magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Sa­la­mon And­rás: Fazakas Mi­hály


 

Fazakas Mihály. Íme, az ember. Aki Önök előtt áll, az ünnepelt, néhány napja már 30 éves. Született Sepsiszentgyörgyön, színművészeti egyetemet végzett Marosvásárhelyen, él és dolgozik (de lehet, hogy csak az utóbbit kellett volna mondanom) Sepsiszentgyörgyön.

Hamarabb járt színházba, mint iskolába, s amikor ez utóbbira is sor került, tanulás helyett titokban a szentgyörgyi színház éppen műsoron levő színpadkép kicsinyített mását építgette nagy szakértelemmel, de az előadás szövegét is fel tudta mondani. Misike végül gimnáziumba került, itt a lyukasórák hőse, s a helyettesítő tanárok mentőangyala lett: rögtönzött egyéni kabaréműsorával 50 percen át folyamatosan szórakoztatta, amúgy nehezen fegyelmezhető osztályát. Innen már egyenesen vezetett az út az Osonó (a Mikes Kelemen Gimnázium diákszínháza) megalapítása felé (1993. február).

Rögzítsünk a történelem számára egy képet: Misike, Bornemisza Péter Elektrájában, Aegisztus szerepében: fűzfaparipán lovagol be a színre, lefékez, elégedetten néz szét birtokán: „Kicsoda hitte volna, hogy Agamemnonnak gazdag királysága ily hirtelen reám maradna! – mondja. Nem jó! „Nem elég erős”. És Misike ismét belovagolt, ismét nem tökéletes, vissza, elölről, tízszer, harmincszor, ötvenszer, ha kellett, míg végül felsejlett az igazi – talán így jó, van erő benne. Természetesen, senki sem kérte a jelenet megismétlésére, saját igényeinek, önmaga mércéjének kívánt megfelelni Misike.

Aztán a színművészeti egyetemen vizsgaelőadás Bocsárdi Lászlóval, s a sors (Misi minden lépését valaki gondosan vigyázza fentről) gondoskodott arról, hogy az áldásos együttműködés a szentgyörgyi színházban is folytatódjon. Érdekfeszítő próbafolyamatok, izgalmas előadások korszaka ez (Kasimir és Karoline, Rómeó és Júlia, Ilja próféta, A csoda). Mindebben semmi rendkívüli, de – közeledünk a laudációhoz – eközben Misi, a hivatásos színész, hű maradt az Osonóhoz, mindent magába szívott a színházban, s mindent átadott hűséges középiskolás tanítványainak. Az Osonó kezdte kinőni régi köntösét, végül színházi műhely lett, ahol a 16-18 éves színésznek legalább négyévi, pontosan megtervezett tréning, gyakorlat, tábor, meditáció, színházról, világról való elmélkedés van a háta mögött. Végül 2000 szeptemberében a sepsiszentgyörgyi Művészeti Szakközépiskolában sikerült megalakítani a drámaosztályt (ma, 2008-ban, az egyetlen magyar nyelvű drámaosztálya az országnak). Misi tanszékvezető tanárként fiatalok olyan népes táborát toborozta a szent színház köré, hogy döntenie kellett: a (hivatásos) színház (amit ő szeret kőszínháznak nevezni), vagy a tanítás. Fenti sugallatra az utóbbi mellett döntött. Tanít, tréningeket vezet, és közben, egy-egy évfolyammal, létrejön a sajátos „Fazakas Misi ötlete alapján, a csoport improvizációiból született” előadás. (Természetesen az ötletet Misi megálmodja.): Jolika (2002), Farsang (2004), Részletek a bolyongás meséiből (2006). Ha a Jolikát hümmögve fogadták, az utóbbi kettőt már mind a budapesti, mind a bukaresti szakma díjazta.

De nem ez a lényeg. A lényeg az, ami a játék terében történik (az Osonó előadásain gyakran a nézőket is bekapcsolják ebbe a térbe). A térben a csendnek, az üres tér akusztikai megfelelőjének kell megszületnie. Színész és néző a csendben önmaga jelen idejébe jut el. Ezek a csendek vagy megszületnek előadásonként, vagy nem. Megtervezni, begyakorolni, netán megrendezni nem lehet.  Az üres tér csendje csak akkor lesz élő, csak akkor lesz jelen idejű, ha a színész (aki már rég nem színész a szó hagyományos értelmében) eljut a megvilágosodásnak a Zeami mester által leírt szintjére: benső látással minden oldalról egyszerre látni. Ezzel a benső látással lát a festő, amikor egybe látja a gömböt, vagy a kocka mind a hat oldalát. A tréningek során Misi színészei eljutnak a szívből eredő mozdulatig, amikor – ismét Zeami mestert idézzük – „majd táncolunk, majd táncoltattatunk”. Jegyezzük meg: a keleti művész számára a szív nem az érzelmek fészke, hanem a tudat, az öntudat és a látnoki gondolkodás székhelye. A csend szentségében részesülő néző (aki már rég nem néző a szó hagyományos értelmében)  felteheti magának a kérdést: ki táncoltat? Mint ahogyan Brook is felteszi magának a kérdést, amikor egy éjjel a dzsungelben csapata dalra fakadt: „Honnan jött a hangunk? Mi volt a kiindulási pontja? Mi énekeltünk, vagy általunk énekelt valami?”

Ezt a különös állapotot fedezi fel Misi a tanítványaival (az idén kb. 80 emberrel dolgozik szervezett keretek között reggel nyolctól éjfélig), s újabban, mint aki küldetést teljesít, bolyong, utaztatja előadásait a Budapest és Bukarest közötti térben. A Részletek a bolyongás meséiből a 99. előadásnál tart.

Néhány pillanat múlva Misi Szentgyörgyi István-díjas lesz. A díj névadója nyolcvannyolc évesen, betegen, legendás szűrében még eljátszotta Tiborc szerepét (érdekes, ennek is a napokban lesz az évfordulója, április 16-án). Misi 30 évesen kivonult abból a színházból, melyhez az idős pályatárs annyira ragaszkodott. Elképzelésük a színházról, színészetről – két külön világ, csillagjaik távoli pályákon bolyongnak.

De ez a két pálya, nézetünk szerint, a belső végtelenben, a színész szívégen, találkozik.



vissza a kiadáshoz
minden cikke
EMKE-LAUDÁCIÓK rovat összes cikke

© Művelődés 2008