Művelődés

Egy­sze­rű gond­ta­lan élet,

s füg­get­len­ség és az­tán,

hogy da­lol­has­sak – ez a vá­gyam!

Gyer­mek- és if­jú­ko­ra

Szász Kár­oly 1829. jú­ni­us 15-én szü­le­tett Nagy­e­nyeden. Ap­ja id. Szász Kár­oly, jo­gász és kol­lé­gi­u­mi ta­nár, édes­any­ja Münstermann Fran­cis­ka. Ele­mi és gim­ná­zi­u­mi ta­nul­má­nya­it Nagyenyeden vé­gez­te Mentovich Fe­renc és Zeyk Mik­lós ke­ze alatt. Felsőfokú ta­nul­má­nya­it Ko­lozs­vá­rott kezd­te 1845-ben, és 1848-ban ma­te­ma­ti­ka szak­ta­ní­tói ok­le­ve­let ka­pott. Itt is­mer­ke­dett meg Gyu­lai Pál, Sa­la­mon Fe­renc és Szil­ágyi Sán­dor költőkkel.

1848-ban, ami­kor édes­ap­ja ál­lam­tit­ká­ri ki­ne­ve­zést ka­pott, ma­gá­val vit­te fi­át is Bu­dá­ra. A pes­ti egye­te­men ma­te­ma­ti­kai és had­tu­do­má­nyi előadásokat hall­ga­tott. Ami­kor 1849-ben Deb­re­cen­be ke­rül­nek, a Val­lás- és Köz­ok­ta­tás­ügyi Mi­nisz­té­ri­um fo­gal­ma­zó­ja lett. Ezt követően be­állt a had­se­reg­be, ahol kez­det­ben káp­lár volt, később had­na­gyi ran­got szer­zett. A fegy­ver­le­té­tel után me­ne­kült­ként buj­do­sott Tiszaroffon (a Bor­bély csa­lád­nál), majd Be­jén. Eb­ben a gömöri hely­ség­ben a Szentmiklóssy csa­lád­nál volt nevelő. Ugyan­itt is­mer­ke­dett meg és kö­tött ba­rát­sá­got Tom­pa Mi­hály keleméri lel­ki­pász­tor­ral. 1850-ben mi­vel a főiskolák szü­ne­tel­tek, ma­gán­úton vé­gez­te el a te­o­ló­gi­ai ta­nul­má­nyo­kat, és 51-ben si­ke­res pa­pi vizs­gát tett le. 

A pá­lya­vá­lasz­tás

Pá­lya­vá­lasz­tá­si küzdelmeiről rész­le­te­sen be­szá­molt nap­ló­já­ban, mely­nek er­re vo­nat­ko­zó rész­le­te­it Lukinich Im­re kö­zöl­te az 1926-ban ki­adott Nagye­nye­di Al­bum­ban. A következőkben nagy­részt ezek­re a nap­ló­rész­le­tek­re tá­masz­od­va fo­gom föl­vá­zol­ni a 19-20 éves if­jú pá­lya­vá­lasz­tá­si ter­ve­it.

„Ad vocem ta­nul­má­nyok. Le­gyen e la­po­kon ta­nol­mányim irány­vo­na­la le­raj­zo­lá­sá­nak egy kis mel­lé­kes hely szen­tel­ve. Én pap aka­rok len­ni. Kü­lö­nös! El­te­met­ni ma­ga­mat, vá­gya­i­mat egy ron­gyos fa­lu ka­lan­gyái, eke­va­sai, s legfölebb egy roz­zant egy­ház fa­lai – és vég­re míveletlen, előítéletes em­be­rek kö­zé!  Még alig ta­lál­tam em­bert, ki­nek élet­cé­lo­mat meg mond­va, azt így ne ér­tel­mez­te, s te­hát ba­lul és fer­dén ne fog­ta vol­na fel. Pe­dig a pont, ho­va vá­gya­im néz­nek, egé­szen más. Igen is ura­im, pap aka­rok len­ni! Egy éj és nap­pa­li szá­raz mun­ká­tól le nem kö­tött hi­va­tal­nok, egy csá­szár- vagy ki­rá­lyi táb­lá­nak va­ló szol­gá­lat­tól el nem nyo­mott, kedveletei, vá­gya­i­val el­len­tét­be ál­ló fog­lal­ko­zá­sok ál­tal el nem ked­vet­le­ní­tett, előtte sem­mi beccsel nem bí­ró tu­do­má­nyok po­rá­tól el nem le­pett – ha­nem sza­bad, ma­ga vá­gyai, kedveletei sze­rint tu­do­má­nyos vagy leg­alább ta­nu­ló és min­den eset­re mívelt, és főkép nem ma­gas vá­gya­i­ban ki­elé­gí­tett bol­dog em­ber kí­vá­nok len­ni.” Akár­ki­nek van pap­sá­gom el­len el­len­ve­té­se, ajánl­jon ne­kem pá­lyát, mely fel­tét­ele­i­met ki­elé­gí­tet­te és én nyil­vá­ní­tom, hogy nem va­gyok a pap­ság­hoz köt­ve. Le­gyek ka­me­ra­lis­ta? Bá­nyász? Pol­gá­ri hi­va­tal­nok? Vagy más, szó­val le­lán­colt­ja a csá­szár- és kor­mány­nak – a szá­raz hi­va­tal­nak, a ke­dé­lyem­mel se­hogy nem egyező egy­han­gú­ság­nak – vagy esz­kö­ze a tör­vé­nyes igaz­ság­ta­lan­ság­nak, a sza­ba­dos is­ten­te­len­ség­nek és vég­re is egy mél­tó­sá­gos ti­tu­lus­sal fel­dí­szí­tett, iga­zán mond­va még legszögzött és fé­nye­sen meg­nyo­mo­rí­tott sze­gény em­ber! Nem kell – nem kell! Vagy le­gyek or­vos? Fél sar­la­tán a leg­jobb eset­ben is! Az­tán, mél­tán vagy mél­tat­la­nul annyi vád ér­jen, annyi átok kí­sér­jen. Mert ne mu­lasszak el sem­mit egy em­ber meg­tar­tá­sá­ra, de még csak negative tet­tem amit kelle – hát ké­pes va­gyok meg­ten­ni positive amit kell? És az ön­vád, er­re sem­mit se szá­mít­sak? – ha­nem, hogy ily nagy oratiokba ne kezd­jek, még pén­zem se lesz, hogy hat évig Bécs­ben ül­jek.

Mér­nök le­gyek? Volt idő, mi­kor édes­apám ked­venc esz­mé­je ez volt. ő hit­te, hogy len­ne jövendőm, mint mér­nök­nek, nem csak ma­gam­nak jól él­ni, ha­nem hasz­nál­ni is. De nem is em­lít­ve, hogy ke­dé­lyem s kedveletemmel nagy el­len­tét­ben áll, ab­ban is két­ke­dem, hogy jövendőm len­ne, most mi­kor azon pá­lyá­ra mos­tan­ság, de csak­ugyan már előttem né­hány év­vel szin­te szám­ta­lan sok ment.

Le­gyek ügy­véd? Itt eb­ben a tör­vény­te­len or­szág­ban? Áhá – meg se ér­dem­li, hogy gon­dol­jak e pá­lyá­ra!

Jó reg­gelt! Mond­ja­tok pá­lyát, me­lyen ha­ma­rább célt ér­jek – és oly célt, minőre én vá­gyom. Előttem áll a pap­ság s an­nak vég­ha­tá­rá­nál a pro­fesszor­ság.”

A pap­sá­got vi­szont so­ha­sem hi­va­tás­ként ke­zel­te. Er­re en­ged kö­vet­kez­tet­ni az aláb­bi nap­ló­rész­let: „s ho­gyan ké­szü­lök én a pap­ság­ra? Nem ar­ra ké­szü­lök. Nem pap, ha­nem mívelt em­ber aka­rok len­ni.”

A későbbiekben ar­ról vall nap­ló­já­ban, hogy a pap­ság csu­pán esz­köz e cél ér­de­ké­ben: „Én pap akar­tam len­ni. Más­hol e nap­ló­ban meg­ír­tam, mi­ért. Nem a pap­ság ma­ga mi­re vá­gyom, a cél; ez csak esz­kö­ze.”

Az is vi­lá­gos, hogy pá­lya­vá­lasz­tás­ára nagy ha­tás­sal volt az édes­ap­ja is, hi­szen lát­tuk, hogy egy idő­ben azt sze­ret­te vol­na, ha fi­á­ból mér­nök lesz. Nap­ló­já­ból ar­ra le­het kö­vet­kez­tet­ni, hogy Ko­lozs­várt ma­te­ma­ti­kai ta­nul­má­nya­it is édes­ap­ja kí­ván­sá­gá­ra vé­gez­te el, aki­ben ha­tár­ta­la­nul bí­zott.

Csa­lá­di éle­te

Szász Kár­oly 1852-ben há­za­so­dott meg. Uno­ka­hú­gát, Szász Pólát vet­te fe­le­sé­gül, aki ma­ga is költőnő volt, és Iduna ál­né­ven írt ver­se­ket. Egy év gyer­mek­te­len há­zas­ság után fe­le­sé­ge meg­halt. Póla em­lé­ké­re ír­ta az Iduna cí­mű ver­set:

Ne kapd föl ne­vét kó­sza hír,

adj ne­ki nyug­tot né­ma sír,

fe­dezd be árnnyal zöld be­rek,

fe­lejt­sé­tek el em­be­rek

Nem élt avé­gett, hogy ne­vét

a hír szellője hord­ja szét,

s ha da­lolt, mint a csa­lo­gány,

ma­gá­nak éne­kelt csu­pán.

Fe­lejt­sé­tek el em­be­rek,

fe­dezd be árnnyal zöld be­rek,

adj ne­ki nyug­tot né­ma sír,

ne kapd föl ne­vét kó­sza hír.

Öt év gyász után új­ra megnősült, és 1858-ban fe­le­sé­gül vet­te Bibó An­tó­ni­át, aki 1900. már­ci­us 15-én halt meg. Ez­után az im­már má­sod­szor is meg­öz­ve­gyült férj szel­le­mi fris­ses­sé­ge és egész­sé­ge ro­ha­mo­san ha­nyat­la­ni kez­dett, és 1903. ok­tó­ber 25-én kény­te­len volt le­mon­da­ni pa­pi és püs­pö­ki hi­va­ta­lá­ról, majd 1905-ben ő ma­ga is meg­halt.

A ta­nár

Nevelői pá­lyá­ját a sza­bad­ság­harc le­ve­ré­se után kezd­te meg be­jei buj­do­sá­sa ide­jén. Ezt követően a nagykőrösi, majd a kecs­ke­mé­ti gim­ná­zi­u­mok­ban ta­ní­tott. Nagykőrösön, ahol először ma­gyar nyel­vet és iro­dal­mat, majd ma­te­ma­ti­kát ta­ní­tott, két évig együtt dol­go­zott Arany Já­nos­sal. A ma­gyar nyel­vi és iro­dal­mi ka­ted­rán Arany Já­nos kö­vet­te. A kecs­ke­mé­ti gim­ná­zi­um­ban pe­dig a ma­te­ma­ti­ka ta­ní­tá­sá­val bíz­ták meg.

Pe­da­gó­gi­ai el­ve­i­nek ki­ala­ku­lá­sá­ra min­den va­ló­szí­nű­ség sze­rint nagy ha­tás­sal volt ifj. Zeyk Mik­lós. Nap­ló­já­ban rész­le­te­sen le­ír­ta mind­azt, amit Zeyk mon­dott el órán a hely­te­len, va­la­mint a célravezető ta­ní­tá­si módszerekről. Sze­rin­te a me­mo­ri­zá­lás csu­pán ide­gen nyelv, ver­sek és idé­ze­tek meg­jegy­zé­se­kor hasz­nos, a töb­bi eset­ben sok­kal in­kább ar­ra kell tö­re­ked­ni, hogy a ta­nu­ló meg­ért­se a tan­anya­got, mi­köz­ben „ná­lunk min­den tu­do­mány egye­dül a me­mo­ri­zá­lás­ra van szo­rít­va”. Ezek alap­ján a tan­anya­got a di­ák­nak megfelelő szin­ten és mó­don kell elő­ad­ni. To­váb­bá a gyer­me­kek­nek az el­vont tu­do­má­nyok he­lyett a spe­ci­a­li­tá­so­kat kell ta­ní­ta­ni, és mellőzni kell „a dur­va, el­ri­asz­tó, fi­gyel­met, ked­vet ha­ra­gos szó­val, fed­dés­sel, sőt ve­rés­sel éb­resz­te­ni aka­ró, de ép­pen azok ál­tal elölő mo­dort”. A ta­nu­lás he­lyes in­do­kai kö­zé szám­lál­ta Apá­czai­hoz ha­son­ló­an a „ter­mé­sze­ti ösz­tönt”, a tu­dás­vá­gyat, a ta­nu­lás­ból eredő kel­le­mes ér­zést, va­la­mint az al­kal­maz­ha­tó­sá­got, amely min­den va­ló­di tu­dás­nál meg­van.

A bu­da­pes­ti egye­tem böl­csé­sze­ti fa­kul­tá­sa ma­gán­ta­nár­rá avat­ta, és 1882-ben dok­to­ri cím­mel tün­tet­te ki. Ma­gán­ta­nár­ként az egye­te­men vi­lág­iro­dal­mi előadásokat tar­tott.

A po­li­ti­kus és népnevelő

Po­li­ti­kai pá­lya­fu­tá­sát az 1860-as évek kö­ze­pén kezd­te, ami­kor or­szág­gyű­lé­si képviselővé vá­lasz­tot­ták. Ezt követően 1867-ben a Val­lás- és Köz­ok­ta­tás­ügyi Mi­nisz­té­ri­um­ban a pro­tes­táns ügyek ta­ná­cso­sa volt. Ami­kor 1869-ben Pest me­gyei, majd 1872-ben Jász-kun ke­rü­le­ti tanfelügyelő lett, le­mon­dott lel­ki­pász­to­ri hi­va­ta­lá­ról. 1876-ban mi­nisz­te­ri ta­ná­csos lett, és a Dunamelléki Egy­ház­ke­rü­let­nek előbb lel­ké­szi, majd vi­lá­gi ta­nács­bí­rái kö­zött fog­lalt he­lyet. Eb­ben a minőségben volt je­len vi­lá­gi pót­tag­ként a deb­re­ce­ni zsi­na­ton is.

A lel­ki­pász­tor

Mi­u­tán ma­gán­úton el­vé­gez­te a te­o­ló­gi­át, 1851-ben si­ke­res pa­pi vizs­gát tett. Lel­ki­pász­to­ri pá­lyá­já­nak ál­lo­má­sai: Ri­ma­szom­bat, Kézdivásárhely, Kunszentmiklós, Sza­bad­szál­lás, Bu­da­pest. Meggyőző­dé­se sze­rint, amely már-már a kultúrprotestantizmus ha­tá­rát sú­rol­ta, a lel­ki­pász­tor­ság volt a leg­al­kal­ma­sabb esz­köz an­nak ér­de­ké­ben, hogy ő ma­ga mű­velt em­ber­ré vál­has­son.

A püs­pök

1884-ben a „kor­mány­ha­ta­lom nagy­fo­kú ér­vé­nye­sí­té­sé­vel” meg­vá­lasz­tot­ták a Dunamelléki Re­for­má­tus Egy­ház­ke­rü­let püs­pö­ké­nek és Pest első lel­ki­pász­to­rá­nak. Püs­pök­ként igen ér­té­kes egy­ház­tör­té­nel­mi anya­got ha­gyott ma­ga után: ke­rü­le­té­nek mind a nyolc me­gyé­jé­ben, va­la­mint a Szlavón-Szerémségben fekvő anya- s jelentősebb le­ány­egy­há­zak­nál is vég­zett püs­pö­ki vi­zi­tá­ci­ót. Min­den­hol egy­há­zi be­szé­det tar­tott (e be­szé­de­it két vas­kos kö­tet­ben örö­kí­tet­te meg a gyü­le­ke­ze­tek bir­to­ka­i­ra vo­nat­ko­zó­hi­te­les ada­tok­kal együtt). Egy­ház­lá­to­ga­tá­sa­it ő is püs­pök­ké vá­lasz­tá­sa után ha­ma­ro­san (1885-ben) meg­kezd­te, s 1893-ra vé­gig­lá­to­gat­ta az egy­ház­ke­rü­let va­la­mennyi egy­ház­köz­ség­ét. Igen ala­pos mun­kát vég­zett. Mint író-iro­dal­már em­ber­nek, nem ke­rül­te el a fi­gyel­mét sem­mi. Vi­zi­tá­ci­ós fel­jegy­zé­se­i­ben a he­lyi viseletekről, a temp­lo­mi ülésrendről, he­lyen­ként a lá­to­ga­tás al­kal­má­val fel­szol­gált ételekről is em­lí­tést tesz, ezért azt az anya­got nép­raj­zos ku­ta­tó­ink gyak­ran és előszeretettel for­gat­ták-for­gat­ják (lásd http://­www.­reformed-croatia.info/­bizalom/­szaszlaszo­008.­htm (2006-09-29). Püs­pök­sé­ge alatt kezdődött meg az An­gol Bibliaterjesztő Tár­su­lat tá­mo­ga­tá­sá­val a Károli Gás­pár bib­lia­for­dí­tá­sá­nak a mo­dern ma­gyar nyelv igé­nyei sze­rin­ti át­dol­go­zá­sa. A re­vi­de­ált szö­veg 1908-ra ké­szült el, és vált a pro­tes­táns egy­há­zak li­tur­gi­á­já­nak hi­va­ta­los szö­ve­gé­vé.

Az aka­dé­mi­kus

1858-ban levelező tag­já­vá vá­lasz­tot­ta a Ma­gyar Tu­do­má­nyos Aka­dé­mia. 1869-ben már a MTA ren­des tag­ja, 1892–95 kö­zött az Aka­dé­mia má­sod­el­nö­ke volt, 1898-ban osz­tály­el­nö­ke, s vé­gül 1899-től tisz­te­let­be­li tag­ja volt.

Az író és mű­for­dí­tó

Iro­dal­mi mun­kás­sá­ga sok­ré­tű és szin­te min­den mű­faj­ra ki­ter­jedt. Már ti­zen­hét éves ko­rá­ban ki­tűnt az Élet­ké­pek­ben köz­re­a­dott ver­se­i­vel, és 1848-ban a Murágyi höl­gye cí­mű költői el­be­szé­lé­sé­vel el­nyer­te a Kis­fa­ludy Tár­sa­ság pá­lya­dí­ját. Pes­ten meg­is­mer­ke­dik a ma­gyar iro­da­lom nagy­ja­i­val, és Vö­rös­mar­ty és Petőfi buz­dí­tá­sá­ra nagykőrösi ta­nár­ko­dá­sa alatt az an­gol iro­da­lom remekeiből for­dí­tott ma­gyar nyelv­re. Warga La­jos egy­ház­tör­té­nész meg­ál­la­pí­tá­sa sze­rint az „igen szor­gal­mas és je­les mű­for­dí­tó és költő még több kitűnő mű­vel is gaz­da­gít­hat­ta vol­na az egy­há­zi iro­dal­mat, ha több kü­lön­fé­le té­ren szét nem for­gá­csol­ja te­het­sé­gét.”

Cik­kei, ver­sei je­len­tek meg a Va­sár­na­pi Új­ság­ban: 1854–1901 kö­zött 166 ere­de­ti és for­dí­tott köl­te­mé­nyét kö­zöl­te a lap, 1867–1897 kö­zött a lap főmun­ka­társa, ez idő alatt 277 élet­raj­zot írt. Ezen kí­vül sok cik­ke és for­dí­tá­sa is eb­ben a lap­ban lá­tott nap­vi­lá­got. Írt az Aka­dé­mi­ai Év­köny­vek­be, Aka­dé­mi­ai Értesí­tő­be, a Bu­da­pes­ti Szem­lé­be is (1858–1901 kö­zött száz­nál is több cikk és köl­te­mény), a Kis­fa­ludy Tár­sa­ság Év­lap­ja­i­ba, a Szép­iro­dal­mi Figyelőbe és Ko­szo­rú­ba; ezen kí­vül csak­nem az összes lap­ban je­len­tek meg cik­kei és köl­te­mé­nyei. Így a Fővárosi La­pok­ban 1864–1895 kö­zött 171 ere­de­ti és for­dí­tott köl­te­mé­nye je­lent meg.

őt is olyan té­ma­kö­rök, gon­do­la­tok fog­lal­koz­tat­ták, mint Lé­vai Jó­zse­fet. A csa­lá­di örö­mök, iro­dal­mi ol­vas­má­nyai vol­tak fő ihletői. Az élet­ben ért csa­ló­dá­sa­it, konf­lik­tu­sa­it ő is Is­ten elé vit­te. Sok mű­vet al­ko­tott az óda mű­fa­já­ban, ked­vel­te az al­kal­mi, va­la­mint az ün­ne­pi ódá­kat, ame­lyek jellemzője az apa­ti­kus ke­dély. Csak rit­kán ráz­ták meg tra­gé­di­ák.

Szász ko­rá­ra már több szem­pont­ból is időszerűvé vált a vi­lág­iro­da­lom nagy mű­ve­i­nek ma­gyar nyelv­re va­ló át­ül­te­té­se. Szük­sé­ges volt a mo­dern, min­den­ki szá­má­ra hozzáférhető mó­don történő tol­má­cso­lás. Va­ló­szí­nű­leg ezért fog­lal­koz­tat­ta ko­ra több hí­res­sé­gét is a for­dí­tás, így Vö­rös­mar­tyt, Petőfit és Aranyt Shakes­peare tel­jes mű­ve­i­nek le­for­dí­tá­sa. Nincs azon­ban a Nyu­gat nagy for­dí­tó­nem­ze­dé­ke előtt olyan, aki annyit vál­lalt vol­na, mint Szász Kár­oly azért, hogy ma­gya­rul ol­vas­has­sunk re­mek­mű­ve­ket. ő szin­te az egész vi­lág­iro­dal­mat be­ka­lan­doz­ta. Mű­for­dí­tá­sai kö­zül legjelentősebb a Ni­be­lung-ének for­dí­tá­sa, va­la­mint Dan­te Is­te­ni szín­já­té­ka. To­váb­bá Goe­the és Schil­ler köl­te­mé­nye­it, Thomas Morus és Tennyson mű­ve­it, de a fran­cia iro­da­lom re­me­ke­it sem hagy­ta ki. Az aláb­bi szerzők mű­ve­i­nek egy ré­szét ugyan­csak az ő for­dí­tá­sá­ban ol­vas­hat­juk: By­ron, Burns, Walter Scott, Longfellow, Lamartine, Victor Hugo, Ho­ra­ti­us, Shakes­peare, Molière stb. Lí­rai mű­for­dí­tá­sa­i­val si­ke­rült el­len­sú­lyoz­ni a Petőfit után­zók né­pi­es rím­pen­ge­té­sét, és hely­re­hoz­ni a ma­gyar ol­va­só­kö­zön­ség za­var­ba jött íz­lé­sét. Pon­to­san és költőien akart for­dí­ta­ni.

A köl­té­szet­ben leg­in­kább az Arany Já­nos kép­vi­sel­te nép-nem­ze­ti is­ko­la követője. Szerb An­tal ezért a klasszi­ci­zá­ló is­ko­lán be­lül az epi­gon lí­ra al­cím alatt mu­tat­ja be Szász Kár­oly köl­té­sze­tét. Költőként nem ere­de­ti­ség­re, ha­nem vál­to­za­tos­ság­ra és a tech­ni­kai mű­vé­szet tö­ké­le­tes­sé­gé­re tö­re­ke­dett. A ma­gyar tör­té­ne­lem és iro­da­lom jelentős személyiségeiről ün­ne­pi ódák­ban em­lé­ke­zett meg: Széchenyiről, Ka­zin­czyról, Vö­rös­mar­tyról, Petőfiről, De­ák Ferencről. De­ák Ferencről szó­ló ódá­já­val nyer­te el a MTA 100 ara­nyas pá­lya­dí­ját. Há­rom na­gyobb epo­szá­val aka­dé­mi­ai ko­szo­rút nyert: Trencsényi Csák (1861), Ál­mos (1868), Sa­la­mon (1878).

Drá­má­i­val gyak­ran nyert pá­lya­dí­jat, de e mű­vei a szín­pa­don nem arat­tak si­kert. Jelentősebb drá­mái: Zsig­mond ki­rály, A Perényiek, Ki­rá­lyok is­ko­lá­ja, Kál­mán ki­rály, A po­li­ti­kus asszo­nyok, At­ti­la ha­lá­la, Bölcs Sa­la­mon.

Az egy­há­zi iro­dal­mat is gaz­da­gí­tot­ta. Az el­szór­tan meg­je­lent te­o­ló­gi­ai ta­nul­má­nyok és ima­köny­vek mel­lett dol­go­za­ta­i­ból há­rom gyűj­te­mé­nyes kö­tet je­lent meg: Az egy­há­zi év­kör (1881), Csak a Krisz­tust (1887), Élet a ha­lál­ban (1893). Te­o­ló­gi­ai mun­ká­i­val a na­pi­ren­den lévő kér­dé­sek irá­nyí­tá­sá­ban vett te­kin­té­lyes részt. Tan­könyv­író­ként a ma­te­ma­ti­ka és ter­mé­szet­tu­do­mány­ok te­rén al­ko­tott.

1903-ig vi­sel­te egy­há­zi hi­va­ta­la­it, s ek­kor fö­löt­tébb mun­kás és fá­ra­dal­mas élet után tel­je­sen vissza­vo­nult. 1905. ok­tó­ber 15-én hunyt el. „Fél­szá­za­dos mű­kö­dé­se az iro­da­lom­ban, köz­ok­ta­tás­ban és egy­ház­ban épp­oly termékenyítő, mint éltető; nem­csak ra­gyo­gá­sa, de ál­dá­sa volt” – összeg­zi mun­kás­sá­gát a kor­társ iro­da­lom­tör­té­net.