Művelődés

Dolgozatunk témája Tatrang, hiszen számunkra fontos a hagyományok ápolása és továbbadása. Egy nép vagy település a valóságban akkor maradhat és élhet igazán, ha ismerjük múltját, illetve a jelen át­ve­szi és tovább adja a szépet, a jót, az értéket.

A mesébe illő Tatrang földrajzi ábrázolása mondhatni a világmindenséget foglalja magába. A Tat­rang­ba vezető út a folyó bal partján halad, s a hídon vezet át a folyam jobb partján regényesen fekvő faluba. Nevét a Tatrang folyóról kapta a falu, amely a ha­vasok szülöttjeként nem igen tűri a mederbe szo­rí­tást, ezért a múltban gyakran kiöntött. Úgy látszik, hogy Tatrang Négyfalunál később alakult meg. Ezt bizonyítja az az 1366-os okmány, amelyben Tatrang nincs említve. Később a falunak több neve volt: Tatrankfalwa, Tataranek, Tathrang, Terlundsanek.

A Csukás-hegység lába dombok formájában ké­rez­kedik be a településbe. A Barcasági-medence gaz­dag termőföldekkel ajándékozta meg az itt élő lakos­sá­got. Tatrangnak borvize is van, savanyú víznek is nevezik, amelynek eredete azonos lehet a hegy túlsó oldalán felfakadó zajzoni ásványos vizekkel. Erre a következtetésre úgy juthatunk, hogy Tatrang és Zajzon választó falát a Szakadát képezi. A Szakadát pe­dig nem más, mint egy kimagasló hegyfok, mely az egymás keblére siető Tatrang és Zajzon folyók kö­zött emelkedik; végül útjaiban lelapul, hogy a két iker folyó összeömölhessen.

A tatrangi lakosságra már a régi időktől fogva jellemző volt a vallásosság. A német humanizmus szelleme és Luther tanításai a nagy szász humanista Johannes Honterus révén eljutottak e barcasági te­le­pü­lésbe is. Ily módon evangélikusokká váltak, s volt, hogy az egész környék népe egy központi egyházba járt imádkozni. 1686-ban Tatrangnak már önálló egyházközsége volt. Orbán Balázs szerint 1757-ben a tatrangiak új templom építéséért folya­mod­tak. 1820-ban a régi templom helyett egy tá­ga­sabb épült, a mostani díszes egyház.

Tatrang egyike azoknak a hétfalusi közös­sé­gek­nek, ahol a nevelésügy magas szinten áll. Bár eleinte a tanítás a papilak egyik termében történt, a tatrangiak kiharcolták egy iskola felépítését is. Szomorúan emlékeznek vissza a tatrangiak az 1945/46-os tan­év­re, amely rendkívül nehéz volt. A legnagyobb baj az anyanyelv mellőzése volt az iskolákban. Az 1848/49-es tanévtől kezdődően az állam biztosította a tatrangi iskolában is a magyar tagozat műkö­dé­sé­nek teljes anyagi fedezetét. Az állami iskola épü­le­te­i­ben a román tagozat 1. sz. Általános Iskola, a magyar tagozat 2. sz. Általános Iskola néven szerepelt. A mai iskolát 1970-ben építették a megyei szervek és a tat­ran­gi néptanács segítségével.

Zajzoni Rab István versei, írásai a tatárjárásról, majd a 48-as forradalom eseményeiről számolnak be. Az első és második világháborúban is az itt élő magyarság méltón kivette részét.

Az itt élő csángóság történelmi múltja is esemé­nyek­ben gazdag. Ez a térség gyakran a küszöböt jelentette a veszedelmek előtt: 1529-ben és 1552-ben a moldvaiak égettek és raboltak itt; 1611-ben a törö­kök, majd a tatárok; 1696 októberében a Thököly csa­patai dúltak fel mindent. A 17. században portyázó csapatok raboltak és fosztogattak itt. A keletről be­ho­zott pestis és kolera tizedelte a lakosságot 1480-ban, 1712-ben, 1718-ban, 1757-ben és annyi áldozatot kö­vetelt, hogy a betelt temetők helyett újakat kellett nyitni. Majd a 1848/49-es forradalomban a Tömösi-szoros felől betörő orosz-osztrák seregekkel kellett megküzdeni. Az 1848-as események a tatrangi ma­gyar­ságnak a menekülés időszakát hozták. A II. vi­lágháború eseményei rányomták bélyegét a tatrangi lakosság életére. Habár a Bécsi döntés értelmében Észak-Erdélyt az anyaországhoz csatolták, a Barca­ság vidékének sajnos az elszakadást kellett átélnie. A II. világháború vége mégis cseppnyi reményt hozott az itt élő egyszerű ember számára. A felszabadulásos nagy érzés szárnyalásából azonban igen rövid időn belül a földre vonszolták az embereket a realitások.

Akárcsak Erdély többi helységében, a tatrangiak is próbáltak teljes erővel ellenállni az államosításnak. Sajnálatos módon ezt nem tudták elkerülni. A kommunista rendszer után mondhatni, a faluban foko­za­to­san helyreállt az élet, habár állíthatjuk, hogy a las­sú hanyatlás jellemezte ezután.

A legjelentősebb helyi kézműves foglalkozások: a tojásírás, a szövés, a bútorfestészet, a kosárfonás. Az itt élő csángóság gyakran használta a természet adta lehetőségeket. A közeli lombhullató- és fenyőerdők a fakitermeléshez biztosítottak nyersanyagot. A fa­a­nya­got a csángó kereskedők Konstantinápolytól Bé­cs­ig bárhova eljuttatták.

A földművelés és az állattenyésztés a tatrangi ember számára a legfontosabb megélhetőségi lehe­tő­sé­get biztosította; minden gazdának volt egy kis szántóföldje, legelője, erdője, amiből meg tudott élni. A nagy mezei munkákban, mint például a cséplés, szé­nagyűjtés, betakarítás munkájában vagy éppen ház­építésnél, kaláka formában segítettek egymásnak az itt élő emberek.

A mindennapi munka mellett a tatrangi csángók ügyessége a kézműves foglalkozásokban is megmutatkozik. Értették a kosárfonást, szövést, fonást, a kü­lönös elismerésre méltó bútorfestést (tulipános ládák), a tojásírást stb. A szokások többsége azonosul a magyarság hagyományaival: csángó lakoda­lom, Márton nap, karácsonyi betlehemi játékok, boricajárás, farsang, húsvét, pünkösd, új kenyér.

A borica

A legények már hetekkel a farsang előtt megtették az előkészületeket: vasárnaponként összegyűltek és gyakorlatokat tartottak. Aki nem tanúsított ele­gen­dő ügyességet, azt a körből kizárták, nehogy ké­sőbb az ünnepélyes fellépésnél zavart keltsen, vagy szégyent okozzon. A legények színe-java vetélkedett egymással a testi mozdulatok minél gazdagabb és bámulatosabb kifejtésében. Farsang első napján már készen állott a táncosok tábora és megkezdte mű­kö­dé­sét.

Ily ünnepen a választott táncosok, akiket boricá­sok­nak neveztek, ünnepi öltözetben jelentek meg. Hoz­zájuk tartoznak még a kukák. Rendesen négy ku­ka követte a sereget, s ijesztő külsejüknél fogva rop­pant rémülést idéztek elő, különösen a gyerme­kek között. A kuka nem volt más, mint egy álarcos férfi fekete zekében és négy kongó-bongó kolomppal a dereka körül. Jobb kezében korbácsot, bal oldalán fakardot viselt. Álarca fából volt kifaragva, torzított arcvonásokkal és iszonyú nagy bajusszal, mely ló­sö­rény­ből volt odateremtve. Mikor a boricások serege a kukákkal együtt a kitűzött napon és helyen összesereglett, ott termett az utcákon a falu minden nemű és korú lakója is. A mozgás, zaj leírhatatlan volt: ek­kor a boricások két vezére és egy kuka a legnagyobb tiszteletben álló gazdához mentek szabadságot kér­ni, hogy a tiszta udvarban táncolhassanak. A gazda a megtiszteltetést a világért sem utasította vissza, s a többi gazda is hasonlóképpen cselekedett, mivel a visszautasítást a közönség gyalázatos tettnek bélye­gez­te volna.

A boricások minden udvarba ugrásokkal mentek be, egymás után, egyenként. Az ugrások a zene tak­tu­sára történtek. Elöl ugrált a két vezér, egész az ud­var kellős közepéig, körülöttük a többi boricás tágas kört alkottak úgy, hogy a két vezér a kör közepébe ju­tott. Most kezdődött meg aztán a borica, ez a sze­met, lel­ket egyaránt gyönyörködtető ősi tánc, mely­nek a ze­né­je nagyon egyszerű, de az előadása nehéz és valami rendkívüli. Ha valamelyik lány szép szóra vona­ko­dott táncba menni, erre a kuka korbácsa kény­sze­rí­tet­te rá. Míg a táncok folytak, addig a ku­kák bohó tré­fák­kal mulattatták egymást és a közönséget. Ha a házi­gaz­da a kisebb házi eszközök közül egyet kint talált felejteni, egy baltát, bárdot, féket stb., azt a kuka ok­vet­len meglelte, és addig nem adta vissza, míg a gaz­da egy krajcárral ki nem váltotta. De nemcsak a bo­ri­cá­sok ettek, ittak, hanem részt nyert a lakomából a fa­lu minden szegénye és nyo­moréka.

A borica sok más ünneppel együtt sírba szállt, de a nép, mely megteremtette azt, más, újabb ün­ne­pe­ket fog teremteni, mert azt úgy hozza magával a természet és az emberi lélek megmásíthatatlan tör­vé­nye.

A csángó lakodalom

A csángók mindig kedden tartják a lakodalmat. Ezen a kedd előtt való vasárnapon úgynevezett hí­vo­gatók értesítik a kijelölt gazdákat az ünnepélyről és meghívják azokat a házasulandók szülei nevében. A hívogatók mindig ketten vannak, és nem járnak gyalog, hanem gyors paripákon végzik tisztüket. A hívogató kalapja bokrétával, lova tarka kendővel van fölékesítve, a tele kulacs is ott csüng a nyereg ká­pá­jában. Ha valamelyik gazdát nem találják odahaza, a ruhaszárító rudat fektetik a ház ajtaja előtt hosszába. A hazatérő gazda aztán jól tudja, hogy ez mit jelent. Akit otthon találnak, azt sajátszerűleg hívják meg az örömünnepélyre. Minél üresebb lesz a hívogatók kulacsa, annál zajosabbá válik útjuk, mert jó kedvre kapván, rikoltozva száguldoznak végig az utcákon és kicsődítik a kíváncsi népet. Naplementével megszűnik a hívogatók tisztsége.

A hajadon, kit a lelkész a szószékről háromszor ki­hirdet, vasárnapokon különös öltözetben jelenik meg a templomban. A homlok körül szép hajfona­dé­kon nyugszik a párta, testét elborítja az aranysárga fekete palást, mely a nyaktól kezdve egészen le az aljig ráncokba van szedve. A fekete fényes rokolyát derékban körülszorítja az arannyal futtatott és forgó boglárokkal ékített ezüst öv. Bal felől a mellre domborul a tányér nagyságú, középen szintén forgó bog­lár­ral ellátott ezüst, olykor arany kösöntyű. A vő­le­gény nem ölt a szokott ünnepi ruhánál különbet.

Este a leányháznál tánc van és jókora vendégség. Az esketés napján reggel a legények indulnak lovas szekerekkel az erdőbe konyhafáért. Ez sem történik zaj nélkül, mert kivált midőn visszatérnek, leskelődnek rájuk a leányok, és megdobálják a kapuk és ke­rí­té­sek mögül rossz fazekakkal. A legények hosszú koszttal (meglehetősen vastag faág) védik magukat, és verik a kapukat és kerítéseket a fával rakott szekerek tetejéről.

Az esketésre a vőfély kéri ki a leányt. A torony harangjai megkondulván, a vőlegény mátkájával és a kíséret ünnepélyesen lépkednek a templom felé. A templomajtó előtt vénasszonyok és kisgyermekek ül­nek a szegényebb rendből. Mindenik előtt áll egy víz­zel telt fokány (vedernagyságú faedény), amibe az esketésre menők pénzdarabokat dobnak. A vén­asszonyok megjósolják aztán a pénznek az eséséből a házaspár jövendőjét.

Az esketés végeztével versenyt fut a vőlegény két jó barátja. Aki legelőbb érkezik meg a vőlegény ka­pujához, annak jutalma egy selyemkendő, a má­so­diké egy koszorú alakú búzakalács és egy meszely mézes pálinka. A futók után megérkezik a násznép. A szószóló most bekéri a mátkát, és aztán kezdődik a vigalom, és lesz evés, ivás és tánc, kinek mennyi kell. Később következik a lakoma legmulatságosabb része: a fölkontyolás és a menyasszonyvevés. Az asz­szonyok mellékszobába vonulnak, ott a mátkát asz­szonyruhába öltöztetik és fölkontyolják az ő saját vi­se­letük szerint, mely semmi divatnak nincs alávetve. Az asszonynak öltöztetett mátkát, ki most már meny­­asszony, két hozzá hasonló nagyságú vénasz­szonnyal együtt elborítják aztán fehér lepedőkkel úgy, hogy senki ne tudhassa, melyik másik. Ezzel el­ké­szülvén, kinyitják az ajtót, ahol már a szószóló vá­ra­kozik, ki most a menyasszonyt az asszonyoktól ké­ri. Ígér a vőlegény nevében néhány száz forintot, egy fehér lovat s több mindenféle apróságot. Az asszo­nyok kevésnek tartják és alkudoznak, a vőlegény a lepedőkbe burkolt három asszony közül egyet vá­laszt­hat.

A tojásírás manapság is élő szokás ezen a barcasági településen. Annyi változott, hogy kevesen festik már a tojást vöröshagyma héjjal, hanem többnyire a kereskedelemből vásárolt festékeket használjak. Szo­kás szerint a tojásokat nagypénteken hímezik különleges csángó mintákkal. Régen az volt a szokás, hogy a fiatal leányok a legszebb tojást a szerelmüknek írták, amelyen szív vagy madármotívum ékeskedett.

A csángó férfiviselet általában a moldvaihoz hasonló, de mind a posztó, mind a vászonnadrág szorosabban tapad a lábhoz, s hozzá fekete bakancsot hor­da­nak. A lobogós ujjú és hímzett kézelős ing egy­a­ránt megtalálható, fonákján varrott, cifrahímes, kes­keny állógallérral. A régebb divatos, igen széles de­rék­övet most jóval keskenyebb váltotta fel. Ez szorítja le derékban a ráncba szedett, kieresztett, félhosszú inget. Zsinóros, kis karimájú, fekete kalapjuk mellett – különösen a fiatalok – színes bokrétát viselnek. Mejjes bundájuk cifrán hímzett, de a fekete darócból szabott hosszú zekének csak a zsebén és gallérja kö­rül találunk mértéktartó zsinórzatot. Télen fekete bá­rány­bőr kucsmát viselnek. A csángó női viselet ugyan­csak a moldvaira hasonlít. Vállfőhímes ingüket ré­gebb a fonákján varrott mértani hímek díszítették, újabban ezt többszínű virágminta helyettesíti, csu­pán a szedésekben és korcolásokban maradt meg a hagyományos díszítés. A csángó ingalj fehér vászonból vagy gyolcsból készül, hímzés nélkül, ékét az ing aljára varrt csipke adja. Az ingre és ingaljra derékban széles gyapjúövet tekernek, erre kerül a barnás-fe­ke­tés színárnyalatú, mértéktartóan csíkozott katrinca, amit hímes keskeny gyapjúövvel (bernyóc) szoríta­nak le derékon felül, mellen gombolt csapó­bun­dá­jukat színesen hímezik. Az idősebbek pirosas-tarkás, kockázott ujjast is öltenek a bunda alá, amit a vállak fölött hám tart össze. A lányok és fiatalasszonyok fényes, hólyagos gyöngysort viselnek, színes, virágmintás szalaggal. Általános a kendőviselet: a fiatalok tarkójukon kötik meg a rózsás fejrevalójukat, az öre­geb­bek álluk alatt. Télen barnára festett irhabundát, ritkábban földig érő fehér báránybőr kozsókot hordanak, a legöregebbek pedig a férfiakéhoz hasonló fekete daróc-zekét, szokmányt. A csángó női népvi­se­lethez magas szárú cipőt hordanak.

Ha a múlt kivetítése után a jelenbe próbálunk át­lépni, megállapíthatjuk, hogy – Wesselényi Miklós sza­vait idézve – „Változás szeretete tart munkásságban és szül találmányokat; a réginek szeretése menti meg a már meglévőt, gonddal szerzettet, hamar el­tű­né­sétől”.