Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Thurman Zoltán: Gyermekkorom Nagybányája


Szülőföldje, szülővárosa vagy szülőfaluja mindenkinek adott. Körülményeken vagy alkati tényezőkön múlik, hogy később kötődünk-e hozzá a megszépítő távolból, vagy közömbössé válunk az élet során. Az ember mindig taposhat új köveket, megvásárolhatja őket, eladhatja, átalakíthatja, de a kövek memóriája örök. Az épített örökség felújításának valóságos arca tulajdonképpen két egymással ellentétes cél, a beszéltetés és az elnémítás között mozog. E két véglet között a globalizált világban rendszeresen a pragmatikus értékesítésnek van esélye. A piacgazdaságban a műemlékértékek is a haszontermelésnek vannak alárendelve.

Gyermekkorom Nagybányája még az a város volt, amelyik varázsba ejtette Hollósy Simont, a Ferenczy testvéreket, Iványi Grünwald Bélát, Réti Istvánt, Thorma Jánost, Ziffer Sándort, Mikola Andrást és még sok művészembert. Ugyanazokat a köveket tapostam, mint Jókai Mór, Petőfi Sándor, Teleki Sándor, Tersánszky Józsi Jenő, Misztótfalusi Kis Miklós, Bem tábornok vagy a nagy Hunyadi János. Barátaimmal annak a háznak az udvarán játszottunk, ahol valamikor Németh László is. Nagybánya békés város volt. Itt nem vívtak történelmi csatákat az ellenséggel, nem voltak nemzetiségi ellentétek, nem íródtak hősi eposzok a városlakók harcairól. A két világháborúban se sérültek az épületek. Sajnos az idegen erők mindkét háborúban sok embert hurcoltak el a városból.

 

A város

A Gutin-hegység lábánál a Zazar-patak két oldalán épült. Több mint 150 évvel ezelőtt Petőfi Sándor így vallott erről a városról: „Ezek tövében fekszik Nagybánya ószerű épületeivel s gót tornyával, mint egy darab középkor, mit itt felejtett az idő. Ó mennyire szeretem e várost! Már negyedszer vagyok itt, s egyre jobban tetszik. Ezek a vén házak olyan kedélyesen köszöntik az embert, mint valami kedélyes öregurak. Azt óhajtom, hogy ott haljak meg, ahol születtem, az alföldi rónán, a Tisza és a Duna között... De ha nem az alföldön halok meg, ha hegyek közt kell meghalnom: ám leginkább óhajtom, hogy itt temessenek el, Nagybánya regényes völgyében”.

„Lakóinak száma 1850-ben 6414 volt, 1870-ben 9082 és 1890-ben 9838. A lakosok közt volt 7596 magyar, 148 német, 52 tót, 1941 oláh és 49 rutén. 1900-ban már 11183 lélek lakott a városban” (Pallas Nagy Lexikona). Az épületek a lakossággal voltak összhangban. Volt 2205 lakóház, fele kőből és téglából, másik fele vályog és fa. Egy 1800-as évekből származó dokumentumban olvashatjuk: „Szép főtere, a nagypiac, mellette van a kispiac. Nagy utcák nyílnak a főtérből, de szeszélyesen kanyarognak, elszűkülnek, s a régmúlt századok emlékei közé viszik az idegent. Kétoldalt a fernezelyi völgyből való lapos kövekkel fedett járdák vannak, mint már a Hunyadiak korában, 1472-ben írja egy oklevél (lapideo pavimento sternitur).”

Nagybányának nemcsak kövezett útjai voltak akkor, amikor más városokban a jó út még ritkaságszámba ment, de vízvezeték is volt a városban. 1641-ben fektették le az új vízvezetéket, amely kőrisfából, vasból, rézből, sőt egyes helyeken üvegből készült. Abban az időben már közfürdője is volt a városnak. Az a bizonyos közfürdő nemrég került a város tulajdonából egyházi tulajdonba, de nem fogják restaurálni ezt a helyi műemlék értéket, sőt rituális fürdőt se csinálnak belőle, hanem valami mást fognak építeni helyére.

 

István-torony

A Szent István-torony részeiben valószínű egyike a legrégebbi időkből fennmaradt épületnek.  Műemlék értékét senki sem vitatja. 1347-ben az építési munkája még javában folyt, 1387-ben a templom teljesen készen állott. A 16. században villámcsapás sújtotta, 1647-ben újabb villámcsapás rombolta, de ismét helyreállították. 1769-ben viszont teljesen romba dőlt a tető és a falak egy része. Akkor a tornyot barokk ízlésű tetővel látták el.

1847-ben szétszedték a templom utolsó részeit is, csak a torony maradt meg, de 1869-ben újabb villám sújtotta a tornyot. Fésűs Menyhért akkori polgármester Scholcz Ferenc építészt bízta meg a torony újrafedésével, de Scholcz 1871-ben meghalt. A tornyot ideiglenes tetővel fedték be.

A torony újrafedése elhúzódott. 1896-ban Thurman Olivér polgármester karolta fel az ügyet, és a város nagylelkű áldozatkézséggel Stehl Ottó tervei alapján restauráltatta a tornyot. Megmagasították egy kőárkádos vigiával (tűzoltósági őrgalériával). A tornyot négy fiatornyos későgótikus-reneszánsz, rézzel borított trapéz formájú sisakkal fedték. A toronycsúcs lemetszését és a sátortető kialakítását a máramarosi faházak és sok erdélyi kastély saroktornyainak megoldásához is lehet hasonlítani. Evvel a megoldással nemcsak a torony, de Nagybánya város identitása is kihangsúlyozódott. Erről a javításról 1961-ig egy fekete gránittáblába vésett aranyozott betűkkel írt szöveg tanúskodott, amit a torony környékén végzett történelmi kutatások és a torony javítása idején eltávolítottak. A meglévő keretbe a ma is látható új tartalommal, új nyelven írt új táblát helyezték.

 

Schola Rivulina

A legrégebbi civil építmények sorába tartozik a Schola Rivulina, amely a Főtér délkeleti oldala és az egykor Harácsek József tulajdonát képező épületnek az udvara között állott. Ez volt Erdély legrégibb középiskolája, Kopácsi István 1547-ben alapította, 1755-ig működött. Az épület a Szentháromság templomhoz építve csak 1748-ban nyerte el mai formáját az előtérben látható sportcsarnokkal együtt.

A nagy épületben folyt a gimnáziumi tanítás egészen 1919. július 15-ig. 1919-től 1940-ig katonaságnak adott otthont. Utána az elemi és polgári tanítást szolgálta. Az első világháború után megjelentek a városban az első ortodox vallású tisztviselők és katonatisztek, 1926-ban a tornatermet átalakították görögkeleti templommá, melynek ablakait sűrű drót védte az iskola udvarán futballozó gyermekektől, akik közül olyan világhírű focisták nőttek ki, mint a Zavoda fiúk, a Gergely testvérek, Incéék, Bayék, Tirnovánék és sokan mások.

A plébániatemplom épületét a két hagyma tetejű tipikus barokk toronnyal a jezsuiták építették 1717–20-ban, ez a katolikus templom. Így látta fél évszázaddal ezelőtt Ziffer Sándor.

 

Minorita rendház

A minoriták temploma, a kispiacon a rendház nyugati homlokzata mellett van. Felülnézetből Ziffer festette meg. Ez a régi Omechim-féle ispotály Szent Miklós-temploma, ami egyben Nagybánya legrégebbi fennmaradt egyházi építménye. Károlyi és több nagyúr anyagi segítségével a minorita rendház köré iskolákat építtettek, a rendházat 1791-ben emeletesre bővítették, a 19. sz. 60-as éveiben kapta meg mai formáját. Főbejárata a főtérről van. A templom 1790 és 1970 között szinte minden nap zsúfolásig tele volt. Ma is zsúfolt a templom, de a szatmári püspökség bölcs hozzáállásának köszönhetően románul hirdetik az igét. Csütörtökön viszont még szól magyarul is a pap.

 

Református templom

Impozáns templomuk van a reformátusoknak, amit 1792-ben kezdtek építeni egy régi templom helyére. Külön figyelmet érdemel a torony, amely a debreceni nagytemplom tornyának a mása, de annál karcsúbb és szebb hatású. A templom nagyharangjának világviszonylatban egyedülálló hangja van. A kupola színezése sok vitára adott okot hozzáértők és kevésbé hozzáértők között. Sok más város toronytető-burkolataitól eltérően a nagybányai tornyokat helyi anyaggal fedték, és ez a helyi anyag a vörösréz lemez, amit hol összehajlítással, hol összeszegecseléssel rögzítettek.

Több nagybányai lakóház is rézzel gálicozott lemezzel volt fedve. Az ötvenes években az ingatlankezelő vállalat átfedette a házakat cseréppel. A régi majolika porcelánkályhákat modern gázfűtéses cserépkályhákra cserélték, az 1980-as években több régi értékes házat lebontottak. Nem említettem volna meg, de a Bányavidéki Új Szóban 2002. június 21-én egy félelmetesen hasonló esetet írt le Mazalik Alfréd Egy kastély emlékezete címmel, ami bizonyítja, hogy nem különálló esetekről, hanem egy folyamatról van szó.

Lutheránus templom

A Felsőbánya utcai első evangélikus templom az 1700-as évek elején épült. Helyére 1805–1809 között egy barokk templomot építettek, mely 1911–12-ben kapta mai alakját. A templom oltárképe Iványi Grünwald Béla alkotása.

 

Görög katolikus templom

Az első nagybányai görög katolikus templom 1771-ben épült, a Felsőbányai utca és a Bánya utca sarkán. Száz év alatt annyira nőtt a görög katolikus lakosság, hogy a századfordulón egy új görög katolikus templom építésébe kezdtek, ami ma is a város egyik legelegánsabb temploma. A templom uralja a Felsőbányai utcát. A templomot övező cinterem Zazar felöli részén még az 1950-es években is az eredeti épületben működött az 1793-ban létrehozott négyosztályos román nyelvű népiskola. Az utca másik sarkán épült fel 1893-ban az 1868-ban létrehozott leányiskola új hajléka, amit 1931-ben átvett a román püspökség. A püspökség 1947-ig működött zavartalanul, amikor beolvasztották a görög katolikus egyházat a görögkeletibe. Utána ebben az épületben kapott helyet 1948–54 között a két nyelven működő vegyészeti szakközépiskola. 1955-ben ugyanebben az épületben nyitotta meg kapuit a 2-es sz. Nagybányai Magyar Tannyelvű Középiskola, 1959-ben egyesítettek a Şincai-jal, ahova a félig kész termekbe voltak kénytelenek átköltözni a gimnázium diákjai. A Gh. Şincai Gimnáziumot 1919-ben hozták létre a Kossuth utcai elemi iskola impozáns eklektikus épületében.

1959-től 62-ig folytonosan bővítették az épületet, hogy tudja befogadni az emelkedett létszámú diákságot. Egy modern tornatermet is építettek az iskolához. Ma Gh. Şincai mellszobra díszíti az épület régi főhomlokzatát. A timpanonra az iskola nevét írták. A vakolatból lassan előtűnik az iskola épületének építési évszáma: 1907.

 

A Minc

A pénzverőház a Zazar-part és a Pénzverő utca között húzódott. A mai épületet 1739-ben építették a régi pénzverde helyére. Ablakait kemény vasrácsok védték. A Minc épülete a Liba-mező felől egyik kedvenc motívuma volt a nagybányai festőknek (Madarassy György, Mikola András, Pechán József).

 

Főtér

1908 tavaszán Móricz Zsigmond tanulmányozta Nagybányát, és a következőket jegyezte fel: „A főtér szabályos négyszögét látva, nagyon érdekes lenne visszapillantani a mai Nagybánya ősére, a kis Asszonypatakára, amint 1347 őszén, a nagy tűzvész után, újraépült, s pezsgő munkakedvvel pótolta a hiányokat. A középkorban az ilyen tűzvész volt egyetlen módja a városrendezésnek. Ilyenkor a leégett utcák sorát egyenesre szabták, a piacokat kiszélesítették, s az újra épülő házaknál rendet tartottak... A nagyúri paloták a főtér körül tömörülnek. Csupa emeletes ház.” A főtér körüli házak az 1700-as években kapták mai formájukat az akkori divatos barokk hatása alatt, tulajdonosaik nagyobbrészt a város jómódú polgárai voltak. A piac közepén hosszú ideig kút majd vízcsap volt.

Ferenczy Béni így ír a főtérről: „Nagybánya közepe a piactér. Ennek is a kellős közepén a város kútja, szép vaskos kőágyába gyűl a forrás vize. Körülötte néhány dúslombú facsoport. A tér maga jó nagy. Macskafejes kövezeten zökken a szekér, köröskörül a házak előtt járda, azelőtt ritkább gesztenyefasor.”

 

Erzsébet-ház

A főteret csupa emeletes ház veszi körül. Legrégebbi közöttük a kincstári épület, ami leginkább Erzsébet-ház néven ismert. Az építési anyag a Szent István-templom korára utal. Az István-toronyból így láthatjuk az Erzsébet-házat és a szomszédos házsort. Móricz Zsigmond 1908-ban a következőket jegyezte fel erről a házról: „A főtéren a legrégebbi épület a kincstári épület, amely keskeny, egyszerű, nyugodt homlokzatával és az újabb hozzáépített boltíves támasztékkal hamar szembetűnik. Erről azt tartják, hogy Hunyadi János palotája, vagy legalább annak egy része volt.”

A keleti és a déli oldal közötti a Felsőbányai utca sarkán van, a volt városháza, amely 1847-ben még az Arany Sas Fogadó volt, ami Petőfi emlékét is őrzi. A költő feleségével, Szendrey Júliával 1847 szeptemberében itt töltötte nászéjszakáját. A déli oldalon is minden háznak megvan a saját története. Az István-torony képezi a hátteret. A déli oldal a minorita rend épületével zárul.

A főtér nyugati oldalán helyezkedett el a városháza és a városi nagyszálló, ami 1905-ben leégett. 1908-ban Bálint és Jámbor építészek pályadíjnyertes tervei szerint a korai szecesszió hangulatát idéző István szállóval helyettesítette a város.

Az István Szálló vendéglőkkel, üzletekkel, egy kiállítási csarnokkal és egy impozáns színházteremmel is rendelkezett. Az elegáns előadóteremtől a színpad vasfüggönnyel volt elválasztva. A kupolaszerkezet az akkori időkben ritkaságnak számító vasbetonhéj. Ebben az épületben látták városunk lakói a felejthetetlen színházi előadásokat, ugyancsak ez lett minden nagybányainak a mozija, és ugyancsak ebben kapott helyet a festőiskolának a legtöbb kiállítása. Az épületet a város tulajdonából lefoglalta a néphatalom ugyanúgy, mint az egyházi vagy más jelentősebb épületeket. Sajnos a szocialista népvagyont felváltó privatizáció ahelyett, hogy visszaszolgáltatta volna a kommunista rendszer által kisajátított közösségi ingatlanokat a még meglévő jogos igénylőknek, a közösség által létrehozott népvagyont egyszerűen elprédálta. Ezt az épületet a város építette, soha nem volt magántulajdon, de most egyből ingatlanspekuláció áldozata lett.

Az északi oldal patinás kinézésének a református templom szolgál háttérül. Lendvay Márton szülőházát is márványtáblák jelölik. Az első táblát 1881-ben Jókai Mór közreműködésével valósítottak meg, amin az állt: „Márványlap hirdesd nagyságát tiszteletünknek: nagy színművészünk itt született 1807. november 11.”

A főtér olyan, mintha a város szíve lenne. Igaz, 1962-ben átadták az új főteret, de ahogy egy embernek nincs két szíve, úgy egy városnak sincs két főtere. A Bukarest tér a modern építészet igen jól sikerült kompozíciója, ami egységbe foglalta a tér keleti oldalán az 1938–42 között épült későeklektikus bányászati iskolát. A lebontott, de a föld alatti nyomokban megőrzött városfalak jelzik, hogy a város a főtér körül fejlődött ki. A régi főtér városunk egyik sajátságos alkotóeleme. Nagybánya városiasodásának őssejtje a régi központban van. A város alaprajza a legszebb, legrendezettebb középkori városokéval versenyezhet. Főtere a középkori városok építésmódját tekintve impozáns, nagy kiterjedésű, zömök házak övezik. A tér tájolása és a közlekedés úgy a természetes alakzatokhoz, mint az égtájakhoz igazodott. A négy égtáj irányába tíz utca, amiből négy fő és hat mellék, főtéri találkozása biztosította évszázadokon keresztül a zavartalan forgalmat.

Városi közlekedés megtervezésénél a következő kérdéseket kell megoldja a tervező: honnan, hova, hogyan, mivel, miért? A főtéren létrehozott új közlekedési sáv nem adhat kielégítő választ az első négy kérdésre. Az ötödik kérdésre fölöttébb gyanús a válasz. Amikor az összkép tökéletesnek tűnik, a huncutság gyakran a részletekben bújik meg. Egy nagyon egyszerű kis példa: ha megnézzük a szecessziós tetőfedést egy erdélyi ősbarokk épületen, olyannak tűnik, mint egy harcoló katona fején a virágkoszorú. Ez a megoldás idegen a nagybányai főtér barokk épületeitől, akárcsak a nemrég megszüntetett szovjet uralom obeliszkje, pedig az stílusban kevésbé eltérő. Sok rákos kinövés tarkítja még a várost: pl. az a hatalmas kémény, amit akkor építettek, amikor más országokban már a hasonló légszűréshez eredményesebben használták a kisméretű elektronikus szűrő és elválasztó berendezéseket. Vajon hány hozzáértő várostervezőt kérdeztek meg a megrendelők és jóváhagyók, hogy mit jelent Nagybánya városképében ez az erekcióban lévő phallos-szerű szörnyépítmény? Én azt hiszem, hogy ez világraszóló iskolapéldája az obszcén architektúrának.

 

A Teleki-ház

A magánházak közül nevezetes az a Teleki-ház. Itt élte utolsó éveit a gróf. A jó öreg ezredes valódi múzeumot állított fel az élete során összegyűjtött ritkaságokból. Hogy mi lett a sok kinccsel, ma nehéz lenne megmondani. Itt is egy nem helyén való részletmegoldás. A tipikus, könnyű fából készült faragott tornác helyett egy atombunkernek megfelelő vasbeton födém, anélkül, hogy valaki figyelembe vette volna a vas és a beton összeférhetetlenségét a hagyományos téglával és fával, és az ilyen kombinációból származó épületfizikai hátrányokat.

 

Ipari épületek

Nagybánya mai arculatát a földben rejlő nemes- és színesfémeknek köszönheti. Az 1950-es 15000 lakosú kisváros, ma egy 200000-es nagyváros. Bányászata ősidők óta nevezetes; 1900-ban volt két-két nagy arany-, ezüst- és ólombánya, ezeken kívül több apró bánya is működött, amik kiscsaládok birtokát képezték. Még a múlt század közepén is akadt tiszta termésarany a kövek között.

Száz évvel ezelőtt szabad kézzel választották külön az ércet a meddőtől. Az így összegyűjtött érc közül néha apró darabocskák a munkások csizmájában kerültek. A bányabejáratok mindig félelemmel töltötték el a behatolót, ezért igyekeztek nekik optimista kinézést biztosítani.

A felsőbányai bánya bejárata mellett volt a bányaigazgatóság és a szolgálati lakások. Ebben a házban született édesanyám.

Kissé barátságosabb a táj Tihanyi Lajos 1909-ben festett képén. A bányabejárat melletti Mária- szobor az 1950-es években kedvenc helye volt a veresvízi gyermekeknek, Ziffer Sándornak is gyakori motívuma volt.

A századfordulón még lovak húzták a csilléket a kereszthegyi bányában. Nem volt meg se a hurka, se a kötélpálya, sem a víztorony, sem a gőzvasút. Ma már nincsenek meg.

A bányából kifejtett ércet a zúzok, kőtörők morzsolták apróra. 1771-ben mesterséges tavakat építettek. A környező patakokban húsz zúzda működött, három a városé volt, a többi magántulajdon.

Az ércből kézzel vagy vízmosással választották ki a nemesfémet. 1863-tól a kis méretű aranyszemcséket is kivonták az ércből. Az ércet megzúzták, a nyert lisztet, konyhasóval való pörkölés után megszitálták és megőrölték, higannyal keverve hordókban forgatták. A kivált képződményt a feles higanytól megszűrve kiégették, és ott maradt a tiszta arany. Amikor a nagybányai arany kivonásával foglakozó ausztráliai Esmeralda által okozott tiszai ciánszennyezés világszenzáció lett, egy 1906-ban írt idézet jutott eszembe: „Elveszítette szabad királyi város jellegét. S ami még legnagyobb csapás volt, ura idegen, aki jutalmul, ideiglenes zsákmányul kapta, s a legnagyobb jövedelem kicsikarására irányuló munkája a legvészesebb hatással volt a város fejlődésére” (Pallas Nagy Lexikona).

A színesfémeket és az ólmot az 1782-ben épített fernezelyi kohóban olvasztották.

A fernezelyi sárga füstöt a vegyészetben járatos Weiser Oszkár (Ede) vásárolta meg, és a Stripskyék meg a Rhényék csődbe ment hutája helyén 1908-ban nekiláttak egy kénsavgyár kialakításának, ami 1920-ban már Phoenix vegyiművekként működött. Wieser Miklós vezetésével. Ezt a gyárat a kommunista időben Európa legnagyobb kénsav-, sósav-, cink- és ólomgyártó vegyi művévé fejlesztették. Ma ennek a gyárnak az újonnan épült füsttisztító kéménye erőteljesebben meghatározza a városképet, mint Párizst az Eiffel-torony. Lehet, sok embernek ezután ez a kémény fogja jelenteni Nagybányát. Az én Nagybányám megmarad az István-torony, a református templom és a Liget hármas egysége.



vissza a kiadáshoz
minden cikke
FŐLAPTEST rovat összes cikke

© Művelődés 2008