Művelődés

Ez­zel kap­cso­lat­ban ké­szí­tet­tünk in­ter­jút Vetró And­rás kézdivásárhelyi szob­rász­mű­vésszel, aki a ha­gyományőrzés mai for­má­ját tag­lal­ja. Ez­ál­tal be­te­kin­tést nyer­tünk/nye­rünk a kézdivásárhelyi Nagy Mó­zes Közművelődési Egye­sü­let ál­tal mű­köd­te­tett 15. szé­kely határőrezred mun­kás­sá­gá­ba, amely­nek Vetró And­rás a pa­rancs­no­ka.

Mind­ezt azért tar­tot­tuk fon­tos­nak, mert úgy érez­zük, hogy őseink tet­tei, a hősi múlt megőrzésre mél­tó, hisz elősegíti iden­ti­tá­sunk ala­kí­tá­sát és erősítését. S ter­mé­sze­te­sen kö­te­les­sé­günk­nek érez­zük az Eu­ró­pai Unió sok­fé­le­ség­ében megőrizni sa­já­tos­sá­gun­kat.

Tud­juk, hogy a mo­dern élet kö­rül­mé­nyei kö­zött fon­tos sze­re­pet tölt be a ha­gyo­má­nyok­hoz, a tra­dí­ci­ók­hoz va­ló hű­ség – mind lel­ki­ek­ben, mind pe­dig ab­ban, hogy egy kis­kö­zös­ség  és kör­nye­ze­té­nek von­zás­kö­re na­gyobb le­gyen. Tu­da­to­sí­ta­ni kí­ván­tuk, hogy más lehetőségeket is rejt ma­gá­ban, mint csu­pán a ren­dez­vé­nye­ken va­ló fel­vo­nu­lás. Har­cá­sza­ti be­mu­ta­tók, díszőrségi pa­rá­dé a vi­dék egyik tu­risz­ti­kai lát­vá­nyos­sá­ga le­het­ne.

„Nomen est omen”, az­az ne­vé­ben hord­ja a sor­sát, mond­hat­nák a szé­ke­lyek, és még in­kább a szé­kely határőr gya­log­ez­red tag­ja­i­ra. Hisz ők vol­tak, kik tör­té­nel­münk fo­lya­mán őrizték, véd­ték vé­res csa­ták árán is a ha­zát.

Ná­lunk Kézdivásárhelyen, Há­rom­szék, a mai Kovászna me­gye kis szeg­le­té­ben min­den­ki büsz­ke ar­ra, hogy míg a szé­ke­lyek ke­zé­ben fegy­ver volt, a rá­juk bí­zott há­gó­kon át, főleg az Ojtozi-szorosbon nem tu­dott be­ha­tol­ni sem­mi­lyen pusz­tí­tó nép­ség.

Azért ál­lo­má­so­zik Felső-Háromszéken a 15-ös sor­szá­mot viselő, má­so­dik Szé­kely Határőr-gyalogezred em­lé­két ápo­ló Hagyományőrző Tár­sa­ság. Egyik Kézdivásárhelyen, szülővárosunkban, a Nagy Mó­zes Gim­ná­zi­um­ban, a má­sik Gelence köz­ség­ben, a Bo­dor György Közművelődési Egye­sü­let  véd­nök­sé­ge és irá­nyí­tá­sa alatt.

En­nél job­ban ki sem vá­laszt­hat­ták vol­na az ez­red szál­lás­he­lye­it! Gelence felső vé­gé­ben a ha­va­sok irá­nyá­ba nyí­ló völgy ele­jén vén­sé­ges vén temp­lom áll. 1245-ben épí­tet­ték, s ha később át is ala­kí­tot­ták, szen­té­lye ere­de­ti he­lyén ma­radt, és megőrződtek a gó­ti­kus ab­la­kok is. A leg­fon­to­sabb meg­ma­radt ér­ték a val­lás- és a mű­vé­szet­tör­té­net s még in­kább a ma­gyar tör­té­ne­lem üze­ne­te: a Szent Lász­ló-le­gen­da kép­so­ra. A fres­kók a 14. szá­zad­ban ké­szül­tek, és a jól is­mert je­le­ne­tet áb­rá­zol­ják: Lász­ló küz­del­mét a kun ve­zér­rel. A ha­gyo­mányt a szé­ke­lyek is megőrizték, ők vív­ták a nagy csa­tá­kat, Lász­ló ki­rály az ő pél­da­kép­ük volt a honvédő küz­del­mek­ben.

És ott van Kézdivásárhely, ame­lyet a var­gák vá­ro­sa­ként bé­kes­sé­ges­nek is­mer­nek, de a har­cok vá­ro­sá­nak is nevezhetnők.  A 48-as sza­bad­ság­harc ide­jén Gá­bor Áron itt ön­töt­te hí­res ágyú­it, és egy­ben itt volt a ma­gyar ha­dak lőpor- meg fegy­ver­rak­tá­ra.

Kézdivásárhely ka­to­na­vá­ros volt. A vas­út­ál­lo­más fe­lé vivő fő ut­cán, a főtér kö­ze­lé­ben egy neo­klasszi­cis­ta stí­lu­sú nagy épü­let áll, ame­lyet mai na­pig is csak ka­szár­nya­ként em­le­ge­tünk. Va­ló­ban an­nak épült 1817 és 1823 kö­zött. A ka­szár­nya múlt­já­ra, ren­del­te­té­sé­re, je­le­né­re és jövőbeli fej­lesz­té­si lehetősé­gére dol­go­za­tunk­ban még ki­té­rünk.

A kez­de­tek, az­az a mádéfalvi ve­sze­de­lem

„Itt eme­let ma­gá­nak a go­nosz­ság ol­tárt...” Má­ria-Te­ré­zia (1740–1780) ide­jén, ami­kor 1761-ben a bé­csi ud­var Er­dély­ben ro­mán és szé­kely határőrezredek fel­ál­lí­tá­sát ha­tá­roz­ta el. A csá­szá­ri­a­kat a bel­po­li­ti­ka te­rén tár­sa­dal­mi-po­li­ti­kai, mint pél­dá­ul a rend­fenn­tar­tás, a fe­u­dá­lis ne­mes­ség ha­tal­má­nak a gyen­gí­té­se, a kül­po­li­ti­ká­ban pe­dig a csem­pé­szés meg­fé­ke­zé­se, keletről jövő jár­vá­nyok ter­je­dé­sé­nek a meg­aka­dá­lyo­zá­sa, va­la­mint ka­to­nai jel­le­gű meg­fon­to­lá­sok kész­tet­ték er­re.

A szé­ke­lyek az új­bó­li fegy­ve­res szol­gá­la­tot a ré­gi sza­bad­ság­jo­ga­ik hely­re­ál­lí­tá­sá­tól (adó­men­tes­ség biz­to­sí­tá­sa, a vezetőik, tiszt­je­ik sza­bad meg­vá­lasz­tá­sa, az ön­kor­mány­za­ti jo­ga­ik biz­to­sí­tá­sa) tet­ték függővé.  Az ud­var er­re azon­ban nem mu­ta­tott haj­lan­dó­sá­got. És mi­vel nagy volt az el­len­ál­lás és fegy­ver­vi­se­lés­re ke­ve­sen je­lent­kez­tek, 1763. ok­tó­ber 8-án a szé­ke­lyek szá­má­ra a fegy­ver­fel­vé­telt kötelezővé tet­ték.

Mi­u­tán 1763 őszén a gyergyószékiek be­so­ro­zá­sát egy 3 ta­gú bi­zott­ság meg­ej­tet­te, ugyan­ilyen szán­dék­kal Csík­ba is el­jött. 1763 ka­rá­cso­nyán a mádéfalvi fér­fi­ak, hogy a be­so­ro­zást, és a fegy­ver­fel­vé­telt el­ke­rül­jék, a Szép­víz és Csomortán ha­tá­rá­ban lévő Pá­los ne­vű erdőbe vo­nul­tak ki. Pél­dá­ju­kat sok más csí­ki fa­lu fér­fi­la­kos­sá­ga is kö­vet­te. Sőt, Háromszékről is Csík­ba jött mint­egy 500-700 fér­fi. Ek­kor, 1764. ja­nu­ár 5-én az er­dei me­ne­kül­tek és a há­rom­szé­ki­ek Mádéfalvára vo­nul­tak. A Ta­pol­cá­ra köl­tö­zött bi­zott­ság­nak je­len­tet­ték, hogy ja­nu­ár 7-én kér­vényt (ins­tan­ci­át) fog­nak be­ad­ni, de er­re már nem ke­rült sor, mert a Siskovics, Láz­ár, Beth­len al­kot­ta Főbizottság úgy dön­tött, hogy meg­fé­lem­lí­ti, szét­ve­ri az el­len­ál­ló­kat. A csá­szá­ri ka­to­na­ság éj­jel kör­be­vet­te a fa­lut, ágyú­tü­zet zú­dí­tott rá, majd a menekülőkre tá­madt. Kb. 200 em­bert meg­öl­tek, so­kat meg­se­be­sí­tet­tek.

Több ezer szé­kely Csík­ból és Háromszékről Mold­­vá­ba me­ne­kült. A mádéfalvi ve­sze­de­lem­ben el­eset­tek ke­reszt­fá­já­ra va­la­ki a következőket ír­ta:

„Itt emel­te ma­gá­nak a go­nosz­ság ol­tárt.

Mondd el hó­hé­ra­ink­ra a CIX.  Zsol­tárt!”

Audaces fortuna iurat timidosque repellit

Ez a fel­irat volt ol­vas­ha­tó vá­ro­sunk egyik fon­tos mű­em­lé­kén, a ré­gi Vas­út ut­ca sar­kán lévő egy­ko­ri Szé­kely Katonaneveldén. A neo­klasszi­cis­ta stí­lu­sú épü­let még mai ér­te­lem­ben is im­po­záns­nak mond­ha­tó. A két ha­tal­mas tim­pa­non, amely a hom­lok­zat középső fe­lét zár­ja köz­re, a Katonanevelde ismer­te­tő­jegyévé vált. Ez a hom­lok­zat év­szá­zad­ok óta me­red a kézdivásárhelyi ut­cá­ra, és sok olyan ese­ményt kí­sért vé­gig, amely­nek ke­vés élő ta­nú­ja van.

A kézdivásárhelyi katonanevelde aty­ja bá­ró Purczell Já­nos, a má­so­dik gya­log­ez­red had­na­gya, 1811-ben in­dít­vá­nyoz­ta az épít­ke­zés meg­kez­dé­sét. 1817. szep­tem­ber 15-én I. Fe­renc csá­szár és fe­le­sé­ge, Ka­ro­li­na Au­gusz­ta meg­lá­to­gat­ta a vá­rost, és bár be­le­e­gye­zé­sü­ket ad­ták az épí­tés­hez, nem jut­tat­tak sem­mi­fé­le anya­gi tá­mo­ga­tást, ezért a bá­ró gyűj­tést ren­de­zett. Csak­ha­mar össze­gyűlt 74000 fo­rint, amiből 45000 a szé­kely ka­to­nák és ci­vi­lek ado­má­nya volt. A szé­kely­ség ezen­kí­vül min­den épít­ke­zé­si anya­got és nap­szá­mot in­gyen aján­lott fel.

Az épü­le­tet nagy ün­nep­ség­gel nyi­tot­ták meg 1823-ban. Az in­té­ze­tet 115 ta­nu­ló­ra ren­dez­ték be, „test-gya­kor­ló” in­té­zet­tel, uszo­dá­val. 1848-ban ez az in­téz­mény nem egy je­les tisz­tet adott a ha­zá­nak, ezért a for­ra­da­lom utá­ni időszak meg­tor­ló po­li­ti­ká­ja nyo­mán be­zá­rat­ják.

Je­len­leg az épü­let kon­szo­li­dá­ci­ó­já­ra és re­ha­bi­li­tá­ci­ó­já­ra van szük­ség. A vá­ro­si ön­kor­mány­zat már 1998-ban ki­dol­go­zott egy ter­vet az épü­let­re hasz­no­sí­tá­sá­ra. A fa­szer­ke­zet tel­jes ki­cse­ré­lé­se meg­tör­tént. Je­len pil­la­nat­ban csak a to­váb­bi ká­ro­so­dás el­len tud­ják az épü­le­tet meg­vé­de­ni. A tá­vo­lab­bi jövő és a mun­ká­la­tok foly­ta­tá­sa még bi­zony­ta­lan anya­gi alap hi­á­nya mi­att. Az ön­kor­mány­zat­nak még 8 mil­lió lej­re, több mint 2 mil­lió euróra len­ne szük­sé­ge, amit mind pá­lyá­za­tok­ból és a ro­mán ál­lam mű­em­lék­vé­del­mi iro­dá­já­nak tá­mo­ga­tá­sa­i­ból kí­ván­nak meg­te­rem­te­ni épp­úgy, mint a már meg­szer­zett össze­get.

Ko­moly já­ték, avagy a 15. Szé­kely Határőr gya­log­ez­red éle­te...

Dol­go­za­tunk ezen ré­sze a Vetró And­rás kézdivásárhelyi szob­rász­mű­vésszel ké­szí­tett in­ter­jún ala­pul, aki a hagyományőrző 15. Szé­kely Határőr gya­log­ez­red kapitánya. Ve­le be­szél­get­tünk a hagyományőrzésről és az ál­ta­la ve­ze­tett sza­kasz­ról.

A hagyományőrzés sze­re­pét Vetró And­rás a tör­té­nel­münk em­lí­tés­re mél­tó moz­za­na­ta­i­nak meg­is­me­ré­sé­ben lát­ja elsősorban, hi­szen ezen a vi­dé­ken gya­kor­ta vol­tak olyan össze­csa­pá­sok (ön­vé­del­mi har­cok), ame­lyek fé­nye­sen ra­gyog­nak tör­té­nel­münk tér­ké­pe­in. Ugyan­ak­kor fon­tos az is, hogy konk­ré­tan meg­is­mer­jék a 15. Szé­kely Határőr gya­log­ez­red meg­ala­ku­lá­si moz­za­na­ta­it, had­já­ra­ta­it mind bel- mind kül­hon­ban (Pá­rizs, Lip­cse, Bu­ka­rest, Tápió­bicske, Szőreg, Hat­van). Így állt össze Kézdivásárhelyen ta­nu­lók­ból sza­kasz, amely fo­ko­za­to­san ka­to­nai és ha­dá­sza­ti is­mer­tet sze­rez. A ha­gyo­má­nyos har­cá­sza­ti mód­sze­rek­kel is­mer­ked­nek, hi­szen ak­ko­ri­ban az elültöltő pus­kát hasz­nál­ták, amely el­sü­lé­sé­ig 12-13 moz­du­la­tot kel­lett el­vé­gez­ni.

A kez­de­mé­nye­zés Budapestről in­dult, ahol 1996-ban meg­ala­pí­tot­ták a 15. Szé­kely Határőr gya­log­ez­red I. zász­ló­al­ját. Mi­vel szé­kely határőrökről volt szó, 1997-ben fel­kér­ték Vetróékat, hogy ál­lít­sák ösz­sze a II. zász­ló­al­jat a kézdivásárhelyi, gelencei, bé­la­fal­vi, csernátoni sza­ka­szok­kal.

En­nek a zász­ló­alj­nak a fel­ada­ta ápol­ni a ha­gyo­má­nyo­kat, részt ven­ni fel­vo­nu­lá­so­kon, díszőrséget áll­ni ün­ne­pe­ken, már­ci­us 15-i ko­szo­rú­zá­sok.  To­váb­bá vé­gig­jár­ni a győztes had­já­rat­ok út­vo­na­la­it, részt ven­ni hagyományőrző ta­lál­ko­zó­kon.

Az in­ter­jú­ból so­rán meg­is­mer­het­tük az ez­red vi­se­le­tét, amely nem túl dí­szes, egy­sze­rű szé­kely em­be­rekről lé­vén szó. Tölgy­fa­le­vél­lel dí­szí­tett ko­kár­dás csá­kó, rang­nak megfelelően sár­ga arany hím­zé­ses sza­lag, bar­na frakk meggy­szí­nű pa­szo­mánnyal. Ez ugyan­csak rang sze­rint vál­to­zik, a köz­ka­to­nák­nál egy sor gomb, a tisz­tek­nél két sor gomb és dí­szí­tett pa­szo­mány, kék nad­rág ba­kanccsal, de mi­vel sze­gé­nyes volt a fel­sze­re­lés, megengedhető volt a szé­kely ha­ris­nya vi­se­le­te csiz­má­val. Ezek a ru­ha­da­rab­ok van­nak je­len a mai hagyományőrző cso­port vi­se­le­té­ben is, ame­lye­ket a következő esz­kö­zök egé­szí­te­nek ki: pus­ka, szu­ronnyal (ba­jo­nett), ke­nye­res ta­risz­nya, ku­lacs, há­ti­tás­ka borjúszőrmével be­von­va, lőszertáska és bal­ta. A Csík és Gyergyó kör­nyé­ki 14. Szé­kely Határőr gya­log­ez­red ru­hái annyi­ban kü­lön­böz­nek a há­rom­szé­ki hagyományőrzőkétől, hogy gomb­ja­ik nem ezüst, ha­nem arany szí­nű­ek. A 15. Szé­kely Ha­tár­őr gya­log­ez­red II. zász­ló­al­ja I. sza­ka­szá­nak meg­ala­kí­tá­sá­nak az is­ko­lánk­ban (Nagy Mó­zes Gim­ná­zi­um) működő Nagy Mó­zes Közműve­lődési Egye­sü­let vál­lal­ta fel.

Egye­sek egy lát­vá­nyos já­ték­nak ne­ve­zik a hagyo­mány­őrzők ál­tal be­mu­ta­tott há­bo­rús üt­kö­ze­tek moz­za­na­ta­it, ám ha már já­té­kos­nak is néz ki mind­ez egy szemlélő szá­má­ra, a be­öl­tö­zött ka­to­na szá­má­ra vi­szont na­gyon is ko­moly já­ték – nyi­lat­koz­ta Vetró And­rás, a hagyományőrzők lel­kes vezetője.

Az in­ter­jú vé­gén ér­de­kes dol­go­kat is meg­tud­hat­tunk a mű­vész úr­tól, mi­sze­rint a sza­kasz ve­ze­té­sét két nagy­rabe­csült ro­ko­na okán vál­lal­ta. A nagy­ap­ja mi­att, aki hu­szár­ka­pi­tány volt a 14-es há­bo­rú­ban és ük­ap­ja, Alexy La­jos em­lé­ké­re ké­szí­tet­te el a 8 pus­kát, aki  Kas­sán volt pus­ka­mű­ves és aki fel­ta­lál­ta a há­tul­töl­tő pus­kát 1849-ben, amely két moz­du­lat­ból lőtt, le­csök­kent­ve az el­sü­lé­si időt.

A 15. szé­kely határőr-gyalogezredet nem csak pusz­ta tör­té­nel­mi lé­te te­szi kü­lön­le­ges­sé. Az egye­sü­let mai tag­jai em­lé­kez­te­tik kör­nyé­künk pol­gá­ra­it Szé­kely­föld kü­lön­le­ges­sé­gé­re és nem­ze­ti ön­tu­da­tuk­ra.

Epi­ló­gus

A határőr-gyalogezred ha­gyo­má­nyát őrző cso­por­tok­ban ren­ge­teg ki­ak­ná­zat­lan lehetőség rej­lik. ők azok, akik az ün­ne­pet ün­nep­pé te­szik, ha vé­gig­vo­nul­nak vi­se­le­tük­ben, esz­kö­ze­ik­kel egy té­ren. Ta­lán dol­go­za­tuk egy lé­pés le­het afe­lé, hogy har­cá­sza­ti ha­gyo­má­nya­ink­ra job­ban fi­gyel­jünk. Hi­szen ez­ál­tal ün­ne­pe­ink még ran­go­sab­bá, mél­tób­bá vál­hat­nak. Mind­ezek az adott­sá­gok a táj­egy­sé­gek tu­risz­ti­kai lehetőségeként hasz­nál­ha­tók fel, amellyel Szé­kely­föld még in­kább meg­nyíl­hat­na a vi­lág fe­lé, a vi­lág pe­dig ala­po­sab­ban meg­is­mer­né Szé­kely­föl­det.

Tu­do­má­sunk­ra ju­tott, hogy különböző nyu­ga­ti or­szá­gok­ban és már Ma­gya­ror­szá­gon is tu­ris­ta­csa­lo­ga­tó­ként, lát­vá­nyos­ság­ként fesz­ti­vá­lo­kat, be­mu­ta­tó­kat ren­dez­nek a különböző hagyományőrző cso­por­tok. Ilye­nek a Vi­seg­rá­di Pa­lo­ta­já­té­kok vagy az Eg­ri Vá­ri Tör­té­nel­mi Fesz­ti­vál, ame­lyet évről év­re egy­re töb­ben lá­to­gat­nak.

Messze van még tőlünk ez az idő?!