Művelődés

„Ignácz Kár­oly azok kö­zé a ke­ve­sek kö­zé tar­to­zott, aki­ket Is­ten szí­vük sze­rint tett nevelővé. Cso­dá­la­tos, nem e vi­lág­ból va­ló hit­tel hitt az em­be­rek jó­sá­gá­ban és nemességében… Úgy meg­di­csér­te a szur­tos ne­bu­lót, aki el­ta­lál­ta, hogy igen vagy ne­met mond­jon az ő ját­szi kér­dé­sé­re, mint­ha baccalaurensi vizs­gá­la­tot tett vol­na a theológiából, de an­nak a gye­rek­nek ra­gyog­ni kez­dett a sze­me, s a jövő órán már tel­je­sen el­ké­szül­ve ki­pi­rult arc­cal vár­ta a kérdést… Jó­in­du­la­ta az em­be­re­ken va­ló se­gí­tés vá­gya úgy be­töl­töt­te lel­két, hogy sem­mi más­ra nem ma­radt ott hely. Azon tű­­nő­dött, azon dol­go­zott min­dig, hogy má­sok­nak hasz­nál­jon. Szenvedélyből volt jószívű…”

Vol­ta­kép­pen ki is volt ez a föl­di ha­lan­dó, aki­nek az ér­de­me­it, jel­le­mét ilyen szép felemelő sza­vak­kal mél­tat­ta Ra­vasz Lász­ló író, Bánffyhunyad szü­löt­te, a Dunamelléki Re­for­má­tus Egy­ház­ke­rü­let későbbi püs­pö­ke?

Ignácz Kár­oly 1837. áp­ri­lis 15-én szü­le­tett a Szatmár vár­me­gyei Sárosmagyarberkesz ne­vű köz­ség­ben. Ré­gi, Sze­ren­csi előnevű ne­me­si csa­lád­ból szár­ma­zott, édes­ap­ja re­for­má­tus pap volt. A ko­lozs­vá­ri re­for­má­tus kol­lé­gi­um di­ák­ja­ként szó­szó­ló­ja volt az 1848/49-es for­ra­da­lom és sza­bad­ság­harc esz­mé­i­nek: emi­att egy ide­ig fog­va tar­tot­ták. A si­ke­res érett­sé­gi után vá­lasz­ta­nia kell az or­vo­si és a pa­pi pá­lya kö­zött. Bár az előbbi von­zot­ta, még­is ap­ja ta­ná­csá­ra be­irat­ko­zott a ko­lozs­vá­ri re­for­má­tus te­o­ló­gi­á­ra és te­het­sé­ge, szor­gal­ma ré­vén ta­nul­má­nya­it kitűnő mi­nő­sí­téssel vé­gez­te el (1861).

Rö­vid se­géd­lel­ké­szi, majd ud­va­ri pa­pi szol­gá­la­ta után Szilágysomlyón hir­det­te az igét. In­nen uta­zott kül­föl­di ta­nul­mány­út­ra Né­me­tor­szág­ba, utóbb be­jár­ta Sváj­cot, Bel­gi­u­mot, Hol­lan­di­át is.  Tu­dás­ban, él­mé­nyek­ben gaz­da­gon tért vissza Szilágysomlyóra, csa­lá­dot ala­pí­tott.

Az 1864-es esztendő vál­to­zást ho­zott a som­lyói tisz­te­le­tes éle­té­ben. Eb­ben az év­ben meg­üre­se­dett a bánffyhunyadi lel­ké­szi ál­lás, ami­nek a be­töl­té­sé­re az egy­ház­köz­ség Ignácz Ká­rolyt hív­ta meg, aki meg­kezd­te hosszas és ál­dá­sos ka­lo­ta­sze­gi te­vé­keny­sé­gét. Ez a te­vé­keny­ség kedvező, előremutató for­du­la­tot je­len­tett a vá­ros­ka és a kör­nyék éle­té­ben.

A kül­föl­det is meg­járt Ignácz Kár­oly fel­vi­lá­go­sult szel­le­mű pap volt. Meg­is­mer­ke­dett Ka­lo­ta­szeg­gel, szám­ba vet­te hí­ve­it, tá­jé­ko­zó­dott az it­te­ni ál­la­po­tok­ról és ha­la­dó kez­de­mé­nye­zé­sek­re ha­tá­roz­ta el ma­gát. Mindenekelőtt nö­vel­te az is­ten­tisz­te­le­tek szá­mát. Meggyőző ere­jű ige­hir­de­té­se­i­vel, bib­lia­ma­gya­rá­za­ta­i­val ha­mar el­nyer­te hí­vei bi­zal­mát, jó or­gá­nu­má­val pe­dig rá­szol­gált a „ha­rang­sza­vú” pap jelzőre. Oly­annyi­ra, hogy a más fe­le­ke­ze­tű­ek is szí­ve­sen hall­gat­ták ok­ta­tó-vi­gasz­ta­ló sza­va­it.

A lel­ki­pász­tor to­vább lé­pett: a be­te­ge­ket meg­lá­to­gat­ta, a rá­szo­ru­lók hi­va­ta­los ügy­in­té­zés­ében se­gí­tett. A ko­ra­be­li feljegyzésekből ki­tű­nik, hogy – bár nem min­den el­len­ke­zés nél­kül, még­is si­ke­rült meg­job­bí­ta­ni a hí­vek vi­sel­ke­dés­mód­ját, külső meg­je­le­né­sét, ru­ha­vi­se­le­tét. Min­den egy­há­zi fel­ada­tot egy­ma­ga vég­zett el, ál­ta­lá­ban ide­gen­ke­dett a vezető ál­lá­sok­tól, oly sze­rény volt, hogy a meg­üre­se­dett és ne­ki fel­aján­lott es­pe­re­si szé­ket sem fo­gad­ta el.

Kap­cso­la­tot te­rem­tett, ba­rát­sá­got kö­tött Bánffyhunyad is­mert sze­mé­lyi­sé­ge­i­vel, elsősorban a Gyar­ma­thy há­zas­pár­ral. Ve­lük kö­zöl­te a he­lyi is­ko­lai ok­ta­tás meg­újí­tá­sa ér­de­ké­ben ki­ala­kí­tott rend­kí­vül fon­tos el­kép­ze­lé­se­it és ter­ve­it. Ezidőtájt ugyan­is fe­le­ke­ze­ti ok­ta­tás folyt (kü­lön-kü­lön re­for­má­tus, ka­to­li­kus, iz­ra­e­li­ta) ellenőrizetlen tan­anyag­gal, nem megfelelő hely­sé­gek­ben, össze­vont osz­tá­lyok­kal. Ignácz Ká­roly az egy­sé­ges, ál­la­mi is­ko­la be­ve­ze­té­sé­nek hí­ve volt. E cél­ból fel­aján­lot­ta a re­for­má­tus egy­ház Al-utcában levő tel­két és épü­le­te­it, amit ed­dig fe­le­ke­ze­ti is­ko­lá­nak hasz­nál­tak. Mi­u­tán meggyőzte Gyar­ma­thy Zsig­mond ba­rát­ját (és má­so­kat) az egy­sé­ges, ál­la­mi is­ko­la szükségességéről, együt­te­sen in­dí­tot­ták meg azt a há­rom évig tar­tó ak­ci­ót, ami­nek ered­mé­nye­kép­pen 1874-ben meg­va­ló­sul­ha­tott a meg­ál­mo­dott terv, az új ta­ní­tá­si mód Bánffyhunyadon. E té­ren Ignácz Kár­oly tisz­te­le­tes úr­nak el­évül­he­tet­len ér­de­mei van­nak.

Az új is­ko­la gond­nok­sá­gi tag­já­vá vá­lasz­tot­ták, e minőségében rend­sze­re­sen lá­to­gat­ta és ellenőrizte a ta­ní­tás me­ne­tét. El­vál­lal­ta a hit- és er­kölcs­tan, va­la­mint a val­lás­tör­té­ne­lem ta­ní­tá­sát. A le­adan­dó tan­anya­got ő ál­lí­tot­ta össze, hi­szen a tör­vény ér­tel­mé­ben az a fe­le­ke­ze­ti meg­bí­zot­tak fel­ada­ta volt. A gyer­me­ke­ket, ta­nít­vá­nya­it az is­ten­tisz­te­le­te­ken va­ló rész­vé­tel­re buz­dí­tot­ta. Az ün­ne­pé­lyes tan­év­kez­de­tek és  -zárások al­kal­má­val Ignácz Kár­oly fel­ada­ta volt az ima el­mon­dá­sa. Il­luszt­rá­ci­ó­ként rész­le­tet mu­ta­tunk be a tisz­te­le­tes úr imá­já­ból, ami az új, kibővített, eme­le­tes is­ko­lai épü­let fel­ava­tó ün­ne­pé­lyén, 1904. ok­tó­ber 9-én hang­zott el:

„Íme, Atyánk, mi egy új is­ko­la fa­lai közt se­reg­let­tünk most össze, hogy szent se­ge­del­med­del ün­ne­pé­lye­sen meg­nyis­suk en­nek csar­no­kát és ren­del­te­té­sé­nek át­ad­va öröm­mel te­kint­sünk ne­ve­lés ügyünk bol­do­gabb jövőjére! Óh, mily ne­he­zen vár­tuk e na­pot, hogy újult erőben, al­kal­ma­sabb esz­kö­zök­kel, jobb jövőre késztető re­ménnyel te­kint­hes­sünk itt a lé­lek te­jé­nek, a tu­do­má­nyok­nak ví­gan csörgedező forrására!…

Add ál­dá­so­dat az épü­let kö­ve­i­re, hogy év­szá­zad­ok­nak zú­gó vi­har­jai közt is me­gáll­jon ez időtlen-időkig, min­den­kor hir­det­ve a te dicsőséged mel­lett a tu­do­má­nyok ha­tal­mát, a szel­le­mi vi­lá­gos­ság ro­mol­ha­tat­lan erejét!… Áldd meg Atyánk a ta­ní­tó­kat böl­cses­ség­gel, tü­re­lem­nek lel­ki­vel, hogy a rájok bí­zot­tak­ban hű­sé­ge­sen sá­fár­kod­ván, le­gye­nek igaz­sá­gok szó­szó­lói, a nem­zet vi­rá­ga­i­nak gon­dos ápolói… Kö­nyör­günk, Uram, csa­lá­di éle­tünk ked­ves zá­lo­ga­i­ért, gyer­me­ke­in­kért is, akik­nek jó­lé­te, előmenetele a szü­lői szív­nek boldogsága… ih­lesd meg, óh, Is­ten, a szü­lőket is; olts szívökbe min­den szép és jó sze­re­te­tet a léleknemesítő in­té­ze­tek, az is­ko­lák iránt; hadd lás­sák és érez­zék egyen­ként és mind­nyá­jan, hogy a föld örö­me és gaz­dag­sá­ga nem nyújt tar­tós bol­dog­sá­got, ha­nem az itt szer­zett lel­ki kin­csek azok, me­lye­ket a rozs­da és a moly meg nem emészt, a lo­pók ki nem ás­nak és el nem lop­nak.”

Az elkövetkező esztendőkben a ha­rang­sza­vú pap to­vább foly­tat­ta ál­do­za­tos szol­gá­la­tát. A fen­tebb le­ír­tak mel­lé újabb mű­kö­dé­si te­rü­let tár­sult. 1905 ok­tó­be­ré­ben az Er­dé­lyi Gaz­da­sá­gi Egy­let a hu­nya­di tan­tes­tü­let be­vo­ná­sá­val az is­ko­la tor­na­ter­mé­ben gyü­mölcs- és ter­mény­ki­ál­lí­tást ren­de­zett. Az érthetően nagy érdeklődésnek örvendő ki­ál­lí­tás bi­zott­sá­gá­ba Ignácz Ká­rolyt is be­vá­lasz­tot­ták. A leg­jobb mi­nő­sé­gű ter­mék­eke dísz­ok­le­vél­lel, ál­la­mi érem­mel, il­let­ve pénz­díj­jal ju­tal­maz­ták.

Be­kö­szön­tött az 1911-es esztendő, mely­ben Ignácz tisz­te­le­tes úr fél­év­szá­za­dos lel­ki­pász­to­ri szol­gá­la­tát ün­ne­pel­te. Ez az öröm­ün­nep nem múl­ha­tott el nyom­ta­la­nul: jú­ni­us 18-án kö­szön­töt­te Bánffyhunyad há­lás né­pe ha­rang­sza­vú lel­ki­pász­to­rát, aki­re mind­vé­gig büsz­ke­ség­gel gon­dolt. Amint a ko­ra­be­li kró­ni­kás ír­ja: „mi­ként az erős töl­gyet a rep­kény”, úgy övez­te őt a mély tisz­te­let, me­leg sze­re­tet, hű ra­gasz­ko­dás. Vissza­pil­lant­va, meg­ele­ve­ned­nek hasz­nos éle­té­nek, buz­gó mun­kál­ko­dá­sá­nak szép ered­mé­nyei, me­lye­kért a ki­rá­lyi ta­ná­cso­si cím­mel tün­tet­ték ki.

Saj­nos nem so­ká­ig örül­he­tett e szép, érzelemdús meg­em­lé­ke­zés­nek, az ál­ta­lá­nos el­is­me­rés­nek, mert fo­ko­za­to­san rom­ló egész­sé­gi ál­la­po­ta kö­vet­kez­té­ben, 1911. de­cem­ber 22-én örök álom­ra szen­de­rült. Ka­rá­csony szom­bat­ján kí­sér­te utol­só út­já­ra ko­por­só­ját Bánffyhunyad és a kör­nyék gyá­szo­ló né­pe. A ra­va­tal­nál, a temp­lom­ban, a sír­nál is­mert egy­há­zi mél­tó­sá­gok mond­tak imát, gyász­be­szé­det. Már idéz­tünk a volt ta­nít­vány, Ra­vasz Lász­ló nek­ro­lóg­já­ból, ez­út­tal a befejező mon­da­to­kat ad­juk köz­re: „Hí­vei so­ká­ig fog­nak hű­sé­ges lel­ki­pász­to­ruk­ra gon­dol­ni, hang­já­nak or­go­na­sza­vá­ról, ige­hir­de­tés­ének pró­fé­tai erejéről so­kat fog be­szél­ni az az emberöltő, amely hal­lot­ta őt… Éle­té­nek nagy ta­nú­sá­ga min­dig a ka­rá­cso­nyi zso­lozs­ma végső ak­kord­ja­it jut­tat­ja eszünk­be: A föl­dön bé­kes­ség s az em­be­rek­hez jó­aka­rat.”

Vé­gül köz­re­ad­juk azt a nagy fon­tos­sá­gú do­ku­men­tu­mot, me­lyet Ignácz Kár­oly kez­de­mé­nye­zett. Ez­zel le­rak­ta a bánffyhunyadi, egy­ben a kör­nyék egy­sé­ges is­ko­la­há­ló­za­tá­nak az alap­ja­it.