sabb ter­mé­sze­ti kin­csé­nek te­kin­ti. Erős ér­zel­mi szá­lak­kal kötődik ha­zá­já­hoz, gon­do­la­tai is e kö­ré fűződnek. Köl­te­mé­nyé­ben a lá­tás és a hal­lás örö­mét a ter­mé­szet nyújt­ja. Szí­nei kö­zül a pi­ro­sat és a ké­ket eme­li ki: „pi­ros pa­ra­zsa” ég, ugyan­ak­kor az ott­hon és az er­dé­lyi ba­ran­go­lá­sok sza­bad­sá­gát, öröm­má­mo­rát idé­zi meg: „Sza­bad kék időkben hegy ván­do­ra voltam”„napos Ma­ros-men­tén sok­szor szü­re­tel­tem”. A szü­re­te­lés és a bor-mo­tí­vum ma­gyar­ság-tu­da­tá­ra utal: „Ál­lok po­ha­ram­mal / fá­jó ma­gyar föl­dön, / s he­­gye­im bo­rá­val / telistele töl­töm”. A költő köz­vet­le­nül szó­lal meg lí­rai ala­nya ál­tal. A természetből vett ké­pei ugyan­ak­kor szo­ro­san kap­cso­lód­nak a köl­te­mény tár­gyá­hoz, vi­lá­gá­hoz. Szó­ké­pei és alak­za­tai kép­sze­rű­sé­get te­rem­te­nek a köl­te­mény­ben.

A ver­sei vi­lág­szer­ke­ze­tét al­ko­tó tér­moz­za­nat tá­gas tér: lát­ha­tó a költő ál­tal kö­rül­raj­zolt táj és ter­mé­szet vég­te­len­sé­ge, a sza­bad­ság pe­dig lát­ha­tó for­mát ölt köl­te­mé­nye­i­ben.

Szemlér Fe­renc költő, mű­for­dí­tó

Szemlér Fe­renc 1906. áp­ri­lis 2.-án szü­le­tett Székelyudvarhelyen. Költő, író, köz­író és mű­for­dí­tó; a Bras­só­ban élő Lendvay Éva költő ap­ja. Ta­nul­má­nya­it Székelyudvarhelyen, majd Bras­só­ban, a jo­got a Bu­ka­res­ti Egye­te­men vé­gez­te. So­kat élt Bras­só­ban ügy­véd­ként és új­ság­író­ként. Ver­ses­kö­te­te­i­ben gya­ko­ri­ak a táj­rajz­ok, táj­ké­pek, ame­lyek­hez va­la­mi­lyen gon­do­la­ti­sá­got, esz­me­i­sé­get tár­sít. Ver­se­i­nek több­sé­ge ud­var­he­lyi, bras­sói, bar­ca­sá­gi  vagy  bu­ka­res­ti él­mény­be­szá­mo­ló.

Az álom túl­só part­ján cí­mű ars po­e­ti­cá­já­ban a va­ló­ság és az álom köz­ti kü­lönb­sé­get, il­let­ve e két di­men­zió kö­zöt­ti vi­szonyt ír­ja le. A költő így fo­gal­maz: „szo­ron­gá­sát elűző égi fé­nyek su­ga­rai (...) me­leg / igye­ke­zet­tel így éb­resz­te­nek / tár­gyi szép­re, ta­pint­ha­tó va­ló­ra”. A lá­tás­mód mint po­é­ti­ka van meg­je­le­nít­ve a vers­ben. Szel­le­mi örök­ség­re utal, jellemző a költői ál­ta­lá­no­sí­tás, gon­do­la­ti­lag töb­bet sej­tet, lé­nyeg­re törő. Mint­ha már „az álom túl­só part­já”-ról néz­ne vissza ön­ma­gá­ra; a cím az 1976-os ver­ses­kö­tet­ének bo­rí­tó­ján is ol­vas­ha­tó: ön­ma­gát és egész ko­rát lát­tat­ja ve­le.

Tár­gyak kö­zött cí­mű ver­sé­ben a he­lyét kereső, az élet és „tár­gyai” kö­zé ke­rült lí­rai én elmélkedéséről van szó: „Tár­gyak kö­zé beékelődten élem / nap­ja­im és éje­im”. A vers hang­ne­mé­re a nyug­ta­lan­ság és elégikum jellemző; a tár­gyak vissza­tart­ják a vi­lág­gal va­ló kap­cso­la­tát: „Ha itt / va­la­ki rést mu­tat­na a vi­lág­ba, / ki a sza­bad­ba kö­vet­ném ke­zé­nek hí­vá­sát”.

 Az er­dé­lyi kul­tú­ra szel­le­mi ér­té­ke­it, kin­cse­it a Nagykirálykőben szem­lél­te­ti. Be­tűk já­té­ka­i­val te­szi szem­lé­le­te­seb­bé az ál­ta­la el­kép­zelt va­ló­sá­got. Fi­gyel­mét tág tér, a ré­ten lo­bo­gó írás kö­ti le, lát­ja a „vég­te­lent s a vé­gest”. Ver­sé­ben a be­tű­ket kék­kel fes­ti, ami a hi­deg szín jel­ké­pe; lel­ki­ál­la­po­ta szo­mor­kás. Az egye­dül­lét, a köd és az írás ol­vas­ha­tat­lan­sá­ga jel­zi a költő azo­no­su­lá­sát a jel­kép­pel.

 Apáthy Gé­za

Az er­dé­lyi köz­tu­dat egyé­ni han­gú költőként tart­ja szá­mon Apáthy Gé­zát, aki 1943. au­gusz­tus 17-én szü­le­tett Bras­só­ban. 1966-ban Ko­lozs­vá­ron né­met– ma­gyar sza­kos ta­ná­ri ok­le­ve­let szer­zett. ,,A Jó Pász­tor­ról, Nauszikaáról és a Mú­zsá­ról ál­mo­dott, ra­jon­gott a nép­dal­okért és sze­re­tett tán­col­ni.” A Bras­sói La­pok szerkesztője volt. Ver­sei szá­mos ha­zai új­ság­ban, fo­lyó­irat­ban je­len­tek meg. 1976. ok­tó­ber 16-án halt meg fi­a­tal, tel­jes mér­ték­ben még fel nem fe­de­zett te­het­ség­ként.

Ars po­e­ti­ca cí­mű szo­nett­jé­ben a költő bú­csú­zik az élettől, „tu­dós könyvei”-től. Bi­zony­ta­lan­sá­got su­gall lépéseiről: tu­dós­ként éle­té­nek est­jé­be lép, te­hát már elegendő tu­do­mány van a bir­to­ká­ban. A „csá­bí­tó űr” és a „lágy fénnyel mo­soly­gó csil­la­gok” a lí­rai én el­vá­gyó­dá­sá­ra utal­nak; da­la­i­val, ver­se­i­vel csil­lag­messze­ség­be lé­pett: „Da­lom azért száll most a mesz­sze égig, / mert be­szór­já­tok fénnyel azt az Em­bert”. Lel­ki fény­re, bé­ké­re vá­gyik; a ha­za utá­ni vá­gya ha­tár­ta­lan. Az el­vá­gyó­dás-él­ményt és te­ma­ti­kát Tóth Ár­pád Lé­lek cí­mű ver­sé­hez ha­son­ló­an szem­lél­te­ti. Meggyőződése a sa­ját ere­jé­ben va­ló ren­dít­he­tet­len hit. Apáthy ettől a verstől kezd­ve szá­mí­tot­ta hi­va­ta­los iro­dal­mi pá­lya­fu­tá­sát, ez a vers so­kat je­len­tett ak­ko­ri­ban az er­dé­lyi ol­va­só­nak.

Bras­sói költőként is­mer­te az együtt élő há­rom nép (ma­gyar, ro­mán, szász) nyel­vét. Köl­té­sze­té­ben – Áprily és Szemlér vi­lág­né­zet­éhez ha­son­ló­an – a transz­szil­va­niz­mus alap­ér­té­kei is fellelhetők. Szü­lő­vá­rosom cí­mű ver­sé­ben ki­eme­li, szép­pé va­rá­zsol­ja a he­lyet, ahol szü­le­tett. Költői te­het­sé­ge szó­ké­pek és stí­lus­alak­za­tok se­gít­sé­gé­vel lát­tat­ja a „leg­szebb vá­rost” és az azt körülvevő ter­mé­sze­ti kin­cse­ket: „Kö­rös kö­rül he­gyek­kel ha­tá­ros / He­gyek ko­szo­rú­ja öle­li át / ha­zám­nak leg­gyö­nyö­rűbb vá­ro­sát”. Először ké­tel­ke­dés, majd büsz­ke­ség és elég­té­tel töl­ti el a lí­rai én lel­két, „olyan táj, ahol én élek / Hogy a nagy­vi­lág­ban nincs ná­la szebb” – fo­gal­maz­za a költő. Szü­lő­városának tá­jai meg­je­len­nek ver­se­i­ben. Akár­csak Áprilyt, őt is át­ha­tot­ták a Cenk ár­nyé­ká­ban töl­tött na­pok. Oly jó cí­mű köl­te­mény­ben így ír: „Oly jó itt, a Cenktetőn, / su­ga­ras felhők kö­zött,  / ver­senyt fü­tyül­ni a ri­gók­kal”. Apá­czai vissza­té­ré­se cí­mű ver­sé­ben „nap­pal­lá vív­ta éj­sza­ká­it”, va­gyis fényt, lel­ki vi­lá­gos­sá­got te­rem­tett. Mint tu­dós „a barbarus or­szág sze­mé­ben / szá­za­do­kat lé­pett”, nagy táv­la­tok­ban godolkodott. „Né­pe szel­le­mé­ben”, em­ber­ként írt, nem azért, hogy ön­ma­gát dicsőítse.  Áprilytől és Szem­lértől eltérően po­é­ti­kai esz­kö­ze­it ol­dot­tab­ban ke­ze­li, a kö­tet­len vers­for­mák­hoz von­zó­dik in­kább, ked­velt költői mű­fa­ja pe­dig a szabadvers.

Or­bán Já­nos Dé­nes (OJD )

A fi­a­tal er­dé­lyi költőnemzedék te­het­sé­ges al­ko­tói kö­zé tar­to­zik Or­bán Já­nos Dé­nes és Mikó And­rás. Or­bán Já­nos Dé­nes 1973-ban szü­le­tett Bras­só­ban, kö­zép­is­ko­lai ta­nul­má­nya­it az ak­ko­ri Áprily La­jos Gim­ná­zi­um­ban vé­gez­te (1987–1991), majd a ko­lozs­vá­ri BBTE magyar–angol sza­kán dip­lo­má­zott 1995-ben. Köl­té­sze­tünk­ben a transz­kö­zép esz­me­i­sé­get kép­vi­se­lő Előretolt Helyőrség cí­mű neoavantgárd iro­dal­mi cso­port ala­pí­tó­ja. 1999-ben Jó­zsef At­ti­la-díj­jal tün­tet­ték ki. Nap­ja­ink­ban az EMIL (Er­dé­lyi Ma­gyar Írók Li­gá­ja) el­nö­ke és a ko­lozs­vá­ri Bul­ga­kov Iro­dal­mi Ká­vé­ház tu­laj­do­no­sa. 

Hümériáda cí­mű első kö­te­te fel­ka­var­ta az er­dé­lyi és ha­zai iro­dal­mi élet ál­ló­vi­zét. A ver­se­ket és azok szerzőjét szá­mos el­is­me­rés és szá­mos kri­ti­ku­si el­ma­rasz­ta­lás ér­te. E kö­tet­ben két at­ti­tűd figyelhető meg: mű­vé­nek sze­rep­vers-jel­le­ge és a meglevő vers­sor­ok travesztizálása, át­írá­sa.  Po­é­ti­kai meg­ol­dás­sal fik­tív szerzői élet­mű­vet al­kot. Írói el­já­rá­sa a különböző szö­ve­gek öszekapcsolásán, az azok kö­zöt­ti pár­be­széd és je­len­tés meg­te­rem­té­sén alap­szik. Pa­ró­dia­író haj­la­ma és tech­ni­ká­ja Ka­rin­thyra em­lé­kez­tet. A kö­zép­ko­ri Vil­lon-da­lok­ra, il­let­ve Vol­taire, majd Baude­laire és kor­tár­sa­i­nak (Rim­baud, Prudhomme) hang­já­ra utal stí­lu­sa. Szö­ve­ge­i­ben min­den esz­té­ti­kai minőség ke­ve­re­dik, ha­tás­irá­nya pe­dig a po­pu­lá­ris közérthetőség.

A Hümériáda után a következő ver­ses­kö­te­tei je­len­tek meg: A ta­lál­ko­zás el­ke­rül­he­tet­len, Hi­va­tal­nok-lí­ra, Pár­baj a Grand Ho­tel­ben, An­na egy pes­ti bár­ban, Leg­szebb ver­sek (vá­lo­ga­tás).

Tea­könyv cí­mű kö­te­te az 1992–2003 kö­zött csak fo­lyó­irat­ok­ban kö­zölt vagy ad­dig is­me­ret­len lí­rai, szép­pró­zai és iro­da­lom­el­mé­let fej­te­ge­té­se­it tar­tal­maz­za. Pél­dá­ul az In­dul a szá­zad cí­mű írá­sá­ban ,,hagyomány és az új bű­vö­le­té­ben” hir­det­te új iro­dal­mi prog­ram­ját. Itt kri­ti­kus­ként is meg­szó­lal; nem ta­gad­ja meg szó­ki­mon­dó, őszinte én­jét. A Verecke hí­res út­ján, át Kocsárdon cí­mű ver­se a leg­re­le­ván­sab­bak kö­zül va­ló, mint ami az intertextualitás különböző el­já­rá­sa­i­val ele­me­i­re bont­ja, szét­ír­ja Ady Góg és Magóg fia va­gyok én... kez­de­tű sze­rep­köl­te­mé­nyét, prog­ram­ver­sét, és új je­len­tést ad ugyan­ak­kor Dsida Jenő Nagy­csü­tör­tök cí­mű köl­te­mé­nyé­nek is: ,,Verecke út­ján al­ma­zöld Tra­bant­ban / ke­re­sek mestert,/ ta­nít­ványt, / ha­zát.” ,,Kocsárdon át az út bi­zony­ta­lan, / esé­lyem van, hogy nagy­csü­tör­tö­köt / mond a Trabant,(...)/ És most csak ed­dig. / És Wag­ner maszk­ja nél­kül. / S csak röp­köd­nek az ars poeti­cák.(...)

Mikó And­rás

Mikó And­rás 1978. ok­tó­ber 8.-án szü­le­tett Bras­só­ban és 1997. de­cem­ber 14-én, ti­zen­ki­lenc éves ko­rá­ban halt meg gáz­mér­ge­zés­ben, Ko­lozs­vá­ron. Kö­zép­is­ko­lai ta­nul­má­nya­it az Áprily La­jos Gim­ná­zi­um­ban vé­gez­te 1997-ben, hu­mán sza­kon, majd fel­vé­telt nyert a BBTE Böl­csész­ka­rá­nak magyar–angol sza­ká­ra. Apai nagy­ap­ja Mikó Im­re, az is­mert és nép­sze­rű er­dé­lyi pub­li­cis­ta és köz­író, az írói haj­la­mot és te­het­sé­get te­hát volt kitől örö­köl­nie. „A leg­sze­ren­csé­sebb al­kat volt: nem min­den­na­pi te­het­sé­ge mel­lett nem min­den­na­pi munkaerővel és talp­ra­esett­ség­gel ál­da­tott meg. Ti­zen­éve­sen már is­mer­tebb volt szá­mos be­fu­tott író­em­ber­nél” (OJD). Írói ha­gya­té­ká­ból ha­lá­la óta két vá­lo­ga­tás je­lent meg, mindkettő az Előretolt Helyőrség és az Er­dé­lyi Hír­adó Ki­adó­nál, a bras­sói szék­he­lyű Mikó And­rás Ala­pít­vány, az Ala­pít­vány a Fi­a­tal Iro­da­lo­mért és a Nem­ze­ti Kul­tu­rá­lis Örök­ség Mi­nisz­té­ri­u­ma tá­mo­ga­tá­sá­val. Az első, a Be­fe­je­zet­len tör­té­ne­tek tár­há­za 1998-ban, OJD szer­kesz­té­sé­ben je­lent meg, a má­so­dik, A meg nem írt re­gény cí­mű pe­dig 2002-ben, szer­kesz­tet­te Nagy Kop­pány Zsolt, vá­lo­gat­ta és lek­to­rál­ta Fried Ist­ván és OJD. A má­so­dik ki­ad­vány meg­je­le­né­se előtt, 1998-ban né­hány ver­sét Jánk Kár­oly költő biz­ta­tá­sá­ra kö­zöl­te a ma­ros­vá­sár­he­lyi Lá­tó és a ko­lozs­vá­ri He­li­kon. Má­so­dik kö­te­té­hez  Fried Ist­ván, sze­ge­di iro­da­lom­tör­té­nész írt utó­szót, ta­nul­mányt: „Egy nagy köl­té­szet alap­raj­za ké­szült el, nem egy­sze­rű­en ígé­re­tes in­du­lás (per­sze, az is), ha­nem jó né­hány da­rab­já­ban an­to­ló­gia-vers, egé­szé­ben olyan ver­ses­könyv, amely nyu­god­tan minősíthető az egész ma­gyar iro­da­lom nyereségének.(...) A szerkesztő a Se­rény mú­mi­ák kö­zé so­rol­ná Mikó And­rást, aki va­ló­ban tőlük in­dult el, de leg­jobb szö­ve­ge­i­ben túl­megy raj­tuk, egy kö­vet­ke­ző, el­mé­le­ti­leg még job­ban föl­ké­szült nem­ze­dék nyel­vét be­szél­ve.” Ver­se­it be­vá­lo­gat­ták to­váb­bá A hét­fe­jű zsák­mány cí­mű, a ma­ros­vá­sár­he­lyi Men­tor Ki­adó­nál nap­vi­lá­got lá­tott fi­a­tal költők an­to­ló­gi­á­já­ba, mely­hez Se­lyem Zsu­zsa fi­a­tal iro­da­lom­tör­té­nész, egye­te­mi do­cens írt utó­szót. Be­fe­je­zet­len élet­mű­vét, ugyan­ak­kor ver­se­it, pró­zá­ját, rö­vid­tör­té­ne­te­it Ba­lázs Im­re Jó­zsef (Ko­runk) és Ke­le­men Zol­tán (Új For­rás) is mél­tat­ták, ér­té­kel­ték.

Köl­te­mé­nyei kö­zül kiemelhető a Jánk Kár­oly­nak aján­lott Te­he­tet­len­ség cí­mű, ame­lyet meglepő cí­me el­le­né­re ars po­e­ti­ca­ként ol­vas­ha­tunk. Író­ja han­gu­la­tok­ból és a nyelv­hez fűződő tar­tóz­ko­dó kap­cso­la­tá­ból épí­ti föl lí­rá­ját. Han­gu­la­tok­ról, mint „sza­vak ízéről, sza­gá­ról” be­szél, sze­rin­te a „vi­lá­got ők rak­ják össze”. Vé­gül e han­gu­la­tok­ból össze­áll a vers, de Mi­kó And­rás sze­rint „meg­ír­ni nem tud”. Cí­me ta­lá­ló, te­he­tet­len­sé­get ír le, ami nem so­kat tud mon­da­ni az ol­va­só szá­má­ra; a költő nem lát­tat moz­gást és valmilyen belső tör­té­nést je­le­nít meg. Ez­zel a köl­te­mény­nyel Pi­linsz­ky Já­nos Elég cí­mű parafázisát szem­lél­te­ti. A Jánk dal­lam­ra cí­mű vers Jánk Kár­oly han­gu­la­ti lí­rá­ját idé­zi meg . A Fe­gye­lem cí­mű pe­dig Ba­bits Mi­hály Es­ti kér­dé­sét min­táz­za át.   Lé­nye­ges jellemzője köl­té­sze­té­nek: új­já­te­rem­te­ni a klasszi­kus köl­té­sze­ti ha­gyo­má­nyo­kat a szövegközöttiség al­kal­ma­zá­sá­val. A ver­sek beszélője sze­rint sze­rint a táj is, akár a vers, der­med­ten áll előttünk, s ezt a lát­ványt „a tár­gyak kö­zé der­medt ősz,/ vagy a sza­va­it fél­ve figyelő vers” sze­rint áb­rá­zol­ja.

A szerzőnek ke­vés ide­je volt ar­ra, hogy élet­mű­vét meg­al­kos­sa, rá­adá­sul nem tud­hat­ta, hogy ide­je ke­vés. Ez a tény min­den­kép­pen be­fo­lyá­sol­hat­ja be­fe­je­zet­len tör­té­ne­tei ol­va­sá­sát. Ez alatt a rö­vid idő alatt is azon­ban olyan mű­ve­ket al­ko­tott Mikó And­rás, ame­lyek ha nem len­né­nek, hi­á­nyoz­ná­nak a ma­gyar iro­da­lom­ból.