magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Németh Júlia: Soó Zöld Mar­git


 

Soó Zöld Margit. Történelmünk, művelődéstörténetünk jeles napjait féltve őrzi a kollektív emlékezet. Olyan kapocs ez, amely képes összefogni egy közösséget, egybekovácsolni a megannyi ideológia, megannyi világnézet, megannyi műveltségi szint mentén kiteljesedő egyéni sorsokat. És egyben védőpajzs is a felejtés, vagy az esetleges kitaszítottság ellen. Ezért is érzem különösképpen jelentősnek az EMKE javaslatát, amely április 12-ét az Erdélyi Magyar Közművelődés Napjává nyilvánítva újabb emlékezetes dátummal gazdagítja jeles napjaink tárházát. Ezt a rendkívüli, hagyományteremtő ünnepi eseményt igyekezett az EMKE égisze alatt tevékenykedő Barabás Miklós Céh is emlékezetessé tenni azáltal, hogy alapító tagját, a világviszonylatban is ismert és elismert kolozsvári grafikai iskola kimagasló személyiségét, Soó Zöld Margitot javasolta a megtisztelő, Szolnay Sándor-díjra.

Olyan művészt, aki csendben, de kitartó következetességgel haladt a választott úton. Hamar rátalált önmagára, érzelmi felhangokkal dúsított, realitásból táplálkozó, sajátos művészi világára, amelyhez mai napig hű maradt.

Egyenesen felfelé ívelő pályáján, sohasem óhajtott mások háttérbe szorításával az élre törni. Ennek ellenére mégis az élre került. Csakhogy önmagával szemben támasztott túlzott elvárásai és művészi berkekben megbocsáthatatlan szerénysége miatt ezt éppen ő maga nem vette észre.

Á képzőművészet minden ága férfimunka – vallja szilárd meggyőződéssel. Keményen meg kellett tehát küzdenie azért, hogy megfeleljen a maga támasztotta elvárásoknak. A maximumnak. Kezdet kezdetétől a legmagasabbra tette a mércét mind a festészet, mind pedig a grafika vonatkozásában. Nem váltott hangot, nem hazardírozott a színek és formák adta lehetőségekkel, nem-érdekelték az olcsó megoldások.

Kora gyermekkorától érezte a természetet s az emberkéz alkotta remekléseket. Én beszívom a világot, amit látok, de nem úgy adom vissza, ahogy láttam, hanem ahogy éreztem – nyilatkozta a legutóbbi interjúban.

És ez művészetének lényege. Egyfajta érzelmes ég-föld-rajz. Mindaz, amit a természet és a természet parányi alkotóelemeként az ember a végtelen időben létrehozott.

A sokat utazott, sokat látott művész útirajzai, ihletforrásainak képi vetületei egyben lélekrajzok is. Hiszen korántsem véletlen, hogy a művész mit választ ki abból az élményanyagból, ami érte és azt hogyan önti művészi formába. Esvén szó akár Dubrovnikről, Szárhegyről, Füzesmikoláról, Zsobokról, Dobrudzsáról, a delta vízi világáról, akár az alföldi Jászdózsáról vagy az ablakából látható felhőkről. S szóljanak ezek a munkák régi dicsőségekről és nyomukat őrző délceg vagy éppenséggel omladozó falakról, tájba simuló építészeti remekekről vagy a népi építészet apró csodáiról a csupasz fák vagy a földből kiszakított gyökerek fekete-szürke gyászáról, a vihar előtti feszültség a vészjósló nagy szürke felhő művészi megjelenítéséről, a napégette tarló fakó sárgájáról vagy a hatalmas levegőég uralta színgazdag napraforgós mezőről konkrétumuk dacára a művészt is belopják a képbe, A tájélmények hangulati lecsapódása okozta pillanatnyi lelkiállapotát.

De talán fordítva is érvényes a tétel: olykor a művész keres formát hangulatai képi megjelenítésére, a műtermet benépesítő kagylók, gyökerek, faágak érzékletes kompozíciókba foglalásával. És megszületnek a Lázálmok, Küklopszok és a békésebb, oldottabb hangulatot sugárzó legújabb munkák kagylókkal és megannyi színnel a főszerepben. Amelyekből az Erdélyi Magyar Kultúra Napjának méltó megünneplése céljából nyílt kiállítás a BMC Farkas utca 27. szám alatti székházának galériájában.

Az olajképeken, pasztelleken, akvarelleken kívül életművében rendkívül fontos helyet foglalnak el fekete fehér grafikái, tollrajzai. Esetükben a művész drámaiságba hajló, csapongó fantáziája hűvösen kimért, nagyvonalúan elegáns vonalbeszéddel párosul. Szürrealisztikus hangvételű grafikái egymásba fonódó képi síkokkal, szinte mozzanatokra bontva sejtetik a mozgást, az öröklét és a múlandóság ellentétének képi harmóniává lényegített együttes létét.

Illusztrátorkként is ismert és elismert. Ki ne ismerné a Napsugárban mai napig megjelenő rajzait.

Munkáira még véletlenül sem a harsány magakelletés, erőszakos figyelemfelkeltés, hanem a viszszafogottság, a mértékletesség és a különleges műgond a jellemző.

Úgy és annyit felhasználni korunk művészeti törekvéseiből, irányzataiból, hogy az összhangba lehessen a szűkebb pátria művészetkedvelő és műértő közösségének igényeivel. A programszerű megfogalmazás így meglehetősen tetszetős, elképzelhetetlenül bonyolulttá válik azonban akkor, amikor azt firtatjuk tulajdonképpen mennyi is az a bizonyos annyi? Nem csupán az erőteljesen megosztott közönség sokrétűsége miatt, hanem azért is, mert a mindenkori képzőművészet egy természetes belső feszítőerő folytán időben is elébe megy az elvárásoknak: a műalkotás kiváltotta katarzis nem érhető el ugyanazon eszközök ismétlése által. Minden bizonnyal ez az az erőtér, amely korunk erdélyi képzőművészetének mindennemű ideologizáláson túli mozgásirányát meghatározta. Amely egy erőteljes figuratív látványközpontúságot is magába foglal. Talán, hogy a műalkotás helyi lehetőségeihez mért funkciójának is eleget tehessen: hogy dísze legyen életterünknek. Soó Zöld Margit ennek az irányzatnak a kimagasló képviselője.

A spontaneitás, az alkotás pillanatainak magával ragadó lendülete, kínja-gyönyöre, az élvezet, amellyel munkái születnek, mind-mind benne foglaltatik alkotásaiban.

Mikor dolgozom, az egy csodálatos érzés – ismeri be a művész. Ezt a csodálatos érzést pedig jelentős mértékben sikerült a nézőkbe is átültetnie.

Egy műalkotás akkor él igazán, ha kikerül a műterem falai közül, ha sikerül utat találnia a közönség felé. S bár a művésznek néhány lépéssel mindig a közízlés előtt kell járnia, Soó Zöld Margit ennek az elvárásnak, a legmodernebb kor, legkorszerűbb követelményeinek is eleget téve vált Kolozsvár, s az összmagyar képzőművészet egyik európai mércével mérhető, legkedveltebb alkotójává.

2008. április 12-én, az Erdélyi Magyar Közművelődés Napján tehát a lehető legméltóbb helyre kerül a megtisztelő Szolnay Sándor-díj.

További sikeres munkát kívánva szívből gratulálunk tulajdonosának.



vissza a kiadáshoz
minden cikke
EMKE-LAUDÁCIÓK rovat összes cikke

© Művelődés 2008