Művelődés

Laudatio Dionysii Györfi. Szakmai értekezletek során ismertem meg Kolozsvárott. Ezzel úgy van az ember, hogy a sokaságban keresi társait, az azonos nyelvet beszélőket, hogy ne érezze magát egyedül, elveszve, támogatás nélkül.

Dénes urammal azonnal megleltük a közös hangot, egy hullámhosszra hangolódtunk. Nem is volt nagyon nehéz, ha közel azonos típusú, gyűjtőkörű, ódon-új könyvtárban dolgozunk. Nagyenyed–Marosvásárhely úgy függenek össze az erdélyi művelődés múltjában, mint kesztyű és kéz, mint könyv és könyvtár, mint olvasás és értelem.

A Nagyenyedi Bethlen Kollégium könyvtárában 1977 óta dolgozik. Három évtizedet meghaladó idő, már egyenlő egy emberöltővel, s ebből legalább húsz esztendőt egyedül szolgált, mert a hatalom, az ostoba és vak hatalmak úgy gondolták: „egy könyvraktárnok még csak elpiszmog afféle régi és poros könyvek között, kettő, elvtársak, az már maga lenne az esztelen túlköltekezés, megengedhetetlen pazarlás, luxus...”

Nos Györfi Dénes bírta, bírja cérnával, türelemmel, fortéllyal, bölcsességgel és persze nem utolsó sorban szépre és jóra vezérlő tudással.

Aki rátekint, sztoikusnak hiszi, holott ha beszélni kezd, ha könyvtára értékei között kalauzolja a látogatókat – és akad belőlük sok száz évente az európai és amerikai, a közel-ázsiai kontinensről – , ha az olvasó elé teszi a kért irodalmat, rögtön megváltozik az első benyomás: szenvedélyes ember, szakmájának szerelmese. Pedagógus, aki nem tud leszokni arról az érthető emberi gyengeségről, hogy tanítson, plusz-adatokkal szolgáljon, anekdotával ne fűszerezze a száraz tudományt. A könyvet, melynek nemcsak sorsa, de lelke is van, és ezt a lelket ki kell hegedülni a könyvtárosnak. Ez az ami Györfi Dénesnek sikerült. Ezért nem volt haszontalan a magányos szolgálat. Hiszen nagy könyvtáros elődökre, kiváló tanáregyéniségekre tekinthetett fel, közeli ismeretségbe került azokkal, kiket csak az anyakönyvi adatok tekintenek holtnak: a szellem, az enyedi, az erdélyi, a magyar szellem emberei Györfi Dénes uram barátai, segítőtársai, ihletett súgói, serkentői lettek.

Idézni szeretnék abból a rövid szakmai életrajzból, melyet nemrégiben kaptam kézhez: „három évtizedes szolgálatom alatt rendkívül sok esemény, élmény részese, szem- és fültanúja lehettem. A legnehezebb – az 1977–1989 közötti időszakban – egyedüli alkalmazottként kénytelen voltam szembenézni az akkori hatalomnak a könyvtárra nehezedő s egyre súlyosbodó nyomásával, ellenőrzésével, megfigyelésével. Legfőbb célom az állomány épsége, egysége, töretlenségének megtartása, a meglévő értékek megvédése és helybennmarasztása volt, ugyanis a megszorító hivatalos utasítások sorozatával próbálták pl. a kéziratállományt a megyei állami levéltárba átszállítani, a festményeket az olvasóteremből eltávolítani, azon ürügy alatt, hogy azokat a  művészeti múzeum kiállításain használnák föl, holott az igazi cél nem más, mint az állománynak az érdeklődők szeme elől való elrejtése volt stb. Elégtétellel nyugtázom, hogy végül is maradt minden az eredeti helyén, mi több, ittlétem alatt semmi egyéb értéket el nem szállítottak az enyedi könyvtárból, sőt a megelőző időszakban kiemelt és Kolozsvárra, az ún. speciális gyűjteménybe elvitt és szigorúan zárolt kiadványokat is sikerült visszaszereznem a 89-es fordulat után. Arról nem is beszélve, hogy a kutatók csakis hivatalos igazolással juthattak hozzá egykor az igényelt anyagokhoz, mely eljárás nem kevés hányadukat valósággal elriasztotta a könyvtári állomány használatától.” Sikerült kijátszani a szigorú ostobákat.

Majd valamivel odébb ezekre a sorokra bukkantam: „Szakelőadásokkal vettem részt az Akadémia kolozsvári fiókja (a Biblioteca şi Cercetarea című kötetekben jelentek meg), a kolozsvári Központi Egyetemi Könyvtár által szervezett tudományos értekezleteken (a Biblioteca şi Învăţământul című kötetekben láttak napvilágot), valamint egyéb, évente megrendezett országos jellegű tudományos konferenciákon, egészen az 1980-as évek közepéig, amikor magyar jellegű előadásaim immár nem voltak a cenzúra ínyére – s a bevezetett gyakorlat szerint előzetesen berendelt dolgozataimat holtvágányra futtatva, egyszerűen mellőztek, töröltek a részvevők listájáról. Így többnyire csupán fiókomnak dolgozhattam.”

1989 decembere a könyvtáros-kutató és a könyvtár életében is fordulatot hozott. Nem lehet eléggé hangsúlyozni, amikor a jó szellem kiszabadul a palackból, amikor a szellem emberei megszabadulnak béklyóiktól. Györfi Dénes életében ezek az évek, a közeli húsz esztendő azt jelentette, hogy visszaépíthette mindannyiunk tudatába az enyedi könyvtárat, méltó helyére kerül az értékek őrzője és ápolója, az intézmény. Publikációi, könyvei, közleményei újdonságokat, felfedezéseket, értékítéleteket, adatokat szállítottak az iskoláról, az Enyedhez köthető személyiségekről, a könyvtár ritkaságairól, a könyvtárnak az erdélyi művelődésben elfoglalt helyéről.

Nyugtalan fajta, mondtam már: ülésszakokat szervez, látogatókat fogad és kalauzol, kiadványokat szerkeszt. Továbbra sem hever el babérjain: írásai ott vannak a sajtóban, közleményei hangzanak el a szakma csúcspillanataiban. Dolgozik – ismét csak egyedül, bár maga mögött tudta, tudhatja az egész szakmát, a magyarországi, a romániai könyvtörténészek növekvő seregét. Ez bíztatja munkára.

Nemrégiben a könyvtár visszakerült régi tulajdonosához. Bár közben az állomány frissebb kiadványai és a számítástechnika elhagyta a Györfi uram gyűjteményét – ám ez csak afféle adminisztratív hátrány. Semmi sem szegte kedvét, semmi nem veheti el tőle azt az örömet, hogy az újra önállóvá vált könyvtárban immár minden kötöttség nélkül, csak a szakmai kötelmei által megerősítve szolgálja az erdélyi magyar könyvtárügyet, a Bethlen Kollégium Könyvtárát továbbépítse, gondozza. Hogy a nagy és fénylő árnyak közé életet hozzon.

A laudált hatvan esztendős. Becs szóra nem látszik annyinak, ugyanis köztudomású, az ódon értékek között, ezekkel szimbiózisban csak megfiatalodni szabad és lehet.

Isten éltessen Dénes, hidd meg, szívből jövő örömünkre szolgál, hogy az EMKE-díj birtokosa lehetsz.