magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Molnár Tünde: Barabás Miklós, a festő


Ba­ra­bás Mik­lós 1810. feb­ru­ár 11-én szü­le­tett Kéz­di­márkosfalván, Há­rom­szék me­gyé­ben. Édes­ap­ja Ba­ra­bás Já­nos, édes­any­ja Gaál Therézia, Gaál Ist­ván le­á­nya. Ba­ra­bás Já­nos Márkosfalván és Feltorján (Ka­rat­nán) in­gat­la­no­kat bir­to­kolt, a na­pó­le­o­ni há­bo­rúk­ban a Felső-Fehér vár­me­gye­i­ek tá­bo­rá­ban főhadna­gyi rang­ja volt. A ka­to­nai élet rossz szo­ká­sai: ivá­szat, kár­tyá­zás, mu­la­to­zás mi­att az édes­any­ja ott­hagy­ta fér­jét, Ba­ra­bás Já­nost és a tíz hó­na­pos Mik­lós­sal Már­kos­falváról Dálnokba köl­tö­zött. Édes­ap­ja, Gaál Ist­ván lá­nya ne­vé­ben be­ad­ta a vá­ló­pert. A vá­lás után édes­ap­ja új­ra nősült, édes­any­ja pe­dig a szü­le­i­nél ma­radt, ahol nem volt könnyű éle­te a szem­re­há­nyás­ok mi­att, azt re­mél­te, hogy ha új csa­lá­dot ala­pít, fi­á­nak sor­sán is ja­ví­ta­ni fog, ezért má­sod­szor is férj­hez ment. Mik­lós nevelőapját Sza­bó Jó­zsef­nek hív­ták.

 

Nagyenyedi évei

1816 őszén, a hat és fél éves Mik­lóst Nagyenyedre vit­ték ta­nul­ni. Nagy­báty­ja, Gaál Mik­lós végzős di­ák­ként a re­for­má­tus kol­lé­gi­um­ban la­kott. Báty­ja tá­vo­zá­sa után Baczkamadarasi Kiss Sá­mu­el lett két évig ma­gán­ta­ná­ra, aki jó szó­val biz­tat­gat­ta a rá­bí­zott gye­re­ket, szor­gal­má­ért, si­ke­res előrehaladását fes­té­kek­kel aján­dé­koz­ta. Mik­lós­ka ha­mar be­il­lesz­ke­dett az enyedi kol­lé­gi­um éle­té­be, és né­ha-né­ha jól is érez­te ma­gát. Ak­kor volt szo­mo­rú, ami­kor el­jött a nagy­va­ká­ció ide­je, mert ta­pasz­tal­ta, hogy se­hol sem vár­ják iga­zán, se­hol sem érez­te ott­hon ma­gát, még a nagy­szü­lői ház­nál sem. Édes­any­ja volt az egye­dü­li, aki va­ló­ban sze­ret­te és sor­sá­ért ag­gó­dott.

Ti­zen­két éve­sen kény­te­len volt ke­zé­be ven­ni a sor­sát, mi­vel nagy­ap­ja át­ad­ta a gaz­da­sá­got fi­á­nak, és nem tá­mo­gat­hat­ta már uno­ká­ját. Így szo­rult rá Mik­lós a sze­gény sor­sú enyedi di­á­kok­nak já­ró in­gyen ci­pó­ra. Ami­kor Mik­lós azt hit­te, hogy so­ha­sem for­dul jó­ra a sor­sa, vá­rat­lan se­gít­sé­get ka­pott édes­ap­já­tól, aki nem tűr­te, hogy fia in­gyen ci­pón él­jen. Egyez­sé­get kö­tött volt apó­sá­val, hogy mind­ket­ten já­rul­ja­nak 20-20 fo­rint­tal a gye­rek el­lá­tá­sá­hoz. Az édes­apa be­tar­tot­ta ezt és el­küld­te az össze­get, de Gaál nagy­apa nem kül­dött egy ga­rast sem.

1823 ele­jén újabb sors­csa­pás ér­te Mik­lóst, édes­ap­ja vá­rat­la­nul el­hunyt, öz­ve­gye pe­dig nem fi­zet­te to­vább a meg­ígért össze­get. Ne­héz idők jöt­tek, és szin­te há­rom éven át fo­lya­ma­to­san éhe­zett. Szenvedélyétől, a raj­zol­ga­tás­ról, festetésről még ezek­ben, a ke­ser­ves időkben sem tu­dott tel­je­sen le­mon­da­ni.

1825 jú­ni­u­sá­ban vég­zett a gim­ná­zi­u­mi ta­nul­má­nyok­kal, a nya­rat pe­dig Gaál Mi­hály nagy­báty­já­nál töl­töt­te, aki be­vit­te őt Nagy­sze­ben­be azért, hogy Neu­hauser Fe­renc ta­nít­vá­nya­ként raj­zol­has­son. Ma­ra­dék sza­bad ide­jét ar­ra hasz­nál­ta, hogy a Brukenthal Sá­mu­el ál­tal ala­pí­tott kép­tá­rat meg­lá­to­gat­ta. ősszel tó­gás di­ák­ká lép­tet­ték elő. Imecs Lász­ló al­só-fe­hér­me­gyei főbíró fi­át kal­lig­rá­fi­á­ra ok­tat­ta, és ezért egész év­ben ka­pott ebé­det és va­cso­rát így hát vé­get ért a kop­la­lás időszaka.

1827-ben Ka­to­na Zsig­mond főkormányszéki ta­ná­csos Nagyenyeden járt. Össze­hí­vat­ta a kol­lé­gi­u­mi pro­fesszo­ro­kat és kérdezősködött, vol­na-e olyan di­ák, aki ze­né­ben vagy rajz­ban te­het­sé­ges? He­ge­dűs Sá­mu­el ta­nár ki­hí­vat­ta Ba­ra­bás Mik­lóst, aki be­mu­tat­ta mun­ká­it, és ezt követően a főkormányszéki ta­ná­csos ar­ra buz­dí­tot­ta, hogy te­het­sé­gét fej­lessze, és eset­leg kül­föld­ön job­ban ér­té­ke­lik mun­ká­ját. Más­nap Mik­lós emlékezetből le­raj­zol­ta a ta­ná­csost. Mű­vét meg­mu­tat­ta Vizi Ist­ván nevelőnek, majd He­ge­dűs Sá­mu­el el­küld­te a raj­zot Ko­lozs­vár­ra Ka­to­na Zsig­mond­nak, aki meg­mu­tat­ta ven­dé­ge­i­nek a jól si­ke­rült port­rét, hoz­zá­té­ve, hogy az az enyedi kis­di­ák csak egyet­len egy­szer lát­ta őt, ak­kor is csak gyer­tya­fény­nél. Ezen min­den­ki el­cso­dál­ko­zott. Tör­té­ne­te­sen Gaál Ist­ván, Mik­lós nagy­báty­ja is je­len volt, aki el­di­cse­ked­te, hogy a szerző ne­ki ro­ko­na. Ka­to­na Zsig­mond azt ta­ná­csol­ta, hogy a te­het­sé­ges di­ák Nagy­sze­ben­ben ké­ne tölt­se a nya­rat, ahol so­kat ta­nul­hat. A hírt Gaál le­vél­ben kö­zöl­te öccsé­vel.

Eköz­ben Nagyenyeden a me­gye­gyű­lé­sen, ame­lyen a tó­gás di­á­kok is részt ve­tek, Mik­lós jól szem­ügy­re vet­te a főispánt, bá­ró Ke­mény Si­mon urat, akit más­nap le is raj­zolt. He­ge­dűs Sá­mu­el át­ad­ta a főispánnak a raj­zot. A főispán édes­any­já­tól Mik­lós tíz pengő fo­rin­tot ka­pott. Ebből ju­tott egy vá­ro­si­as ele­gáns ru­há­ra is. Nagyenyeden élt egy hí­res szép­sé­gű, kis­asszony öz­vegy édes­any­já­val, aki­nek di­vat­üz­le­te volt. Mik­lós meg­is­mer­ke­dett a Mutili csa­lád­dal, és egy al­ka­lom­mal le­raj­zol­ta Ró­za kis­asszonyt. Először mi­ni­a­tűr­ben, ele­fánt­csont­ra fes­tet­te le arc­má­sát. Er­re így em­lé­ke­zik: „Szép, nagy, ele­ven kék sze­mei vol­tak, kis, csi­nos or­ra, kis ke­rek szá­ja, fe­hér, tisz­ta arcbőre, gyön­ge, ke­rek szá­ja, kellő pi­ros­ság­gal, egé­szen fe­ke­te, dús haj­za­ta, vé­kony fe­je volt, nö­vé­se ki­fo­gás­ta­lan, ezen kí­vül okos, a vi­sel­ke­dé­se sze­líd, a ma­ga­vi­se­le­te is egé­szen ki­fo­gás­ta­lan”. Egy öreg­em­ber ké­sei sze­rel­mi val­lo­má­sa? Mutili Ró­za a ké­pért nem pénz­zel fi­ze­tett, ha­nem egy fél­tu­cat­nyi, ak­kor di­va­tos, pom­pá­za­tos előinget aján­dé­ko­zott a fi­a­tal mű­vész­nek.

Ba­ra­bás Mik­lós 1827 nya­rán in­dult Nagy­sze­ben­be, ahol Barra Gá­bor, a legelső ma­gyar li­tog­rá­fu­sok egyi­ke lett ta­ní­tó­mes­te­re. Mik­lós nagy­sze­be­ni éle­te jól ala­kult, jöt­tek az újabb grá­tisz ci­pók, az ot­ta­ni kis­asszony­ok arc­ké­pe­i­nek fes­té­se és a tíz fo­rin­tos ho­no­rá­ri­u­mok. Mi­vel már elég pén­ze volt, ha­za­lá­to­ga­tott Dálnokra. Nagy­ap­ja, Gaál Ist­ván nem is­mer­te fel uno­ká­ját, akit már öt éve nem lá­tott. Mik­lós két he­tet töl­tött el édes­any­já­nál. Nem me­sélt ne­ki a kop­la­lá­sok­ról, csak a sikereiről. Is­ko­la­kez­dés­kor édes­any­ja könny­hul­la­tás­ok közt in­dí­tot­ta út­nak tó­gás fi­át.

A fi­a­tal Mik­lós port­ré­i­val, fest­mé­nye­i­vel egy­re na­gyobb si­kert ara­tott. Sza­po­rod­tak a ren­de­lé­sek. Le­fes­tet­te Nagy­sán­dor Jó­zsef had­na­gyot, aki egyi­ke a később Ara­don ki­vég­zett ti­zen­há­rom tá­bor­nok­nak. Kap­cso­la­tuk később is meg­ma­radt, a sza­bad­ság­harc ide­je alatt Pes­ten ta­lál­koz­nak.

1827-ben rak­ták le a nagyenyedi új kol­lé­gi­um alap­kö­vét. Mik­lóst tisz­tel­ték meg az­zal, hogy meg­ír­ja az alapkőbe helyezendő em­lék­irat szö­ve­gét. Ked­venc ta­ná­ra, He­ge­dűs Sá­mu­el időközben az in­té­zet rek­to­ra lett, Mik­lós őszintén el­mond­ta ne­ki, hogy nem a temp­lo­mi szol­gá­la­tot lát­ja jövőjének. Saj­nál­ta el­hagy­ni Nagyenyedet, mert na­gyon meg­sze­ret­te. 1828 ja­nu­ár­já­nak első he­té­ben, tá­vo­zás­kor a ta­ní­tás meg­kez­dé­sé­re szó­ló ha­rang hang­ja volt a bú­csú­üze­net, az utol­só di­ák­em­lék a kol­lé­gi­um­ból. Éle­té­ben vé­get ért egy kor­szak: „A kis dálnoki szé­kely gyerekből előbb Ba­ri, Ba­ri­ka, Mik­lós­ka, majd Mik­lós lett, s csak az­tán Ba­ra­bás mű­vész úr, vé­gül pe­dig a vak­si Mik­lós bá­csi­ka. De mint­ha ta­risz­nyá­já­ban min­dig ott hord­ta vol­na a Beth­len-ha­gya­ték­ból ka­pott kis ke­nye­re­ket, azt a bi­zo­nyos grá­tisz ci­pót.”

 

Ba­ra­bás Mik­lós ka­lan­do­zá­sai

A portréfestő nem ma­rad­hat egy hely­ben, alig le­het nyo­mon kö­vet­ni, hogy mer­re járt, egy­re bővült azok­nak lis­tá­ja, akikről port­rét ké­szí­tett. 1828-ban Nagy­sze­ben volt első ál­lo­más­he­lye, mint ismerős tért oda vissza. Bá­ró Brukenthal Jó­zsef is mo­dellt ült ne­ki. Sze­re­tett vol­na Bécs­be is el­jut­ni, ezért Nagy­sze­ben al­kal­mas hely volt a nyelv­ta­nu­lás­ra is. A nagy­ap­já­tól dor­gá­ló le­ve­let ka­pott, hogy tér­jen vissza a kol­lé­gi­um­ba, és fe­jez­ze be ta­nul­má­nyit, de sze­ren­csé­re ta­lál­ko­zott egy ré­geb­bi enyedi ta­ná­rá­val, Szász Ká­rollyal, aki a következő sza­vak­kal nyug­tat­ta meg az if­jú há­bor­gó lel­ki­is­me­ret­ét: „Az or­szág­nak na­gyobb nye­re­sé­ge len­ne egy jó festőművész, mint egy tisz­tes lel­kész vagy egy de­rék hi­va­tal­nok”. Ba­ra­bás Dálnokra ment, ahol meg­lá­to­gat­ta édes­any­ját és nagy­ap­ját. Nagyenyedre is vissza­tért, ahol öröm­mel fo­gad­ta, hogy a kol­lé­gi­um­ban száll­ha­tott meg.

Következő ál­lo­más­he­lye Ko­lozs­vár. Ott egy olasz Gentiluomo ne­vű mes­ter, aki ének- és ze­ne­ta­ní­tás­sal fog­lal­ko­zott, de a fes­té­szet­hez is jól ér­tett, be­avat­ta Mik­lóst az olaj­fes­tés min­den ál­ta­la is­mert tit­ká­ba. Me­­hemed Musztafát, a tö­rök pa­rancs­no­kot is le­raj­zol­ta, ké­pé­vel nagy si­kert ara­tott. Köz­ben ter­vez­get­te a bé­csi uta­zást. Szábel Meny­hért, ör­mény ke­res­ke­dő mel­lé csat­la­ko­zott és ve­le ju­tott el Bécs­be. A tö­rök pa­rancs­nok­ról ké­szült raj­za hí­res­sé tet­te. Édes­any­ja még a messzi tá­vol­ból is jut­ta­tott pénzt fi­á­nak. Mik­lós Bécs­ben sok ta­pasz­ta­la­tot sze­re­zett, és jó minő­sé­gű festő- és rajz­fel­sze­re­lés­sel ér­ke­zett vissza Ko­lozs­vár­ra. Jó­nak lát­ta, hogy si­ke­rei vá­ro­sá­ba, Nagy­sze­ben­­be men­jen. A Brukenthal-képtárban le­má­sol­ta Ku­­peczky Já­nos Rá­kó­czi Ferencről ké­szült fest­mé­nyét.

A szebeni Rajmondi csa­lád bíz­ta­tá­sá­ból 1831-ben Bu­ka­rest­be ment, ahol si­ke­rül el­jut­nia Kisseleff kor­mány­zó­hoz. „Kiseleff na­gyon so­kat ta­nult em­ber volt – ír­ja ró­la Ba­ra­bás –, Pá­rizs­ban ne­vel­ke­dett, fi­nom mo­do­rú, tu­do­mányt és mű­vé­sze­tet kedvelő je­les dip­lo­ma­ta”. Mik­lóst egy nagy fo­ga­dás­ra hív­ták meg, ahol si­ke­re volt. Alig győzte be­je­gyez­ni no­te­szé­be azok­nak ne­vét, akik le akar­ták ma­gu­kat fes­tet­ni. Orosz tisz­tek, bo­já­rok sor­ra áll­tak mo­dellt ne­ki. Más­fél évig la­kott Bu­ka­rest­ben, ahol na­gyon ke­re­sett arcképfestő volt, és gaz­dag em­ber­ként tér­he­tett vissza Nagy­sze­ben­be. El­ju­tott Magyarigenbe, ahol Kiss Sa­mu festő, a há­zi­gaz­da gyö­nyö­rű va­ká­ci­ót biz­to­sí­tott szá­má­ra.

Kiss Sá­mu­el mű­velt em­ber volt, ő ta­ní­tot­ta meg Mik­lóst an­go­lul. Ak­kor már hat nyel­vet be­szélt: ma­gyart, ro­mánt, né­me­tet, fran­ci­át, olaszt és an­golt. 1834 ja­nu­ár­já­ban el­in­dult ré­gen dé­del­ge­tett vá­gya után, Itá­li­á­ba, ahol meg­lá­to­gat­ta Ve­len­cét, Ró­mát, Ná­­polyt, Bo­log­nát, Fi­ren­zét és Mi­lá­nót. Több mint egy évig tar­tott az uta­zá­sa, amely ter­mé­keny ha­tás­sal volt mű­vé­sze­té­re; na­gyon sok ké­pet és szob­rot lát­ha­tott, hi­szen ez volt út­já­nak a cél­ja. El­ha­tá­roz­ta, hogy vissza­tér Er­dély­be, Nagy­sze­ben­be, vagy to­vább­­­men­ve, Bu­ka­rest­ben gya­ra­pít­ja egy­re fo­gyat­ko­zó va­gyo­nát.

Előbb azon­ban Pest­re ment, ahol Vö­rös­mar­ty, Baj­za Jó­zsef és tár­sai ta­ná­csá­ra vég­leg le is te­le­pe­dett. 1836-ban a Ma­gyar Tu­do­má­nyos Aka­dé­mia Szé­pé­sze­ti osz­tá­lya levelező tag­já­vá vá­lasz­tot­ta. 1859-ben ki­har­col­ta a Képzőművészeti Tár­su­lat meg­te­rem­té­sét, mely­nek 1862-től ha­lá­lá­ig igaz­ga­tó el­nö­ke volt, 1867-ben pe­dig Pest vá­ro­sá­nak kép­vi­se­lője.

1889-ben tér­he­tett vol­na vissza Nagyenyedre, a főépület ava­tá­sá­ra. A tisz­te­let­be­li meg­hí­vot­tak kö­zött sze­re­pelt, nem­csak hí­res vén­di­ák­ként, ha­nem őt kér­ték fel a dísz­te­rem­ben elhelyezendő Beth­len Gá­bor-kép meg­fes­té­sé­re is. Saj­nos az idős mű­vész nem ve­he­tett részt az ün­ne­pé­lyen, az aláb­bi so­rok­kal vá­la­szol azon év má­jus 29-én kel­te­zett le­ve­lé­ben: „Az ev. ref. Beth­len Főiskola Tek. Elöl­já­ró­sá­gá­nak az is­ko­la új épü­le­te fel­ava­tá­si ün­ne­pé­lyé­re, igény­te­len sze­mé­lyem meg­hí­vá­sá­val na­gyon meg­tisz­tel­ve ér­zem ma­ga­mat. De fáj­dal­mas ér­zés­sel kell ki­je­len­te­nem, hogy: bár­mennyi­re kí­ván­nám is N.Enyedet – hol öt­ven éve lesz ősszel, hogy utol­szor vol­tam – lát­ni, hol nem mond­ha­tom, gond­ta­lan, mert na­gyon is gondteljes, hol ke­se­rű, hol sa­va­nyú, de azért né­ha kel­le­mes if­jú­sá­go­mat töl­töt­tem, nem tu­dom az er­re szük­sé­ges időt ki­sza­kí­ta­ni.” El­len­ben a leg­na­gyobb szí­ves­ség­gel vál­lal­ko­zik a Beth­len-kép meg­fes­té­sé­re, mely­nek elkészültéről és pos­tá­zá­sá­ról má­jus 21-i le­ve­lé­ben ér­te­sí­ti a kol­lé­gi­u­mot: „Van sze­ren­csém je­len­te­ni, hogy Beth­len Gá­bor fe­je­de­lem arc­kép­ét ma délelőtt, mint gyors­fu­vart a vas­út­ra ad­tam; mi­kor le­ve­lem meg­ér­ke­zik, azt hi­szem, hogy ak­kor a kép is már ott lesz, így má­jus 23-tól kezd­ve 8 nap idő ma­rad a kép fel­ál­lí­tá­sá­ra; igye­kez­tem a lehető leg­job­bat ké­szí­te­ni, re­mé­lem, ki fog­ja elé­gí­te­ni az érdeklődőket.”

So­kat al­ko­tott, szin­te min­den kiemelkedő kor­tár­sát meg­fes­tet­te. Mo­dell­je volt: Szé­che­nyi Ist­ván (1837), Kos­suth La­jos, Mikó Im­re (1881), Bat­thyá­ny La­jos, Petőfi Sán­dor (1848), Szendrey Jú­lia (1848), Bem Jó­zsef, Eöt­vös Jó­zsef, De­ák Fe­renc, Arany Já­nos, Jó­kai Mór, Vasváry Pál. Jel­lem­áb­rá­zo­ló kész­sé­get tük­röző re­mek­mű­vei kö­zül is ki­emel­ke­dik Liszt Fe­renc (1847) és Bit­tó Istvánné (1874) arc­ké­pe. ő volt az első festőnk, aki meg tu­dott él­ni a művészetéből. Az arc­kép min­den, mű­fa­ját és tech­ni­ká­ját ki­vá­ló­an mű­vel­te, iga­zán na­gyot e mű­faj­ban al­ko­tott. Ap­ró­lé­ko­san meg­mun­kált olaj­fest­mé­nye­it, raj­za­it, ak­va­rell­je­it gon­dos el­mé­lyü­lés, fi­nom szí­ne­zés jel­lem­zi. Mű­vei közt alig ta­lál­ha­tó val­lá­sos ihletettségű, nem vál­lal­ta a pa­lás­tos ol­tár­szol­gá­la­tot, de éle­te vé­gé­ig meg­ma­radt „nya­kas kál­vi­nis­tá­nak”. 1898. feb­ru­ár 12-én be­kö­vet­ke­zett ha­lá­lá­ig „a his­tó­ria, a ma­gyar tör­té­ne­lem ült mo­dellt ne­ki”.

 

Nagyenyeden ta­lál­ha­tó mű­vei

Az is­ko­la dísz­ter­mét éke­sí­tet­te a ko­ráb­ban em­lí­tett Beth­len Gá­bor fe­je­del­met áb­rá­zo­ló fest­mény, amely je­len­leg a Beth­len-könyv­tár ol­va­só­ter­mé­ben tekinthető meg. Áprily La­jos is­mer­te e fest­ményt, ami­kor a kol­lé­gi­um 300 éves év­for­du­ló­já­ra írt ver­set az is­ko­la ala­pí­tó­já­hoz:

„A szá­za­dok felhőiből te­kints ránk,

vi­gasz­ta­ló su­gár­ral, mint a nap.

Te­kin­te­ted­re hattyús lo­bo­gó­ink

a megrendülő föld­re haj­la­nak.”

(Áprily La­jos: A fe­je­de­lem­hez)

Ugyan­csak a könyv­tár­ban dí­sze­leg gróf Mikó Im­re port­ré­ja is. Er­dély Szé­che­nyi­je Nagyenyeden ta­nult, majd a kol­lé­gi­um főgondnoka, aki so­kat tett is­ko­lá­já­ért, az 1849-es pusz­tu­lás után 1863-ban a könyv­tár­nak ado­má­nyoz­ta egy ré­szét, amely az­óta egyik fél­tett kin­csünk.

A kol­lé­gi­um könyvelőségi iro­dá­já­nak fa­lán ta­lál­ha­tó egy na­gyon ér­de­kes össze­ál­lí­tás, ame­lyet még di­ák­ko­ráb­ban, az 1826-27. ta­nul­má­nyi év­ben raj­zolt Ba­ra­bás Mik­lós a Quodlibet, amely egy rap­szó­dia könnyed­sé­gé­vel, já­té­kos­sá­gá­val szó­ra­koz­tat­ja a szem­lélőt. A tus­sal fes­tett össze­ál­lí­tá­son má­so­la­tok lát­ha­tók Kis­fa­ludy Sán­dor re­gé­i­nek il­luszt­rá­ci­ó­i­ból, Kis­fa­ludy Kár­oly Au­ro­rá­já­nak raj­za­i­ról, több ta­nár arc­ké­pe is sze­re­pel, ame­lye­ket emlékezetből raj­zolt és sa­ját arc­ké­pe is. Hi­á­ba ke­res­tem a könyv­tár­ban ta­lál­ha­tó Kis­fa­ludy kö­te­tek­ben az ere­de­ti áb­rá­zo­lá­so­kat, va­ló­szí­nű, hogy azok a kö­tet­tek el­pusz­tul­tak az 1849. ja­nu­ár 8-i dú­lás so­rán, ami­kor a hegyekből leözönlő csőcselék fel­éget­te a vá­rost és az is­ko­lát. Meg­ta­lál­tam azon­ban négy il­luszt­rá­ció for­rá­sát, a Fa­ze­kas Mi­hály Lu­das Ma­tyi cí­mű mű­vé­ben.

Itt ér­de­mes meg­em­lí­te­ni, hogy a Beth­len-könyv­tár őrzi Ba­ra­bás Mik­lós Ön­élet­raj­zá­nak ko­rai ki­adá­sa­it. Ez éle­té­nek és mun­kás­sá­gá­nak, va­la­mint ko­ra tár­sa­dal­mi és művelődési vi­szo­nya­i­nak ele­ven do­ku­men­tu­ma. A kéz­irat­ok közt meg­ta­lál­hat­juk há­rom le­ve­lét, kettőt Farnos Dezső rek­tor­nak, egyet pe­dig Csató Já­nos­nak, a főiskola algondnokának írt.

 

Az utó­kor há­lá­ja

A so­kak ál­tal mél­ta­tott festő em­lé­két ápol­ják Bu­da­pes­ten, de Nagyenyeden is. 1878-ban a Kép­ző­mű­vé­szeti Tár­su­lat nagy­sza­bá­sú fél­szá­za­dos ju­bi­le­u­mi ki­ál­lí­tást ren­de­zett a mű­vész műveiből. A ki­ál­lí­tott olaj- és víz­fest­mé­nyek, mi­ni­a­tű­rök és kőrajzok szá­ma meg­ha­lad­ta az ez­ret. 1910. áp­ri­lis 10-én, szü­le­té­sé­nek szá­za­dik év­for­du­ló­ján a Képzőművészeti Tár­su­lat dísz­köz­gyű­lés­sel ün­ne­pel­te meg a mes­ter em­lé­két. Az ün­ne­pi be­szé­det Szmrecsányi Mik­lós tar­tot­ta. A ha­la­dó szel­le­mű fi­a­tal er­dé­lyi mű­vé­szek ki­lenc ki­vá­ló tag­ja Ba­ra­bás Mik­lóst vá­lasz­tot­ta min­ta­ké­pül, és az ő ne­vét ír­ta zász­la­já­ra 1930-ban, az er­dé­lyi ro­mán meg­szál­lás leg­sú­lyo­sabb időszakában, a Ba­ra­bás Mik­lós Céh meg­ala­pí­tá­sá­val.

2004-ben a nagyenyedi Beth­len Gá­bor Kol­lé­gi­um dísz­ter­mé­nek be­já­ra­ta mel­lett Ba­ra­bás Mik­lóst áb­rá­zo­ló dom­bor­mű­vet és egy em­lék­pla­ket­tet he­lyez­tek el, ame­lyen a következő Re­vicz­ky Gyu­la idé­zet ol­vas­ha­tó:

„Ecset­tel kéz­ben és szí­ved­be láng­gal

és hogy cso­dál­ják késő uno­kák

meg­fes­ted ko­rod arc­kép­csar­no­kát.”

2010-ben lesz szü­le­té­sé­nek a két­szá­za­dik év­for­du­ló­ja. Re­mé­lem, mél­tó­an fog­juk meg­ün­ne­pel­ni. Mert ahogy Soly­már Jó­zsef ír­ta ró­la szó­ló köny­vé­ben: „Na­gyobb ha­tá­sú mű­vész szü­le­tett előtte is, utá­na is, nem is egy, de ke­dé­lye­sebb, sze­lí­debb s hi­va­tá­sát oly ma­ra­dék­ta­la­nul betöltő pik­tor alig­ha.”



vissza a kiadáshoz
minden cikke
MŰHELY rovat összes cikke

© Művelődés 2008