magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Bodó Márta: Katolikus szerzetesrendek az erdélyi nevelésben (17–19. század) 5


 

A piaristák Erdélyben

 

José de Calasanz (1557–1648) spanyol nemes az alapítója a ma közismerten piaristáknak nevezett szerzetesrendnek, amely a scholae piae, scuole pie néven ismert, a szegények gyermekei számára indított iskoláiról kapta a köznép ajkán használt nevét. A Róma szegény negyedeiben indult, elsősorban az oktatást, a nem tehetősek vallási alapismeretekre, majd írás-olvasásra való megtanításának céljából alapított rend éppen az ezekben az iskolákban dolgozó önkéntesek munkájának egységesítésére, valamint az iskolaforma konzerválása céljából alakult papi jellegű társulattá, kezdetben egyszerű fogadalmas kongregációként, majd 1617. március 6-án V. Pál pápa rendelkezése nyomán szerzetesrendként.

A piaristák a jezsuita rend 1773-ban bekövetkezett feloszlatását követően kerültek Kolozsvárra, s vállalták át az árván maradt iskolát. A Jézus Társaság feloszlatását követően a korábbi jezsuita tanárok egy ideig civilben folytatták az oktató-nevelő munkát a kolozsvári gimnáziumban, majd 1776-ban a piaristák vették azt át hivatalos keretek közt, Mária Terézia rendeletére. A rend korábban már megjelent Erdélyben, 1717-ben Besztercén, 1725-ben Nagykárolyban, 1730-ban Máramarosszigeten, 1741-ben Medgyesen, 1751-ben Szentannán telepedtek le s működtek. A piarista rend célkitűzései közt kiemelt helyen szerepel a nevelés és az iskolai oktatás a szegények pártolása mellett – tantervük korszerű, hírnevük, elismertségük a tanítás területén olyan mérvű, hogy Mária Terézia a maga oktatási előírásrendszerének, a Ratio Educationisnak a megalkotásához Marx Gratian osztrák piarista javaslatait kérte.

A kolozsvári iskola 1776-ban akadémiai és középiskolai tagozattal egyaránt rendelkezett, az akadémiai tagozat bölcseleti, hittudományi és (részleges) orvosi fakultással működött – a piaristák ezek közül a bölcseleti és hittudományi karon tanítottak, valamint a gimnáziumban, s elemi iskolát is működtettek, ugyanakkor a gimnáziumi konviktust és a szemináriumot is vezették, lelkileg is ellátták a diákokat, emellett az iskola csillagvizsgálóját s a könyvsajtót is igazgatták, s lelkipásztori szolgálatot végeztek a szintén a jezsuitáktól átvett templomban, miséztek, prédikáltak.

A Kolozsvárra érkezett első piaristák közt olyan közismert személyiségeket találunk, mint az iskoladrámák alkotói közt is számon tartott Pállya István, a történészként híressé vált Bolla Márton. A piarista iskolai tevékenység többnyire zökkenőmentesen folyt a letelepedéstől kezdve a vizsgált időszakban, a 17–19. században.

 

A piarista nevelés elvei és gyakorlata

 

A rendalapító hivatását Róma szegénynegyedeit látva ismerte fel. Transteverében kezdetben csupán vasárnap a templom sekrestyéjében hittant tanított a köznép egyszerű gyermekeinek olyan sikerrel, hogy napi iskolává kellett bővítenie kis, alkalmi sekrestye-iskoláját. Kegyes iskolának nevezték az általa kezdeményezett formát, hiszen ingyen, kegyességből tanította az egyszerű családok tudatlan gyermekeit, kezdetben elsősorban hitbeli alapismeretekre. Iskoláival az ingyenes népoktatás elindítója lett. Iskoláiban kezdetben önkéntesek segítségével a hittantanítás mellett az írás–olvasás területén való alapismereteket, valamint számolást oktattak, az iskolákat pedig önkéntes adományokból tartották fenn – innen a későbbi szerzetesrend neve. A kezdeti, szinte alkalmi tanítás fokozatosan az igényeket és érdeklődést tapasztalva rendszeres ismeretátadássá lett, nagy figyelemmel arra, hogy a neveltek jövőjét mi szolgálja leginkább. Lévén a szegény rétegek gyerekeiről, sőt, kallódó, utcán tengődő-hányódó gyermekekről szó, alapismeretek átadása volt a fő cél: írni, olvasni, számolni megtanítani őket, a hitigazságokat megismertetni velük.

Tompos Opra Ágota: Vedd fel kereszted (2001)Kalazanci Szent József az iskoláiban tanító szerzetesek elé a következő jelmondatot tűzte: Ad maius pietatis incrementum (magyarul: a cél a vallásos lelkület egyre nagyobb mértékben való növekedése, növelése). E mondatban a pietas istenfélelmet, vallásosságot, jámborságot jelent, ennek terjesztésére vannak ezek az iskolák, a piarista pedagógiának egészében ez a célja. A tanítás, a korszerű tudás, műveltség és állampolgári nevelés nyújtása mellett a piarista iskolában „minden pedagógiai tevékenység formai elve, alapvető jellege a vallásos, hívő lelkület, a pietas”.

A rend másik, az alapítótól származó latin jelmondata: „pietas et litterae” (vallásosság és tudományosság). Ez a mondat jelzi a tanításban a hangsúlyokat: a vallási oktatás kitüntetett szerepet kapott a piarista oktatói-nevelői munkában, ezzel azonban egyenlő súllyal esett a latba a tudományok oktatása. A piaristák Megyer József szerint a reális oktatás úttörői voltak, hiányzott belőlük mindenfajta kenetesség, bűbájosság. Ugyanakkor pontosan mivel a tanítási keretet készen kapták, illetve átvették a meglevő legjobbat, s nem törekedtek saját keretet kidolgozni, a piarista tanítás jellege Megyer József szerint eklektikusnak is nevezhető: mindenből a legjobbat, a legtermészetesebbet, a legegészségesebbet válogatták is, hogy azt iskoláikban a gyakorlatban megvalósítsák. Később középfokú osztályok is alakultak, ahol a kor iskolai szokásai szerint latint tanítottak és humán tárgyakat, de matematikát is, valamint a mindennapi életben használható tudást igyekeztek átadni a diákoknak tanáraik. A piarista iskolák megszervezésénél az alapító a jezsuiták rendkívül sikeres, kipróbált és jól bevált szerkezetét és szervezetét követte – módszertana, pedagógiája, a büntetési és jutalmazási elvek, az oktatás megszervezése e mintát követte azzal az újítással, hogy a matematika oktatását sokkal kiemeltebb helyen kezelte. Ugyanakkor a piarista iskola sajátossága az is, hogy – talán mivel az alsóbb néprétegek gyermekeinek nevelésére indították – mindig egyformán foglalkoztak intézményeikben a nemesi származású s az annál alacsonyabb sorból származó gyermekek oktatásával. Az iskola szerkezete szerint három alsóbb és hat középfokú, gimnáziumi osztályt foglalt magába. Hatéves gyermekeket vettek fel a legalsó osztályba, ahol helyesen beszélni, olvasni, írni tanultak – és imádkozni. Másodikban az írást gyakorolták s az olvasást, mégpedig a minden diák rendelkezésére álló, saját használatra kapott tankönyv segítségével – ez is újdonság volt abban a korban. A könyv olvasmányai a diáknak és a szülőnek egyaránt okulására szolgáltak, az iskolában a történeteket a beszédgyakorlatok során fel is dolgozták. Minden nap foglalkoztak a katekizmussal. Mindezek mellett a számolás alapjait is elsajátították a négy alapművelet megtanulásával. A matematikai ismeretek további bővítése a harmadik osztályban következett.

A különböző származású gyermekek egyenlő kezelését jelezte az a törekvés, hogy az alsóbb osztályokban tehetségesnek bizonyuló, de nem tehetős családból származó gyermekeknek a piaristák igyekeztek biztosítani a lehetőséget a gimnáziumi fokozaton való továbbtanuláshoz.

A piarista intézetekben tanító tanároknak komoly kritériumoknak kellett megfelelniük: alapos szakmai képzettséggel és pedagógiai felkészültséggel állhattak csak az osztály elé, felsőbb osztályban csak olyan tanár taníthatott, aki kezdőként elemi tagozaton gyakorlatot szerzett. A piarista szerzetestanár  – Mészáros Gábor meghatározása szerint: „egyszerre tanár és pap. A papságát hitelesíti a szakmai képzettsége, tudása, következetes munkája, a tanári-nevelői követelményeit emberibbé teheti a papsága”. A diákkal együtt a szülőkre is igyekeztek hatni, kapcsolatot tartani velük, elsősorban a vallási nevelés céljából. Igyekeztek őket az iskola életébe is bevonni, iskolai rendezvényekre meghívni, véleményüket meghallgatni.

A piaristák még az alapító életében, 1642-ben megtelepedtek magyar földön, a felvidéki Podolinban. Az önálló magyar rendtartomány 1721-ben alakult. Erdélyben a 18. század elején telepedtek le: 1717-ben Besztercén, ahova Erdély katonai parancsnoka, gróf Steinville István hívta őket, eltartásukra felajánlva a plébánia jövedelmét (itteni rendházuk 1878-ban szűnt meg), 1725-ben Nagykárolyban, ide gróf Károlyi Sándor hívta meg a rendet családi birtokára, s 1727-ben a plébánia vezetését rájuk bízta, 1730-ban Máramarosszigeten, ahova III Károly király alapítólevelével megerősítve mentek, s ahova Zuana Márk királyi biztos, a sóbányák felügyelője, a vidék népének szellemi-lelki elhagyatottságát látva hívta őket, 1741-ben Medgyesen az erdélyi kincstári hivatal támogatásával – ahol rövid idő múlva, 1789-ben mind az iskola, mind a rendház tevékenysége megszűnt, s 1751-ben Szentannán alapítottak házat Bibics Jakab alispán és felesége, Tomején Margit 200000 forintos alapítványának köszönhetően – 1788-ban az itteni intézetet II. József megszüntette, illetve Temesvárra költöztette. Kolozsvárra 1776-ban Mária Terézia megbízásából kerültek a jezsuiták intézetét átvenni. A trianoni békeszerződés következtében Magyarországtól különszakadt Erdélyben 1925-ben alakult önálló rendtartomány az akkor meglevő négy erdélyi rendházból, s Patay József kapott rendfőnöki megbízást. Ez a rendtartomány 1940-ig állt fenn. Ekkor ugyanis a temesvári kivételével a piarista rendházak ismét a magyar tartomány részei lettek, a II. világháború után nem sokkal pedig, a kommunista hatalomátvétel nyomán Romániában a rend iskoláit az államhatalom megszüntette, javait államosította.

Karl János (1891–1956), aki 1940–1943 közt a kolozsvári gimnázium igazgatója volt, a piarista iskolát, annak nevelési elveit, törekvéseit így jellemezte: „Mi tehát a piarista iskolának lényege: hely- és időfeletti jellegzetessége, mintegy életerős magva, amely körül azután, mint valami központ körül a mindenkor feltétlenül jelentkező hely- és korkívánalmak is szépen megférnek? A válasz rövid. A piarista iskola a nevelés négy nagy kérdését: ki, kit, mit és hogyan, igyekezett mindenkor összehangolni, s rájuk egységes feleletet adni. Minden tudatosan nevelő nemzedéket feltétlenül foglalkoztat e kérdések öszszessége, vagy gyakrabban egyike, a kelleténél, a kívánatosnál jobban kihangsúlyozva. Az utóbbi eset következményei aztán nemegyszer a »divatos«, a »felkapott«, a »keresett« iskolák. Velük, a legtöbbször rövid életűekkel szembe helyezhetők az évszázadok viharát álló nevelő-oktató intézmények és rendszerek, amelyek nem a hangos, népszerűséget hajhászó jelszavakat igyekeznek kihasználni, hanem valóban munkálják is a nevelés szent ügyét. A piarista iskolák az utóbbi csoportba kívántak és kívánnak tartozni.”

„Kalazanciusban a nevelés szolgálatáról kialakult magasztos gondolatok szorosan kapcsolódtak néhány olyan határozott elképzeléshez, amelyek mélységes meggyőződéssé értek benne, és ezért befolyásolni tudták didaktikájának, magatartásának, választásainak és egész életstílusának kialakítását.” A Kalazanti által elképzelt és eszménynek állított nevelőnek mindenekelőtt nem elvont és nem felvilágosult, hanem történelmileg megalapozott emberképpel kell rendelkeznie, aki a konkrét ember, Isten teremtménye, Krisztus megváltása vonatkozik rá. Ezért is jelentette ki egyik levelében: „az igazi ember a keresztény, a többiek csak névleg azok” (1165. levél). E felfogásából eredeztethető a nevelésben egymástól elválaszthatatlan „pietas et litterae” (a jámborság/kegyesség és a tudomány, a hit és a kultúra). Ez található meg a Kalazanti által alapított intézmény nevében is: kegyes iskolák, s ugyanígy a szerzetesrend elnevezésében is: piaristák. Kalazanti szerint a hiteles nevelést a kegyesség és a tudomány harmonikus összhangjában lehet megvalósítani, s a diákok e kettő jegyében fejlődnek összhangban.

A jeles piarista tanár és iskolaigazgató, elhivatott pedagógus, Karl János piarista nevelésről szóló tanulmánya az említett négy kérdés köré csoportosítva a következőképpen jellemzi rendje nevelési elveit, amelyeket már az alapító tisztán testesített meg: a tanárt egész élete munkájában az evangélium szelleme élteti, egyedüli eszményképe a Mester, tehát nem fizetett hivatalnok vagy alkalmazott, hanem egész ember. Ezt a típust világi ember is képviselheti, nem csak pap! A piarista tanár azonban erre esküvel, fogadalommal is kötelezi magát, s egyetlen és kizárólagos hivatása ez. Tanítványában az ilyen tanár a földi egyénen túl Isten teremtményét is látja, akit egyéniséggé és társas lénnyé is kell nevelnie. Mivel az alapító szándéka a társadalom számára hasznos tagokat nevelni, iskolájában az elméleti anyag mellé, amit a jezsuita iskola mintájára osztott be, gyakorlati tárgyakat is taníttatott. A latin szerzők tanítását tárgyi magyarázattal kísérik a piarista iskolában, s mennyiségtant meg természettudományt tanítanak, történelmet, földrajzot, hogy a gyakorlati élet számára neveljenek. Ezt még akkor is ebben a szellemben folytatták a piaristák, amikor iskoláik tananyagát egyre nagyobb mértékben az állam kívánta megszabni.

A Ratio Educationis megjelenéséig az oktatásban az egyes intézmények maguk alakították a tananyagbeosztást s a nevelési rendszert, azt államilag, központilag nem szabályozták. A piarista pedagógia is, a rá jellemző nagymérvű mozgékonysággal alakította ki a maga tanulmányi rendjét. Vezérelve az életre való nevelés volt. Ehhez az alapvetőnek tartott vallásos nevelés mellett a rendi hagyományokhoz híven kiemelt hangsúlyt kapott az aritmetika tanítása, az úgynevezett nemzeti tárgyaké: a magyar nyelvé, a földrajzé, a történelemé. „A piaristák magától értetődő természetességgel végezték és fogták egy egészbe a tanítást-nevelést elemi és magasabb fokon, így a diákok szinte észre sem vették az átmenetet az elemiről a gimnáziumi fokra.”

A piarista tanítási rendben jelentős szerepet kapott a természettudományos alapon feldolgozott úgynevezett philosophia recentior, azaz az újabb bölcselet: az, amely Newtont, az újkori természettudományok mesterét tekintette vezérének. A magyar piaristák körében Cörwer Elek kezdeményezte ennek az iránynak a követését, és a Mária Terézia által 1743-ban engedélyezett pesti filozófiai tanfolyamon ő terjesztette ezt elő. Ez az új filozófia rövid idő alatt az egész rend szellemi közkincsévé vált. Magyarországon és Erdélyben is népszerűek voltak a piarista iskolákban az iskolai színjátékok. Sok iskoladráma szerzője volt magyar piarista, aki azzal a céllal kapcsolódott e munkába, hogy ezzel is a nevelést szolgálja, alkalmat adjon a piarista iskolában tanuló fiúknak, hogy a jó előadásban, a nyilvánosság előtti fellépésben gyakorolják magukat. Ezzel párhuzamosan az iskolai színielőadások nem csak iskolai, iskolás esemény volt: a város életében is eseményszámba ment, a lakosság szívesen és nagy számban látogatta őket. A piarista pedagógia úgynevezett eklekticizmusa igazából mozgékonyságot és alkalmazkodó készséget, mindenkori nyitottságot jelentett az újra, és nem azt, hogy minden tanár s minden iskola maga találta ki a tanmenetet, s a saját feje után ment. Megvoltak a mozgékonyság és alkalmazkodó készség mellett is az egységes irányításról az elveik, s ezeknek a gyakorlatba ültetéséről a rendi vezetőség gondoskodott. Az egyes iskolában való tanítás napi gyakorlata mellett egyes rendtagok a vezetőség megbízásából elkészítettek egy egységes, a piarista iskolákra vonatkozó tanulmányi rendet, amely a magyar oktatásügy fejlődésére is hatással volt.

A piarista iskolában elsősorban világnézetet kívánnak adni, amihez a tananyag eszköz. Bár tudásra sokat adnak a piarista iskolában, az alapító intelmével összhangban nem felejtik: scientia ornat, sed virtus coronat. „Tanítványaiban ezért igyekezett élmény és átvétel segítségével a személyes világnézetet kifejleszteni. A szépséget, jóságot és igazságot a tananyag közlése közepette egész életre szóló élménnyé tette, s ezt többre értékelte, mint azt a tudásmennyiséget, amely ehhez segítette. Nemes tartalmú és nem üres formákkal megelégedő tekintélytiszteletével és előkelő nevelői légkör megteremtésével s nemzedékeken át való megőrzésével – mint pl. a kötelező szentmiséken és litániákon való megjelenés, a tanítás előtti és utáni ima, a vasárnapi szentbeszéd, más néven a fogalommá vált exhortációk – ezt még jobban megerősítette és alátámasztotta” – fogalmaz Karl János.

A tanítványok lelkivilágára és felfogóképességére tekintettel oktatnak a piarista iskolában. Módszertani szabály a szemléltetve oktatás. Minden hasznos újítás alkalmazható a piarista iskolában. Az ismeretszerzésre különböző módszereket használnak. A lényeg az, hogy a tanárok tudják: az ismeretátadás és az ismeretszerzés nem mechanikus folyamat, minden külső, formai tökéletesség mellett is van egy titokzatos pillanat, amely a lélek mélyén játszódik le, s amelynek során a lélek hangja s a krisztusi szeretet cseng át. Ezen a nyelven pedig mindenki ért és megért.



vissza a kiadáshoz
minden cikke
ENCIKLOPÉDIA rovat összes cikke

© Művelődés 2008