magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Németh Júlia: Jelek a múltból a jövőnek. In memoriam Gergely István


 Mintha valami sorsszerűség is lenne abban, hogy az anyaország megtisztelő elismerését, a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjét Gergely István személyesen már nem veheti át. Életében ugyanis sohasem hajszolta a népszerűséget. Nem futott a kitüntetések, címek után, sőt egyenesen feszengett ha dicsérték. Csendben, feltűnés nélkül alkotott, szívvel-lélekkel a munkájának élt. Alkotásaival pedig folyamatosan és kitartó következetességgel szolgálta azt a közösséget, amelyből vétetett. 

Négy hónappal ezelőtt, már nagy betegen, de elment mestere, Kós András állandó kiállításának megnyitójára a Farkas utcai templomba.  Úgy tűnt, a rendkívüli művészeti esemény szinte olyan örömmel tölti el, mint magát az ünnepeltet. Mert Gergely István nem csupán jeles művész, de kiváló ember is volt, aki szívvel-lélekkel osztozott kollégái sikerében.

Nem hajszolta a népszerűséget, és éppen ezért volt népszerű. Mindenki szerette egyenes jelleméért, őszinteségéért, mindig a lényegre tapintó, olykor karikírozó, de sohasem sértő magatartásáért, bátorító baráti gesztusaiért, jó humoráért. Mindez, immár önálló életre kelt alkotásaiban, felbecsülhetetlen értékű életművében is tetten érhető. Ez utóbbi megállapításért most biztos megfedne, ahogyan mindig is tette, amikor dicsértem.

Gergely István 1939-ben született Csíkkozmáson. A Marosvásárhelyi Képzőművészeti Középiskola, majd a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola diákja. 1964-ben végez a főiskola szobrászati szakán Vetró Artúr és Kós András tanítványaként. 1968-tól  tagja a Romániai Képzőművészek Szövetségének, 1994-től pedig az újjáalakult Barabás Miklós Céhnek. 1964-től rendszeresen szerepel szobraival a legrangosabb hazai és külföldi tárlatokon és számos egyéni kiállítást rendez. Munkásságát több jelentős országos elismeréssel is jutalmazzák, 1996-ban elnyeri az EMKE Szolnay Sándor-díját, 2002-ben pedig Fadrusz János-emlékéremmel tüntetik ki.

Szobrai és plakettjei erdélyi mindennapjaink elengedhetetlen tartozékai. A térszobrászati  adottságokkal gazdagon megáldott művész számos alkotása található az országban Csernátontól Galacig és Nagyváradig . Tehetsége kibontakozását az egykori sanyarú társadalmi-politikai körülmények sem tudták megfékezni, a rendszerváltás pedig újabb lendületet adott a művésznek. Egyre másra születtek történelmünk nagyjainak, erdélyi múltunk jeles személyiségeinek emléket állító alkotásai. Kolozsváron többek között az Apáczai Csere János Gimnázium és a Báthory István Gimnázium dicsekedhet névadóik Gergely István készítette szobraival, Nagyváradon, a Körösparti sétányon pedig Lorántffy Zsuzsanna egészalakos bronzszobra alakítja maga körül a teret. Nemes egyszerűségével, tömbszerűségével mintapéldánya lehet a nézőre erőteljes hatást gyakoroló, sikeres köztéri szobornak. De a múltunkat következetes tudatossággal a jelenbe áttelepítő szobrász kezenyomát őrzi a Bod Péter és Gábor Áron alakját megelevenítő szobor valamint számos más, a művész különleges formaérzékéről árulkodó munka. 

Arcképplakettjei is a rá jellemző műgonddal, a konkrét arcvonásokon messze túlmutató művészi igényességgel készültek. Gergely István nemcsak az embert, történelmünk jeles személyiségeit, hanem az általuk képviselt eszmét is igyekezett plasztikailag megjeleníteni. Különleges ráérzéssel és formai bravúrral.

Életművének jelentős részét képezik a grafika és a szobrászat kontaminációjából született, patinázott gipszplakettjei. Mintha a művész éppen ebben a kifejezési formában talált volna leginkább önmagára. Nemcsak műfajteremtőként, hanem az általa létrehozott művészi megjelenítési forma lehetőségeinek maximális kiaknázójaként is. Gondolok itt elsősorban a kompozíciós plakettekre. Esetükben a művész a műfaji határok feloldásával és a különböző megnyilatkozási módozatok sikeres egybeolvasztásával teremtett magának olyan önkifejezési lehetőséget, olyan egyedi, választékos, rendkívül gazdag szókinccsel rendelkező nyelvezetet, amely nemcsak néhány évtizeddel ezelőtt, keletkezésének idején, de napjainkban is az újszerűség varázsával hat. S persze nemcsak azzal. Mert mi sem áll távolabb ettől a nagyon is megfontolt, nagyon is megalapozott, természetesen érzelmi felhangokat sem nélkülöző, de gondolatiságában rendkívül mély művészettől, mint a meghökkentés, az újszerűség varázsával való hazardírozás.

Gergely István úgy újított, úgy teremtett új világot, hogy ebbe a teremtésbe belefoglalta mindazt, amit az emberi kultúra az évszázadok folyamán kiérlelt-kitermelt. Nyomokat hagyott, jeleket közvetített a múltból és jelenünkből az utánunk következőknek. Tette pedig mindezt úgy, hogy a témát előzőleg magában már tökéletesen kiérlelte. A pontos művészi megfogalmazás legalábbis ezt az érzést kelti a szemlélőben. A precizitás azonban korántsem jár együtt az értelmezési lehetőségek korlátozásával, határok közé szorításával. A művész úgy fogalmaz, úgy önti formába, jeleníti meg plasztikusan gondolatait, hogy a néző számára nem csak vizuális élményt nyújt, hanem a továbbgondolás, az elmélyülés, a sajátos interpretáció korlátlan lehetőségét is megteremti. S talán éppen ebben áll művészetének örökérvényűsége, időkön, korokon túlmutató jellege.

Pedig ha valaki, hát Gergely István nagyon is benne élt abban a kultúrában, amelyet nemzete az évszázadok folyamán teremtett, s ez benne foglaltatik abban a művészi üzenetben, amelyet az alkotó munkáival koránaak és az utókornak közvetít. Részleteiben olykor már absztraktba hajló szoborképei is csíráiban ott őrzik, mintegy szublimálják hagyományaink, a népi kultúra sajátos megjelenítési formáinak a jegyeit. Szőttesek, faragványok, a fazeksmesterség díszítőelemei bukkannak fel sajátos átlényegítésben munkáin, és keverednek a mindennapi tárgyakkal, használati eszközökkel, vagy a természetből ellesett és általánosított motívumokkal. A kultikus tárgyak, kelyhek, bibliai jelenetek  egyaránt velejárói ennek a nagyon átfogó, a konkrétumokból kiinduló, de az általánosítás magasiskoláját kijárt intellektuális művészetnek. 

Plasztikai megjelenítésein egyfajta kettősség, a párba állítás tematikai és formai megnyilvánulásai, a párhuzam és az ellentét sajátos látványt nyújtó stílusalakzatai is nyomon követhetők. A művészi elvonatkoztatás elmélyültebb fokozatai pedig a Jelek az idő témára sorozat darabjait eredményezték, amelynek látszólag könnyed formajátékai rendkívül tömény művészi mondanivaló hordozói. Mintha alkotójuk 30x40 centiméteres felületekbe akarta volna süríteni mindazt, amit századára jellemzőnek tartott. A Nyomokkal pedig még tovább megy a jelzésszerű megfogalmazásban. Ugyanakkor ennek a gondolatiságában különösképpen tartalmas életműnek elsődleges érdeme azonban mégiscsak a látvány. Az a visszafogottságában tündöklő és figyelemfelkeltő dekorativitás, amely sajátos vonalhálóival, egymásba hajló kör-körös íveivel, vagy szögletes idomaival úgy a lehető legkorszerűbb, hogy az ősi kultúrákon keresztül olykor a reneszánsz és a szecesszió motívumkincséből is merít.

Újabb Gergely István-munka már nem születik. Az életmű időnap előtt lezárult, de így is teljes. A Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztje pedig méltó elismerése ennek a kimagasló művészi tevékenységnek.



vissza a kiadáshoz
minden cikke
FŐLAPTEST rovat összes cikke

© Művelődés 2008