Művelődés

A Blaskovich család nevét ma két olyan magyar örökség fémjelzi, amire büszkék lehetünk. Mindkettő a 19. század magyar reformtörekvéseket jellemző nemzeti gondolat szellemében fogant. Az első még Széchenyi gróf terveinek konkrét megvalósulásához, a magyar lóversenyzés és telivértenyésztés megteremtéséhez kapcsolódik. Ez a páratlan örökség Kincsem, a verhetetlen csodakanca, amely ma is világhírt hoz a magyarságnak. A másik örökség még Magyarországon is kevésbé ismert. Kevesen tudják, hogy a tápiószelei Blaskovich Múzeum ma az egyetlen olyan, a 19. századi nemesi kúriák életét, a magyar táblabíróvilág miliőjét idéző magyarországi épületegyüttes és gyűjtemény, amely csodával határos módon sértetlenül vészelte át a második világháborút és az azt követő zűrzavaros esztendőket. Az, hogy mindez így és ebben a formában megmaradhatott, elsősorban a múzeumot alapító testvérpár, Blaskovich György (1878– 1960) és Blaskovich János (1883– 1967) emberi helytállásának volt köszönhető. ők a több nemzedék által összegyűjtött kollekcióból – éppen a család nagybányai gyökereire alapozva – a Magyar Nemzeti Múzeum segítségével 1952-ben nemzeti közgyűjteményt, állami múzeumot alapítottak. Emlékükre 1968-ban az intézmény felvette a Blaskovich nevet.

A Blaskovich család története későn induló, de nagy ívet ígérő, mégis tipikusan magyar köznemesi családi pálya. Első ismert őse a török kiűzése után, a 18. század fordulóján társadalmi rangban, előképzettségben és hivatali pozícióban ott tűnt fel, ahol a Grassalkovichok. A párhuzamos indulást személyi és családi kapocs is erősítette, Blaskovich Sámuel (1680 k.–1737) Grassalkovich Juditot, a későbbi Grassalkovich Antal herceg és kancellár még vagyontalan nővérét vette nőül. Az 1712-ben megszerzett nemesi levél után 1848–49-ig egy szűk másfél évszázadon át birtokszerző, birtokgyarapító, nemesi vármegyei közhivatalokat viselő, katonáskodó és jól házasodó generációk váltják egymást. Birtokaik Hont, Nógrád, Borsod, Heves és Pest vármegyében voltak, s ezekben a megyékben viseltek tisztségeket is: aljegyző, szolgabíró, főszolgabíró, alispán és táblabíró rangban. A birtokrészek gyarapodása a 19. század közepéig jellemző házasságok révén. Vásárlás útján a Kubinyiaktól, Almássyaktól, Podmaniczkyaktól kerül Blaskovich kézre birtok. A dédszülő, Blaskovich József (1772–1848 k.) kezében öt vármegyére kiterjedő jelentős köznemesi uradalom volt. őt nemcsak jól gazdálkodó, de művelt, széles látókörű embernek ismerték. Ezt mutatja az a tény, hogy az 1808-as pozsonyi diétán a Ludovika Akadémia alapítására ezer forintot adományozott, majd támogatta Széchenyi István tervét, a magyar lóversenyzés megteremtését. Fiával, Blaskovich Bertalannal együtt 1828-ban a Pesti Gyep aláírói között volt. Erre alapozva jött létre Tápiószentmártonban a Blaskovich ménes. Ebben született 1874-ben Kincsem, a verhetetlen magyar csodakanca, a lóversenyzés egyetemes történetének legendás alakja.

György és János ágán a család birtokszerző és aktív hivatali, politikai közszereplése a magyar szabadságharc leverését követően megtorpant és leállt. Az 1806– 1850 között élt Blaskovich Gyula, akinek rövidre szabott élete a magyar táblabíróvilág korszakát fogja át, összefoglalója lett a család megelőző történetének és elindítója egy újabb száz esztendős családi tevékenységnek, a műgyűjtésnek. Blaskovich Gyula származása, neveltetése, iskolázottsága, életvitele, pályája jellegzetesen köznemesi. Jogot végzett, majd Heves megyei, örökölt birtokán gazdálkodott, közigazgatási hivatalt vállalt, 1837 és 1845 között a tarnai járás főszolgabírája, később Heves vármegye alispánja lett. ő vetette meg a családi műgyűjtemény alapjait, 1848 tavaszán festményeket, metszeteket és egy lószerszámot vásárolt Pyrker egri érsek hagyatékából. Miután Blaskovich Gyula a forradalom ügye mellé állt, Kossuth Lajos őt, a megyei első alispánt már főispánnak tette meg. Blaskovich Gyula a megye vezetőjeként nemcsak feladatokat vállalt a nemzetőrség megszervezésében, hanem jelentős anyagi áldozatokat is hozott. Blaskovich főispánt a szabadságharc elbukása megviselte, visszavonult birtokára, de egészsége olyannyira megrendült, hogy a következő évben meghalt.

Halálával a családi kollekció Gyula nevű fiára szállt, aki nagy becsben tartotta, és gyarapította is apja hagyatékát. Segítségére volt ebben sógora, Máriássy Béla történetíró, aki miután örökösök nélkül maradt, minden történelmi ereklyéjét neki ajándékozta. A műgyűjteményt létrehozó második generáció képviselője, ifjabb Blaskovich Gyula (1843–1911) az erki birtok eladása (1883), és egy kis szegedi kitérő után 1887-ben családjával együtt Nagybányára költözött. A kisváros ideális természeti és szellemi környezetet biztosított gyermekei felneveléséhez. Az idősebb fiú, György (1878–1960) a nagyhírű Magyar Királyi Állami Főgimnáziumban érettségizett 1896-ban. Testvére, János (1883–1967) is itt végezte elemi és középiskoláit. 1901-ben gimnáziumi érettségi vizsgáját itt tette le, majd 1901 és 1904 között a magyaróvári mezőgazdasági akadémián tanult.

A családfő gyorsan beilleszkedett Nagybánya eleven köz- és társadalmi életébe. A helybeliek tisztelték és szerették őket. Erről vallanak a családfőhöz írott magánlevelek, meghívók és üdvözlőkártyák. Blaskovich Gyula már a városba költözésük évétől tagja volt a város társadalmi és közéletének élén álló Casino Egyesületnek. A Blaskovich gyűjtemény első nyilvánosság előtti bemutatkozásának is Nagybánya volt a helyszíne.

A Magyar Történelmi Társulat 1889. évi máramarosi kirándulása alkalmából „a város intelligens polgársága az ünnepélyes alkalomból az által adta a tudomány iránti érzékenységének bizonyságát, hogy összegyűjtötte a város területén található történeti és régészeti emlékeket és minden olyan régiséget, mely történeti vonatkozása vagy műbecse által a szakemberek figyelmére számot tarthatott…” Schönherr Gyula az Archeológiai Értesítő 1889. évi számában jegyezte le a nagybányai kiállítás létrejöttének körülményeit, és röviden értékelte a látott anyagot. Írásából megtudjuk, hogy Blaskovich Gyula iparművészeti tárgyakkal képviseltette magát: „A fegyverek csoportjában Blaskovich Gyula földbirtokos pompás díszkardokból, jatagánokból, rakott művű pisztolyokból álló gyűjteménye vonta magára a figyelmet, melyet értékes lószerszámok és nyeregtakarók egészítenek ki.” A szerző a bemutatóból Blaskovich Gyula „igen szép, régi magyar ékszereit: kard- és mentekötőit, mentegombjait, gyűrűit, valamint pipagyűjteményét” külön említésre méltónak találta.

A nagybányai történelmi kiállítást még csak egy kisváros polgárságának „jóindulatú buzgalma” hozta létre, de sikere ösztönözte Blaskovich Gyulát arra, hogy műgyűjteményének értékes darabjait 1896-ban a budapesti Ezredéves Országos Kiállítás történelmi főcsoportjában szerepeltesse. A tulajdonos jelölése és a szervezőbizottság válogatása után a millenniumi kiállítás történeti főcsoportjában 21 tárgy került bemutatásra.

A nagybányai időszakról elmondhatjuk, hogy a századvégén itt kibontakozó képzőművészeti élet, idős kora miatt már nem Gyulára, hanem idősebb fiára, Györgyre hatott.

Blaskovich György gimnazista korában került közeli kapcsolatba a nagybányai születésű festővel, Réti Istvánnal (1872–1945). Így kerülhetett sor arra, hogy az 1893-ban készült híres Réti képek, a Bohémek karácsonya idegenben című alkotásnak György az egyik modellje lett. E mű keletkezésének körülményeiről Blaskovich Györgynek a Nemzeti Galériához 1957-ben, a Réti emlékkiállítás szervezése során írott leveléből tudunk: „A Bohémek karácsonyát Réti nem Münchenben, hanem Nagybányán, nagynénjének Széchenyi-liget melletti villájában festette, egy lepedőn kivágott téglány alakú nyíláson nézve az elsötétített szobában lámpa mellett ülő, illetve álló modelleket. Ez egészen biztosan így történt, mert az asztal mellett ülő modell én voltam 6. gimnazista koromban”. A fiatal festő 1901-ben készíti el barátjának, Blaskovich Györgynek portréját, amely már a plen air szellemében fogant. Az Arckép napsütésben című alkotás még ez évben a Nemzeti Szalon téli tárlatán bemutatásra került. Blaskovich és Réti személyes, jó barátságát igazolja a családi levéltárban őrzött levelezés.

A századelő nagybányai világából a Blaskovich család már kimaradt. 1901-ben Blaskovich Gyula elhagyta a családi aranykor városát és a Felső-Tisza mentén fekvő Tiszaújhelyre költözött azzal a szándékkal, hogy fiait a gyakorlatban is bevezethesse a gazdálkodás tudományába. Blaskovich Györgyöt az élet még messzebb sodorta Nagybányától. ő a jogi diploma megszerzése után több mint tíz esztendőt szolgált a Császári és Királyi Közös hadseregben, s újabb négyet a Magyar Királyi Honvédségnél. Saját kérésére 1912. december 31-én szerelték le. Ekkor már nem is Tiszaújhelyre, hanem a sokkal távolabb vásárolt kúriába, a Pest megyei Tápiószelére tért haza.

A Blaskovich fivérek nemcsak a két nemzedék által gyarapított műgyűjteményt, hanem a múlt emlékei, művészeti értékei iránti tiszteletet is magukkal hozták. Az apja által Nagybányán kialakított humanista társasági kör adta a példát a két testvér számára, hogy Tápiószelén budapesti régészekből, történészekből, művészekből és környékbeli földbirtokosokból olyan baráti társaságot hozzanak létre, akik a régészeti kutatómunkában, múzeumalapítói tevékenységükben is segítségükre voltak. Az ő nevükhöz fűződik például Magyarország legnagyobb szkíta-kori temetőjének feltárása (1938– 1953) és a tápiószentmártoni szkíta aranyszarvas megtalálása (1923).

A nagybányai gyökerek a Blaskovich gyűjtemény kiteljesedésében, majd a tápiószelei múzeum megalakításában bontakoztak ki, amely ma egyedülálló tükre a 19. századi magyar köznemesség tárgyi emlékanyagának Blaskovich Gyula halála után fiai: György és János tudatos munkával fejlesztették tovább az öröklött anyagot. Ennek eredményeként értékes képző- és iparművészeti kincsekkel sikerült tápiószelei otthonukat gazdagítaniuk. Szerényen éltek, szigorú beosztással különítették el azt a pénzt, amit a műkincsek vásárlása mellett a tápiószelei régészeti ásatásokra fordítottak. A Blaskovich testvérek életmódja és életfelfogása bizonyította: úrnak lenni nem pénz- és jólétkérdés, hanem emberi tartás és erkölcs. Nem volt gazdag kastélyuk, palotájuk. Kúriájuk kicsi volt, nem hivalkodó. Műtárgygyűjtésük nem kincsgyűjtés volt, hanem a múlt tárgyi emlékeken keresztül történő megismerése, megismertetése és megőrzése. A Blaskovich testvérek életművének értékét helyesen jelzik barátjuk, László Gyula régészprofesszor szavai: „A gyűjtemény méltón viseli a Nemesi kúria a 19. században – Blaskovich-gyűjtemény címet, mert a maga nemében páratlan gazdagságban őrzi a reformkori magyar nemesség legszebb hagyományait. Megmutatja, hogy kiváló egyéniségeiben, nem a szegre akasztott kard talmi dicsőségében éltek, hanem a haza és a nép gazdagítása volt a céljuk.”

A tápiószelei kúriába lépve különös, barátságos érzés érinti meg a látogatót: az otthon érzése. A fogadó, a nappali, a szalon és a dolgozószoba alapján egy társadalmi réteg sokoldalú érdeklődéséről, a „mindent gyűjtő” család több nemzedéken keresztül felhalmozott kincseiről alkothatunk képet. Itt minden tárgy a családtagokhoz kötődik, és ahol lehetséges volt, ott a lakrészek eredeti berendezését őrizték meg. Végigjárva a termeket, felfigyelhetünk az évszázados, jó ízléssel összeválogatott empire és biedermeier bútorokra, festményekre, csillárokra, a vitrinekben elhelyezett ezüst és porcelán tárgyakra, a könyvtárra, fegyverekre, régészeti tárgyakra, trófeákra és pipákra.

A múzeumalapító Blaskovich fivérek tápiószelei kúriája már magában őrzi a kitágult látóhatárú, a nemzet jövőjét átformáló feladatokban részt vett nemesség szellemi és tárgyi örökségét. Ez az otthon a monumentális pátosz helyett a bensőség, a visszavonulás meghitt formáit mutatja, a tulajdonosok más szellemű irányultságát villantja fel. Személyük a magyar polgárosult köznemességnek olyan reprezentánsai, akiknek életvitelét, mindennapjait a modern mentalitás jóvoltából már a tudományok, a művészetek, a régmúlt kutatása és tisztelete töltötte ki. Szellemiségük máig ható ereje, a nemzedékeken át megőrzött tárgyi örökségük hallhatatlan bizonyíték erre.