Művelődés

Bálint Lajos. Vannak, akiknek életműve egy rendkívüli, berobbanó eredményben csúcsosodik ki, és mindaz, ami előzőleg történik, csak láthatatlan előkészület a rendkívüli pillanatra. És vannak, akiknek pályáján észrevétlenül sorakoznak egymás után a külső szemlélő által esetleg figyelemre sem méltatott teljesítmények, s csak hosszabb idő után visszatekintve tűnik szemünkbe az életmű Egésszé összeálló teljesítménye.

Bálint Lajos ez utóbbiak sorába tartozik.

Szerepe van ebben munkája természetének is. Hiszen ki az – a szakmabeli keveseket leszámítva –, aki egy könyvet véve a kezébe, odalapoz a kolofon-oldalra, s elolvassa azt a néhány nevet, amelyeknek a könyvcsinálás hagyománya szerint ott a helye: szerkesztő x, műszaki szerkesztő y – esetleg korrektor z. A könyvcsinálás névtelen katonái ők.

A szerző által megalkotott, s a kiadó által feldajkált kézirat az ő munkájuk nyomán lesz könyvvé. A szerző megszüli a művet, a szerkesztő közreműködik abban, hogy az tartalmilag, nyelvileg rendben legyen, de a kolofonban elrejtettek munkája által ölt formát, veszi magára a grafikus-megálmodta köntöst és tűnnek el arculatáról az olvasást sok esetben bosszantóan zavaró helyesírási szeplők.

Mindennek a munkának a romániai magyar könyvkiadás terepén közel hatvan éve Bálint Lajos az egyik kulcsembere.

Inaséveit ezen a terepen egy másik legendás erdélyi könyvcsináló, Tóth Samu mellett szolgálta le. A Méhkas Diákszövetkezet, a Józsa Béla Athenaeum majd az Állami Könyvkiadó kiváló műszaki szerkesztőjétől tanulta meg nem csak a szakmát, hanem a minőség szigorú elvárását is: azt, hogy a magyar könyv erre mifelénk minden ízében kulturális tett, hogy igazodnia kell Heltai Gáspártól és Misztótfalusi Kis Miklóstól eredeztethető hagyományaihoz, tartania kell azt a mércét, amelyet – már a kisebbségi időkben – Kós Károly állított fel az Erdélyi Szépmíves Céh könyvsorozatával, tudnia kell felhasználni mindazokat az új technikai lehetőségeket, amelyeket a 20. század kínál és tudnia kell szembenézni azokkal a nehézségekkel, amelyek a könyv műszaki szakemberére vártak a romániai nyomdaipar már akkor sem világszínvonalú technikai körülményei között.

Tóth Samu sem volt az az ember, aki sokat okította volna a fiatalokat: el kellett lesni tőle sok mindent, egy-egy szemvillanásából kellett kiolvasni a dicséretet is, a dorgálást is. Bálint Lajos megtanulta a szakmát, és megtanulta azt is, hogy a minőségnek a könyvcsinálásban is van egy alapvető feltétele: a csapatmunka.

Amikor Tóth Samu váratlan halála folytán a helyére kellett állnia, már ott dolgozott az Irodalmi Kiadó kolozsvári műszaki szerkesztőségében grafikusként Deák Ferenc, s munkájuk – hozzájuk számítva harmadikul az esztergapadtól a könyvkiadásba viszszatért Hatházy Ferencet – már a romániai könyvkiadás 1969-es átszervezését megelőzően oly mértékben összehangolódott, hogy arra csapatot lehetett építeni. Ez a csapat lett az 1970-ben indult Kriterion Könyvkiadó, amelyben a kolozsvári szerkesztőség műszaki osztályának vezetését Domokos Géza őreá bízta.

Sokszor esett már szó arról, hogy a romániai magyar könyvkiadásnak van egy Kriterion-korszaka. Sokszor emlegettük az akkoriban megjelent könyveket, amelyek összességükben az itteni magyarság szellemi élni akarásának, életképességének messze földön is elismert teljesítményeiként vonultak be a köztudatba. De arról sokkal ritkábban esett szó, hogy ezek a könyvek – az akkori magyar könyvszakma mércéjén is – milyen magasan álltak. Most itt az alkalom, hogy elmondjuk: ebben Bálint Lajosnak múlhatatlan érdemei vannak. ő volt az, aki Tóth Samu könyvmíves örökségét tovább vitte, őkörülötte szerveződött az a csapat – részei voltak az említettek: Deák Ferenc és Hatházy Ferenc mellett a korrektorok: Mező Piroska, Nagy Enikő, Debreczeni Ágnes, Fodor Irén – , akiknek teljesítménye a könyvcsinálásnak ebben a szakaszában méltán állítható a Kriterion-korszak könyveinek tartalmi érdemei mellé.

Bálint Lajos megtanulta Tóth Samutól a szigorú igényességet, és ezt munkatársainak is tovább tudta adni. Aki nem tudott vele lépést tartani, annak nem is volt mellette maradása. Ma, amikor sokan azt hiszik: a számítógép helyesírási programja mentesíti a kiadót a szöveggondozással való bíbelődéstől, amikor kidolgozott szerkesztőprogramok állnak, a műszakiak rendelkezésére, valahogy háttérbe szorult a munka eredményével szembeni emberi felelősség. Sajnos, naponta tapasztaljuk ennek negatív következményeit, s éppen ezért, túl az impozáns mennyiségi teljesítményen, ezért tartjuk ma különösen fontosnak a Bálint Lajos-felmutatta szigorú szakmai igényesség példáját.

Persze mindenkit elér az a korhatár, amikor – a magyarul használt méltóságteljes kifejezés szerint – nyugdíjba vonul. Bálint Lajosnál nyoma sem volt ennek a méltóságteljes vonulásnak. Amikor 1992-ben a Kriteriontól megkapta az obsitot, már megvolt az az új munkakör, amelyet részben neki kellett felépítenie: az Erdélyi Református Egyházkerület Misztótfalusi Kis Miklós nevét viselő nyomdája. Erről az építéstörténetről, amelybe a mai kor színvonalán álló magyar nyomdai szakemberek kiképzésétől a mi igényeinknek és lehetőségeinknek megfelelő gépek kiválasztásán át az új munkatársak beneveléséig rengeteg minden belefér, szintén sokat lehetne beszélni.

Tizenhat éve dolgozik itt: új csapatban, új technikai körülmények között – korát meghazudtoló aktivitással.

Azon a képzeletbeli könyvespolcon pedig, amelyen az általa szerkesztett több ezer romániai magyar könyv sorakozik – életművének észrevétlenül egymásra rakott téglái –, az utóbbi tizenhat évben feldajkált könyvek száma is közel jár immár az ezerhez. És Bálint Lajos minden reggel 8 órakor már ott ül a nyomdában, számba veszi a napi teendőket, s délután 2 órakor – úgy, ahogy hatvan éve teszi – hazaviszi a napi feladatok gondját, hogy másnap reggel újra kezdje.

Elpusztíthatatlan, mint az erdélyi magyar könyvkiadásnak az a szelleme, amelynek továbbvivője.