magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Dávid Lajos: Kalandok és legendák gróf Teleki Sándor életében


Az alábbiakban két olyan történetnek próbálunk a nyomába eredni, amelyek gróf Teleki Sándorhoz és a Bányavidékhez kapcsolódnak, abból a meggyőződésünkből kiindulva, hogy a „derék ezredes” amúgy is kalandos életét nincs szükség újabb történetekkel feldíszíteni, s ugyanakkor még mindig van tisztáznivaló földi pályafutásának tényszerű vonatkozásait illetően. Az első Liszt Ferenc állítólagos koltói látogatásáról szól, a második a szó szerint is legendás Teleki-gyűjteményre, annak mindmáig ismeretlen utóéletére vonatkozik.

A legnagyobb erdélyi turisztikai portálon a Koltóról szóló ismertetőben olvashatjuk az alábbiakat: „A faluban ma is áll Teleki Sándor két, a 18. században épült barokk stílusú kastélya, ahol többek között Liszt Ferenc, Jókai Mór is megfordult.” De a nagybányai EMKE-füzetek sorozatban megjelent kötetecske is így ír a faluról: „Koltó barátságos otthona lett nemcsak [Teleki] négy gyermekének, hanem az idelátogató rokonoknak és barátoknak (lásd Jókai, Liszt, Lővei Klára).”

Mi az igazság ezredesünk és a világhírű zongorista-zeneszerző barátságát illetően?

Tudjuk, hogy Teleki az 1840-es években szinte egész Európát bebarangolta, s közben Liszt Ferenccel is megismerkedett. Sőt Berlinben, Liszt 1843-as hangversenykörútja során párbajt is vívott egy Norhausen nevű kapitánnyal, az akkor még csak messziről tisztelt zongoraművész becsülete védelmében. Teleki csak könnyű horzsolást szenvedett, a német tiszt azonban karját veszítette. Bár a gróf (Liszt megfogalmazása szerint) „nem volt valami nagy zenedühönc”, a zeneszerző testvéreként szerette az érte „vérét áldozó” Telekit. „Akaszd szegre a filozófiát, nem lehet azt könyvből tanulni, lapozgasd az élet bibliáját...” – tanácsolta neki, és magával vitte hangversenyeire, előbb Poznanba, majd Szentpétervárra. Liszt itt halálosan beleszeretett Glasenapp orosz herceg feleségébe, olyannyira, hogy – bár meghirdetett hangversenye volt Moszkvában, ahol maga a cár várta – el sem akarta hagyni a várost. Teleki hiába figyelmeztette a következményekre, a példa nélküli botrányra, Liszt csak úgy vállalta a továbbutazást, hogy barátja becsületszavát adta: utána viszi a hercegnőt. Teleki betartotta ígéretét és megszöktette a szépasszonyt...

Hogy meddig tartott a szerelem, nem tudjuk. Közös utazásaik azonban nem értek véget. Az új tájak és élmények, a fényes ünneplések és fogadások, a bohém művészélet és az ezzel járó szellemi légkör sokkal több örömöt okozott Telekinek, mint a számára mindig is terhes tanulás. Mint láthattuk, Liszt legintimebb ügyeibe is beavatta. Barátját a rajnai Nonnenwärt regényes szigetére is magával vitte, ahol élettársa, d’Agoult grófnő, a közismert írónő körében pihente ki a hosszú utazások és hangversenyezések fáradalmait.

Teleki 1843 végén néhány hónapra hazatért, alig egy évvel később, 1844 télutóján azonban újra Liszt társaságában találjuk. A célpont ezúttal a francia főváros volt, ahonnan csak egy újabb esztendő után tért haza, lelkesedéssel telve, amelyet minden bizonnyal nemcsak a világváros nyüzsgése és eseményei, hanem a polgári szabadság Erdélyben soha nem tapasztalt légköre válthatott ki belőle. „Nincs több város a világon, csak Párizs” – írja később, akkori élményei hatására.

Teleki Sándor Liszttel való barátsága egész életét végigkísérte. 1846 őszén, amikor a zongoraművész először utazott Erdélybe és a román fejedelemségekbe hangversenyezni, Kolozsváron régi pajtása fogadta, aki Bukarestbe s talán Jászvásárra is elkísérte. Itt, a kincses városban hangzott el az a meghívás, amely Liszt feltételezett és azóta is gyakran idézett-emlegetett koltói látogatása alapjául szolgálhatott volna. Ez utóbbi azonban egyáltalán nem biztos, hogy be is következett. Bizonyítékot róla sehol nem találtunk, sőt az Emlékiratok is inkább ellene vallanak, mint azt majd alább látni fogjuk.

A korabeli leírásokból annyit tudunk, hogy Teleki nagy estélyt rendezett Liszt tiszteletére Kolozsváron. Ez alkalomra kedvenc prímását, a máramarosszigeti Pócsy Laci cigány bandáját hívatta le szülővárosába, s egész éjszaka a legszebb magyar nótákat húzatta Liszt fülébe, főleg a divatos „koltóit”, amelyet Liszt első magyar rapszódiájának utolsó részében is feldolgozott.

A első rapszódia megszületésének történetét egyébként Teleki is megörökítette a Hölgyfutár című lapban, 1877-ben: „Lisztnek szemei kigyulladtak, ujjaival pattogtatott, s belekiáltott a nótába, mi pedig aprózni kezdtük, s hajtottuk reggelig. A nagy mester zongorája mellé ült, mi apróztuk, s ameddig mi hajtottuk, ő megírta első magyar ábrándját” – meséli Teleki a zongoraművészről, aki később a Magyar rohamindulót ajánlja neki, a következő szöveggel: „Méltóságos gróf Teleki Sándornak barátilag ajánlva”.

Teleki az 1848–1849-es szabadságharc kitörésekor Kővárvidék kapitánya és egyik követe volt, majd Bem vette maga mellé s őrnaggyá majd ezredessé, az erdélyi hadsereg felügyelőjévé tette. Világosnál fogságba esett – és itt következik egy újabb romantikus epizód a Liszt Ferenccel kötött barátság történetében s Teleki amúgy is fordulatos életében, amely azonban legalább annyira valószerűtlen, mint az említett koltói látogatás.

Az anekdotaszerű történet szerint a világosi fegyverletételnél a fiatal gróf ugyanazon Glasenapp, akkor már orosz tábornok fogságába került, akinek feleségét hat évvel korábban Liszt számára megszöktette. Teleki már-már belenyugodott, hogy ha másért nem, hát bosszúból bizonyosan a bitófán végzi életét, így elmesélte bajtársainak a szépasszonyszöktetést, és a rá váró elkerülhetetlen halál tudatában vett végső búcsút mindenkitől. Összeszorított fogakkal a tábornoknak is töredelmesen megvallotta bűnét, s azt is, hogy ha emiatt felakasztatja, megnyugodva várja a halált. Az orosz főtiszt azonban csak annyit mondott, hogy nem volna lovagias egy legyőzötten bosszút állni, majd baráti ebédre hívta a magyar tisztikart. A pohárköszöntőnél pedig arra a Telekire ürítette poharát, aki 1843-ban megszabadította feleségétől, akit akarata ellenére kellett elvennie, és hozzásegítette ahhoz, akit viszont őszintén szeretett. Sőt, hálából megígérte, hogy segítségére lesz a börtönből való kiszabadulásban.

Eddig az anekdota – a többi már történelmi valóság, amit Teleki emlékirataiban is megtalálunk. A szerencse és az aradi várparancsnok jóindulata szövetkeztek érdekében, s hősünk ötven aranya is bánta, de az orvos untauglichnak, azaz alkalmatlannak nyilvánította az osztrák hadseregbe való besorozásra. Az ifjú gróf elmenekülhet – még éppen idejében, hogy szabadságharc alatti szerepéről az információk Erdélyből megérkeztek volna. Hamis iratokkal, kocsisként indult világgá, s menekült meg attól, hogy az ellene hozott halálos ítéletet személyén hajtsák végre, s lehetett az egyetlen, aki saját akasztása történetét később megírhatta.

Tizenhét év keserű-mozgalmas száműzetés következett életében, de ahhoz haza kellett térnie, hogy örök vándor és világpolgár barátjával, Liszt Ferenccel még egyszer, utoljára találkozhasson.

1879-et írunk, Liszt második kolozsvári hangversenyezésének esztendejét. Teleki Sándor ősz fürtökkel de a régi barátsággal fogadta a Szamos-parti városban a változatlanul derűs Liszt Ferencet, akinek 1846. évi látogatása történetét nem sokkal korábban örökítette meg a Hölgyfutárban. Liszt meghitt levélben méltányolta ifjúkori barátja sorait.

„Igen tisztelt barátom!

Ön bámulatos szépen világította meg a mi magyar rapszódiánkat. Az ön leírása a Hölgyfutár február 1-jei számában, végtelen örömre ragadott, s teljes szívből köszönöm önnek e rendkívül rokonszenves emléket.

Haray Viktor él-e még? Hát Pócsy Laci ad-e még mindig kardvágásokat nyirettyűjével?...

Nagyon vágyom reá, hogy a huszadik és utolsó rapszódiát önnél, Koltón írjam meg; s főleg, hogy ismételhessem csendesen az én régi, nagyon odaadó barátságomat.”

Teleki válasza természetesen igenlő, a levélírás hangulatában felidézett közös európai barangolások úti élményeinek sorában azonban nyoma sincs egy esetleges korábbi koltói látogatás emlékének. S amikor levélírás közben végre mégis a Lápos-völgy felé fordulnak Teleki gondolatai, egyértelműen úgy ajánlja barátjának a koltói kastély nyújtotta panorámát, a környék látnivalóit, mint akit először remél vendégül látni és fogadni otthonában...

„Mit adhatok én ott neked?

Adom: szemeidnek országunk egyik legszebb kilátását – feltekinthetsz Rozsály, Gutin és Cibles ormaira.

Megmutathatom neked, milyen nyomorral keresik az aranyat, s milyen éhhalállal küzd az, ki a kincset a föld gyomrából felhozza...

Adhatom neked: nőm Isten hozottját, fiam háláját azon jókért, melyeket apjokért tevél, és szőke kisleányom angyali mosolyát.

Beszállásollak, mesterem, azon szobába, melyben Jókai lakott, s melyben Petőfi írt verseket, s hol éltében legboldogabb volt.”

Bizonyára egyiküknek sem adatott meg az olyannyira vágyott látogatás, hiszen ennek később semmiféle nyomát nem találjuk. Csak a Liszt-tanítványokat (Remmerth Mártát, Juhász Aladárt, Almássy Miklóst) hallhatták a nagybányaiak muzsikálni, a nagybányai Csausz Anna jóvoltából, aki nagy rajongója, tisztelője volt Liszt Ferencnek. A zeneszerző 1886-ban, tüdőgyulladásban halt meg.

 

***

A Teleki-gyűjtemény kialakulásával kapcsolatban már jóval több konkrétummal rendelkezünk. Sőt – hála Jókainak, s nem utolsósorban Nagybánya neves monográfusának, Schönherr Gyulának – részletes leírás is fennmaradt a gyűjteményről. Csak éppen a muzeális értékű kollekció későbbi sorsa ismeretlen.

Teleki gyűjtőszenvedélye nem volt éppen ritka tulajdonság arisztokrata körökben. Számtalan emléktárgyat halmozott fel maga körül, az általa megismert és tisztelt személyiségek ruhadarabjaitól kezdve, negyvennyolcas ereklyékig és műkincsekig.

1847-ben Nagybánya városa úgy döntött, hogy felrobbantja a kora gótikus Szent István templom még álló falmaradványait, ő pedig megpróbálta megmenteni az épület három portáléját. Nem sikerült, mert kevesellték az általa felkínált 100 pengő forintos vételárat, így a templomrom kőanyagát a lakosság építőanyagnak hordta szét, csak néhány timpanontöredéket őriznek a múzeumban.

Később, aradi fogságában, a vár kazamatájában is ereklyékre vadászik, és beszerez egy-egy forgácsot minden tábornok bitófájából, valamint egy Damjanich-emléket is későbbi gyűjteménye számára.

Amikor a száműzetés kalandokban és viszontagságokban gazdag évei után végre hazatért, rövid időn belül történelmi levegőjűvé varázsolta egyszerű koltói kastélyát. „Valóságos kis múzeum” – áradoztak a kortársak. Az épület patináját biztosító ötvös- és iparművészeti remekek, ritka ékszerek, keleti porcelánok, brüsszeli csipkék és hímzések, festett arcképek, a gazdag fegyvergyűjtemény darabjai között számos családi vonatkozású emlék is volt, mint például a nagy ős, Teleki Mihály kancellár néhány használati tárgya. Az 1848-as ereklyék sorában őrizte az aradi vértanúktól származó előbb említett emlékeket, valamint Bem apó kócsagtollát, lótakaróját és fekete bőrkulacsát. A történelmi ereklyék következő csoportja másik nagy parancsnoka, Garibaldi személyéhez kapcsolódott. Egy őt ábrázoló olajfestmény élete végéig íróasztala fölött függött. Szeretettel őrizte az ugyancsak Garibalditól ajándékba kapott pecsétnyomót, amelynek ezüst fogója a hős mellszobrát ábrázolta, és azt a mankót is, amelyre az olasz szabadságharcos sebesülését követően támaszkodott. Garibaldi neki ajándékozta egy vörös ingét, Teleki pedig megőrizte azt az ágyúgolyót, amelyet Capuánál fogatára lőttek a bourbonisták. De ott függtek a koltói kastély falán az irodalmi elvbarátok, Victor Hugo és Dumas emlékei is.

A Koltóra látogató Jókait meglepte a „nagybecsű olajfestmények” révén „európai fogalmakkal mérve is nevezetes” múzeum-jellegű kastély, amelynek falai többek között Salvator Rosa, Velasquez, Murillo, Tiepulo festményeivel volt tele. Mindezeket Teleki barangolásai idején vásárolta össze zsibvásárokon, vagy drága pénzért. Igazi műgyűjtő volt.

Teleki az 1880-as évek elején, birtokait fiaira bízva, Nagybányára vonult vissza. A Zazar-parti Fasoron, a későbbi Thököly utca 5–7. szám alatt építette fel házait, ahová magángyűjteményét (legalábbis annak nagyobbik részét) és emlékeit is magával hozta. „Lakása, a Zazar-parti kis kastély csupa emlék és kultúra, életének gazdag múzeuma, tele érdekes ritkaságokkal, értékes műtárgyakkal, festményekkel, egy művészvérű ember sok mindenfelől összehordott holmijával, amelyek minden darabjához egyéni élményei kapcsolták” – írja róla Réti István. Jókai pedig továbbra is így áradozik: „Ha híre futamodnék a világban, hogy minő szisztematice rendezett gyűjteménye van itt a világhírű ritkaságoknak, az képes volna egy angolt ruinálni, – vagy – minthogy ezek pénzért nem eladók – betörővé tenni.”

Akik még részletesebben szeretnének olvasni a gróf Teleki Sándor-féle gyűjtemény darabjairól, ajánlom, lapozzák fel a Nagybánya és Vidéke korabeli lapszámait. 1889. augusztus 31-én ugyanis néhány napot Nagybányán tartózkodtak a Történelmi Társulat tagjai, s ebből az alkalomból a már említett Schönherr Gyula nagyszabású kiállítást rendezett a főgimnázium dísztermében. Erről részletesen is beszámol a Nagybánya és Vidéke szeptember 1-jei számában, külön megemlékezve a „gróf Teleki család által kiállított remek műtörténeti kincsekről, melyek e kiállításnak mennyiségre nézve legtöbb, de értékre nézve is legbecsesebb anyagát képezik”. S bár Schönherr – bevallása szerint – csak rövid szemlét óhajtott tartani a kiállított tárgyak fölött, nem állta meg, hogy kimerítő részletességgel ne ismertesse a Teleki által hozott kincseket...

A kérdés, ami most inkább foglalkoztat: mi lett e gyűjtemény sorsa Teleki halálát követően? Az utódok nem kívánták sokáig őrizgetni a hagyatékot. A derék ezredest 1892 májusában temették el Koltón, de a Nagybánya és Vidéke július 3-i számában már a következőkről olvashatunk Teleki-ereklyék cím alatt: „Teleki László gróf bejelentette, hogy Teleki Sándor gróf ezredes szabadságharcbeli emlékeket gyűjtött, s a család ezeket az országos ereklyemúzeumnak ajándékozza. [...] A sok érdekes emlék közt van [...] néhány tépett zászlódarab, karkötő és törött penge, az elhunyt ezredes minden érdemjele, hivatalos pecsétnyomója és sok más érdekes emléke a szabadságharcnak.” Az augusztus 27-i lapszám pedig már arról tudósít, hogy a Teleki-ereklyéket át is vette a kolozsvári ereklyemúzeum.

A gyűjtemény tehát a kincses városba került, s az első világháború végéig ott őrizhették, a Széchenyi téri hajdani torna- és vívócsarnok emeletén éppen 1892-ben berendezett múzeumban. Legalábbis a kincs nagyobbik részét. Csetri Elek adatai szerint a nevezetes Pagliano-féle capuai csatajelenet 1910-ben még Teleki László kolozsvári otthonában volt látható.

Egy 1903-ban megjelent Kolozsvár-útikönyv a következőképpen számol be az ereklyekiállításról: „A jó elhelyezés hiányában még rendszertelen múzeum két szobában van összeszorítva. Az első, kisebb szoba falait majdnem egészen az ún. honvéd pantheon, az 1848/49-i öreg honvédek és nemzetőrök fényképei borítják. A sorozat a második szobában is folytatódik. Nevezetesebb tárgyak: Kossuth Lajos egyik turini asztala, teafőzőjével; Bem kulacsa, forgója, gyufatartója; Leiningen gróf íróasztala; több Damjanich- és Vasvári-ereklye. Továbbá Kuun Kocsárd gróf faragott kis pohara; Teleki Blanka és Lővei Klára, valamint Teleki Sándor gróf emléktárgyai, egy öntött vaságyú, számos ágyúgolyó, fegyver- és ruhadarab, több szép honvédfogoly-faragvány, pecsétnyomók, golyóöntők, egykorú és közel egykorú rajzok, metszetek, szabadságharc-kiadványok, pénzek, s az aradi vértanú-szobor reliefjeinek természetes nagyságú másolata...”

Hogy mi lett, hova került mindez 1918-at követően? Az ereklyék egy része bizonyosan fellelhető a kolozsvári Történelmi Múzeum és a Román Tudományos Akadémia kolozsvári történeti levéltárában, más része elkallódhatott az idők viharaiban.

1999 márciusában a budai Várban lévő Hadtörténeti Múzeumban rendeztek kiállítást az 1848– 49-es forradalom és szabadságharc emlékére, s a lapokban megjelent tudósítás szerint néhány, főleg a vértanúk emlékét idéző darabot az aradi múzeumból, illetve a kolozsvári volt ereklyegyűjteményből vettek kölcsön. Izgalmas lenne tudni, vajon honnan is származtak pontosan ezek a tárgyak, s hogy vajon lehetett-e közöttük olyan, amelyet több mint száz évvel ezelőtt még a nagybányaiak is láthattak városukban?

És még egy adalék, bár ez már valószínűleg a legendák körébe tartozik, hiszen a benne szereplő Teleki Blankát jóval Teleki gróf előtt, 1862-ben helyezték örök nyugalomra Párizsban. A határhoz közeli Szamosangyalos helytörténeti nevezetességeiről olvasva bukkantam az alábbi sorokra: „A volt Domahidy-kastélyt 1850 után Domahidy Ferenc emeltette klasszicista stílusban, jelenleg szociális otthon. Gróf Teleki Blanka, a kastély valamikori úrnője gróf Teleki Sándor híres gyűjteményének egy részét itt őrizte: egy kb. 1500 kötetes könyvtárat, XV. századi majolikákat, régi festményeket (az egyik alkotója állítólag Murillo volt), akvarelleket, Rembrandt tollrajzait, régi gazdag kéziratgyűjteményt a XVIII. század legkiválóbb gondolkodóitól...”

A történet ebben a formában bizonyosan legenda. De olyan legenda, amelynek – Teleki Sándorra való tekintettel – talán érdemes lenne utánajárni.



vissza a kiadáshoz
minden cikke
FŐLAPTEST rovat összes cikke

© Művelődés 2008