magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Elbe István: „Raj­ta fi­úk, út­ra fel”


 

Már harmadszor túrtam fel az egész paksamétát, nem találtam, pedig tudtam, hogy megvan, valamikor lefénymásoltam, ide tettem, és most nincs. A suszter jutott eszembe, akinek lyukas a cipője, amikor elhatároztam, most már ha törik, ha szakad, rendszert vágok az irataim között: mindet feljelzetelem, beszakozom, leírom, összerendezem. Egy gúnyos kis hang a fülem mögött egész halkan, de boszszantó mód érthetően súgta: na persze, majd egyszer. Nem! Most! Éreztem a lendületet, az akarást, hirtelen mozdulattal megragadtam az egész kupacot, amikor kis papírlapra lettem figyelmes. A lendület elszállt, a határozott tettrekészséget egy pillanat alatt legyűrte valami méla elpuhultság, ahogy lerogytam egy székre a lapot nézegetve. A húsz év előtti ballagási kártyám! Óvatosan széthajtogattam a lapot és megrohantak az emlékek: iskola, osztály, társak. Hogy is volt?

1987-et írtunk, amikor belevágtunk az utolsó tanévbe. Ha lehet, még szürkébb volt minden, a város, az elfásult emberek, az üresen tátongó boltok. Szeptember 15-én mi azért örültünk egymásnak, megállapítottuk, hogy mind megvagyunk, bár a nyáron, az előző évhez hasonlóan, sok család választotta a vándorbotot nyugatra.

Első nap testületileg kivezényeltek az iskolánkhoz közeli Tordai út torkolatához, a Bethlen bástyával átellenben. Mi is a „boldog” tömeget alkottuk, akik ütemes tapssal és skandálással fogadták a Kondukátort és tudós nejét, akik csak azért látogattak el Kolozsvárra, hogy ünnepélyes keretek között megnyissák az 1987–88-as tanévet. Mostani, sztárimádattal tele világunk szavaival élve: akkor láttam utoljára élőben Ceaušescut.

Hibrid iskolánk nevében ettől az évtől vált üresen csengővé Ady neve, mi maradtunk az utolsó magyar fél osztály. A šincaié bezzeg annál öntudatosabban dagadt, és hiába a kommunista diktatúra, a vátrának már ott izzottak a kis parazsai. Hogy csillogott a felkészítő tanárok szeme, amikor a román diákok az érettségire írott szakdolgozatukat védték, előre betanult harsogó kiselőadásokat tartva. Egytől-egyig a Magyarországon megjelent háromkötetes Erdély történetét szapulták, a dák–római eredet történelmi tényét bizonygatták. Én igyekeztem semleges témát választani, az amerikai indiánokról ollóztam össze három-négy könyvből általánosságokat. Pechemre ez is történelemnek számított, és felkészítő tanárommal, a mindnyájunk által szeretett Miklóssy Dénes bácsival ott kucorogtunk egy teremben ezzel az eruptív román öntudattal. Miklóssy tanár úr egyike volt az utolsó igazi régi vágású tanároknak, nagyon sajnáltuk, amikor nyugdíjba vonult, ezt is csendben és méltósággal tette.

Fél osztályunkban nőuralom volt: tizennégy lány és három fiú, ez illett a filológia-történelem szakosításhoz. Ezért is volt nagy jelentősége annak az elhatározásnak, hogy a lányok szíki népviseletbe ballagjanak. Öltözetükről tükröződjék a vér és a gyász. Előkotortam a ballagáson készült fényképünket, szürke öltönyösen egyáltalán nem illettünk a lányokhoz. Különben szoknyagyártási célból, a lányok méreteinek levételére szervezett szíki kirándulás nagyon jól sikerült. Tömören összefoglalva: szombaton korzózás a helyi lányokkal, fiúkkal hármas, négyes csoportok egymásba karolva, hajnalig tartó táncház, vasárnap mégis frissen és üdén ott szorongtunk a templomban a vakító fehér, felhabosított ingvállak között.

Itt tartom kezemben ezt a ballagási kártyát. Az első oldalán sematikus szocreál ábra: nyitott könyv, lobogó fáklya, babérág, vagy valami hasonló. Eredetileg Ady Endre szülőházát akartuk rá tenni, ezzel is hangsúlyozva iskolánk névadóját. A ballagási kártya tervét engedélyeztetni kellett az iskola vezetésével. Átláttak rajtunk, nem engedélyezték. Amúgy is szeparatistáknak tituláltak, akik még egy közös ballagási kártya erejéig sem hajlandók vegyülni a román fél osztállyal. Hát így lett ez a semleges rajz, és a kötelező kétnyelvű felirat. De azért a mottó mégiscsak Adyé maradt:

„Buzgóságban sohsem lohadni,

Semmit se kérni, el se venni,

Nagy hűséggel mindent szeretni,

Milyen jó volna mindig adni.”

Év közben lázas énektanulás folyt. Mire kitavaszodott már jó néhány ballagási éneket tudtunk. Énekszóval kísértük a tanárokat utolsó megtartott órájukról a tanári elé, ahol elbúcsúztunk tőlük. Énekeltük a Gaudeamust. Magyarul is, ez lett a vesztünk. A latintanárnőnk, aki egyben az iskola aligazgatója volt, behivatta az egész osztályt és kemény hangon rendreutasított: nehogy meghallja még egyszer, hogy így bemocskoljuk ezt az ősi szent latin éneket, és megtiltotta, hogy magyarul énekeljünk. A magyartanárnőnket már csak csendben kísérhettük az óépület tanári szobájába, és ott az ajtót betéve halkan dúdoltuk: Elmegyek, elmegyek, hosszú útra megyek…

Az ó épület, ez a kedves robusztus árkádos négyszög. Homlokzatán ez állt: „MDCCCI Litteris et pietati sacrum”. Ez volt a menedékünk, és örültünk, hogy ki vagyunk rekesztve az új épületből, ahová csak a közös román órák megtartására kellett átmennünk. A falépcsők, kis osztálytermek boltíves nyugalma árasztotta magából a régi kollégium hangulatát. Szabó Dezsőről tudtuk, hogy ide járt, de Reményiket eltitkolták, Kun Bélát büszkén emlegetették, és Wass Albertről mélyen hallgattak. Mint ahogy hallgatott a múltról a romkert is az iskola és templom között, homályba ejtve Apáczait, csak a jelen létezett, ez a torz jövőtlen jelen.

Sok évvel ezelőtt száműzöttként így talált menedéket a komor kálvinista templom előtt a sárkányölő szent is, de a száműzők akarata ellenére méltó helyre került.  A Farkas utcába gyűlt csendesen minden, ami magyar maradt Kolozsváron. Néma tüntetés volt az is, ahogy vonult a templom felé a gyászmenet egy hűvös márciusi napon 1987-ben. Magyarok százai rótták le kegyeletüket Szabó T. Attila ravatalánál. Az iskolából jöttünk ki, önkéntelenül csatlakoztunk a gyászolókhoz. Istenkeresők voltunk ebben az istentelen világban.

 

         

                                   Viszály                                                                    Jéghalász

 

„Románia homogén nemzetállam” olvastuk az Igazságból, nem vagyunk magyarok, csak magyarul beszélő románok. 1988, a kilátástalanság szele megcsapott. Mi lesz belőlünk? Az érettségi után közös osztálykirándulást szerveztünk. Brassóderestyén kaptuk a hírt, nem hagy minket cserben a Párt, minden érettségizettnek munkahelyet kínál. Ültünk az éjféli vonaton Kolozsvár felé, naiv lelkek, találgattuk, mik leszünk: gyors-gépírók, könyvtárosok, esetleg alkalmazottak valamilyen irodában. A „repartíció” nagy eseménye a díszteremben zajlott. Az elért tanulmányi eredmények alapján választhattunk: kötőgyári vagy cipőgyári munkás és megannyi lehetőség a borítékolt sorsjegy utcai árusításra. A döbbent csend fogható volt: borítékolták a sorsunkat. Csak később értesültünk, hogy az iskola humán szakosodásának köszönhetően mi elit helyeket kaptunk, az ipari szakközépiskolák végzetteinek egy részét a bányákba és a Duna-csatornához vezényelték.

A rendszer is érezte, hogy elért a tűréshatárig, ezért még keményebbre fogta a gyeplőt. Betiltották a városban az utcai éneklést a románoknak is. Nem volt szabad szerenádot adni a tanároknak, nagyobb csoportba verődve közlekedni az utcán. Hármasával osontunk a tömbházak árnyékában, a tanárok aggódó tekintettel serényen tereltek a lakásukba. Megvártuk az utolsókat is, és akkor halkan eldaloltunk néhány éneket.

Közeledett a ballagás napja, szétküldtük a kártyákat június 11-én 11 órára, minden ismerőst, rokont szeretettel vártunk. Az utolsó napon megváltoztatták az időpontot, a kezdést előrehozták egy órával. Már nem volt idő mindenkit értesíteni. A szertartás csak románul folyt, még énekelni sem volt szabad magyarul. Az új épületből vonultunk le az udvarra a Gaudeamus-szal, a román énekeket nem tudtuk. Álltunk batyuinkkal a vállunkon, amit magunknak készítettünk, mert nem volt búcsúztató osztályunk. Látnunk kellett azoknak az ismerősöknek a megdöbbent arcát, akik csak az ünnepély végére érkeztek meg, közöttük magasodott Miklóssy tanár úr szomorú, ősz feje is.

A szertartás véget ért, keserű szájíz, csalódottság. Már nem tudom kinek jutott eszébe, de egy pillanat műve volt, összebeszéltünk a fél magyar mechanika osztállyal, és vegyesen karon fogva egymást sorba fejlődtünk. Román osztályfőnökünk – különben rendes ember – inkább féltésből, mivel látta mire készülünk, le akart beszélni, ne tegyünk bolondot, nem engednek majd érettségizni. Csakazértis. Egyik tanárnőnk vállalta, hogy velünk tart és az élünkre állt. A magyar tanárok is búcsúztak az iskolától, jövőre sokuk már nem taníthatott itt. „Rajta ifjak, útra fel…” csakazértis magyarul, és hangosan énekelve elindultunk az ó épület felé, át az udvaron, végig a templom mellett, végig Apáczai ősi skolájának romjai mellett, be az árkádok alá. A szülők, hozzátartozók és a késve érkezett távoli ismerősök hullámzó tömege követett. Megálltak a kicsi, négyszögletű udvaron és zokogva, könnyes szemmel nézték, ahogy végigjárjuk az emeleteket, végigjárjuk az osztálytermeket, búcsúzunk az iskolánktól, Ady Endrétől, és a Református Kollégiumtól, melyhez lélekben tartozónak éreztük magunkat mindig is.

               

                                                                 Tüskék

 

Államosíthatták a Kollégiumot, elfojthatták az utolsó magyar szót is, de Kolozsváron az épületek falakba zárva őrzik a múltat, és van föltámadás! A Házsongárdi temetőben nyugvó zsoltárfordító jelszavát idézve. „Laus viventi Deo”.



vissza a kiadáshoz
minden cikke
ENCIKLOPÉDIA rovat összes cikke

© Művelődés 2008